Az ifjúsági irodalomról

 

Modernség az ifjúsági irodalomban

Induljunk ki egy olyan alapmegállapításból, amely már az előző viták alatt a Jelenkor ankétján nagyjából tisztázódott, s ezért újból kérdésessé tenni talán fölösleges is. Ez a megállapítás mindnyájunk számára döntő. Eszerint nincs külön ifjúsági irodalom és felnőttirodalom, nincsenek egyik vagy másik számára külön-külön esztétikai törvények, hanem csak egységes irodalom van, amelynek az ifjúság számára írt része természetesen tekintetbe veszi a mindenkori ifjúság korosztályi sajátosságait.

De ha az ifjúsági irodalom része az egész irodalomnak, akkor nyilvánvaló, hogy az irodalom és általában a művészetek fejlődésmódja rá is jellemző lesz. Ha a valóság lényegének mélyebb megközelítésére, az ember helyesebb ábrázolására, a kor áthatóbb kifejezésére új módszerek alakulnak ki a művészetekben, az ifjúsági irodalom sem maradhat ettől érintetlen. Furcsa is volna, ha így lenne, mert ez azt jelentené, hogy míg egyfelől kialakul – persze forrongások árán – korunk korszerű művészete a modern ember szemlélete s annak megfelelő ízléseszmény alapján, addig mi az ifjúságot egy ezzel ellentétes, elmúlt ízlés és művészet fogságában tartjuk.

Közelebbről tekintve az irodalmi vagy általában szólva a művészeti élet struktúráját, mindig is felfedezzük benne a harcot egy régebbi, letűnőben levő ízlés és egy új, felkelőben levő között. Ez a harc nemcsak a mi századunk jellegzetessége – minden nagyobb művészeti periódusban világosan mutatkozik –, legföljebb a mi századunkban, mint minden, az ízlés alakulása is gyorsabb és a harc pregnánsabb. Nagy vagy többnyire jelentékeny alkotók mindig is megküzdöttek a megmerevedett formákkal, s tartalmaik maradéktalanabb kifejezésére újat teremtettek helyettük. Tudott dolgok ezek. És amikor így kiemeljük az emberi közízlés örök előremozgatóit, akik egyéniségük teljes kifejezése kedvéért, jövőt alakító vágyukban rendszerint a nehezebb művészi utat választják, nem mondjuk ezzel egyszersmind azt is, hogy eleve csak az ő útjuk eredményes, csakis az követendő. A magyar líra fejlődését tekintve persze világos, hogy egyfelől Ady, Kassák és József Attila formabontó formateremtése, másfelől Babits, Kosztolányi és Tóth Arpád formahű ízlésforradalmasítása egymással összeszövődve teljesen új fejezetet nyitott líránk történetében, s gyakorlatilag kiiktatta költészetünkből a századvég ízlését, formáit és tartalmait. De hogy egy ellenpéldát is hozzak fel, ott van Roger Martin du Gard, aki nagy karteziánus, tehát hagyományhű regénykolosszusát, a Thibault család-ot André Gide-del egyidőben, vele szoros barátságban írta; azzal a Gide-del, aki regényeinek minden mai porossága ellenére is a regénytechnika megújításának egyik őse volt, akinek intellektualizmusa s intellektualizmusának egyes fogásai, mint például az action gratuite, kézről kézre, íróról íróra vándorolt, mélyen befolyásolva az egész XX. századi regény fejlődését.

Nincs tehát abszolút szabály, hogy csak egyféleképpen, korunkban csak ízlést rombolva és egyben teremtve lehet maradandó, formáló erejű művet létrehozni. Nincs szabály. Mégis van egy döntő tényező: az írói egyéniség. Ha az a maga eszméivel-tartalmával, sejtéseivel, álmaival, szóval teljes világképével nem fér bele az adott ízlés és forma kereteibe, ha a maga számára Prokrusztész-ágynak érzi azt, akkor okvetlenül változtat a kereteken. Újat teremt vagy megteremti a kísérleti új és a régi szintézisét. Egészen nagy egyéniségek után nem lehet ott folytatni a művészetet, ahol ők elkezdték.

Elnézést e nyilvánvalóan közismert dolgok ismétléséért. De ha kimondjuk, hogy az ifjúsági irodalom része az irodalomnak, és ha tudjuk, hogy az irodalom úgy fejlődik, ahogy fejlődik, az új és régi harcában, lévén az ízlés történeti kategória – akkor nem állíthatjuk, hogy az ifjúsági irodalom mégis, mindezek ellenére olyan külön terület, olyan állóvíz, ahova a nagy vizek hullámzása el sem ér. Baj volna, ha a korosztályi sajátságok tiszteletben tartása mögött a konvencionalizmus vagy konzervativizmus dugáruját rejtegetnénk. Hiszen többek között azt sem feledhetjük, hogy az ifjúság, felnőve, nemcsak a mi jelenünk olvasója lesz, hanem rajtuk túllépve, bennünket túlélve, a jövő olvasója is.

Belemélyedve most már témánk gyakorlati problémáiba, vegyük szemügyre a könyveknek azokat a fajtáit, amelyet az ifjúság kézbe kap, amelyen ízlésé nevelődik. Beszéljünk először a regényről. A regényirodalom első csoportjába soroljuk, mondjuk, azokat a könyveket, amelyek különben világosan utalnak az ifjúsági irodalom szerves kapcsolatára: ezek a klasszikusok. Az Egri csillagok, a Légy jó mindhalálig, Dickens, Mark Twain, Beecher-Stove regényei stb. Értjük, miről van szó. Ezeket a joggal rendkívül népszerű és nagy művészi értékű olvasmányokat általában jellemzi, hogy nem az ismerős, nem a mai valóságról szólnak, hanem az időben és gyakran térben is messzebb eső más társadalmakról, másfajta erkölcsökről, másfajta életmódról. Emellett pedig előadásmódjuk többnyire régies. Miért népszerűek mégis, miért szeretjük, becsüljük őket, nemcsak mi, hanem az ifjúság is? (Számára pedig ismeretanyag hiányában nehezebb belehelyezkedni a távoli társadalmi és történelmi viszonyokba.) Furcsa dolog, hogy erre a kérdésre milyen körülményesen tud csak válaszolni az elméleti esztétika. Az emberi nem általános nagy kérdéseinek feszegetésében látja meg érdemüket, abban az embert szabadító humanizmusban, amely éppen úgy árad a Huckleberry Finn-ből, a Twist Olivér-ből vagy a Légy jó mindhalálig-ból. Nagy dolog ez, de talán önmagában kevés.

Legyen szabad ehhez még egy talán merész, de a jelen felé fordító gondolatot hozzácsatolni: ezek a mai klasszikusok műveik megalkotása idején művészetük teljes latbavetésével törekedtek arra, hogy konvenciókon, tilalomfákon, társadalmi hipokríziseken túllépve létrehozzák az élet minél teljesebb képét. Vagyis hogy korukban modernek voltak. Sartre azt mondja egy helyen – nem szó szerint idézve –, hogy az irodalomban gyakorlatilag nem létezik inhumánus téma: nem lehet a faji elnyomás, a kizsákmányolás, az antiszemitizmus dicsőítésére könyvet írni. Elvileg fennáll a lehetősége, példa rá még sincs. S ezzel az irodalom humánus eljegyzettségét kívánja bizonyítani. Mi következik ebből? Az, hogy a puszta humanizáló szándékon túl a klasszikus alkotásoknál más tényezőket is számba kell vennünk, jellegzetesen művészi tényezőket, másképpen nem tudjuk magyarázni azt a köznapi jelenséget, hogy tisztességes, haladó szándékú könyvek sora szétmállik, a bennük ábrázolt társadalmi valóság elmúltával elértéktelenedik, míg a klasszikusok „glóriával átallépik azt”, vagyis az ábrázolt valóság elmúltát.

A regények második csoportjába azokat az „örök” ifjúsági olvasmányokat sorolnám, amelyek rendkívüli szerencsével telibe találják az ifjúságnak egy-egy nemzedékről nemzedékre fennálló érdeklődési területét. Az utazási lázát, a fantasztikus, az egzotikum iránti vonzódását. Vagy másfelől a nemes és gyengéd érzelmekre való fogékonyságát. Vernére, Stevensonra, Cooperra s ha nagyon liberális akarok lenni: Karl May némelyik könyvére gondolok itt egyfelől s másfelől a klasszikusnak számító lányregények íróira, Spyrire vagy Websterre. Nem, ez nem nagy, nem úttörő irodalom. Nem teremt új figurákat, nem jellemez mélyen, a maga humanista mondanivalóját nem a humanitás mélyrétegeiből meríti. De kellemes, szórakoztató olvasmány a gyerekek számára, leköt, érdeklődést kelt, kielégít érzelmi igényeket, s rákapat talán még jobb írások olvasására is. Higgyünk ebben, ha egyáltalán jogcím kell a szórakoztató olvasmányok elfogadtatására.

A regények harmadik globális csoportja az, amelyet a mai írók, a mai irodalom hoz létre. Itt találkozik közvetlenül az olvasó korunk eszméjével és ízlésével: a szocializmussal és az alakuló szocialista ízléssel; itt, könyveink által, konfrontálhatja magát a legkisebb áttételen keresztül önmagával és a világgal. Természetesen nagyon is sokféle könyv tartozik ide. Meseregények, társadalmi és történelmi regények, kalandos regények és lányregények stb.

Nem is lehet minden műfajt felsorolni, de talán ez nem is fontos. Az a kérdés, lehet-e úgy folytatni ezeket a műfajokat, ahogy valamikor kialakultak. Lehet-e lényegi változások nélkül továbbfejleszteni őket? Azt szokták mondani a hagyományosság védelmében, minden útkeresés ellenérveként: egy újszülöttnek minden új, vagyis a fiatal olvasó elölről éli át a világirodalmat. Százszor leírt banalitások, sztereotip cselekményfordulatok, régiekből kimásolt helyzetek és jellemzések az újság varázsával hatnak rá. Minek az újra, a mélyebbre törő erőfeszítés, az irodalmi életünk korszerűségét kereső kísérleti nyugtalanság? Az ifjúságnak jó történet kell, alaphelyzetekkel és alapjellemekkel. Eddig az ellenérv.

Igen ám, de még ha valaki nem is hiszi az irodalom és az ifjúsági irodalom szerves kapcsolatát, akkor is el kell gondolkoznia azon, hogy az a bizonyos újszülött valóban ugyanolyan újszülött-e, mint az ötven év előtti. El kell gondolkoznia azon – ha már a szemléletünkből folyó különbségeket nem is vesszük most számításba –, hogy a mai fiatal olvasó korosztály sajátosságai azonosak-e a régi gyermekolvasó korosztályi sajátosságaival. Hogy élve egy modern szobában, a XX. századi formabontás hatásai alatt kialakult tárgyak között, látva a technika formáit, élvezve a technika előnyeit, végigélve s egy kicsit végig is szenvedve a mai napközis nevelkedést – ez a mai olvasó vajon nem mutat-e más korosztályi sajátosságokat?

Az ifjúság értelmi és érzelmi változásáról a pszichológusok napjainkban nagyon érdekes jelzéseket szoktak adni. Nem fogom őket ismertetni, annyira tudottak. Egyre utalok csupán, amely a mai lányregényt forradalmasítja. A mai nevelés mellett, amikor a gyermek lényegesen kevesebb időt tölt a családban, mint régen, s amikor a különböző gondozó-nevelő fórumokon kézről kézre adják, s így egy-egy érzelmi kapcsolódásra napról napra új és új érzelmi kapcsolódás rakódik rá, nem formálódik-e át a gyerek érzelmi élete? Az érzelmi fellobbanás és elközönyösödés meggyorsult ritmikája nem változtat-e általában érzelmei lehető intenzitásán? Mit jelent ez nekünk, íróknak? Azt, hogy itt van például egy teenager-korosztály, amely tőlünk is különbözik, érzelmi kifejezései eltérnek a miénktől, s ha megszokott módon hatni akarunk rá, gyakran, a legváratlanabb pillanatban, nevetségesek leszünk. A reflexek átalakulását, a magatartáseszmény bizonyos változását nem lehet tehát számításon kívül hagyni.

Visszatérve: lehet, hogy annak a bizonyos csecsemőnek minden vicc új, de akkor is másképp kell elmondani. Az emberiség nagy témái persze hogy nagyjából azonosak, mégis minden kor másképp és másképp mondja el őket. Nincs soha többé el nem mondható történet, de van egy-egy kor számára végérvényes megfogalmazás. Az izgalmas történetek jogos népszerűsége miatt egész irodalma fejlődött ki például nálunk az új romantikus vagy kalandos regénynek. Ez helyes is, hasznos is; a nagy utazások, a hajózás, az űrrepülés, a hazafiságért vagy a társadalmi haladásért vállalt nagy és életveszedelemmel járó cselekedet mindenképpen kiemelkedő témája az ifjúsági regénynek. De vajon jelenetezhet, jellemezhet-e úgy ez az új romantika, mint a múlt századi? Nyilvánvaló, hogy nem. Nyilvánvaló, hogy azok a széles, részletező tablók, azok a túlszínezett érzelmi leírások, amelyekkel a romantika dolgozott, már a múltéi. Nem azért a múltéi, mert a kritika önkényesen ki akarja iktatni őket, hanem azért, mert a természetes írói hitelesség nem tűri már el; korunk életritmusa, embere más. Hogy egy közismert példára utaljak: Hemingway nem azért csinálhatott divatot abból, hogy az ember belső érzelmi ábrázolása helyett a külső körülmények részletes, sugalmazó leírásával érzékeltesse a belsőt, mert ez ügyes és modern regényírói trükk volt, hanem azért, mert módszere telibe találta érzelmi felépítettségünk egy jellegzetességét. És így tovább, sorolhatnám a modern regényírás más technikai újításait, utalhatnék például az idővel való játékra, mely kezdetben, század eleji jelentkezése idején, csakugyan trükknek hatott, különösen, hogy Virginia Woolf az Orlandó-ban olyan groteszk fintorokkal, hősét nővé változtatva, aknázta ki mérhetetlen lehetőségeit. Igen, de ma már észre sem vesszük, nincs valamirevaló regény, amely az egysíkúság feloldása, a mondanivaló sűrítése érdekében ne élne természetes könnyedséggel az időben való előre-hátra lépés regényírói eszközével.

És itt van végül a cselekményvitel kérdése, amely egyike a kulcskérdéseknek. Álljunk meg éppen ezért itt egy pillanatra. Az az érzésem, hogy még közöttünk is lappang erről egy babona. Az a közismert igazság, hogy az ifjúság számára mindenképpen cselekményes regényt kell írni, egy irányba befolyásolja a mi képzeteinket is, misztifikál egyfajta cselekményépítést. Azt hisszük, hogy ha logikai úton létrehozunk valamilyen izgalmas sztorit, akkor ez a kiókumlált cselekményváz eleve érdekessé teszi regényünket. Azt hisszük, hogy a cselekményvitelnek ez a legjobb, legbiztosabban bevált módja. Pedig a valóság korántsem ez.

Szabad legyen ezúttal a magam írói tapasztalataira hivatkozni a kérdés jobb megvilágítása kedvéért. Többször is észrevettem regényírás közben, hogy a gondosan felépített, jól időzített cselekményfordulatok szétmállnak a kezem között, nem érik el azt a hatást, az érdekesség felfűtését, amelyet el akartak érni. Utólag aztán észrevettem, hogy ezekben az esetekben a cselekményfordulatot én magam mondtam el, többnyire indirekt módon, ahelyett hogy hőseim tudatán keresztül tükröztettem volna. Lehet, hogy triviális dolgokra mutatok rá, és szerénytelen is ez a saját példa. Ám most már fejtsük ki világosan: a cselekményépítésnek mindig két síkja van, egy az íróé, a másik a szereplőké, a szereplők tudatában átélt. Világos, hogy a legkönnyebb és egyben a legértéktelenebb mód az, ha az író beszéli el a cselekményt; a nehezebb, elevenebb, hatásosabb, ha a szereplők tudatán keresztül ábrázolja. (Esetleg, uram bocsáss, több szereplő tudatán át és különféleképpen.) Tény, hogy az indirekt ábrázoláshoz való ragaszkodás miatt gyakran a nagyon cselekményes könyvek is unalmasak.

S hogy viszont ellenpéldát hozzak fel, ott van Mándy Ivánnak a néhány nagy sikerű Csutak-könyve. Mi a cselekményük? Bizony, ha jobban meggondoljuk, alig van cselekményük. Az egyikben egy gyerekcsapat egy szürke lovat talál, s azt menti meg a vágóhíd elől, s kiviszi a városból a saját külön szigetére. A másikban, a Csutak a mikrofon előtt címűben egy kisfiú rádiószereplése körüli bonyodalmakról van szó – alig is lehet néhány év távlatából a cselekményt rekapitulálni. De annyi azért biztos, hogy lebilincselő és megérintő könyv volt mindegyik. Miért? Mert Mándy a saját írói anyagát, a saját belső világát tudta megszólaltatni gyerekszereplőiben, s minden, ami történt velük, bennük történt. S hogy még egy példát hozzak fel a belső cselekményépítés kivételes rangjára, ott van Lázár Ervin A kisfiú meg az oroszlánok című meseregénye. A valóság és a képzelet határán játszódik az egész történet, s ha a logikai cselekményépítés szempontjából nézem, nincs is cselekménye, mert minden belső történet valósága végül is költői homályban marad – igaz volt-e, való volt-e, nem tudjuk meg, csak annyit tudunk, hogy a könyv, a meseregény érdekes volt, olyan, amire azt szoktuk mondani, szép könyv.

De elég. Azt remélem, sikerült talán világossá tennem, hogy a regény technikai modernsége a modern ember szempontjából szükségszerű. Hogy nem szolgál mást, mint korunk emberének és korunk valóságának teljesebb megismerését. Hogy a technikai merészség nem az irodalmárkodás babonája, hanem a változó világ kényszerítő parancsa. Hogy a játékos, groteszk vagy bizarr elemek keverése még az egészen kicsiknek szóló irodalomban is – mint ahogy ezt a legkülönbözőbb területeken Végh György vagy Hárs László, Mándy Stefánia, Török Sándor és Tóth Eszter vagy megint más helyütt Janikovszky Éva csinálják – a mai formálódó művészet egy-egy kísérlete a mai formálódó ember teljesebb megközelítésére, kifejezésére és alakítására. S hogy a lányregény bizonyos megújítása, új eszményekkel és differenciáltabb érzelmekkel való feltöltése, úgy, ahogy erre, mondjuk, Szabó Magda vagy A tűzpiros üveggömb-ben Thury Zsuzsa példát adott, elkerülhetetlen.

A regényről most már hadd térjünk át néhány szóval a másik nagy epikai műfajra: a mesére. Hadd kezdjem egy paradox megállapítással; a népmese az egyik legmodernebb gyermekolvasmány. Minden megvan benne, ami a modern irodalomban korszerű: képzeletmozgás, játékosság, groteszkség és művészi, humánus igazságosztás. A magyar népmesék és a legkülönbözőbb népek meséi standard, modern kincsei gyermekirodalmunknak. Más kérdés a műmesék kérdése. A klasszikusokat ne is érintsük most – azok részben el is keverednek a népmesével, hánynak, de hánynak alapja népmesei motívum –, inkább nézzük a továbbfejlődés útjait. Lehet-e korunkban a meseirodalmat tovább fejleszteni? Persze hogy lehet, de semmiképpen sem egyszerűen, semmiképpen sem úgy, hogy az ismert népmesei motívumokból összerakunk egy új mesét vagy hogy ezeket az elemeket belehelyezzük a mai környezetbe. Nem, ebből az utóbbiból rendszerint csak tanmesék születnek, s ha már a valóság, a mai valóság beleszövődik a kisgyereknek szóló írásokba, akkor jobb, ha a valóság keretein belül maradva, kis reális történeteket adunk, vagy ha kilépünk belőle, nem népmesei, hanem saját költői elemeinkkel toldjuk meg a valós világot. Az az érzésem, hogy a népmese a keverésnek ellenáll. Ellenben lehet azt csinálni, amire többek között Mészöly Miklós kitűnő mesegyűjteménye, Az elvarázsolt tűzoltózenekar adott példát: a népmese hangján, a mesei képzeletmozgás hagyományait tiszteletben tartva jutni el sajátos, modern képzetekig, korszerű költői jelképekig és már-már a szürrealizmus határait súroló látomásokig.

Végül röviden, már szinte csak átabotában, fussunk át a gyerekvers helyzetén. A korszerűség szempontjából talán itt állunk legjobban, itt a legkisebb a rés a gyermekirodalom és a felnőttirodalom között. Sőt valójában nincs is rés. Csaknem elmondhatjuk: ahogy Kodály nyomán megváltozott a gyerekek zenei ízlése országunkban, már-már úgy megváltoztatta vagy megváltoztatja lírai ízlésüket egy könyv, a Bóbita. Persze azért ne túlozzuk el a dolgot. Líránk és gyermeklíránk egészséges mai összhangjának vannak bőven előzményei is, és vannak a Bóbita frontáttörésének olyan utókövetkezményei is, hogy a kitűnő költők egész sora fedezte fel magában a költőlélekben rendszerint lappangó gyermeket, és szólaltatta meg mindenki örömére. Az előzmények azok az úttörő antológiák voltak, amelyek nemcsak a régebbi magyar klasszikusok gyermekverseit elevenítették fel, gyűjtötték egybe, hanem gonddal kiválasztották a Nyugat első és második nemzedéke terméséből is mindazt, ami gyerekeknek szólhat. E nélkül a nem kis erőfeszítés nélkül nem értünk volna el oda, ahova napjainkban elértünk: mai líránk és mai gyereklíránk párhuzamos fejlődéséhez, a gyermekkorban kialakuló versízlés és versélvezet és a felnőttízlés egységéhez.

Hogy hol és miben modern költő Weöres Sándor, és a Bóbita miért hat az evidencia erejével a gyerekekre? Annyi tanulmány után szinte fölösleges is beszélni erről. Ám mégis, puszta kísérletképpen üssük fel bárhol a kötetet, s nyomban kitetszik. Azt írja például:

 

Arany ágon ül a sármány, pici dalt fúj fuvoláján, arany égen ül a bárány, belezendít citeráján.

 

Mennyiben modern? Valójában elrontja elrévülésünket, ha belegondolunk, milyen távoli jelenségeket, az aranysármányt a fán és a realista-szürrealista nyelvi képzelet bárányfelhőjét párosítja egyetlen fantáziamozdító képben, mely a nyelv varázsából, a mély hangú á-kból és a ionicus a minore csodálatos zenei lebegéséből meríti evidenciáját. Ha tetszik, puszta aranyló táj, ha tetszik, látomás a világ ámulatba ejtő összefüggéseiről. De kár is folytatni. Aki ismeri A liba pék groteszk játékosságát, a Száncsengő közeledő szánjának érkezését és lassú távolodását, a Kocsi és vonat megint csak hangutánzó bravúrját, az tudja, hogy a gyerek játékot és varázslatot kapott itt a költő szavaiban, elnyűhetetlen és megunhatatlan ajándékot, mellyel maga is varázsolni tud. Egy költő persze nem csinál tavaszt. Pedig okkal hisszük, hogy tavasz van e téren; hiszen a gyerekolvasók már kis verseskötetek sorával (Áprily, Hajnal Anna, Kassák, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc, Zelk stb.) és költői seregszemlének beillő antológiákkal a kezükben ismerkedhetnek modern költészetünk formanyelvével, s ha nem rontja el őket az iskola a maga egyoldalúan tartalmi versközelítésével, úgy felnőtt fejjel is majd ismerősként vehetik birtokukba a magyar költészet egészét.

Ennek a gyors áttekintésnek nagyjából a végére értem. Hadd foglaljam hát össze, amit mintegy problémafelvetésként a továbblépés érdekében lényegesnek tartok. Az ifjúsági irodalom mint a mai magyar irodalom része nagyjából azonos állapotokat tükröz az irodalom egészével. A regény terén például elég sok tennivalót mutat, de a lírában vitathatatlan eredményekkel büszkélkedik. Az ifjúsági regény, korszerű szemléletünk részbeni tükrözése mellett még egyre magán hordja a múlt nem egy meghaladott tartalmi és formai elemét. A regények jó része egysíkú, szerkezetében a merev időrendhez kötött, érdekességét külsőleges eszközökkel (gyakran cselekménypatronok alkalmazásával) éri el, jellemábrázolásában nem hasznosítja eléggé a modern lélektan eredményeit. (A jellemek túlnyomóan statikusak, egyik könyvből a másikba gyakran öröklődnek, ritka a hiteles fejlődésrajz.) A történelmi regényben ha itt-ott láthatók már a marxista történelemkutatás új eredményei, túlnyomóan csak vulgarizált formában mutatkoznak; gyakori a magyarkodó, életképszerű, nyelvi sallangokkal cifrázott múltábrázolás vagy ellentéte: a modern városi zsargon egyszerű múltba vetítése. Egyik népszerű, de a nyelvtisztasággal örökösen hadilábon álló regényírónk például jól „bejósolja” IV. Béla királynak a tatárjárást, még a sokadik kiadás első oldalán is. Holott a történelmi regényben a nyelv is a történelmiség egyik eleme, a régiség hangulati érzékeltetője – még ha a nyelvi rekonstrukciót természetesen el is kell kerülni.

S tovább folytatva a regényen belüli műfaji részletezést: legfőbb problémánk vitathatatlanul az ifjúság kalandigényéből fakad. Ezt az igényt kiszolgálni szükséges és természetes írói feladat – a cselekmény feszültségének fokozására még korunk legjobb prózaírói is mertek és tudtak tanulni a detektívregénytől vagy a krimitől. De ezek az erők az izgalmasan felépített szerkezetben saját legjava mondanivalóikat írták meg. A kalandosságot (belőle indult a pikareszk történetsorral a regény) megtöltötték emberi tartalommal, lélektannal, megfigyeléssel, mondanivalóval. Az ő példájukra nem árt jobban odafigyelni az ifjúsági kalandregények íróinak, akik hajlamosak arra, hogy magát a kalandot fetisizálják. Holott az indiántörténet, az egzotikus utazás vagy az űrhajósregény üres váz csupán, csaknem művészi anakronizmus, ha nem hordoz hozzánk szóló, korunkban érvényes emberi mondanivalókat. A kaland a kalandért – még a tudományos-fantasztikus regény köntösében is – legalább olyan luxus, mint a l’art pour l’art. Természetesen nem elítélhető luxus. Senki sem kívánhatja ugyanis minden olvasásra kínálkozó könyvtől, hogy kivétel nélkül a magas irodalom szintjén mozogjon. A könyvek rengetegében örökösen egymás mellett él az irodalom és a puszta szórakoztató irodalom. S bármennyire hangsúlyozzuk is az ifjúsági irodalom nagy céljait: a kettő együttélése itt talán még szorosabb. S ez nem is baj, ha az arányok nem tolódnak el.

A kalandosság abszolutizálásának ugyanis megvan az a veszélye, hogy más modellt formál az életről, mint amit az olvasó maga körül tapasztal. Hiszen a kaland talaja, melegágya napjainkban a társadalom történelmi mozgásának olyan pillanata, melyben a veszedelem és leküzdésének szükségessége mindenki életébe belép. Az idősebb, háborút, társadalmi változást megélt vagy kiharcolt nemzedék természetesen szembenézett már jócskán ilyen értelemben a kalanddal. De a mai fiatal olvasók mindennapjai, hála isten, nem így kalandosak. Az előttünk álló feladat e téren a kalandosság tartalmának valamelyes kibővítése: az életveszedelem erővel, ügyességgel való leküzdésén túl a mai ifjúság erkölcsi szorítóinak, emberi buktatóinak bevonásával. A modern regény, melyek megújhodása részben a mindennapok új értékelésén, a köznapi tények rehabilitálásán alapszik, erre talán ad és adott is már nem egy követhető példát. S ha a kalandregényben az eredmények hasznosítása – nem tagadom – nehezebb feladat is, egy másik műfajban, a leányregényben aligha lehet kitérni előle.

Végezetül még csak annyit: az irodalom korszerűsége természetesen éppúgy tartalmi, mint formai kérdés. Ezúttal többet beszéltünk talán a formai részéről, s rejtettebben a tartalmi-eszmeiről. Ennek a látszólagos eltolódásnak indoka egyszerű: az elavult, az élet komplexitását már kifejezni nem tudó forma visszahat a tartalmakra, a valóság mélyebb feltárásának szándékát is idejétmúlt, ismert sémák irányába tereli.

Emancipáljuk-e a gyermekirodalmat?

A gyermek- és ifjúsági irodalommal – de igaza van Vargha Balázsnak, tizennégy éves korig beszéljünk csak gyermekirodalomról – olyasféleképpen állunk, mint a női emancipációval. Vagy talán még úgy se. Kaparjuk meg egy kicsit az emberek nézeteit e tárgyról, s nyomban előítéletek, rossz hagyományok, ártalmas beidegződések tűnnek elő a szépen szóló nagy általánosságok mögül. A szépen szóló általánosságok közül a legeslegismertebb az, hogy a gyerekeknek még jobban kell írni, mint a felnőtteknek. Nagyszerű! Ha Gorkij mondja, van hitele, ha Antoine de Saint-Exupéry vagy netán Erich Kästner, akkor is. De amíg nem világos, hogy a szóló szája szerint mi a jó, a jól és a jobban, addig nem árt az óvatosság. Miért? Mert a gyermekirodalom az irodalomnak igazán a legeslegifjabb hajtása, igazából nincs százesztendős sem. Azelőtt funkcióit (méghozzá félreértett funkcióit) a pedagógia látta el, és a pedagogikus ismeretközlés. Kifejlődni önálló műfajként csak akkor kezdett, amikor a XX. századi lélektan és főként a XX. századi irodalom felfedezte a gyereket. Hogy ez milyen nehéz felfedezés volt ahhoz képest, hogy a gyerek mint jelenség feltehetően jelen volt az emberiség törzsi kialakulásától kezdve egész fejlődésének mai fokáig, az kitetszik abból is, hogy ma is még mennyire vázlatos a róla való lélektani tudásunk. Talán nem elfogultság azt állítani, hogy az irodalom – nem feltétlen a gyerekeknek szóló – többet sejtett meg, több titkot bogozott ki, többet profitált a gyermeklélek mélységeiből, mint amennyi adatot, megállapítást a tudomány leszűrt. De isten őrizz a tudósok elmarasztalásától. Bár foglalkozhatnának a gyerek lelki valóságával, a jövő nemzedék boldog, konfliktusmentes felnevelésének problémájával akkora anyagi erővel a hátuk megett, mint amennyit az emberiség más nagyszabású feladatok megoldására fordít.

Mi a történelmi igazság az Egri csillagok-ban?

Egy-egy történelmi regény elolvasása után gyakran szoktunk azon gondolkodni, vajon a regényben ábrázolt események csakugyan megtörténtek-e, és ha igen, hogyan. Mi az, ami a regényben pontos, igazolható történelmi tény, és mi az, amit az író kikövetkeztetett vagy kitalált csupán, és a tényekhez elegyített? Ez a kérdés a legtöbb olvasóban felmerül, és tagadhatatlanul a kíváncsiság sugallta jogos kérdés. Nem kell tartózkodnunk vagy félnünk tőle, mert ha a regény csakugyan elgyönyörködtetett bennünket, semmit sem von le gyönyörűségünkből, ha vizsgáljuk, osztályozzuk a belerejtett tényeket, sőt még az sem baj, ha a történelmi adatokba beletekintve, itt-ott más következtetésekre vagy igazságokra jutunk. A regényíró ugyanis nemcsak történész, nemcsak a puszta történelmi igazságot kutatja, mást, többet akar adni, mint az események egyszerű rajzát. Legalább annyira figyel ő hőseinek magánéletére, jellemük fejlődésére, sorsuk alakítására, mint a kor történelmi anyagára; e két elem összeegyeztetésével, egybehangolásával tárja elénk mondanivalóját, művészi igazságát, mely – jó író esetében – több, gazdagabb és általánosabb érvényű, mint amire a puszta tudomány képes.

Ha természetes egyszerűséggel megkérdezzük tehát, igaz-e az, amit Gárdonyi Géza az Egri csillagok-ban írt, akkor az egyszerű válasz nem lehet más: igaz! A valóságos tényekből kiindulva, a művészi képzelőerő hatalmával életre hívta azt a hősi harcot, ami 1552-ben valóságosan megtörtént, de nem tudjuk pontosan, hogy hogyan. Gárdonyi kigondolta, regényében érzékletesen elénk tárta; művészi szempontból színtiszta igazat írt. Más kérdés az, hogy mit tud erről a korról, Gárdonyi hőseiről, Eger-vár védelméről a történelemtudomány. Az olvasó természetes kíváncsiságát szeretnénk kielégíteni, amikor nagyjából elmondjuk, mi a regényben a tudományos tény, és mi az, amivel a tényeket Gárdonyi kiegészítette, kiszínezte, hogy az élet valóságos képét megrajzolhassa nekünk. Az író teremtő műhelyébe fogunk belépni – illendő, hogy legyen bennünk elfogódottság és tisztelet.

Legelőször is: az Egri csillagok nem csupán Eger-vár ostromának és csodával határos sikeres megvédésének a története, hanem ahogy erre a regény alcíme is utal: Bornemissza Gergely életének krónikája, melyet Gárdonyi a gyerekkortól kezdve mesél el, és egy boldog, diadalmas tetőzőponton, a sikeres védelem után zár le. Egy jobbágyivadékból lett vitéz katona emberi kibontakozásának és társadalmi érvényesülésének rajza tehát a regény, a XVI. század közepe táján. Ha beletekintünk a tartalomjegyzékbe, ez már az öt részre tagolt regényfelépítésből is világosan kiolvasható. Az első rész (Hol terem a magyar vitéz?) 1533-ban játszódik a Dunántúlon; a második (Oda Buda!) Buda török kézre kerülését írja le 1541-ben; a harmadik (A rab oroszlán) egy sikeres menyasszonyszöktetést és egy sikertelen rabszöktetést mesél el; csak a negyedik részben (Eger veszedelme) érkezünk el Egerbe, 1552-ben, tizenkilenc évvel az első jelenet után, s csak ez és a lezáró ötödik rész (Holdfogyatkozás) szól közvetlenül Eger ostromáról. Közben, az első jelenettől eltelt csaknem két évtized alatt, Bornemissza Gergely óriási életutat fut be, gyerekből vitézzé serdül – Balassi szavával élve – Magyarország „vitézlő iskolájában,” feleséget szerez magának, méghozzá igen kalandosan, s vele együtt olyan kalandos vállalkozásba fog (a konstantinápolyi utazás), mely abban az időben is példa nélküli, s végül asszonyával a töröktől veszélyeztetett területen túl családot alapít.

Vágjunk hát bele feladatunkba: nézzük meg, mi igazolható történelmi tény s mi Gárdonyi képzeletének szivárványos ajándéka ennek a tizenkilenc évnek történetében.

Tény és valóság mindenekelőtt a történelmi helyzet. Gárdonyi Géza pompásan ismeri a kort, nemcsak kiemelkedő eseményeit, hanem mindazt, amit mindennapi életéről tudni lehet. Ismeri az emberek gondolkozását, szokásaikat, fegyvereik, ételeik, italaik nevét, azok készítési módját. Ha elmondja, hogyan csinálják a „szegfüves” bort, hogyan járják a menyasszonytáncot, miként öntik az ágyút, milyen fegyvereket használt a török, hogyan vonult fel, milyen csapattestei voltak, akkor az mind biztos ismereten alapul. Lelkiismeretes korfestés volt a célja: lelkéből lelkedzett alakjait valóságos viszonyok közé helyezte.

Mert alakjait, a regény hőseit, úgy, ahogy őket elibénk rajzolta, persze hogy ő találta ki. Róluk, a nevükön, egy-két tettükön túl nemigen találhatott hiteles feljegyzést. Bornemissza Gergely ugyan történelmi személy (és természetesen a nagy uraságok is mind: Török Bálint, Martinuzzi, Zrínyi Miklós, Werbőczi, az özvegy királyné, Dobó stb.). De hogy valójában jobbágyivadék volt-e, ott született-e a Mecsek egyik völgyében, Török Bálint udvarában nevelkedett-e, Cecey Éva volt-e a felesége, hogy szeretett bele Évába, hogy vette feleségül, nem tudhatjuk. Annyit tudunk, hogy 1552-ben Egervár vitéz hadnagya volt. Az a szívbemarkolóan szép jelenet a regény kezdő lapjain, ahogy a kis Gergő mezítelenül fürdik a patakban Vicuskával, vagy az a szorongató, amikor az elhajtott ló miatt Gergő mégiscsak előbúvik rejtekéből, miért is került volna bele a krónikákba? Annyi csupán a valóság belőle, amivel Gárdonyi az általános viszonyokat jellemzi. 1533-ban Magyarország csakugyan törökjárta terület volt. II. Szulejmán szultán 1526-ban, a mohácsi csata után bevonult az őrizetlenül hagyott Budavárba. Majd hat hét múlva, seregek hátrahagyása nélkül, elhagyta az országot. A magyarság csakugyan két királyt választott és koronázott meg az elpusztult II. Lajos örökébe. Három évvel Mohács után Szulejmán újra megjelent Magyarországon, áthaladt a Dunántúlon, serege már Bécset ostromolta. Újabb három év múlva, 1532-ben Szulejmán megint felvonult Bécs ellen; Kőszeg vára állította meg. A török sereg a hadjáratok után az országból mindig kihúzódott, csak a déli végeket, a Szerémséget tartotta kézben. 1533 kora nyarán, a regény cselekményének indulása idején nagyobb török sereg bizonyosan nem volt Magyarországon, legfeljebb kisebb rabló, csellengő portyázók akadhattak. (Szulejmán serege rendszerint július hó legelején érte el a magyar határt, és október végén okvetlenül elhagyta; a török a korszak elején télen egyáltalán nem és később sem szívesen hadakozott.) Gárdonyi azt mondja, hogy a Mecsek környéki török rablók János király segédcsapatából kerültek ki, s hogy Móré László rablóvárának ostromából jöttek. Móré várát János és Ferdinánd csapatai együttesen csakugyan megostromolták; voltak-e ott török segédcsapatok, nem tudjuk. A dunántúli falvakat, Somogyi Gábor papnak Balaton környéki faluját valószínűbb, hogy nem ők, hanem a Kőszeg alól visszavonuló seregek égették fel az elmúlt év őszén.

Mindezt azért részletezzük, hogy kitűnjék, Gárdonyi kisebb-nagyobb igazítással hogyan szövi bele hősei sorsát a történelem valóságába. Az országos jelentőségű tényeket a legnagyobb mértékig tiszteletben tartja, Szulejmán felvonulását például 1541-ben, Buda elestének történetét, Török Bálint fogságba vetését stb., de mindig is vigyáz arra, hogy a regény hősei valamilyen kapcsolatba kerüljenek velük. Alakító képzelete ezen a területen meglehetősen szabadon dolgozik, s bőven alkalmaz olyan elemeket, amelyek a XIX. század kalandregényeinek fordulatait juttatják eszünkbe. Ilyen például Gábor pap és Gergely balsikerű terve a felvonuló szultán felrobbantására – erre nézve semmi történelmi adat sincs. S ugyanilyen kicsit merész elképzelés az a magyarázat, hogy Török Bálint elfogatásának, a szultán haragjának Gábor pap tette volna a végső oka. (Török Bálint a regényben elismeri a szultánnak, hogy a merénylő Somogyi Gábor az ő udvari papja.) Török Bálint elfogatásának pontos indokait nem tudjuk, csak következtethetünk arra, hogy a szultán benne látta a seregek vezetésére legrátermettebb magyar főurat, a török uralom leginkább cselekvőképes ellenfelét.

Hasonlóan kalandos elképzelés szülötte a Jumurdzsák talizmángyűrűje köré szőtt történet, mely mindjárt a regény elején megindul, és a regény végkifejletéig tart. Való igaz, a korszak emberére talán jellemző az efféle gyűrűk természetfeletti erejébe vetett hit, a talizmán babonás fontossága, de Gárdonyi szinte a végletekig feszíti a húrt – nemcsak történeti, hanem lélektani szempontból is –, amikor tizenkilenc évvel a gyűrű elvesztése után Jumurdzsákot Sopronba utána küldi a gyűrűnek, s vele Bornemissza kisfiát elraboltatja. A történelmi valóság szempontjából nem vitás, hogy a török-magyar határon átlopakodó és a királyi Magyarországba messzire besettenkedő Jumurdzsák ezzel a kalandos úttal sokszorosan vásárra vitte a bőrét, mert a XVI. században sem lehetett csak úgy végiglovagolni a fél Dunántúlon – kivált nem törökös külsővel, törökös beszéddel –, anélkül hogy meg ne fogták volna. Márpedig ha megfogják – s ezt Jumurdzsák jól tudhatta –, nem jósolhatott volna magának semmi biztatót. Legjobb esetben kínzásokkal nevét, rangját kivallatják, s akkor is csak rokonai sok-sok aranya árán szabadul, ha szabadul.

Bármilyen mesteri izgalmassággal van szőve-fonva a regény harmadik részének, A rab oroszlán-nak a cselekménye, a történelmi valóság szempontjából nem mondhatunk mást róla, mint a Jumurdzsák-kalandról. A megható és szívvidámító menyasszonyszöktetés mint Gergely magánéletének egy ténye, természetesen nem alapul történeti forráson. Gárdonyi nekilendült képzelete mesterien fokozza itt fel a szerelmesek egymásra találásának bonyodalmait. Pompás, hiteles a korabeli lakodalmas ház, a korabeli lakodalmas mulatság, s az olvasó izgalommal lesi, sikerüljön a merész játék, ne akadjon egy frajla, egy inas, egy fullajtár, aki megakadályozza. Mert hiszen olyan kor volt ez, amely módfelett vigyázott a lányokra, asszonyokra, nemigen hagyta őket magukra, nem mozdulhattak azok kíséret nélkül.

Az új kaland, melybe a fiatalok a házasságkötés után nyomban belefognak, szintén a képzelet meseien szabad szárnyalását tanúsítja. Az, hogy Bornemissza Gergely újdonsült feleségével, Évával, Török Jánossal és Mekcseyvel belopakodjék a török birodalomba, és eljusson a fővárosba, Konstantinápolyba, álnévvel, álruhában, lélegzetelállítóan és hajmeresztően merész vállalkozás volt. Az útlevelet és a vámot, vagyis a jövő-menő emberek ellenőrzését és az általuk hozott áruk adóztatását nem a mi korunk találta ki. Igazolóírások, engedélyek, útlevelek nélkül akkoriban sem lehetett utazni. A török birodalom, ma úgy mondhatnánk, közigazgatásilag meglehetősen rendezett birodalom volt. Azok a kereskedők például, akik Kisázsiából vagy a Balkánról áruval megrakodva feljöttek hozzánk, az úgynevezett budai vilajet területére, mind engedéllyel jártak; azok a magyar tőzsérek (marhakereskedők), akik az Alföldről Nyugatra hajtották a marhát, a budai pasától kaptak erre engedélyt. A követségbe küldött uraságok – ma úgy mondanánk: a korszak diplomatái – tisztes kísérettel, pecsétes igazolólevelekkel és ami fő, útjukat rendszerint előre jelezve merészkedtek csak be a török birodalomba. S még így sem volt ez a követségjárás veszélytelen. De hát Bornemisszáék magukat álcázva, a köznéppel elvegyülve, csupán belopakodtak. S közülük Gergely tudott is törökül. Isten óvhatta csak őket – no meg Gárdonyi nagy leleményessége –, mert ez szó szerint istenkísértés volt. Gergely kockáztatott itt a legtöbbet, nemcsak magát, szabadságát vagy életét, hanem Évát is. A férfiakat ugyanis sok pénzért még ki lehetett a fogságból váltani, nőt soha! Kevés vagy talán egy esetet tud csupán a történelemírás, amikor egy asszony, akit a szultánnak rabszolgaként általadtak, mégis visszatért. Ura neve szerepel is az Egri csillagok-ban, esete összefügg történetünkkel. Annak a budai bírónak a felesége volt, aki a töröktől való félelmében beengedte a várba az ostromló német katonákat, a másik magyar király zsoldosait. Csakhogy a terv meghiúsult, a behatoló németeket a várőrség megtámadja, visszaszorította, a bíró velük együtt elmenekült. Fiatal feleségét Fráter György bosszúból rabszolgaként átadta a szultánnak. Igazolható tény, hogy az asszonyt tíz év után kibocsátották a háremből, visszatérhetett Magyarországra. Regényírói képzelet tudná csak kigondolni, hogy ez miként történhetett.

A férfiakat, mint mondottuk, ki lehetett váltani. Igen, de nem a szultán foglyait. Török Bálint és Maylád István, kiknek fogolyéletét rendkívül hitelesen ábrázolja Gárdonyi, ma így mondanák: a szultán politikai foglyai voltak. Maylád valamikor Erdélyben volt az, aki a Dunántúlon Török Bálint, a leghatalmasabb, szervezéshez, hadi vezetéshez értő főúr. Fogságuk a magyarság politikai erejének gyöngítését szolgálta. Gárdonyi pontosan tudta ezt, azért nem oldja meg rabláncukat az arany. A megvesztegetés legföljebb a bánásmódon enyhített, ha egyáltalán enyhített valamit, hiszen, mint láthattuk – a tényeknek megfelelően –, nem volt ez a legrosszabb fogság. Csakhogy bilincsük zárján – képzetesen szólva – maga a szultán tartotta rajta a kezét. Bálint úr nem akármilyen fogoly volt: Szulejmán minden béketárgyaláson magának követelte Török Bálint várait, legelsősorban Szigetvárat, a későbbi Zrínyi-birtokot, a fogoly Bálint úr jogán.

Amit a merész kaland leírása során Gárdonyi a török birodalomról és Konstantinápolyról elmond, nemcsak hihetetlenül érdekes, hanem történetileg pontos is. Láthatóan maga is megjárta a fiatalok útját, 1899-ben hat hetet töltött Konstantinápolyban. Látta a szultán palotáját, láthatott karavánszerájokat, járt a Héttoronyban. (Ma ugyan úgy tartjuk, hogy nem ott, hanem valószínűleg egy régebbi épületben, az Újtoronyban volt fogva Török Bálint.) Ez azonban mit sem változtat a lényegen, a leírás frisseségén, a török főváros tőlünk oly idegen, érzékletes rajzán, a mohamedán vallási fanatizmus pompás és sok mindent megmagyarázó érzékeltetésén. A történeti valóság szempontjából ebben a részben csupán két mozzanatot kérdőjelezhetünk meg, azt is csak nagyon óvatosan. 1. Úgy tetszik, Gárdonyi valamivel korruptabbnak, könnyebben megvesztegethetőnek ábrázolja a török bégeket, pasákat, mint amilyenek Szulejmán alatt lehettek. Mintha egy ötven vagy száz évvel későbbi állapotot vetítene vissza, mikor is a török birodalom adminisztrációs szétrohadása nyilvánvalóbb volt. 2. Semmi adat sincs arra, hogy Szulejmán a budai vilajet vezetését, a budai pasa rangját felkínálta volna Török Bálintnak abban az esetben, ha felveszi a mohamedán hitet. A magyarországi török részek legfőbb vezetését (a hadakét is) túl kockázatos lépés lett volna rábízni egy magyarra. Szulejmán ravaszabb és rutinosabb játékosa volt a politikai sakkjátszmának, mint hogy egy ilyen vezéri posztot billenő figurára bízott volna.

A konstantinápolyi kalandot lezárva, nagyjából végig is tekintettünk a regény első három részén.

Körülbelül a könyv felénél tartunk, s csak most érkezünk el Eger várához, az Eger veszedelme című negyedik részhez. Itt is, mint az Oda Buda! című második résznél, néhány soros krónikaszerű összefoglalás tájékoztat a történelmi előzményekről. Ez az összefoglaló vezeti be a regényes ábrázolást. Csakhogy ebből az összefoglalóból, mint az előzőből is, kimaradt egy sokatmondó tény, amit talán nem árt pótolni. Kimaradt az újabb keletű magyarázata annak, hogy a török miért foglalta el Budát 1541-ben, most pedig miért ostromolja Eger várát. A két esemény ugyanis összefügg egymással, s a következőképpen függ össze: két magyar király, Ferdinánd és János, megpróbált a török háta mögött kiegyezni egymással. Meg is kötötték, nagy titokban, főként Fráter György diplomáciai munkája nyomán a váradi szerződést. Titokban, mert Szulejmán nem tűrte volna, hogy pártfogoltja, János, országrészéről lemondjon, s az országnak ez a nagyobb része Buda székhellyel Habsburg kézbe kerüljön. Márpedig a szerződés János halála esetére ezt írta elő. Igaz ugyan, hogy a szerződő felek hamarosan összevesztek, és Ferdinánd követe útján maga tudatta Szulejmánnal a titkos szerződést, de a gyanakvó szultánnak elég volt, hogy tudta a következőket: a magyarok egyesíteni akarják az országot az ellenséges Habsburg-király hatalma alatt. János király meghalt, Ferdinánd hadakat küldött Buda elfoglalására. Budát az a Fráter György védi, aki az egyesítő szerződést létrehozta, társa az a Török Bálint, akinek törökellenes érzelmei közismertek. A szultán a maga hatalmi politikája szempontjából csaknem kényszerhelyzetben volt. Ha fenn akarta tartani Magyarország kettéosztottságát és nagyobb felének tőle való függését, akkor el kellett foglalnia Buda várát, be kellett kebeleznie a török birodalomba. Ezzel mintegy éket vert a két, egyesülésre gyanús fél közé. Ez a lépés magával hozta a másikat: Buda biztosítása miatt ki kellett tolni a birodalom határát. 1543-ban el kellett foglalni mindazokat a várakat, amelyek a török berendezkedését a budai vilajetben veszélyeztethették. Így vette be új hadi felvonulással Pécs, Siklós, Simontornya, Fehérvár, Tata, Esztergom, Nógrád és Szeged várát. Pillantsunk rá a térképre, kössük össze a várakat egy vonallal, s nyomban kitetszik, most már nem lehetett a várakból kinyargalva a Budával való összekötő utat csak úgy elvágni. A budai vilajet biztosítva volt. Csakhogy a magyarok és különösen az Erdélyt és a hozzá csatolt részeket birtokban tartó Fráter György (Izabella királynő „minisztere”) továbbra is szorgalmazták a két országrész egyesülését. Fráter György új megállapodást kötött Ferdinánddal és 1551-ben beengedte Ferdinánd csapatait Erdélybe. Szulejmán újra fenyegetve érezte magyarországi hatalmát. 1552-ben a Hódoltság megerősítésére, határainak kitolására új hadjáratba kezdett. Két serege sorra foglalja el a határ menti várakat; Temesvárt, Szolnokot, Drégelyt, Ságot, Hollókőt, Bujákot, Salgót, majd egyesülve a legerősebb végvár, Eger ellen vonul. Eger lett volna a magyarságot szétválasztó török ék északi csúcsa. A törökkel szemben persze a Habsburg-hatalom sem maradt mozdulatlan, óriás sereget toborzott, mintegy nyolcvanezer főnyi zsoldoshadat, csakhogy az Bécs biztosítására Győr alatt táborozott. Ahogy ez nem első ízben történt, és nem utoljára, tétlenül nézte a magyar várak pusztulását.

Az Eger elleni török felvonulás magyarázatául ennyi kívánkozik még ide. Ami mármost magát a vár helyzetét, ostromra való felkészülését és az ostrom leírását illeti, Gárdonyi, a regényíró tudósabb a történészeknél. Nemcsak aprólékosan összeszedte a megtalálható adatokat, rekonstruálta a vár feltehető állapotát, hanem képzelete megfeszített munkájával a tényekből kiindulva, tudósi pontossággal újraélte az ostrom valószínű menetét. Ebben a teremtő munkában, szerencséjére, rendkívüli kalauzra talált egy másik íróban, Tinódi Sebestyénben, aki 1553-ban, nem sokkal az ostrom után, a lehető legrészletesebben „felmérte” Egerben a vár állapotát, szemtanúkkal mondatta el magának az ostrom eseményeit. Tinódi az Egervár viadaljáról való ének-ben, melyet Kassán egy füstös szobában írt, egy múlt századi regényíró körülményes pontoskodásával csinált a várról helyszínrajzot, részletezve a bástyák, kapuk, tornyok, ágyúdombok nevét, elhelyezkedését, erejét, a kőfalak, tapasztott palánkok állapotát, bő anyagot adva a helyszín ismerőinek a későbbi rekonstrukcióra. Tőle tudjuk, és tőle tudta meg Gárdonyi is a várvédők számát („Az egri népnek derék summája – tizenkilencszáz harmincöt vala. – De még ebben sok elszökött vala”), a tisztek, főlegények, legények, gyakran még az egyszerű darabontok, gyalogok nevét, mely bástyát védtek, hol sebesültek vagy estek el. Ő hagyta ránk, hogy „Bornemissza jó Gergely deák ötödik hadnagya (volt) jó királnak”, s hogy az ostrom hírére harmadfélszáz gyaloggal (250) vonult be Egerbe. Az ő kutatáson alapuló, csaknem pontoskodó beszámolója részletezi a támadó török sereg erejét (milyen csapatokból állt, hány ágyúja volt, ki volt a vezérlő basa, kik a bégjei, főtisztjei, hogy közelítette meg a várat, mely napon táborozta körül, s végül, hogy fogott bele az ostromba, s hogy zajlott le napról napra maga az ostrom).

Tinódi hömpölygő verses leírása annyi „anyagot” adott, a valóságnak annyi apróbb-nagyobb tényét örökítette meg, hogy Gárdonyinak csupán a fontosabbakat kellett kiemelnie, képzeletével önálló regényjelenetté formálnia. Itt – a regény negyedik és ötödik részében – vajmi kevéssé volt kényszerítve arra, hogy pusztán kitalálja, mi és hogyan történt, vagy hogy jól ismert, romantikus cselekményelemek felhasználásával (lányszöktetés, rabszöktetés, gyerekcsere) vigye előre a történetet. Tinódi egész sereg kalandosnak tűnő eseménynek is megadja legalább a magvát, gyakran a részletes leírását. Bornemissza tüzes kerekeinek, bombáinak, robbanó puskacsövekkel tele hordóinak készítési módja és kicsit tán eltúlzott pusztító hatása éppúgy megtalálható nála, mint az egri nők hősiességének rajza vagy az égő szurokkal, forró zsírral, lobogó vízzel, felhevített gerelyvégekkel való bástyavédelemé. Benne van a versekben – hogy a romantikusnak tűnő kalandos elemeket tovább soroljuk – a vitézek kicsapása a várból, az ostromlókon való többszöri rajtaütés, a hírszerző Varsányi ki-be járása, s ami a hírszerzéssel függ szintén össze: a „nyelv-fogás” is. Benne van továbbá az ünnepélyes felesküvés, a bekiabálásra való válasz eltiltása, a beküldött levelek elégetése, a várfeladás puszta említésének halállal való büntetése. (Csak zárójelben: általános tapasztalat volt a korban, hogy a várak feladása a bekiabáló töröknek adott válaszokból bontakozott ki; rendszerint a megrémült idegen zsoldosok „praktikájából”, akik a nyugati hadijog alapján hitelt adtak a török ígérgetéseknek – 1529-ben így adták fel például a német zsoldosok Budavárát.) S hogy a regényesnek tetsző eseményeknél maradjunk, megénekeli Tinódi Hegedüs hadnagy esetét is, elégedetlenségét a zsold miatt, majd felakasztását a vár piacán, mert néhány társával titkon meg akart szökni. Arról, hogy víztartó medencén át bevezette volna a janicsárokat, nincs szó. De igenis szó van a török aknaásásról, a védelemből csinált ellenaknáról s Bornemissza Gergely bátor tettéről, a török aknászok felrobbantásáról. S ha már a robbantást emlegetjük, részletesen szól Tinódi a sekrestyében tárolt lőpor felrobbanásáról, a lőpormalmokat rejtő monostorépület levegőbe röpüléséről, amely csaknem katasztrófát okozó pánikba ejtette a vár népét.

Persze a lőpor felrobbanásának okát Tinódi nem tárja fel. Gárdonyi Géza regényírói képzelete itt kapcsolja hát össze a történelmi valóságot az általa kitalált cselekményszállal. Miért robbant fel szerinte a sekrestye? Mert Éva, Bornemisszáné Miklós deákkal a föld alatti alagúton át bejutott a várba, s nyomukban bejutottak a janicsárok is. Erre nézve azonban semmi adat sincs, sőt nyíltabban fogalmazva, minden valószínűség szerint ilyesmi meg nem történhetett. Nem mintha ne tudnánk ma is a vár alatti alagútrendszerekről. Voltak alagutak, és a törökök is megpróbálkozhattak, ahogy másutt is többször megpróbálkoztak alagutak ásásával. Csakhogy ezeket az alagutakat nem használták – Gárdonyi is írja, hogy már korábban berobbantották őket. Használatuk – akárcsak kémek, hírvivők kibocsátására – végveszéllyel járt volna a várbeliekre nézve. Gárdonyi bizonyos, hogy nagy súlyt helyez ennek a cselekményszálnak az elhitetésére. A titkos alagutak térképe már a regény elején, 1533-ban Gergely kezébe kerül, a janicsár Hajván mutatja neki a magyar várakról készült rajzok között, s ő gombóccá gyúrva a zsebébe süllyeszti. Ezt a rajzot fedezi fel „véletlenül” Éva tizenkilenc év múlva, a kiszakadt zseb alatt a mentebélésben. Éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rá, mert az elrabolt gyerekért aggódva, be akar jutni az ostromlott várba, be akarja vinni Gergelynek Jumurdzsák gyűrűjét. Mi tagadás, ez bizony kalandregénybe illő fordulat, ahogy véges-végig kalandregénybe illő Éva asszony és Miklós deák útja a romos alagútba, a janicsárok váratlan felbukkanása a hátuk mögött, Miklós önfeláldozása a puskaporba mártott fáklyával s végül Éva asszony megmenekedése, mert őrzője sem igazi janicsár, hanem az álöltözetbe bújt levélvivő, Varsányi. Bizony túl sűrű, túl sok ebben a szerencsés véletlen. S ugyanígy van abban is túlzás, múlt századi fennköltség, hogy Éva titkon él a várban, s a végső ostrom halált osztó utolsó pillanataiban úgy küzd Gergely mellett, úgy sebesül meg a szeme láttára, hogy az rá sem ismer. Megsebesül, méghozzá – hogy minden együtt legyen – Jumurdzsák kezétől, Hajván halála pillanatában. De Gárdonyinak nagy oka van arra, hogy ezt a történelmileg nem igazolható és máskülönben is kevéssé hihető szálat a regénybe beleszője, mert általa teremti meg a szörnyű öldökléstenger után a regény feloldozó, tiszta emberségű végjelenetét: a két, fiát kereső asszony, a török és a magyar találkozását elveszett gyermekükkel, majd összepillantásukat egymással, az anyák harcok, nemzetek fölötti, jelképes kézfogását.

A történelmi tények és az írói képzelet alkotásainak egybevetése után befejezésül még csak annyit: a török kor nagy témája a magyar regényíróknak, mondhatni minden időben visszatérő témája. Egyfelől elfeledett vagy már megjelenésükkor feledésre ítélt, másfelől mindig is olvasott, kitűnő regények szólnak róla. A művek időrendi sorrendjét követve, Jókai Mór Török világ Magyarországon című mesésen kalandos regénye vagy Mikszáth Kálmán A beszélő köntös című tündéries szépségű elbeszélése után Gárdonyi Géza Egri csillagok-ja az első olyan írói vállalkozás, amely nem a regényest akarja megmutatni a korban, hanem a valóságosat. Hadd ismételjük, tegyük pontosabbá: nem a mesébe illőt szűrte ki belőle mesébe illő hősei hátteréül, hanem a kor viszonyait újrateremtve mozgatta közöttük hőseit. Eközben tudós lelkiismeretességgel és hittel dolgozott, ha a cselekmény szövésben itt-ott túlzottan regényesített, ismert kalandmotívumokkal, mesei bonyodalmakkal élt is. Mondani sem kell, hogy a későbbiek során a magyar történelmi regény – maradandó alkotásait tekintve – már teljességgel kilábolt a mesékből, Kós Károly Varjúnemzetség-ében például vagy – hogy a legnagyobbat említsük – Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájában.

Az Egri csillagok a regényfejlődés szempontjából így félig-meddig átmenet. Korfestése hiteles, cselekményszövésébe elég sok romantikus elem keveredik. Egy azonban biztos – s ez Gárdonyi múlhatatlan érdeme –: senki sem tudott irodalmunkban hozzá fogható emléket állítani a törökkel küzdő, hazájukért vérző magyarok XVI. századi hősiességének. S ezzel mintegy a század lényegét, leglelkét mutatta fel nekünk, utódoknak. Vagyis hogy, romantikája ellenére az igazat mondta el a korról, a lelkesítő és szomorú, legigazabb igazságot.

Oscar Wilde és a Wilde-mesék

A boldog herceg-et forgatva egy hírhedt erkölcsrontó meséit tartja kezében az olvasó. Egy megbélyegzett, elítélt íróét, akinek műveit kivonták a forgalomból és elégették.

Erkölcsrontó? Az életben könnyebb hazudni, mint a művészetben. Mit tudhat a mesék olvasója az erkölcsrontóról? Semmit! Wilde, „az élet királya”, ahogy magát nevezte, könyörületesebb volt az országló, a valóságos királyoknál. Meséi alapgondolatát, csaknem kizárólagosan, a részvét ihlette. Részvét a szegények, a nyomorékok, a szerelem áldozatai iránt. A biblikus részvét, amely minden szenvedőt a keblére ölel. A börtönben írt De Profundis-ban azt mondja egy helyen, hogy Krisztus igazságszolgáltatása nem normatív erkölcsi, hanem művészi igazságszolgáltatás – pedig inkább úgy igaz, hogy Wilde meséinek a művészit meghaladó, szinte biblikus az igazságosztása. Mert a művészi igazságosztás számba veszi az élet korlátolt lehetőségeit, s kis dolgokkal is megelégszik: elfogadja például Az önfeláldozó jóbarát kesernyés mesebefejezését, míg a krisztusi igazságtevés, ha nem is normatív, de feltétlen: ma velem leszel a Paradicsomban! S nemcsak A boldog herceg, Az önző óriás, hanem lényegében az egész Gránátalmák háza kötet igazságosztása is ilyen.

De nemcsak az igazságosztás módja, hanem a mesék, tájak, a városok, a királyságok, a mágusok és a kereskedők is, többnyire a biblia lapjairól keltek életre. Szánalom és áldozat, keleti egzotikum, gazdagság, ékszerek s újra csak ékszerek, az Ezeregyéjszaka kincseit is felülmúlón – ahogy az ember előrehalad a mesékben, valahogy így keveredik el a részvét az egyre nagyobb szerepet kapó dekorációval. Az Oscar Wilde-i mese műfajának csakugyan szívig ható kibomlását s egyben barokk túlburjánzását könnyű kirajzolni. A boldog herceg című magyar kötet második fele, mely a Gránátalmák házá-t, Wilde másik mesekötetét öleli fel, csupa-csupa lazán egybeszőtt leírás, merő rubin, smaragd, topáz s aranyba foglalt elefántcsont, merő hideg ragyogás s még a szép nőkön is az ékszer szép, nem a testük. S a probléma is egyre inkább a szépségimádat vagy ahogyan A csillagfiú megfogalmazza: lehet-e a szép erkölcsileg rút, lehet-e szép testben gonosz lélek?

Mindez persze még jóval a megbélyegzés, a börtön előtt íródott, Wilde tündöklése, páratlan írói karrierje idején, amikor Londonban egyszerre három színház is játszotta darabját, s ő Néró-frizurásan, fehér barátcsuhában, mint Balzac, Carlyle íróasztalán ontotta meghökkentő aforizmáit, arcul csapó paradoxonjait. Jelzik ezek a külső körülmények: nemcsak írt, hanem magatartást, életmódot is teremtett, az egyéniséget végletesen felduzzasztó, nyárspolgár-botránkoztató életformát, amelyben szellemi fölény, önimádat, gőg és bohóckodás egyaránt keveredett. „Kitűnő egyéniséged van! Valósítsd meg önmagad!” – hirdette. Úgy érezte, mindenhez joga van, főként minden korlát félrevetéséhez. Könnyed szellemével, öltözködésével, feltűnésvágyával naponta borsot tört a századvégi hírhedt angol prüdéria, a viktoriánus hagyománytisztelet, de még a köznapias becsület és tisztesség orra alá is. Persze azért – főleg utólag visszatekintve – Wilde maga mélyebb volt az Oscar Wilde-izmusnál. Valahol, legbelül mégis Raszkolnyikovnak volt a rokona – ír arisztokrataként az angol felső tízezer társadalmi tudatával. S a Raszkolnyikov-problémát Angliában élni át, ha az embernek a svéd király a keresztapja – ez mégis más, mint éhezve Oroszországban! London vagy Párizs irodalmi szalonjainak hőseként, kétségtelen, még a szegényeket is másképp sajnálja az ember. Csak a gyanútlan olvasó nem veszi észre, hogy Wilde keveset tud a szenvedésről, hogy nála a nyomor leírása alig átélt, kritikai műnyelven szólva: külsőleges. Néha el is véti. Az ifjú király takácsainak padlásfaláról például csöpög a víz, mintha csak földes szoba volna. Máskor meg tetten érhető, hogy a szenvedés leírásával már-már csak díszít, meséi keleti fűszerét keresi, mint például a gyöngyhalász rabszolga halálával Az ifjú király-ban.

Merő egzotikum volna hát meséiben a részvét? Egy elem csupán a keleti mesekelléktárból, mely pompás ellentéte a gazdagon, de mindig egyféleképpen alkalmazott ékkődíszítésnek, az arany-, ezüst-, gyémánttobzódásnak?

Akárhogy vesszük, azért furcsa ellentét van itt. A gazdagság, a szépség s a pompa imádata mellett (Wilde árulkodó módon a természeti szépség ábrázolására is ékszert, drágaságot használ hasonlatul, például: igazgyöngynél fehérebb liliomok, száruk fénylő ezüst; izzó rubinrózsák), mondom, a gazdagság imádata mellett, a szegényekkel, a nyomorultakkal való kétségtelen együttérzés. S még különösebb lesz ez az ellentét, ha idézzük kortársainak azt a vallomását, hogy Wilde irtózott a nyomortól, a szenvedéstől, s nem tudta elviselni sem a szennyes beszédet, sem a szennyes embert, úgyhogy a háza környékén lábatlankodó koldust fantasztikus ruhába bújtatta, és házi szegényként rendes fizetést adott neki. Valamelyik életrajzírója említi, hogy egyszer egy szerencsétlen írót hoztak fel hozzá a barátai, aki bőrbajos volt. Wilde, „alig látta meg, mint az őrült rohant ki a szobából. – Nem tudtam ránézni – mondta később –, csaknem rosszul lettem tőle. A rútságot egyfajta betegségnek tartom, de a betegek és a szenvedők mindig ellenszenvet keltenek bennem”. Maga így ír erről élete számvetésében, a De Profundis-ban: „Megszoktam, hogy teljesen a gyönyöröknek éljek. Kerültem és gyűlöltem minden szenvedést és szomorúságot. Elhatároztam, hogy amennyire rajtam áll, tudomást sem veszek róluk, s hogy úgyszólván a tökéletlenség ismertető jegyeinek tekintsem őket… Anyám, aki ismerte az életet, gyakran rám idézte Goethe sorait: – Wer nie sein Brot mit Tränen ass – Wer nie die kummervollen Nächte – Auf seinem Bette weinend sass, – Der kennt euch nicht, ihr himmlischen Mächte! – De én kereken megtagadtam, hogy ezt a szörnyen nagy igazságot elfogadjam vagy föltételezzem. Jól emlékszem, azt mondogattam anyámnak, hogy nekem semmi kedvem könnyek közt enni kenyeremet vagy akár egyetlen éjszakát is sírva tölteni és virrasztva várni a még keservesebb hajnalt.”

Mi hát az igazság? Feloldható-e a mesék alapgondolatának és kidolgozásmódjának ez az ellentéte, s ha igen, hogyan? Hogy itt tisztábban lássunk, némi kitérővel jobban bele kell tekintenünk Wilde emberi és művészi útjába.

Pályája mindenesetre mesésen könnyen indult. Félig-meddig arisztokrata származás, kitűnő nevelés, egyetemi nagydíj, gyors irodalmi siker (versei huszonöt éves korában három hét alatt hat kiadást értek el), lármás társadalmi szereplés – mindent tálcán hozott neki az élet. S maga a kor is mesébe illő (legalábbis a felső osztály számára) olyan biztonság és béke a viktoriánus Angliában, ami már-már elképesztő. Egy önmagában nem kételkedő demokrácia lordokkal és királysággal, amely nem veszi tudomásul ellentmondásait, s leplezni igyekszik, hogy jólétének, biztonságának létalapja a gyarmatok s a gyors iparosítással egyre fokozódó kizsákmányolás. A felszínen az angol úriembereszmény, „korrekt”, vagyonszerző vállalkozások, társadalmi képmutatás – a mélyben pedig azok az erők, amelyek majd pillanatok alatt megdöntik az örökletesnek hitt világot. De ezt, a kor keresztmetszeti valóságát Wilde nem látta (majd csak Shaw és Wells mondja el), amiről ő beszél, az inkább a felszín képtelensége. Számára inkább az volt kérdés, hogy az adott világban hogyan valósíthatja meg legteljesebben önmagát, s nem az: hogyan változtathatná meg az adott világot? Lázadása, a végletes individualista lázadása aki – kissé tán triviálisan fogalmazva – mozdíthatatlannak hitt konvenciókra nyelvet öltöget. A konzervativizmussal mindenesetre a dekadenciát szögezte szembe. Színdarabjai sziporkázó, de gyakran üres élceiben szinte mindent megcsipkedett, kifigurázott, ami a korabeli angol társasági embernek szent volt – házasságot, hűséget, becsületet, tisztességet –, de a képtelenségekből nem rajzolta ki a kor képtelenségét. Sőt mintha bírálata fokról fokra vesztett volna súlyából. Nem sokkal A boldog herceg és a Gránátalmák háza című mesekötetei után – állítólag fogadásból, két hét alatt – megírta Dorian Gray arcképe című regényét. Itt is, ebben is a szépségimádat a legfőbb téma, de megoldása szinte fordított a meséivel. A részvét, a megtisztulás motívumai helyett a regény bizonytalan vonala (mintha Wilde nem látná pontosan, merre kanyarítsa a történetet) inkább az erkölcsi nihilizmus igazolása. Persze igazságtalan egy-egy kikapott idézet, mégis az olvasó lépten-nyomon a mesék témáival párhuzamosítható, de velük ellentétes következtetésekre, gondolatmenetekre bukkan. „A szépség keresése az élet igazi titka – írja például. – Rokonszenvezni tudok mindennel, kivéve a szenvedést. A színességgel, a szépséggel, az életörömmel kellene rokonszenvezni; minél kevesebb szó esik az élet keserűségeiről, annál jobb.” Vagy: „A dendizmus a maga módján kísérlet a szépség abszolút modernitásának érvényesítésére.” S némileg önvallomásként: „Dorian Gray szíve legmélyén több szeretett volna lenni, mint arbiter elegantiarum, akitől tanácsot kérnek ékszerek viselésére… az élet valami új sémáját igyekezett kidolgozni, amelynek megvan a maga indokolt filozófiája, s megvannak a rendszeres elvei.” S ehhez vegyük még hozzá, hogy a Dorian Gray arcképe ellenőrizhetően Wilde legfontosabb problémáit összegezi, s tulajdonképpen nagyon őszinte könyv. Őszintébb, mint gondoljuk. Wilde az örömkeresésnek olyan természetellenes formáit védi meg benne, amelyeket egyre végletesebb életmódja miatt kellett védelmeznie.

A regényből így lehetett nem sok idő múlva perbeli bizonyítóanyag. A pert rágalmazás címén Wilde indította meg, de az eljárást hamarosan ellene fordították, ő lett vádlóból vádlott. Erkölcstelenség, természetellenes hajlamok, az ifjúság megrontása – ez volt a vád. Hogy milyen messzire jutott Wilde szépségimádatában, egyénisége korlátlan kiélésében, milyen zsákutcájába erkölcsi és művészi létének, azt nagyjából körvonalazza egy beszélgetése, amelyet még a per megindítása előtt André Gide-del folytatott. „Furcsa emberek az én barátaim – mondta Gide-nek –, azt tanácsolják: legyek óvatos. Óvatos! De hát lehetek-e az? Hiszen az ismét meghátrálást jelentene. Pedig nekem el kell mennem a végsőkig, ameddig csak lehet… vagy tán messzebbre nem is mehetek, kell, hogy történjek valami… valami más.” Később, a De Profundis-ban így írt erről: „Romlásomat valójában nem túlzott, hanem kicsinyes individualizmusom okozta. Életem egyetlen gyalázatos, megbocsáthatatlan és örök időkre megvetendő cselekedete az volt, hogy nem átallottam a társadalomhoz fordulni segítségért és oltalomért… A társadalom erre ellenem fordult, és így szólt: egész életedben dacoltál törvényeimmel, s most mégis törvényeimhez fordulsz oltalomért? Érezd hát a törvények teljes szigorát.” Meg kell adni, Wilde hű maradt önmagához, a felkínált egérutat nem fogadta el, és végigjátszotta szerepét. Lekezelő szellemességével felbőszítette a bírót, még egyszer belevágta a kesztyűt a képmutatók szemébe. A tárgyaláson csaknem szó szerint azokat a paradoxonokat ismételte el, mint színdarabjaiban. Csakhogy ez a színjáték már vérre ment, s a nagy gúnyolódó a közhit szerint maga sem volt már folttalan. Tapsok, elismerés helyett kétévi börtönt kapott. Könyveit elégették.

Ebben a tragédiába forduló történetben itt bukkannak elő újra a mesék. Magukra figyelő, érzékenyebb embereknek gyakran van saját sorsukról valami indokolhatatlan s mégis el nem utasítható előérzetük, melyben többek között tán lelkiismeretük szava szólal meg életmódjuk szorítására. Wilde a börtönben ráébredt arra, hogy tragikus sorsfordulásának minden előérzete benne van műveiben. Meg kellett ismernie a szenvedést, meg kellett tanulnia az alázatot – azokban a lelki rétegeiben, amelyekből művészete táplálkozott, úgy látszik, ez már „írva állt”. Meséire utal legelsősorban, A boldog herceg-re, Az ifjú király-ra – s csakugyan, mindkettőben a szépséget és a pompát utasítja el magától a részvét nevében. De talán még sokkal több okkal említhette volna A csillagfiú-t, akinek minden rúttál való irtózása, önimádata, kegyetlen szeretetlensége, majd pikkelyes kígyóember alakjában egész kálváriája, megostoroztatása s végül felmagasztaltatása az alázat s az együttérzés megváltása után, szinte a wilde-i sors jelképe lehetne, a dendiskedő íróé és a fogolyé, akit rabruhában megbámul és kinevet a nép, amikor egyik fegyházból a másikba szállítják, s aki a börtönben rátalál egyénisége igazi, és tegyük hozzá, megrendítő mélyére. Vagy helyesebben szólva: visszatalál hozzá. „A lelkem úgy várt rám, mint egy jó barát” – írta ugyanazzal a fordulattal, mint A halász meg a lelke című mesében. Merthogy igazi mélység lakozott benne – túl minden Oscar Wilde-izmuson –, igazi emberség, az kiviláglik, kétséget nem hagyóan, a De Profundis önboncolásából, keserves, elállíthatatlan zokogásából. „A képzeleten alapuló együttérzés – fogalmazta meg itt – egyetlen titka az alkotásnak.” Ebben a vissza-visszatérő hitvallásban feloldódik aztán véglegesen a mesék látszólagos ellentmondása. Megvilágosul, hogy alapgondolatuk, a lélek mélyéről feltörő alapgondolat s a kidolgozás egyre növő dekorációja egyformán hiteles – mert a kettő tulajdonképpen Wilde művészetének és életmódjának az ellentmondása.

Befejezésül még csak annyit, hogy ha ez az ellentmondás szabadulása után fel is oldódott, Wilde erejéből már csak egyetlen műre tellett: a halhatatlan Readingi fegyház balladájá-ra. Bárhogy kínozta magát, s hiába élt örökös színdarabtervek között, többet nem tudott írni. Így telt el még három év. Akkor nyomorban, száműzetésben, egy ötödrangú párizsi szállodaszobában öngyilkos lett „az élet királya”. Nem is Oscar Wilde, hanem Sebastian Melmouth névre szóltak az iratai.

És csak évek múlva, csak amikor már élete iszapja leülepedett, kapta fel nevét újra a hír, s arattak sikert könyvei, elsősorban a mesék, a De Profundis és A readingi fegyház balladája, melyek – furcsa egyezés – nagyszerű tehetségének és útjavesztett, tragikus életének egyként dokumentumai.

Mészöly Miklós meséi

Mindnyájunk ifjúságában akad néhány gyönyörű meseélmény. De ha összevetjük őket, legtöbbjüket bizony közös művek fakasztották. Mert aránylag vékony az emberiség irodalmi mesekincse. Ha regénnyel tele lehet tölteni (épkézláb regénnyel) egy jókora könyvtárrengeteget, a mese megfér szinte egy polcon is. És persze nemcsak azért, mert rövidebb. Első pillanatra tán érthetetlen is, mennyire nehéz mesét írni, mármint igazi mesét, olyat, amely nem az ismert motívumok újabb felöntése. A műfajban kell rejtőznie valami ellentmondásnak, legalábbis a mai író számára. Mert az író napjainkban hiába teremt meséjével úgynevezett elbeszélő prózát, alig élhet közben szokásos eszközeivel, legsajátosabb epikus képességével. Nem teheti egyedivé történetét jellemekkel, s nem öltöztetheti fel, vagy csak csínján, valóságmegfigyelései sorával. A mese eredetileg ősjellemekkel „dolgozik”: gonosz mostohával, boszorkánnyal vagy általános jellemképekkel (zsugori uraság), és a való világ is inkább csak ősképletekben jelenik meg benne. A rengeteg erdő, a rettenetes fergeteg egytől egyig elvonatkoztatás, amelyet nemigen szabad egyedivé tenni, hogy egyszerivé válva elnehezítse a valóságból való kilépés, a csodába való átlendülés ívelését. Így a mese bármennyire epikus műfaj a történetszövésen túl, alig kíván írójától epikus tehetséget, hanem annál inkább – hogy világa megálljon – lírát követel tőle, lírát!

Furcsa dilemmát old meg tehát a meseíró: elbeszél – s mégis nyelvi erővel, stílusötletekkel, költői leírásokkal, formai ügyeskedéssel (mind lírai eszközök ezek a stilisztika szerint) hiteti el történetét: teremti meg a mese sugallatos hangulatát. Minden mese szinte mondatról mondatra való, túlnyomóan lírai mutatvány s a konkrét, reális elem alig több benne, mint amit a vers elbír. De aki ennyire lírikus, mint a meseíró, miért nem ír ma verset? Miért tagadja meg magától a lírai kifejezés természetes jutalmát: az áttételek nélküli önfeltárást? Ha pedig elbeszélő inkább, akkor miért mond le (pedig a mesében le kell mondania) a való világ megismertetésének élvezetéről, arról az örömről, amely egy-egy jellem, sors vagy élethelyzet megmintázásából adódik?

Valahol itt a nyitja, hogy csak kevés író szereti a mesét. Szemérmes, magát rejtő és mégis lírai kedély kell hozzá, olyan, mint Andersen volt, aki bújtatottan tudott csak vallani, mert hiszen ő volt a szerelmes ólomkatona és a hattyúvá növekedő rút kiskacsa. S olyan éleslátás kell, amely az egyszeriben is érzelmi színezetű általános törvényre lel rá, s inkább tapad aztán felkeltett érzelmeihez, mint magához a jelenséghez.

Mindezt Mészöly Miklós Hétalvó puttonyocska című szép meséskönyve juttatja eszembe. (A Hétalvó puttoyocska meséi a későbbiek során újra megjelentek Az elvarázsolt tűzoltózenekar és Pipiske és a fűszál című kötetekben.) Ez a könyv olyan írót avat, aki igényei szerint félrehúzódott ifjúságunk meseellátásának tágas útjáról a művészet keskeny útjára, s aki a legjobb írói eszközök birtokában magára talált a különös műfaji korlátok között.

„Hol-hol nem, túl a Bakony erdején, túl a Balaton vizén, ahol karónak vágják az akácfát, ahol szurdiknak mondják a dombok árkát, volt egy szép kicsi szőlőskert, a szőlőskert közepén egy présház, a présházban egy öreg kád tetején pedig egy helyre-forma puttonyocska.” Ezzel a szépen lejtő, hangulatot sugalló mondattal indul a könyv címadó meséje. Egy mondat, s máris van benne három okosan alkalmazott stílusötlet: a hol-hol és a túl-túl szokott meseeleme után két gondolatritmusba fűzött konkrét kép áll helyhatározásul, lehorgonyzásul, hogy tudni is lehessen, ne is, hol van az a szőlőskert s az a helyre-forma – ez a harmadik ötlet – puttonyocska. Majd két leíró mondat következik magyarázatként meg a kicsinyítés indokául. „Amolyan fából készült alkalmatosság volt, amilyennel szüretelni szoktak szerte a világban. Csupáncsak kisebbecske volt a többinél, azért hívták puttonyocskának.” (Nem kisebb, kisebbecske!) „Hát jól figyeljetek – szól ki ezután a meséből a mesélő –, egyszerre mi történt vele!” Vagyis most már látja a vak is: puttonyocska a mese hőse. Már tudjuk róla, hogy kicsi – ez az egyik általános tulajdonsága –, a másik pedig az, hogy igen szeretett aludni, Mészöly Miklós refrénszerűen közbe-közbeveti növekvő nyomatékkal, hiszen itt a bonyodalom forrása. Persze, a szuggesztív mesekezdés után, melyben örök népmesei elem és sajátos írói képalkotás szövődött egybe, könnyű megszemélyesíteni a puttonyocskát. (A meseolvasó különben is eleve hiszékeny.) Mégis, Mészöly Miklós ezt további két-három ötlettel oldja meg, hol a puttonyocska nevében szól, hol csak beszámol álmos mocorgásáról, míg ki nem vágja végül mosolyogtató orcátlansággal: „Néha a másik oldalára fordult, ahogy már a szunyókáló puttonyocskák szokták.”

Miről szólnak a Hétalvó puttonyocska meséi? A külön-külön történeteknek van-e közös gyökerük, úgy, ahogy a népmesék mélyén érződik a közös mesefa? Vagy ezek a mesék is annak a levelei? Nem, ha Mészöly Miklós meséin érződik is a népmese távoli ihletése (furcsa lenne, ha nem érződnék,) a Hétalvó puttonyocská-ban nem a szokásos mesekaleidoszkópon ráztak egyet, hogy adjon új meseképet; ha tetszik, csupán úgy népmesék, hogy mind a nép életének közvetlen közelségéből bújnak elő. Többségük a mindennapok használati tárgyairól szól, sorsuk éppúgy megérinti a meseírót, mint az embereké. Egyszerű dolgok, alkalmatosságok: egy rocska, egy puttonyocska, egy cserép, egy kenyérszaggatásból kimaradt vakarocska válik bensőséges lírájukban mesehőssé. S talán éppen ez a közös bennük; ebben az osztatlan szemléletben gyökereznek.

Erőteljes, szép magyar nyelv hordozza ezt a mindennapok ihlette mesevilágot, olyan lírai szándékú nyelv, amely a népi képzelet eleven erejével, fordulataival természetesen él. A mesék párbeszédei, itt-ott még leírásai is, észrevétlenül siklanak át ritmikus prózába, öltözködnek egyszerű rímekbe. Ám Mészöly Miklósnak sokkal biztosabb annál a formaérzéke, hogy akár a gondolatritmust, akár a rímek ismétlését túlzásba vive, makámás klapanciává tegye egy-egy meserészletét. Érzi, hegy minden apró túlzás a hangulat gyilkosa, s a mese művészi megvalósulása a hangulaton múlik.

Nyolc mese mindössze a Hétalvó puttonyocska, mégis érezhetően külön táj. Ha nem is külön földrész, külön ország, de azért érezhetően sajátságos világ, mint egy dunántúli megye. A közös tárgyi gyökereken s a közös formai jegyeken túl a meséknek ki lehet tapintani egymással rokon lírai fogantatását. Mindegyik arról szól, hogy a dolgok, a világ rendjét valami megsérti, s mindegyik mese egy-egy igazságosztás. A szegény ember sorsa megfordul, a gonosz uraságot befújja a hó, a hiú Cserép-Királykisasszony összetörik és libaitató lesz, a rakoncátlan, szomjas rocska csúful jár a világban stb. Mind az igazságnak és az emberségnek együttes diadala, sehol vérengzés, viszolyogtató kegyetlenség, mint a Grimm-mesékben.

A mese általában ott emelkedik a legmagasabbra, ahol a maga zárt formájában meg tudja szólaltatni az emberi élet alapigazságait. Ahogy a népmese csúcsán az elnyomott nép tesz rendet a világban, gonoszt legyőző legkisebb fiával, vagy a szerelmesétől elszakított szolgalány kap síron túli, balladai elégtételt. Az ismert világirodalmi mesékben, a javában, fel-felcsillan olykor egy, jobbára szimbolikusan mélyre szőtt ilyen nagymondanivaló. A Hétalvó puttonyocská-nak két olyan meséje van, amelyben Mészöly Miklós elkapta a nagy mondanivaló csücskét. Az egyik a címadó mese, amely valójában a jóvá tevő szeretet meséje, a másik a kötet legszebb darabja, a Hovámész – eddig még nem beszéltünk róla –, amelyben egy kisfiú tulajdonképpen az élet értelmét kutatja, s kérdezi szakadatlanul a szálló felhőktől, félszarvú tehéntől, vásározó cigánytól, mígnem egy nagyon öreg szarvas – „szemében az erdő minden árnyéka” – távozóban megfelel neki. Minden elem önmagán túlmutató, rejtett értelemmel szól itt s – ahogy befejezése felé halad a mese – egyre mélyebben. Végül úgy cseng vissza ez a „Hovámész” mese az emberben, mintha valami rokon fajtát olvasott volna. A macska, aki egyedül járt sétálni vagy A rút kiskacsa feledhetetlen, szomorú-szép történetével.

Mindenesetre olyasmit, ami a magyar mesekincsnek arra a vékony polcára odakívánkozik.

Mese a meseíróról

Két népszerű meseregény az ürügye ennek a mesének. A kicsiknek és a nagyoknak egyként élvezetes: Pacsaji csalafinta kalandjai és Futyuri, mint detektív. Hőse pedig maga a meseregényíró, akinek stílszerűen az ő műfajában mondjuk el a történetét. Íme hát a mesénk:

Volt, hol nem volt, régestelen-régen, vagyis hogy a harmincas évek végén, élt egyszer Budapesten egy angyali kamasz. Vékony, sovány, Botticelli-arcú fiú volt, örökké mosolygó, örökké tréfálkozó. De hát, istenem, a nagy jó dolgában volt is neki elegendő oka tréfálni meg mosolyogni. Hiszen naphosszat mosolyoghatott azon, hogy neki mindig foszlott az inge, rojtos a kabátujja, tréfálózhatott sorra a barátaival, hogy ha megkordul a gyomra, neki mindig hiányzik nyolc-tíz fillére az ebéd- vagy vacsorapénzből. Megtehette, mert igazán nem volt semmi más jószága a kerek egy világon, mint a ficánkoló jókedve. Abból viszont volt neki bőven. Mása sem volt. Még neve sem. Mert azt, hogy Végh Gyögy lett, akit boldog-boldogtalan ismert az egyetemen és a diákmenzák környékén, azt is ő csinálta. Mostoha évei után, melyekről igazán megrendítően számol be Mostoha éveim című regénye, egyszerűen kibújt a neki jutott lelencgyereknévből, s hadd mondjuk egy mesébe csöppet sem illő fordulattal: megteremtette önmagát.

De térjünk vissza egyelőre a meséhez. Végh György hát ott bolyongott örökösen az egyetemek környékén, megnevettette a komor filoszjelölteket, elbolondozott a lányokkal, megtréfálta a méltóságukra adó pedellusokat, játszotta a maga színházát. Ha valaki szembejött vele az utcán, a folyosón, ha többen álltak egymás mellett a tanteremben, a kamasz Végh György máris felemelte a hangját, pózba vágta magát, színházi nyelven szólva: belépett, s kezdetét vette a bohókás előadás, melynek ő volt színésze, rendezője, dramaturgja egy személyben.

És ez a kamasz persze verseket írt. Szép, csiszolt, megkapó verseket. Hangulatukban távolról ott lebegett Kosztolányi Dezső bája és Dsida Jenő édessége.

 

Most húszéves vagyok, s karomban nem voltak még a lányok boldogok, pedig talán harmincéves koromban már élni sem fogok.

 

Így írt, ilyen édes-búsan; életvidám, boldog rímekben zengte a fiatalkori halálszorongást. S ami a lányokat illeti, talán nem is hiába, nem is hatástalanul. S ami fontosabb, nem hatástalanul az irodalomszerető mindkét nembeli ifjúság és szintúgy a szerkesztők szempontjából sem. A Szép Szó és a Vigilia hamarosan költővé avatta Végh Györgyöt. S ő pedig egy ívvel kezdte járni a várost, előfizetőket gyűjtött az első kötetre, nevetve, két tréfa közt vágta zsebre a jövendő kötet árát, melyet a gyanakvó aláíró máris elveszett pénznek hihetett. Pedig nem volt az. Mert, hipp-hopp, abrakadabra, egyszerre csak megvolt az első kötet, az emlékezetesen friss hangú Havas éjszakák, s ahogy az idő sebesen szállt, megvolt a második és a harmadik is. Aztán – hadd meséljük tovább – eljött az első szabad könyvnap is, és Végh György a Múzeum körúton egy asztalka mellett maga árulta saját könyveit. Már volt vagy hét-nyolc kötet. Könnyedén, játékosan, feszengés nélkül. Megszólítva a járókelőket, odacsődítve a könyveihez boldog-boldogtalant. Ki hitte volna: a mókázás nemcsak természete volt, hanem a vértje is. Nem is lehetett volna ezt másképp végigcsinálni.

Persze az igazi mesehős legalábbis sárkányokkal küzd meg. Ne nagyon hiányoljuk. Végh György mesetörténetében is megjelent a sárkány. Nem a nyomor volt, nem a szegénység, hozzá volt ahhoz ő edzve gyerekkorától, hanem az irodalom azóta tovatűnt elkomorodása. Egyszeriben nem lehetett többé játékosan, könnyedén vagy akár könnyelműen, szótól ittasodva beszélni egy rimbaud-i kamaszvilágról. Arról illett beszélni sokkal inkább, arról a nyomorról, mindennapos küszködésről, szenvedések és megaláztatások soráról, amelyet lelencgyerekként Végh György csakugyan átélt. Csakhogy ez számára nem volt verstéma. Az ő verse a valóságot csak szűrve, stilizálva viselte el. Hagyta hát, hogy mások írják meg, ő maga még a versírást is abbahagyta.

Ugye, milyen egyszerű minden a mesében? Pedig hogy egy szépen indult költői pályát abbahagyni mégsem egyszerű, abba érdemes volna egy kicsit belegondolni. De hát – hogy a mesénél maradjunk – hősünk azért mégsem állt egészen félre, a veszedelem elől nem futamodott meg. Amit angyali kamaszként kezdett, azt folytatta, meseregényekben éltetve tovább a mókás kedvű angyaliságot. Egyik ismert könyve, Pacsaji csalafinta kalandjai egy rókáról szól. De hát ugye, igazán nem kivételes ötlet a ravaszdi rókáról regényt írni? Csakhogy nem a miről szól itt a kérdés, hanem a hogyan-ról. Nézzük csak. A meseregény színhelye egy stilizált, emberivé tett erdő, szereplői emberi tulajdonságú állatok. Nemcsak úgy beszélnek és gondolkoznak, mint mi, bennünket karikírozva, hanem még emberi nevük is van. És itt kezdődik a játék, itt szólal meg ismét a bujdokló költő. Az erdőben ugyanis Bagoly Tóbiás volt az anyakönyvi hivatal vezetője, akinek az ábécés könyvön és a Tolnai lexikon első kötetén kívül (ezt az első kötetet valamikor az egész világ ingyen kapta meg) volt egy réges-régi naptára is. Abból nézte ki a neveket az újonnan születetteknek. És előszeretettel ilyen neveket keresett ki a naptárból: Adalbert, Alfonz, Alfréd, Amália, Anasztáz, Arnold, Aurélia. Azt persze nem tudta Bagoly Tóbiás, hogy melyik a férfi és melyik a női név, mert az nem volt odanyomtatva a naptárba, és így bizony előfordult, hogy egy bocikislányt Ferdinánd Kolozs Kleofásnak keresztelt el, egy kisfiú mókusnak pedig a következő neveket adta: Szerénke Rebeka Borbála Boriska Blanka. Mert akit szeretett, annak sok nevet adott. Saját csemetéjét merő feledékenységből kétszer is beírta a könyvbe. Így lett szegény Bagoly Tivadar Tihamér (tehát így is helyes), másodszorra Bagoly Tihamér Tivadar (tehát így is jó). Ennek a sajátos anyakönyvvezetésnek a következtében indul meg és halad rengeteg bohókás vagy okos ötleten át a szavakkal és a szavak hangulatával való játék, amely végigvezet, természetesen sok-sok kitérőn át, csalafinta Pacsajinak az erdőből való kiűzetéséig. Tetejében a szerző Pacsaji üldözésének legizgalmasabb pillanatában beleiktat a könyvbe egy teljes újságot, a Bagoly Tivadar Tihamér, így is helyes, és Bagoly Tihamér Tivadar, így is helyes, teljes Erdei Híradó-ját az ő sajátos helyesírásában (melyet a szerző nyomban játékosan széljegyzetel és korrigál); egy újságot vezércikkestől (persze Pacsaji ellen), tárcástól, riportostól, versestől és hirdetésestől (mind-mind Pacsaji ellen). Hadd idézzünk is valamicskét e híradó Vegyes rovat-ából, a nyelvi játékosság néminemű érzékeltetésére. Tehát:

„Ötszáz darab cipőt vennék alkalmi áron, jó állapotban, a magam, feleségem és három kiskorú gyermekem részére. Százlábú Luca Lőrinc Ludmilla, aki Pacsajihoz nem hajlandó betenni soha egyetlen lábát sem.” Vagy: „Nagymosást minden mennyiségben vállal: Mosómedve. »Egy hét alatt szebb lesz, mint a Patyolat« – jeligére a főkiadóban. (De Pacsajit tisztára mosni nem vagyok hajlandó.)”

Ugyan kérem, mondhatja valaki a komoly felnőttek közül, gyermekes ötletek ezek, merő nyelvi játszadozások. De hiszen gyerekeknek szóló könyvről beszélünk, és éppen azt szeretnénk érzékeltetni, ami benne a legfőbb, a legpompásabb találmány: a nyelvnek mint nagyszerű játéklehetőségeknek a felfedezése és a gyerekekkel való felfedeztetése. És ahogy nincsen olyan apa, aki ne ülne le egyszer-kétszer gyereke kisvasútjával játszani, nincs olyan felnőtt sem, akit ideig-óráig ne ragadna magával a nyelv furfangos játéklehetősége, ne örülne, ha egyik-másik vékony könyvecskén mulattatón, derűsen ez a játék húzódna végig. Mert persze nem árulunk el titkot, ha elmondjuk, ez a játékosság, ha némileg más színezetben, más alapon, adja meg a varázsát Végh Gyögy nemrégiben megjelent másik meseregényének, a Futyuri, mint detektív-nek is. Ez adja meg az azóta megjelent harmadiknak, negyediknek, sőt ötödiknek.

De elég. Azt mondtuk kis mesénkben, hogy volt valaha egy örökké mókázó kedves kamasz, akinek tündéries verseibe stilizáltan, egy gyermeki lélek szűrőjén át tört csak be a valóság. Ez a játékos lélek sok-sok év után most meseregényeket ír a gyermekeinknek és bizony nekünk is. Éspedig sikerrel, irodalmi rangon. Kis mesénkkel nem is akartunk mást, mint hogy ennek a megérdemelt sikernek elmondjuk az eredetét, s föllebbentsük a fátylat: milyen küzdelmes írói pálya van néhány derűt fakasztó, jó könyv mögött.

Arnold, a bálnavadász

Mándy Iván külön világú és egyedi eszközű író, aki eredeti és sokak számára utat nyitó művet hozott létre. És ami érdekes és ide tartozik: nemcsak az úgynevezett felnőttirodalomban, hanem még a gyerekirodalomban is. Csutak-sorozata (négy kötet) és a Locsolókocsi című regénye csak Erich Kästner sikerével párhuzamosítható, népszerű és értékben a klasszikusokkal vetekvő alkotás.

Az Arnold, a bálnavadász megint egy igazi Mándy-regény – a gyerekeknek vagy gyerekeknek is. Olyan regény, melynek cselekménymagja látszólag egy semmiség. (Egy Arnold nevű rozzant babát Ági nevű gazdája ottfelejt egy mosdóban: megtalálja egy másik kislány, Csimu, birtokba veszi, mamájával összeöltögetteti, jó barátságban él vele, majd egy napon megunja és kihajítja.) Igen, de ez a banális semmiség hogy van felöltöztetve, milyen gazdag képzelettel kiszínezve, mennyi lírával és humorral átszőve, mennyi élettapasztalattal, gyermekismerettel megspékelve! A valójában kicsiknek való babatörténet a felöltöztetés során átalakul: általános érvényűvé válik, a szeretet sorsát, pályaívének paraboláját ábrázolja. Olyasféle korosztályhoz nem kötődő irodalommá válik, melyre azt szoktuk mondani: igaz, igaz, persze, tudjuk, hisz igazából nem gyerekolvasmány, de azért a gyerekolvasók kedvence, mint A kis herceg vagy Weöres Sándor „gyerekversei”.

Mándy új regényében nem úgy vette tekintetbe a gyerekirodalom követelményeit, mint a három Csutak-könyvében, hol azért a cselekménybonyolítás alkalmazkodik a kiskamasz olvasók cselekményigényeihez. (Vagyis önmagában is érdekességet rejtő eseménysor előadásáról van szó.) Itt viszont, mint a Csutak és gyáva Dezső-ben, nem cselekményes történetelemekből áll egybe az össztörténet, hanem egymástól látszólag független (főleg hangulatilag rímelő) elemek sorakoznak egymás mellett, melyeknek tartalma végül is összeadódik. Mindjárt világosabban fogunk látni: a főkérdés a regény cselekményét tekintve az, hogy vajon régi környezetéből kicsöppenve, megragad-e új gazdájánál, Csimunál, ez a kétes külsejű Arnold. Vajon kitűnő belső tulajdonságai következtében megszereti-e Csimu? Vagy várja őt is az elhasznált, kinőtt babák temetője, a szemétdomb? Vagyis Mándy, ha felnőtt szemmel mérlegeljük, a rokonszenv és a szeretet titokzatos keletkezéséről és éppoly titokzatos elmúlásáról ír. Nehezen megfogható, emberségünket mélyen érintő, felnőtt-témáról; és kesernyés tapasztalatait nem is hajlandó közben elkendőzni.

Hogy lesz mégis regényéből gyerekregény? Nem, nem úgy, hogy a főszereplők babák és az emberi főhősök: gyerekek. Hanem úgy és azért, mert az egész regény közlésmódja a gyermeki animizmus teljes elfogadásán és mély művészi kiterebélyesítésén alapul. A regényben csakúgy, mint a gyerekképzeletben, nem válik ketté az eleven és a holt (tárgyi) világ, hanem minden él, s a szereplő babák hosszú-hosszú (és érdekes) történetekkel rendelkező emberek. S így a regény tulajdonképpeni teste Arnold meséiből áll, beszélgetéseibe beleszőtt múltjáról, kalandjairól, tapasztalatairól.

De ez így (még így is) egysíkú képzetet kelt. Mándy nemcsak a babáknak teremt külön világot ezzel az irodalmi ábrázolásba bevitt animizmussal, hanem külön világot teremt a szereplő gyerekeknek is. Ágija (Arnold első gazdája) vagy Csimuja más gyerek, mint amilyenekhez szokva vagyunk a gyerekkönyvekben; felfedezésszerűen más, s a mi céltudatos és megnevelt gyerekhőseinkhez képest sokkal több azonosságot mutat a valódi gyerekekhez, kiknek el-elrévülését, képzeletmozgását felnőtt racionalizmusunk csak botladozva tudja követni. Mándy – mint Weöres Sándor – épen őriz magában valamit, mindnyájunk által apránként elfeledettet a gyerekvilágból. A képzelet friss, merész mozgását például, mely nála egyrészt (főként) vigasz, sőt kisebbrendűségi kompenzáció, másrészt látványos érzelmi kifejezés. Ez már a Csutak-könyvekben is fölmerült, hiszen mi más volna Csutak, mint egy kis sértett igazságtevő, aki nem kevesebbet, a világ rendjét akarja korrigálni. Itt, az új regényben, Arnold a sértett igazságkereső, a humanizálás megszállottja; a gyerekek rajza viszont sötétebb tónusú: „irracionális”, rendkívül találó mélyvilágukat bizony színezi a kegyetlenség is. A regény végkifejletében a kihajított babák ezért is keresnek maguknak több, állandóbb szeretetet – egy gyönyörű szürreális ötlet útján: egy kóborló zsiráf nyakán át a holdra kapaszkodva.

Vagyis hogy azt kell ismételnünk itt, amit gondolatmenetünk elején mondtunk: Mándy Iván, a magyar próza mestere a gyerekeknek is igazi Mándy-könyvet írt; írásművészete hasonlíthatatlan magas szintjén gazdagította a magyar gyerekirodalmat.