Modernség az ifjúsági irodalomban

Induljunk ki egy olyan alapmegállapításból, amely már az előző viták alatt a Jelenkor ankétján nagyjából tisztázódott, s ezért újból kérdésessé tenni talán fölösleges is. Ez a megállapítás mindnyájunk számára döntő. Eszerint nincs külön ifjúsági irodalom és felnőttirodalom, nincsenek egyik vagy másik számára külön-külön esztétikai törvények, hanem csak egységes irodalom van, amelynek az ifjúság számára írt része természetesen tekintetbe veszi a mindenkori ifjúság korosztályi sajátosságait.

De ha az ifjúsági irodalom része az egész irodalomnak, akkor nyilvánvaló, hogy az irodalom és általában a művészetek fejlődésmódja rá is jellemző lesz. Ha a valóság lényegének mélyebb megközelítésére, az ember helyesebb ábrázolására, a kor áthatóbb kifejezésére új módszerek alakulnak ki a művészetekben, az ifjúsági irodalom sem maradhat ettől érintetlen. Furcsa is volna, ha így lenne, mert ez azt jelentené, hogy míg egyfelől kialakul – persze forrongások árán – korunk korszerű művészete a modern ember szemlélete s annak megfelelő ízléseszmény alapján, addig mi az ifjúságot egy ezzel ellentétes, elmúlt ízlés és művészet fogságában tartjuk.

Közelebbről tekintve az irodalmi vagy általában szólva a művészeti élet struktúráját, mindig is felfedezzük benne a harcot egy régebbi, letűnőben levő ízlés és egy új, felkelőben levő között. Ez a harc nemcsak a mi századunk jellegzetessége – minden nagyobb művészeti periódusban világosan mutatkozik –, legföljebb a mi századunkban, mint minden, az ízlés alakulása is gyorsabb és a harc pregnánsabb. Nagy vagy többnyire jelentékeny alkotók mindig is megküzdöttek a megmerevedett formákkal, s tartalmaik maradéktalanabb kifejezésére újat teremtettek helyettük. Tudott dolgok ezek. És amikor így kiemeljük az emberi közízlés örök előremozgatóit, akik egyéniségük teljes kifejezése kedvéért, jövőt alakító vágyukban rendszerint a nehezebb művészi utat választják, nem mondjuk ezzel egyszersmind azt is, hogy eleve csak az ő útjuk eredményes, csakis az követendő. A magyar líra fejlődését tekintve persze világos, hogy egyfelől Ady, Kassák és József Attila formabontó formateremtése, másfelől Babits, Kosztolányi és Tóth Arpád formahű ízlésforradalmasítása egymással összeszövődve teljesen új fejezetet nyitott líránk történetében, s gyakorlatilag kiiktatta költészetünkből a századvég ízlését, formáit és tartalmait. De hogy egy ellenpéldát is hozzak fel, ott van Roger Martin du Gard, aki nagy karteziánus, tehát hagyományhű regénykolosszusát, a Thibault család-ot André Gide-del egyidőben, vele szoros barátságban írta; azzal a Gide-del, aki regényeinek minden mai porossága ellenére is a regénytechnika megújításának egyik őse volt, akinek intellektualizmusa s intellektualizmusának egyes fogásai, mint például az action gratuite, kézről kézre, íróról íróra vándorolt, mélyen befolyásolva az egész XX. századi regény fejlődését.

Nincs tehát abszolút szabály, hogy csak egyféleképpen, korunkban csak ízlést rombolva és egyben teremtve lehet maradandó, formáló erejű művet létrehozni. Nincs szabály. Mégis van egy döntő tényező: az írói egyéniség. Ha az a maga eszméivel-tartalmával, sejtéseivel, álmaival, szóval teljes világképével nem fér bele az adott ízlés és forma kereteibe, ha a maga számára Prokrusztész-ágynak érzi azt, akkor okvetlenül változtat a kereteken. Újat teremt vagy megteremti a kísérleti új és a régi szintézisét. Egészen nagy egyéniségek után nem lehet ott folytatni a művészetet, ahol ők elkezdték.

Elnézést e nyilvánvalóan közismert dolgok ismétléséért. De ha kimondjuk, hogy az ifjúsági irodalom része az irodalomnak, és ha tudjuk, hogy az irodalom úgy fejlődik, ahogy fejlődik, az új és régi harcában, lévén az ízlés történeti kategória – akkor nem állíthatjuk, hogy az ifjúsági irodalom mégis, mindezek ellenére olyan külön terület, olyan állóvíz, ahova a nagy vizek hullámzása el sem ér. Baj volna, ha a korosztályi sajátságok tiszteletben tartása mögött a konvencionalizmus vagy konzervativizmus dugáruját rejtegetnénk. Hiszen többek között azt sem feledhetjük, hogy az ifjúság, felnőve, nemcsak a mi jelenünk olvasója lesz, hanem rajtuk túllépve, bennünket túlélve, a jövő olvasója is.

Belemélyedve most már témánk gyakorlati problémáiba, vegyük szemügyre a könyveknek azokat a fajtáit, amelyet az ifjúság kézbe kap, amelyen ízlésé nevelődik. Beszéljünk először a regényről. A regényirodalom első csoportjába soroljuk, mondjuk, azokat a könyveket, amelyek különben világosan utalnak az ifjúsági irodalom szerves kapcsolatára: ezek a klasszikusok. Az Egri csillagok, a Légy jó mindhalálig, Dickens, Mark Twain, Beecher-Stove regényei stb. Értjük, miről van szó. Ezeket a joggal rendkívül népszerű és nagy művészi értékű olvasmányokat általában jellemzi, hogy nem az ismerős, nem a mai valóságról szólnak, hanem az időben és gyakran térben is messzebb eső más társadalmakról, másfajta erkölcsökről, másfajta életmódról. Emellett pedig előadásmódjuk többnyire régies. Miért népszerűek mégis, miért szeretjük, becsüljük őket, nemcsak mi, hanem az ifjúság is? (Számára pedig ismeretanyag hiányában nehezebb belehelyezkedni a távoli társadalmi és történelmi viszonyokba.) Furcsa dolog, hogy erre a kérdésre milyen körülményesen tud csak válaszolni az elméleti esztétika. Az emberi nem általános nagy kérdéseinek feszegetésében látja meg érdemüket, abban az embert szabadító humanizmusban, amely éppen úgy árad a Huckleberry Finn-ből, a Twist Olivér-ből vagy a Légy jó mindhalálig-ból. Nagy dolog ez, de talán önmagában kevés.

Legyen szabad ehhez még egy talán merész, de a jelen felé fordító gondolatot hozzácsatolni: ezek a mai klasszikusok műveik megalkotása idején művészetük teljes latbavetésével törekedtek arra, hogy konvenciókon, tilalomfákon, társadalmi hipokríziseken túllépve létrehozzák az élet minél teljesebb képét. Vagyis hogy korukban modernek voltak. Sartre azt mondja egy helyen – nem szó szerint idézve –, hogy az irodalomban gyakorlatilag nem létezik inhumánus téma: nem lehet a faji elnyomás, a kizsákmányolás, az antiszemitizmus dicsőítésére könyvet írni. Elvileg fennáll a lehetősége, példa rá még sincs. S ezzel az irodalom humánus eljegyzettségét kívánja bizonyítani. Mi következik ebből? Az, hogy a puszta humanizáló szándékon túl a klasszikus alkotásoknál más tényezőket is számba kell vennünk, jellegzetesen művészi tényezőket, másképpen nem tudjuk magyarázni azt a köznapi jelenséget, hogy tisztességes, haladó szándékú könyvek sora szétmállik, a bennük ábrázolt társadalmi valóság elmúltával elértéktelenedik, míg a klasszikusok „glóriával átallépik azt”, vagyis az ábrázolt valóság elmúltát.

A regények második csoportjába azokat az „örök” ifjúsági olvasmányokat sorolnám, amelyek rendkívüli szerencsével telibe találják az ifjúságnak egy-egy nemzedékről nemzedékre fennálló érdeklődési területét. Az utazási lázát, a fantasztikus, az egzotikum iránti vonzódását. Vagy másfelől a nemes és gyengéd érzelmekre való fogékonyságát. Vernére, Stevensonra, Cooperra s ha nagyon liberális akarok lenni: Karl May némelyik könyvére gondolok itt egyfelől s másfelől a klasszikusnak számító lányregények íróira, Spyrire vagy Websterre. Nem, ez nem nagy, nem úttörő irodalom. Nem teremt új figurákat, nem jellemez mélyen, a maga humanista mondanivalóját nem a humanitás mélyrétegeiből meríti. De kellemes, szórakoztató olvasmány a gyerekek számára, leköt, érdeklődést kelt, kielégít érzelmi igényeket, s rákapat talán még jobb írások olvasására is. Higgyünk ebben, ha egyáltalán jogcím kell a szórakoztató olvasmányok elfogadtatására.

A regények harmadik globális csoportja az, amelyet a mai írók, a mai irodalom hoz létre. Itt találkozik közvetlenül az olvasó korunk eszméjével és ízlésével: a szocializmussal és az alakuló szocialista ízléssel; itt, könyveink által, konfrontálhatja magát a legkisebb áttételen keresztül önmagával és a világgal. Természetesen nagyon is sokféle könyv tartozik ide. Meseregények, társadalmi és történelmi regények, kalandos regények és lányregények stb.

Nem is lehet minden műfajt felsorolni, de talán ez nem is fontos. Az a kérdés, lehet-e úgy folytatni ezeket a műfajokat, ahogy valamikor kialakultak. Lehet-e lényegi változások nélkül továbbfejleszteni őket? Azt szokták mondani a hagyományosság védelmében, minden útkeresés ellenérveként: egy újszülöttnek minden új, vagyis a fiatal olvasó elölről éli át a világirodalmat. Százszor leírt banalitások, sztereotip cselekményfordulatok, régiekből kimásolt helyzetek és jellemzések az újság varázsával hatnak rá. Minek az újra, a mélyebbre törő erőfeszítés, az irodalmi életünk korszerűségét kereső kísérleti nyugtalanság? Az ifjúságnak jó történet kell, alaphelyzetekkel és alapjellemekkel. Eddig az ellenérv.

Igen ám, de még ha valaki nem is hiszi az irodalom és az ifjúsági irodalom szerves kapcsolatát, akkor is el kell gondolkoznia azon, hogy az a bizonyos újszülött valóban ugyanolyan újszülött-e, mint az ötven év előtti. El kell gondolkoznia azon – ha már a szemléletünkből folyó különbségeket nem is vesszük most számításba –, hogy a mai fiatal olvasó korosztály sajátosságai azonosak-e a régi gyermekolvasó korosztályi sajátosságaival. Hogy élve egy modern szobában, a XX. századi formabontás hatásai alatt kialakult tárgyak között, látva a technika formáit, élvezve a technika előnyeit, végigélve s egy kicsit végig is szenvedve a mai napközis nevelkedést – ez a mai olvasó vajon nem mutat-e más korosztályi sajátosságokat?

Az ifjúság értelmi és érzelmi változásáról a pszichológusok napjainkban nagyon érdekes jelzéseket szoktak adni. Nem fogom őket ismertetni, annyira tudottak. Egyre utalok csupán, amely a mai lányregényt forradalmasítja. A mai nevelés mellett, amikor a gyermek lényegesen kevesebb időt tölt a családban, mint régen, s amikor a különböző gondozó-nevelő fórumokon kézről kézre adják, s így egy-egy érzelmi kapcsolódásra napról napra új és új érzelmi kapcsolódás rakódik rá, nem formálódik-e át a gyerek érzelmi élete? Az érzelmi fellobbanás és elközönyösödés meggyorsult ritmikája nem változtat-e általában érzelmei lehető intenzitásán? Mit jelent ez nekünk, íróknak? Azt, hogy itt van például egy teenager-korosztály, amely tőlünk is különbözik, érzelmi kifejezései eltérnek a miénktől, s ha megszokott módon hatni akarunk rá, gyakran, a legváratlanabb pillanatban, nevetségesek leszünk. A reflexek átalakulását, a magatartáseszmény bizonyos változását nem lehet tehát számításon kívül hagyni.

Visszatérve: lehet, hogy annak a bizonyos csecsemőnek minden vicc új, de akkor is másképp kell elmondani. Az emberiség nagy témái persze hogy nagyjából azonosak, mégis minden kor másképp és másképp mondja el őket. Nincs soha többé el nem mondható történet, de van egy-egy kor számára végérvényes megfogalmazás. Az izgalmas történetek jogos népszerűsége miatt egész irodalma fejlődött ki például nálunk az új romantikus vagy kalandos regénynek. Ez helyes is, hasznos is; a nagy utazások, a hajózás, az űrrepülés, a hazafiságért vagy a társadalmi haladásért vállalt nagy és életveszedelemmel járó cselekedet mindenképpen kiemelkedő témája az ifjúsági regénynek. De vajon jelenetezhet, jellemezhet-e úgy ez az új romantika, mint a múlt századi? Nyilvánvaló, hogy nem. Nyilvánvaló, hogy azok a széles, részletező tablók, azok a túlszínezett érzelmi leírások, amelyekkel a romantika dolgozott, már a múltéi. Nem azért a múltéi, mert a kritika önkényesen ki akarja iktatni őket, hanem azért, mert a természetes írói hitelesség nem tűri már el; korunk életritmusa, embere más. Hogy egy közismert példára utaljak: Hemingway nem azért csinálhatott divatot abból, hogy az ember belső érzelmi ábrázolása helyett a külső körülmények részletes, sugalmazó leírásával érzékeltesse a belsőt, mert ez ügyes és modern regényírói trükk volt, hanem azért, mert módszere telibe találta érzelmi felépítettségünk egy jellegzetességét. És így tovább, sorolhatnám a modern regényírás más technikai újításait, utalhatnék például az idővel való játékra, mely kezdetben, század eleji jelentkezése idején, csakugyan trükknek hatott, különösen, hogy Virginia Woolf az Orlandó-ban olyan groteszk fintorokkal, hősét nővé változtatva, aknázta ki mérhetetlen lehetőségeit. Igen, de ma már észre sem vesszük, nincs valamirevaló regény, amely az egysíkúság feloldása, a mondanivaló sűrítése érdekében ne élne természetes könnyedséggel az időben való előre-hátra lépés regényírói eszközével.

És itt van végül a cselekményvitel kérdése, amely egyike a kulcskérdéseknek. Álljunk meg éppen ezért itt egy pillanatra. Az az érzésem, hogy még közöttünk is lappang erről egy babona. Az a közismert igazság, hogy az ifjúság számára mindenképpen cselekményes regényt kell írni, egy irányba befolyásolja a mi képzeteinket is, misztifikál egyfajta cselekményépítést. Azt hisszük, hogy ha logikai úton létrehozunk valamilyen izgalmas sztorit, akkor ez a kiókumlált cselekményváz eleve érdekessé teszi regényünket. Azt hisszük, hogy a cselekményvitelnek ez a legjobb, legbiztosabban bevált módja. Pedig a valóság korántsem ez.

Szabad legyen ezúttal a magam írói tapasztalataira hivatkozni a kérdés jobb megvilágítása kedvéért. Többször is észrevettem regényírás közben, hogy a gondosan felépített, jól időzített cselekményfordulatok szétmállnak a kezem között, nem érik el azt a hatást, az érdekesség felfűtését, amelyet el akartak érni. Utólag aztán észrevettem, hogy ezekben az esetekben a cselekményfordulatot én magam mondtam el, többnyire indirekt módon, ahelyett hogy hőseim tudatán keresztül tükröztettem volna. Lehet, hogy triviális dolgokra mutatok rá, és szerénytelen is ez a saját példa. Ám most már fejtsük ki világosan: a cselekményépítésnek mindig két síkja van, egy az íróé, a másik a szereplőké, a szereplők tudatában átélt. Világos, hogy a legkönnyebb és egyben a legértéktelenebb mód az, ha az író beszéli el a cselekményt; a nehezebb, elevenebb, hatásosabb, ha a szereplők tudatán keresztül ábrázolja. (Esetleg, uram bocsáss, több szereplő tudatán át és különféleképpen.) Tény, hogy az indirekt ábrázoláshoz való ragaszkodás miatt gyakran a nagyon cselekményes könyvek is unalmasak.

S hogy viszont ellenpéldát hozzak fel, ott van Mándy Ivánnak a néhány nagy sikerű Csutak-könyve. Mi a cselekményük? Bizony, ha jobban meggondoljuk, alig van cselekményük. Az egyikben egy gyerekcsapat egy szürke lovat talál, s azt menti meg a vágóhíd elől, s kiviszi a városból a saját külön szigetére. A másikban, a Csutak a mikrofon előtt címűben egy kisfiú rádiószereplése körüli bonyodalmakról van szó – alig is lehet néhány év távlatából a cselekményt rekapitulálni. De annyi azért biztos, hogy lebilincselő és megérintő könyv volt mindegyik. Miért? Mert Mándy a saját írói anyagát, a saját belső világát tudta megszólaltatni gyerekszereplőiben, s minden, ami történt velük, bennük történt. S hogy még egy példát hozzak fel a belső cselekményépítés kivételes rangjára, ott van Lázár Ervin A kisfiú meg az oroszlánok című meseregénye. A valóság és a képzelet határán játszódik az egész történet, s ha a logikai cselekményépítés szempontjából nézem, nincs is cselekménye, mert minden belső történet valósága végül is költői homályban marad – igaz volt-e, való volt-e, nem tudjuk meg, csak annyit tudunk, hogy a könyv, a meseregény érdekes volt, olyan, amire azt szoktuk mondani, szép könyv.

De elég. Azt remélem, sikerült talán világossá tennem, hogy a regény technikai modernsége a modern ember szempontjából szükségszerű. Hogy nem szolgál mást, mint korunk emberének és korunk valóságának teljesebb megismerését. Hogy a technikai merészség nem az irodalmárkodás babonája, hanem a változó világ kényszerítő parancsa. Hogy a játékos, groteszk vagy bizarr elemek keverése még az egészen kicsiknek szóló irodalomban is – mint ahogy ezt a legkülönbözőbb területeken Végh György vagy Hárs László, Mándy Stefánia, Török Sándor és Tóth Eszter vagy megint más helyütt Janikovszky Éva csinálják – a mai formálódó művészet egy-egy kísérlete a mai formálódó ember teljesebb megközelítésére, kifejezésére és alakítására. S hogy a lányregény bizonyos megújítása, új eszményekkel és differenciáltabb érzelmekkel való feltöltése, úgy, ahogy erre, mondjuk, Szabó Magda vagy A tűzpiros üveggömb-ben Thury Zsuzsa példát adott, elkerülhetetlen.

A regényről most már hadd térjünk át néhány szóval a másik nagy epikai műfajra: a mesére. Hadd kezdjem egy paradox megállapítással; a népmese az egyik legmodernebb gyermekolvasmány. Minden megvan benne, ami a modern irodalomban korszerű: képzeletmozgás, játékosság, groteszkség és művészi, humánus igazságosztás. A magyar népmesék és a legkülönbözőbb népek meséi standard, modern kincsei gyermekirodalmunknak. Más kérdés a műmesék kérdése. A klasszikusokat ne is érintsük most – azok részben el is keverednek a népmesével, hánynak, de hánynak alapja népmesei motívum –, inkább nézzük a továbbfejlődés útjait. Lehet-e korunkban a meseirodalmat tovább fejleszteni? Persze hogy lehet, de semmiképpen sem egyszerűen, semmiképpen sem úgy, hogy az ismert népmesei motívumokból összerakunk egy új mesét vagy hogy ezeket az elemeket belehelyezzük a mai környezetbe. Nem, ebből az utóbbiból rendszerint csak tanmesék születnek, s ha már a valóság, a mai valóság beleszövődik a kisgyereknek szóló írásokba, akkor jobb, ha a valóság keretein belül maradva, kis reális történeteket adunk, vagy ha kilépünk belőle, nem népmesei, hanem saját költői elemeinkkel toldjuk meg a valós világot. Az az érzésem, hogy a népmese a keverésnek ellenáll. Ellenben lehet azt csinálni, amire többek között Mészöly Miklós kitűnő mesegyűjteménye, Az elvarázsolt tűzoltózenekar adott példát: a népmese hangján, a mesei képzeletmozgás hagyományait tiszteletben tartva jutni el sajátos, modern képzetekig, korszerű költői jelképekig és már-már a szürrealizmus határait súroló látomásokig.

Végül röviden, már szinte csak átabotában, fussunk át a gyerekvers helyzetén. A korszerűség szempontjából talán itt állunk legjobban, itt a legkisebb a rés a gyermekirodalom és a felnőttirodalom között. Sőt valójában nincs is rés. Csaknem elmondhatjuk: ahogy Kodály nyomán megváltozott a gyerekek zenei ízlése országunkban, már-már úgy megváltoztatta vagy megváltoztatja lírai ízlésüket egy könyv, a Bóbita. Persze azért ne túlozzuk el a dolgot. Líránk és gyermeklíránk egészséges mai összhangjának vannak bőven előzményei is, és vannak a Bóbita frontáttörésének olyan utókövetkezményei is, hogy a kitűnő költők egész sora fedezte fel magában a költőlélekben rendszerint lappangó gyermeket, és szólaltatta meg mindenki örömére. Az előzmények azok az úttörő antológiák voltak, amelyek nemcsak a régebbi magyar klasszikusok gyermekverseit elevenítették fel, gyűjtötték egybe, hanem gonddal kiválasztották a Nyugat első és második nemzedéke terméséből is mindazt, ami gyerekeknek szólhat. E nélkül a nem kis erőfeszítés nélkül nem értünk volna el oda, ahova napjainkban elértünk: mai líránk és mai gyereklíránk párhuzamos fejlődéséhez, a gyermekkorban kialakuló versízlés és versélvezet és a felnőttízlés egységéhez.

Hogy hol és miben modern költő Weöres Sándor, és a Bóbita miért hat az evidencia erejével a gyerekekre? Annyi tanulmány után szinte fölösleges is beszélni erről. Ám mégis, puszta kísérletképpen üssük fel bárhol a kötetet, s nyomban kitetszik. Azt írja például:

 

Arany ágon ül a sármány, pici dalt fúj fuvoláján, arany égen ül a bárány, belezendít citeráján.

 

Mennyiben modern? Valójában elrontja elrévülésünket, ha belegondolunk, milyen távoli jelenségeket, az aranysármányt a fán és a realista-szürrealista nyelvi képzelet bárányfelhőjét párosítja egyetlen fantáziamozdító képben, mely a nyelv varázsából, a mély hangú á-kból és a ionicus a minore csodálatos zenei lebegéséből meríti evidenciáját. Ha tetszik, puszta aranyló táj, ha tetszik, látomás a világ ámulatba ejtő összefüggéseiről. De kár is folytatni. Aki ismeri A liba pék groteszk játékosságát, a Száncsengő közeledő szánjának érkezését és lassú távolodását, a Kocsi és vonat megint csak hangutánzó bravúrját, az tudja, hogy a gyerek játékot és varázslatot kapott itt a költő szavaiban, elnyűhetetlen és megunhatatlan ajándékot, mellyel maga is varázsolni tud. Egy költő persze nem csinál tavaszt. Pedig okkal hisszük, hogy tavasz van e téren; hiszen a gyerekolvasók már kis verseskötetek sorával (Áprily, Hajnal Anna, Kassák, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc, Zelk stb.) és költői seregszemlének beillő antológiákkal a kezükben ismerkedhetnek modern költészetünk formanyelvével, s ha nem rontja el őket az iskola a maga egyoldalúan tartalmi versközelítésével, úgy felnőtt fejjel is majd ismerősként vehetik birtokukba a magyar költészet egészét.

Ennek a gyors áttekintésnek nagyjából a végére értem. Hadd foglaljam hát össze, amit mintegy problémafelvetésként a továbblépés érdekében lényegesnek tartok. Az ifjúsági irodalom mint a mai magyar irodalom része nagyjából azonos állapotokat tükröz az irodalom egészével. A regény terén például elég sok tennivalót mutat, de a lírában vitathatatlan eredményekkel büszkélkedik. Az ifjúsági regény, korszerű szemléletünk részbeni tükrözése mellett még egyre magán hordja a múlt nem egy meghaladott tartalmi és formai elemét. A regények jó része egysíkú, szerkezetében a merev időrendhez kötött, érdekességét külsőleges eszközökkel (gyakran cselekménypatronok alkalmazásával) éri el, jellemábrázolásában nem hasznosítja eléggé a modern lélektan eredményeit. (A jellemek túlnyomóan statikusak, egyik könyvből a másikba gyakran öröklődnek, ritka a hiteles fejlődésrajz.) A történelmi regényben ha itt-ott láthatók már a marxista történelemkutatás új eredményei, túlnyomóan csak vulgarizált formában mutatkoznak; gyakori a magyarkodó, életképszerű, nyelvi sallangokkal cifrázott múltábrázolás vagy ellentéte: a modern városi zsargon egyszerű múltba vetítése. Egyik népszerű, de a nyelvtisztasággal örökösen hadilábon álló regényírónk például jól „bejósolja” IV. Béla királynak a tatárjárást, még a sokadik kiadás első oldalán is. Holott a történelmi regényben a nyelv is a történelmiség egyik eleme, a régiség hangulati érzékeltetője – még ha a nyelvi rekonstrukciót természetesen el is kell kerülni.

S tovább folytatva a regényen belüli műfaji részletezést: legfőbb problémánk vitathatatlanul az ifjúság kalandigényéből fakad. Ezt az igényt kiszolgálni szükséges és természetes írói feladat – a cselekmény feszültségének fokozására még korunk legjobb prózaírói is mertek és tudtak tanulni a detektívregénytől vagy a krimitől. De ezek az erők az izgalmasan felépített szerkezetben saját legjava mondanivalóikat írták meg. A kalandosságot (belőle indult a pikareszk történetsorral a regény) megtöltötték emberi tartalommal, lélektannal, megfigyeléssel, mondanivalóval. Az ő példájukra nem árt jobban odafigyelni az ifjúsági kalandregények íróinak, akik hajlamosak arra, hogy magát a kalandot fetisizálják. Holott az indiántörténet, az egzotikus utazás vagy az űrhajósregény üres váz csupán, csaknem művészi anakronizmus, ha nem hordoz hozzánk szóló, korunkban érvényes emberi mondanivalókat. A kaland a kalandért – még a tudományos-fantasztikus regény köntösében is – legalább olyan luxus, mint a l’art pour l’art. Természetesen nem elítélhető luxus. Senki sem kívánhatja ugyanis minden olvasásra kínálkozó könyvtől, hogy kivétel nélkül a magas irodalom szintjén mozogjon. A könyvek rengetegében örökösen egymás mellett él az irodalom és a puszta szórakoztató irodalom. S bármennyire hangsúlyozzuk is az ifjúsági irodalom nagy céljait: a kettő együttélése itt talán még szorosabb. S ez nem is baj, ha az arányok nem tolódnak el.

A kalandosság abszolutizálásának ugyanis megvan az a veszélye, hogy más modellt formál az életről, mint amit az olvasó maga körül tapasztal. Hiszen a kaland talaja, melegágya napjainkban a társadalom történelmi mozgásának olyan pillanata, melyben a veszedelem és leküzdésének szükségessége mindenki életébe belép. Az idősebb, háborút, társadalmi változást megélt vagy kiharcolt nemzedék természetesen szembenézett már jócskán ilyen értelemben a kalanddal. De a mai fiatal olvasók mindennapjai, hála isten, nem így kalandosak. Az előttünk álló feladat e téren a kalandosság tartalmának valamelyes kibővítése: az életveszedelem erővel, ügyességgel való leküzdésén túl a mai ifjúság erkölcsi szorítóinak, emberi buktatóinak bevonásával. A modern regény, melyek megújhodása részben a mindennapok új értékelésén, a köznapi tények rehabilitálásán alapszik, erre talán ad és adott is már nem egy követhető példát. S ha a kalandregényben az eredmények hasznosítása – nem tagadom – nehezebb feladat is, egy másik műfajban, a leányregényben aligha lehet kitérni előle.

Végezetül még csak annyit: az irodalom korszerűsége természetesen éppúgy tartalmi, mint formai kérdés. Ezúttal többet beszéltünk talán a formai részéről, s rejtettebben a tartalmi-eszmeiről. Ennek a látszólagos eltolódásnak indoka egyszerű: az elavult, az élet komplexitását már kifejezni nem tudó forma visszahat a tartalmakra, a valóság mélyebb feltárásának szándékát is idejétmúlt, ismert sémák irányába tereli.