Emancipáljuk-e a gyermekirodalmat?

A gyermekirodalom tehát új műfaj. Klasszikusait, mindenki által olvasott, nagyszerű alkotásait eredetileg nem is a gyerekeknek írták. Ez közismert. (Elég megnézni az általános iskolások ajánlott és kötelező olvasmányainak listáját, többségük ilyen, valójában nem gyerekeknek készült könyv.) Önmagában elég paradox helyzet ez. Hiszen ezeknél a klasszikus íróknál hogy is tételezhetnénk fel a gyerekolvasókra tekintettel levő, a gyereklélekre hatni akaró pedagógiai szándékot. Hogyan állíthatnánk, hogy könyveiket a szó szoros értelmében a pedagógia ihlette? Sehogyan sem. A kérdés csak azért juthatott az eszünkbe, mert az egyébként helyes általános nézetek mögött rossz, helytelenül befolyásolt a gondolkozásunk a gyerekirodalomról (és persze a gyerekekről is.) Ahogy az irodalom nem szolgálólánya sem a teológiának, sem a filozófiának – s ezt ma már nem is vitatjuk –, úgy a gyerekirodalom sem szolgálólánya sem az irodalomnak, sem az ismeretközlésnek. (Viszony persze azért van közöttük, de ez – hogy a középkornál maradjunk – inkább az őrangyal kapcsolata őrzöttjéhez.) Mint ahogy Vargha Balázs idézetek egész sorával utalt rá: tankönyveinkbe, tanügyi utasításainkba és sajnos pedagógusaink nagyobb részének általános gondolkozásába kiirthatatlanul beivódott a gyerekirodalomnak (és persze nemcsak annak) ez a szolgálólány státusa, vagyis az, hogy közvetlen hasznosságot, gyakorlati szolgálatot várnak el tőle. Pedig a kérdés nyitja oly egyszerű – félő, hogy elrestelli magát a papír, amikor kimondjuk – a gyerekregény elsősorban regény, a gyerekvers: vers; vagyis mindenképpen esztétikai hatású művészi produktum. Bajza Józsefet, a múlt század harcos kritikusát igazán nem lehet a l’art pour l’art apostolának tekinteni (az idézetből is nyomban kitetszik, hogy távolról sem az), s éppen ezért jó volna egyszer s mindenkorra megszívlelni azt, amit a pedagógia, a „moral prédikátorság” és a művészet kapcsolatáról vagy száznegyven évvel ezelőtt mondott: „A művészetnek célja egyedül a művészet legyen közvetlenül; mihelyt ennek megfelelt, teljesíté közvetve a másikat is, az erkölcsit. Igenis, tanít a poézis, tanít a regény s tanítson is minden nagyra, nemesre, szépre, de csak úgy, mint az a nyíló és hervadó virág, mely némán beszél és szótlan ábrázolja képét a leányka szépségének.”

A Bajza-idézettel sikeresen egybemostuk a gyermekirodalom és az irodalom fogalmát. Nem akaratlanul. Hiszen a kiindulásnál is utaltunk a klasszikusokból lett gyerekolvasmányokra, műfajunk alapkönyveire. Nem lehet ugyanis úgy képzelni a dolgot, hogy a kultúra kezdeteitől fogva létezik egy csodásan ágazó, levelező fa: ez az irodalom; majd a XIX. század végével nőtt mellette egy kicsi, egy fiókafa. A nagyot, a csodásan magasra nőttet körülállják, bámulva élvezik az okos felnőttek; a picit pedig az oktondi gyerekek rajzzák körül. Egy fa van; annak külön-külön ágai, levelei. Elvontabban, egy esztétika van. A gyerekirodalom ugyanolyan esztétikai törvények alatt áll, mint a „felnőtt”-irodalom, azzal a természetes és igen hangsúlyozott különbséggel, a gyermekirodalom mindenkor tekintetbe veszi a gyerekek életkori sajátosságait. (Vagyis nem ábrázol, vagy csak módjával, tapintattal ábrázol olyasmit, ami a gyerek képzettségét, lelki, testi, tudati érettségét meghaladja.)

Az életkori sajátosságok – folyton táguló, de mégsem félrevethető korlát; de a képzeletgazdag írónak viszont micsoda pompás trambulin. Azt jelenti ez, hogy minél közvetlenebbül, naturálisabban akarjuk ábrázolni a mindennapi valóság jelenségeit, minél teljesebben a társadalmi élet felszínét, annál szűkebb térre korlátozódunk (a gyerek tudata egy sereg dolgot nem fogad be, nem emészt meg, s ha magyarázkodni kezdünk, nekünk baj), minél inkább belülről ábrázolunk, a gyerek tudatán átszűrve, az ő merész kapcsolása, művészien társító képzelete, ősi és mágikus világmagyarázatai alapján vagy azzal közös nyelven, párhuzamos módon – annál gazdagabb és mélyebb világ nyílik ki előttünk. A gyermekirodalom elsősorban a költők területe, nem a naturalista íróké. No de a serdülőkori regények, az ember féltve őrzött, legszebb olvasmányélményei?! A nagy kalandok, a nagy felfedezések, a történelmi hősök regényvilága – és az először megszólaló érzelmeké, hiszen énünk, az érzelmi-gondolati élet felfedezése is éppen elég kalandos. A gyerekirodalomnak ezek a nagy műfajai hogyan illenek bele képünkbe? Egy biztos: nem a naturalizmus álcázott vagy valóságos szintjén. Hadd emeljek ki a megelőző mondatból egyetlenegy véletlenszerű ismételt szót: felfedezés. Nem tudományos, de művészi-lélektani értelemben minden valamirevaló írói mozdulatnak ez az alapja, sarkallója. Valentyin Katajev, a kitűnő író, akit nem illetéktelen dolog megidézni ennél a témánál, a Gyógyír a feledésre című regényében ezeket mondja: „Fel kell fedezni azt a látcsövet, amelynek segítségével az olvasók az élőlényeket és a dolgokat olyan üvegen át nézhetik, amilyent még senki sem használt.” S gondolatmenetét, mely arra felel, hogy mit tanult Bunyintól, Nobel-díjas mesterétől, így folytatja: „Ráébredtem, hogy a költészet egyáltalában nem az, amit költészetnek tartanak, hanem többnyire az, amit egyáltalán nem tartanak költészetnek. Nem kellett kutatnom utána, valahonnan kikaparnom. Itt volt mellettem, látható helyen, a kezem ügyében, csak mélyen érzékelni kellett költészet voltát… Hányszor láttam azelőtt az ismert utcai kintornást, de csak most, Bunyin szemével rápillantva értettem meg, hogy a kintornás is költészet, és a majma is költészet, és az Odesszából Fontanba vezető út is költészet… bármelyik pillanatban átváltoztatható műalkotássá, csak figyelmesen beléjük kell pillantani…”

Vajon milyen lehet az a kintornás és a majma, milyen az az út a gyerek szemén át? Hátha a gyerek – talán nem bugyutaság feltételezni – birtokában van annak a katajevi látcsőnek vagy legalábbis valami hozzá hasonlónak? (Míg az iskola vagy képzelet nélküli felnőttvilág ki nem üti a kezéből.) Egy látcsőnek vagy a világra frissen nyílt emberi szemnek, mely mindent-mindent vadonatújként közvetít, a dolgokat a felfedezés mámorával, az értés vagy félreértés végletes (számunkra követhetetlen) emóciói között. Semmi nyom, adalék, netán lélektani megfigyelés nem mutatna erre? Furcsa, elég furcsa, mert még a legföldhöztapadtabb gyerekírók is azt vallják, azzal mentegetik magukat, hogy a gyereknek minden vicc új, mindent el lehet neki mondani, az élet ezerszer elnyűtt dolgait is. Igen, alapjellemek, alaphelyzetek, alap-cselekménysémák – az iparilag előállított gyerekirodalomnak, mely természetesen éppúgy burjánzik, mint a rossz felnőttirodalom, s léte éppúgy szükségszerű, ez a menlevele. Micsoda kétségbeejtő félreértés, milyen circulus vitiosus (melyben javában gyötrődünk), hogy a gyerek friss tudatának, éppen mert először látja a világot, elsüthető az ócska!

Fordítsunk hát egyet a témánkon. Ha gondolatmenetünk elején azokról a rossz hagyományokról beszéltünk, amelyek a gyerekirodalom kibontakozását a könyvet válogató szülők vagy a társadalmi fórumok felől gátolják, nézzünk szembe most azokkal, amelyek az irodalmi művekben jelentkeznek. A gyermekirodalomban – éppen a felsőbb korosztályok számára – a próza területén megvannak a hagyományos műfajok: a kaland-, a lány-, a történelmi és az úgynevezett társadalmi regény. Ezeknek a műfajoknak az eredeténél többnyire ott áll egy-egy igazi felfedező, egy klasszikus. Egy eredetileg nem gyerekkönyv: Kipling Dzsungel könyve, Defoe Robinson-ja, Charlotte Brontë Lowoodi árvá-ja, Gárdonyi Egri csillagok-ja, Dickens, Mark Twain, Móricz, Molnár egy-egy remeklése. Sok kitűnő megállapítása mellett, abban is igaza van Vargha Balázsnak: a Móra kiadó színvonalas epigongárdát növelt fel e kelendő műfajok továbbtermelésére. Pontosabb talán mégis azt mondani; a kiadó többet tett (ezt ő is felméri), meg kevesebbet is. Többet, mert szerencsés pillanatokban, időről időre kitűnő írókat aktivizálva, sikerült egy-egy műfajt megújító (meggondoltam a szót) mai remeklésekig eljutnia, másfelől kevesebbet, mert meglehet, a vásárlási igénynek engedve, bizonyos műfajokat (isten irgalmazzon szegény fejemnek) az epigonszint alatt is túlprodukált. Zay László már nem egy ízben mutatott rá, hogy a magyar ifjúsági kalandregény milyen feltartóztathatatlanul, milyen fecsegő bőbeszédűséggel élteti tovább a múlt századi ponyvát. Hogy a régi és eredetileg is olcsó cselekményfordulatok, az izgalmasság az izgalmasságért veszélyjelenetek, az örök hiteltelen jellempatronok, az agresszió micsoda fölös felvonulásai tobzódnak ma is még. Könnyű volna példákkal élni. De elég talán csak a végletekre utalni, arra, hogy akad ma is, igen, 1973-ban (tudja isten, mennyivel a kitűnő Cooper és mennyivel a dicstelen Karl May után) indián kalandkönyv (ne tévedjünk: nem a mai indiánok életéről, azokat még fel lehetne fedezni), s hogy viszont a mai témájú kalandregény sémája ez: egy disszidens hazalopakszik, hogy elrejtett kincsét kiássa, kicsempéssze, de ügyes gyerekek meglesik, leleplezik. Be is mutatta egyik tűrhetőbb változatát a televízió. A műfaj atyja, Defoe, azért írta a Robinson-t, mert felfedezte Robinsont – valamit azért az epigonjainak is fel kellene fedezniük.

A ponyvaelemmel sajnos még nem végeztünk. Mert a történelmi regényhagyományainkba is belekeveredett. Szégyen ide, szégyen oda, magával Gárdonyi gyönyörű és lelkesítő Egri csillagok-jával. Amit Gárdonyi a magyarság törökellenes hősi harcáról ír (a regény lényege), az történelmileg pontos és íróilag csodálatos. Áll, mint a Sion hegye. Amivel összerakja Bornemissza Gergely sorsát, amivel megfűszerezi (gyűrűmotívum, leányszöktetés az esküvőről, fogolyszöktetési kísérlet a Héttoronyban, Jumurdzsák gyerekrablása stb.), az a múlt századi irodalom kalandvilágából való, s a XVI. század életétől többnyire idegen. Isten neki, ha módszere nem válik iskolává. Sajnos azonban egy sereg szépen megírt, máskülönben gonddal létrehozott történelmi regény devalválja magát Gárdonyi nyomdokain haladva azzal, hogy egy igazán kalandos, harccal teli korban nem a kor adottságai között lehetséges storyt fedezi fel, titrálja ki, hanem beleplántál a korba egy romantikus cselekménykompozíciót, ami persze innen vagy onnan, de visszaköszön az olvasóra. S ez még a jobbik eset. Rosszabb – és e műfaj túltermelésében sajnos ez a gyakoribb – a magyar múlt hőseinek olyan könnyelműen vitézkedő, uram-bátyám kedélyeskedő ábrázolása, mely a leírt hősök vérüket ontó, magukat a haza földjéért önként áldozatra szánó magatartását is hitelteleníti. Rossz ízű virtuskodás, magyarkodás egyfelől, másfelől – ez az újabb divat – a nemesi osztály tagjainak „leleplezése”. Valami egyensúlytalanság van itt a nemzeti múlt hagyományainak okos és művészi kiaknázása helyett – ha elvétve akadt is néhány szép, sikeres kivétel. (Sajnos az ajánlott olvasmányok iskolai listáján ezeket nem találni.)

De talán elég is. Hiszen az irodalomban a rossz, a közepes szinte napról napra újratermeli önmagát, a jó pedig ritka, mint a fehér holló. Ez minden irodalom rendje, miért volna más a gyermekirodalomé, mely mai felállásában gyengét, közepest és kiválót hozva létre, még mindig nem tudja kielégíteni a feléje áradó olvasói igényeket. (A Móra kiadó gyermekirodalmi kiadási volumenje alacsony.) Szinte fölösleges is tovább panaszolni, hogy mondjuk a lányregények terén, ahol történt néhány sikeres, jelentékeny előrelépés (többek között például Szabó Magda regényei), az átlag nagy példányszámban fogyó, bevezetett bestseller olyan, hogy az ember csaknem szívesebben forgatná a poros, nemes eszméktől csöpögő, múlt századi Marlittot, mert az legalább a maga nemében valódi. Nem, ne bolygassuk tovább a rossz hagyományokat, beszéljünk végezetül még egyetlenegyről.

Arról a már nem írói kérdésről, hanem inkább művelődéspolitikai szemléletről, hogy a könyv az könyv, közepes vagy kiváló, mindegy. Sokan hiszik, de hét baj, ha komolyan elhisszük. Mert az egyik könyv papír vagy még talán az se, a másik pedig (legyek fennkölt?) gyémánt, amely ki tud metszeni, meg tud formálni egy-egy jellemet. (Legalábbis megvan rá a lehetősége.) Ha úgy mérjük, hogy egy könyv az egy könyv, akkor mérhetetlenül rosszul gazdálkodunk a „gyémántjainkkal”. Akkor nyugodt lelkiismerettel lezárhatjuk a gyermekirodalom számvetését oly módon, hogy az utolsó 25 évben volt jó néhány igazán büszkélkedni való szép teljesítményünk. Megjelent ez is, az is. Vargha Balázs felsorolását igazán csak a prózában egészítve ki, ott van Szántó Tibornak érdeméhez mérten igazán nem méltatott nagyszerű posztumusz könyve, A denevér-kastély (a mai kiskamaszok világának mély és pontos felfedezése), ott vannak Szász Imre pompás Kisanna könyvei, Végh György játékos meseregényei, ott van Mészöly Miklós Fekete gólyá-ja, Vidor Miklós Vasárnap döntő című kamaszregénye. (A talán legnagyobb teljesítményt, Mándy Iván Csutak-sorozatát csak azért nem említem, mert Vargha Balázs vele kezdte a listáját.) Igen, ily módon elégedetten talán még folytathatnánk is felsorolásukat, ha nem zavarna itt egy el nem hanyagolható másik tényező: a könyvek egymáshoz való viszonylata, kiválóké és közepeseké. Szántó Tibor regénye megjelent tizenkétezer példányban, Mándy Csutak-jai mintegy tizenöt év alatt két kiadásban talán-talán elérték a húsz-harminc ezret. De a ponyva, a bestseller negyven-ötven, sőt hatvanezerrel indul az első kiadásban, ahogy a „felnőtt” irodalom területén is. Nem, még az sem igaz tehát, hogy a könyv az könyv, közepes vagy kiváló, mindegy. Nem mindegy. Láthatjuk.

Azt mondtuk, a XX. századi irodalom felfedezte a gyermeket. Móricz felfedezte Nyilas Misit, a gyerekember feltétlen, hajthatatlan erkölcsi ösztönét, Molnár felfedezte Nemecseket, Mándy felfedezte Csutakot, az igazság félénken bátor bajnokát, Szántó Tibor felfedezte Csóka Marcit, aki vakságában tanulta meg látni az embereket értékük szerint. Gyurkovics Tibor megteremtette Rikikit, Kosztolányi „szegény kisgyermekének” megrendült, modern mását. És így tovább, hány és hány gyönyörű művészettel életre lehelt, igaz kisember él már közöttünk az írók jóvoltából. Ezek mind-mind társai a mi gyerekeinknek, barátoknál barátabb barátai. Ahogy mellettük sajnos társai a gyerekeinknek azok a rosszul összegyúrt semmiemberek, azok a kis szörnyetegek vagy arctalanok, akik a gyenge vagy a rossz könyvekből lépnek eléjük.

Kedves Szülők! Régi pedagógiai elv, hogy érdemes odafigyelni arra, kikkel barátkoznak a gyerekeink. A gyerekirodalom, az igazi, olyan irodalom, amelyet minden művészi alkotásra nyitott ember (gyerek és felnőtt) egyaránt élvezettel olvas. Közös ügyünk, közös érdekünk, hogy mindnyájan tájékozódjunk benne.

1973