Oscar Wilde és a Wilde-mesék

A boldog herceg-et forgatva egy hírhedt erkölcsrontó meséit tartja kezében az olvasó. Egy megbélyegzett, elítélt íróét, akinek műveit kivonták a forgalomból és elégették.

Erkölcsrontó? Az életben könnyebb hazudni, mint a művészetben. Mit tudhat a mesék olvasója az erkölcsrontóról? Semmit! Wilde, „az élet királya”, ahogy magát nevezte, könyörületesebb volt az országló, a valóságos királyoknál. Meséi alapgondolatát, csaknem kizárólagosan, a részvét ihlette. Részvét a szegények, a nyomorékok, a szerelem áldozatai iránt. A biblikus részvét, amely minden szenvedőt a keblére ölel. A börtönben írt De Profundis-ban azt mondja egy helyen, hogy Krisztus igazságszolgáltatása nem normatív erkölcsi, hanem művészi igazságszolgáltatás – pedig inkább úgy igaz, hogy Wilde meséinek a művészit meghaladó, szinte biblikus az igazságosztása. Mert a művészi igazságosztás számba veszi az élet korlátolt lehetőségeit, s kis dolgokkal is megelégszik: elfogadja például Az önfeláldozó jóbarát kesernyés mesebefejezését, míg a krisztusi igazságtevés, ha nem is normatív, de feltétlen: ma velem leszel a Paradicsomban! S nemcsak A boldog herceg, Az önző óriás, hanem lényegében az egész Gránátalmák háza kötet igazságosztása is ilyen.

De nemcsak az igazságosztás módja, hanem a mesék, tájak, a városok, a királyságok, a mágusok és a kereskedők is, többnyire a biblia lapjairól keltek életre. Szánalom és áldozat, keleti egzotikum, gazdagság, ékszerek s újra csak ékszerek, az Ezeregyéjszaka kincseit is felülmúlón – ahogy az ember előrehalad a mesékben, valahogy így keveredik el a részvét az egyre nagyobb szerepet kapó dekorációval. Az Oscar Wilde-i mese műfajának csakugyan szívig ható kibomlását s egyben barokk túlburjánzását könnyű kirajzolni. A boldog herceg című magyar kötet második fele, mely a Gránátalmák házá-t, Wilde másik mesekötetét öleli fel, csupa-csupa lazán egybeszőtt leírás, merő rubin, smaragd, topáz s aranyba foglalt elefántcsont, merő hideg ragyogás s még a szép nőkön is az ékszer szép, nem a testük. S a probléma is egyre inkább a szépségimádat vagy ahogyan A csillagfiú megfogalmazza: lehet-e a szép erkölcsileg rút, lehet-e szép testben gonosz lélek?

Mindez persze még jóval a megbélyegzés, a börtön előtt íródott, Wilde tündöklése, páratlan írói karrierje idején, amikor Londonban egyszerre három színház is játszotta darabját, s ő Néró-frizurásan, fehér barátcsuhában, mint Balzac, Carlyle íróasztalán ontotta meghökkentő aforizmáit, arcul csapó paradoxonjait. Jelzik ezek a külső körülmények: nemcsak írt, hanem magatartást, életmódot is teremtett, az egyéniséget végletesen felduzzasztó, nyárspolgár-botránkoztató életformát, amelyben szellemi fölény, önimádat, gőg és bohóckodás egyaránt keveredett. „Kitűnő egyéniséged van! Valósítsd meg önmagad!” – hirdette. Úgy érezte, mindenhez joga van, főként minden korlát félrevetéséhez. Könnyed szellemével, öltözködésével, feltűnésvágyával naponta borsot tört a századvégi hírhedt angol prüdéria, a viktoriánus hagyománytisztelet, de még a köznapias becsület és tisztesség orra alá is. Persze azért – főleg utólag visszatekintve – Wilde maga mélyebb volt az Oscar Wilde-izmusnál. Valahol, legbelül mégis Raszkolnyikovnak volt a rokona – ír arisztokrataként az angol felső tízezer társadalmi tudatával. S a Raszkolnyikov-problémát Angliában élni át, ha az embernek a svéd király a keresztapja – ez mégis más, mint éhezve Oroszországban! London vagy Párizs irodalmi szalonjainak hőseként, kétségtelen, még a szegényeket is másképp sajnálja az ember. Csak a gyanútlan olvasó nem veszi észre, hogy Wilde keveset tud a szenvedésről, hogy nála a nyomor leírása alig átélt, kritikai műnyelven szólva: külsőleges. Néha el is véti. Az ifjú király takácsainak padlásfaláról például csöpög a víz, mintha csak földes szoba volna. Máskor meg tetten érhető, hogy a szenvedés leírásával már-már csak díszít, meséi keleti fűszerét keresi, mint például a gyöngyhalász rabszolga halálával Az ifjú király-ban.

Merő egzotikum volna hát meséiben a részvét? Egy elem csupán a keleti mesekelléktárból, mely pompás ellentéte a gazdagon, de mindig egyféleképpen alkalmazott ékkődíszítésnek, az arany-, ezüst-, gyémánttobzódásnak?

Akárhogy vesszük, azért furcsa ellentét van itt. A gazdagság, a szépség s a pompa imádata mellett (Wilde árulkodó módon a természeti szépség ábrázolására is ékszert, drágaságot használ hasonlatul, például: igazgyöngynél fehérebb liliomok, száruk fénylő ezüst; izzó rubinrózsák), mondom, a gazdagság imádata mellett, a szegényekkel, a nyomorultakkal való kétségtelen együttérzés. S még különösebb lesz ez az ellentét, ha idézzük kortársainak azt a vallomását, hogy Wilde irtózott a nyomortól, a szenvedéstől, s nem tudta elviselni sem a szennyes beszédet, sem a szennyes embert, úgyhogy a háza környékén lábatlankodó koldust fantasztikus ruhába bújtatta, és házi szegényként rendes fizetést adott neki. Valamelyik életrajzírója említi, hogy egyszer egy szerencsétlen írót hoztak fel hozzá a barátai, aki bőrbajos volt. Wilde, „alig látta meg, mint az őrült rohant ki a szobából. – Nem tudtam ránézni – mondta később –, csaknem rosszul lettem tőle. A rútságot egyfajta betegségnek tartom, de a betegek és a szenvedők mindig ellenszenvet keltenek bennem”. Maga így ír erről élete számvetésében, a De Profundis-ban: „Megszoktam, hogy teljesen a gyönyöröknek éljek. Kerültem és gyűlöltem minden szenvedést és szomorúságot. Elhatároztam, hogy amennyire rajtam áll, tudomást sem veszek róluk, s hogy úgyszólván a tökéletlenség ismertető jegyeinek tekintsem őket… Anyám, aki ismerte az életet, gyakran rám idézte Goethe sorait: – Wer nie sein Brot mit Tränen ass – Wer nie die kummervollen Nächte – Auf seinem Bette weinend sass, – Der kennt euch nicht, ihr himmlischen Mächte! – De én kereken megtagadtam, hogy ezt a szörnyen nagy igazságot elfogadjam vagy föltételezzem. Jól emlékszem, azt mondogattam anyámnak, hogy nekem semmi kedvem könnyek közt enni kenyeremet vagy akár egyetlen éjszakát is sírva tölteni és virrasztva várni a még keservesebb hajnalt.”

Mi hát az igazság? Feloldható-e a mesék alapgondolatának és kidolgozásmódjának ez az ellentéte, s ha igen, hogyan? Hogy itt tisztábban lássunk, némi kitérővel jobban bele kell tekintenünk Wilde emberi és művészi útjába.

Pályája mindenesetre mesésen könnyen indult. Félig-meddig arisztokrata származás, kitűnő nevelés, egyetemi nagydíj, gyors irodalmi siker (versei huszonöt éves korában három hét alatt hat kiadást értek el), lármás társadalmi szereplés – mindent tálcán hozott neki az élet. S maga a kor is mesébe illő (legalábbis a felső osztály számára) olyan biztonság és béke a viktoriánus Angliában, ami már-már elképesztő. Egy önmagában nem kételkedő demokrácia lordokkal és királysággal, amely nem veszi tudomásul ellentmondásait, s leplezni igyekszik, hogy jólétének, biztonságának létalapja a gyarmatok s a gyors iparosítással egyre fokozódó kizsákmányolás. A felszínen az angol úriembereszmény, „korrekt”, vagyonszerző vállalkozások, társadalmi képmutatás – a mélyben pedig azok az erők, amelyek majd pillanatok alatt megdöntik az örökletesnek hitt világot. De ezt, a kor keresztmetszeti valóságát Wilde nem látta (majd csak Shaw és Wells mondja el), amiről ő beszél, az inkább a felszín képtelensége. Számára inkább az volt kérdés, hogy az adott világban hogyan valósíthatja meg legteljesebben önmagát, s nem az: hogyan változtathatná meg az adott világot? Lázadása, a végletes individualista lázadása aki – kissé tán triviálisan fogalmazva – mozdíthatatlannak hitt konvenciókra nyelvet öltöget. A konzervativizmussal mindenesetre a dekadenciát szögezte szembe. Színdarabjai sziporkázó, de gyakran üres élceiben szinte mindent megcsipkedett, kifigurázott, ami a korabeli angol társasági embernek szent volt – házasságot, hűséget, becsületet, tisztességet –, de a képtelenségekből nem rajzolta ki a kor képtelenségét. Sőt mintha bírálata fokról fokra vesztett volna súlyából. Nem sokkal A boldog herceg és a Gránátalmák háza című mesekötetei után – állítólag fogadásból, két hét alatt – megírta Dorian Gray arcképe című regényét. Itt is, ebben is a szépségimádat a legfőbb téma, de megoldása szinte fordított a meséivel. A részvét, a megtisztulás motívumai helyett a regény bizonytalan vonala (mintha Wilde nem látná pontosan, merre kanyarítsa a történetet) inkább az erkölcsi nihilizmus igazolása. Persze igazságtalan egy-egy kikapott idézet, mégis az olvasó lépten-nyomon a mesék témáival párhuzamosítható, de velük ellentétes következtetésekre, gondolatmenetekre bukkan. „A szépség keresése az élet igazi titka – írja például. – Rokonszenvezni tudok mindennel, kivéve a szenvedést. A színességgel, a szépséggel, az életörömmel kellene rokonszenvezni; minél kevesebb szó esik az élet keserűségeiről, annál jobb.” Vagy: „A dendizmus a maga módján kísérlet a szépség abszolút modernitásának érvényesítésére.” S némileg önvallomásként: „Dorian Gray szíve legmélyén több szeretett volna lenni, mint arbiter elegantiarum, akitől tanácsot kérnek ékszerek viselésére… az élet valami új sémáját igyekezett kidolgozni, amelynek megvan a maga indokolt filozófiája, s megvannak a rendszeres elvei.” S ehhez vegyük még hozzá, hogy a Dorian Gray arcképe ellenőrizhetően Wilde legfontosabb problémáit összegezi, s tulajdonképpen nagyon őszinte könyv. Őszintébb, mint gondoljuk. Wilde az örömkeresésnek olyan természetellenes formáit védi meg benne, amelyeket egyre végletesebb életmódja miatt kellett védelmeznie.

A regényből így lehetett nem sok idő múlva perbeli bizonyítóanyag. A pert rágalmazás címén Wilde indította meg, de az eljárást hamarosan ellene fordították, ő lett vádlóból vádlott. Erkölcstelenség, természetellenes hajlamok, az ifjúság megrontása – ez volt a vád. Hogy milyen messzire jutott Wilde szépségimádatában, egyénisége korlátlan kiélésében, milyen zsákutcájába erkölcsi és művészi létének, azt nagyjából körvonalazza egy beszélgetése, amelyet még a per megindítása előtt André Gide-del folytatott. „Furcsa emberek az én barátaim – mondta Gide-nek –, azt tanácsolják: legyek óvatos. Óvatos! De hát lehetek-e az? Hiszen az ismét meghátrálást jelentene. Pedig nekem el kell mennem a végsőkig, ameddig csak lehet… vagy tán messzebbre nem is mehetek, kell, hogy történjek valami… valami más.” Később, a De Profundis-ban így írt erről: „Romlásomat valójában nem túlzott, hanem kicsinyes individualizmusom okozta. Életem egyetlen gyalázatos, megbocsáthatatlan és örök időkre megvetendő cselekedete az volt, hogy nem átallottam a társadalomhoz fordulni segítségért és oltalomért… A társadalom erre ellenem fordult, és így szólt: egész életedben dacoltál törvényeimmel, s most mégis törvényeimhez fordulsz oltalomért? Érezd hát a törvények teljes szigorát.” Meg kell adni, Wilde hű maradt önmagához, a felkínált egérutat nem fogadta el, és végigjátszotta szerepét. Lekezelő szellemességével felbőszítette a bírót, még egyszer belevágta a kesztyűt a képmutatók szemébe. A tárgyaláson csaknem szó szerint azokat a paradoxonokat ismételte el, mint színdarabjaiban. Csakhogy ez a színjáték már vérre ment, s a nagy gúnyolódó a közhit szerint maga sem volt már folttalan. Tapsok, elismerés helyett kétévi börtönt kapott. Könyveit elégették.

Ebben a tragédiába forduló történetben itt bukkannak elő újra a mesék. Magukra figyelő, érzékenyebb embereknek gyakran van saját sorsukról valami indokolhatatlan s mégis el nem utasítható előérzetük, melyben többek között tán lelkiismeretük szava szólal meg életmódjuk szorítására. Wilde a börtönben ráébredt arra, hogy tragikus sorsfordulásának minden előérzete benne van műveiben. Meg kellett ismernie a szenvedést, meg kellett tanulnia az alázatot – azokban a lelki rétegeiben, amelyekből művészete táplálkozott, úgy látszik, ez már „írva állt”. Meséire utal legelsősorban, A boldog herceg-re, Az ifjú király-ra – s csakugyan, mindkettőben a szépséget és a pompát utasítja el magától a részvét nevében. De talán még sokkal több okkal említhette volna A csillagfiú-t, akinek minden rúttál való irtózása, önimádata, kegyetlen szeretetlensége, majd pikkelyes kígyóember alakjában egész kálváriája, megostoroztatása s végül felmagasztaltatása az alázat s az együttérzés megváltása után, szinte a wilde-i sors jelképe lehetne, a dendiskedő íróé és a fogolyé, akit rabruhában megbámul és kinevet a nép, amikor egyik fegyházból a másikba szállítják, s aki a börtönben rátalál egyénisége igazi, és tegyük hozzá, megrendítő mélyére. Vagy helyesebben szólva: visszatalál hozzá. „A lelkem úgy várt rám, mint egy jó barát” – írta ugyanazzal a fordulattal, mint A halász meg a lelke című mesében. Merthogy igazi mélység lakozott benne – túl minden Oscar Wilde-izmuson –, igazi emberség, az kiviláglik, kétséget nem hagyóan, a De Profundis önboncolásából, keserves, elállíthatatlan zokogásából. „A képzeleten alapuló együttérzés – fogalmazta meg itt – egyetlen titka az alkotásnak.” Ebben a vissza-visszatérő hitvallásban feloldódik aztán véglegesen a mesék látszólagos ellentmondása. Megvilágosul, hogy alapgondolatuk, a lélek mélyéről feltörő alapgondolat s a kidolgozás egyre növő dekorációja egyformán hiteles – mert a kettő tulajdonképpen Wilde művészetének és életmódjának az ellentmondása.

Befejezésül még csak annyit, hogy ha ez az ellentmondás szabadulása után fel is oldódott, Wilde erejéből már csak egyetlen műre tellett: a halhatatlan Readingi fegyház balladájá-ra. Bárhogy kínozta magát, s hiába élt örökös színdarabtervek között, többet nem tudott írni. Így telt el még három év. Akkor nyomorban, száműzetésben, egy ötödrangú párizsi szállodaszobában öngyilkos lett „az élet királya”. Nem is Oscar Wilde, hanem Sebastian Melmouth névre szóltak az iratai.

És csak évek múlva, csak amikor már élete iszapja leülepedett, kapta fel nevét újra a hír, s arattak sikert könyvei, elsősorban a mesék, a De Profundis és A readingi fegyház balladája, melyek – furcsa egyezés – nagyszerű tehetségének és útjavesztett, tragikus életének egyként dokumentumai.