Somlyó György esszéi

Somlyó Györgynek nemrégiben megjelent új tanulmánykötete, a Két szó között olyan sorozatnak immár negyedik könyve, melyről – akár méreteinél fogva is – nehéz észre nem venni: impozáns vállalkozás. A négy egymásra épülő kötetben (A költészet évadai 1–4) mintegy ezerkétszáz oldalon át Somlyó György lényegében egyetlen tárgyról, egyetlen nagy témakörről gondolkozik. Éspedig nem feladatszerűen, magára mért problémaként, egy-egy nekibuzdulással a tárgyat lezárhatónak tekintve, hanem szüntelenül és folyamatosan gondolkodik róla. És szerencsére nem is azzal a rendszerezéssel, mely csak a kályhától képes kiindulni, hanem azzal a természetes könnyedséggel és otthonossággal, amely bárhol kezdi is, nyomban a forgás középpontjába jut, bárhol veszi fel a fonalat, hamarosan a lényeges és kritikus pontokhoz érkezik el. A sokféle kiindulás, a cikk- és tanulmánytémák különbözősége, a tartalomjegyzékekben mutatkozó műfaji sokszínűség (műbírálat, portré, emlékezés, vita, bevezető, köszöntő) valójában félrevezető. Somlyó György, mondom, egyetlen dolgot jár körül. Korunk lírai kifejezésének jelenségeit és problémáit.

Igaz, a téma gazdag. A téma csaknem kimeríthetetlen. Nemcsak azért, mert korunk költészetének arculata oly sokszínű, annyi árnyalatot és különbözőséget felmutató, hanem mert ez az arculat önmaga számára kérdéses. A líra mint műfaj korunkban színészként bámulja magát a tükörben: kutatja karakterét, s eredendő vonásait ellazítva, keresi, mit lehetne még ebből az arcból csinálni. S mint tudjuk, sok mindent lehet, elképesztően és elképedésre is okot adóan sokat.

Somlyónak, a költőnek ez az önanalízis, ez a lebontva újraépítő átalakítás – mint minden valamirevaló költőnek – egzisztenciális ügye, Somlyónak, a tudatosításra törő esszéírónak, szünhetetlen meditációs tárgya. Többször és többen fejtegették már, hogy ha a tudós műelemzők és esztétikai rendszerezők rengeteg részmegállapítással gazdagították is tudatunkat erről a műfaji átalakulásról, igazából csak költők tudtak a jelenség lényegéig hatolni. S mi több, ők tudtak élvezetesen és szabatosan úgy beszélni róla, hogy a dolgok oka, a kísérletek célja, a felfedezések valódi jellege ki is bontakozzék előttünk. Legszívesebben azt mondanám – ez rá a pontos kép –: a szükséges vizsgálóasztali megvilágítást a költők hozzák itt létre.

Ha az ember Somlyó György négy kötetét végigolvassa, akkor nemcsak arról kap képet ebben az erős fényben, hogy mi történt a világlírában Rimbaud és Baudelaire óta egészen napjainkig, nemcsak arról, hogy mint változott és változik korunkban egész közízlésünket átformálva vagy mélyen befolyásolva a költői specifikum, hanem tanulmányok gazdag sorában megelevenednek előtte a modern líra fontosabb képviselőinek portréi is. Gonddal válogatott, megbízható színvonalú arcképcsarnokba jut, amely ha nem is teljes – korunkban a világlíra oly gazdag, hogy a teljesség elképzelhetetlen –, de a különböző nemzetek kiemelkedő nagyságai azért szép számmal helyet kapnak benne. Legnyomatékosabban, seregestül a franciák, Aragontól Guillevicig, sőt Michel Deguyig és tovább, majd Quasimodo és Rafael Alberti, Octavio Paz és Neruda, szovjet új hullám és új amerikai költészet. Nem a tartalomjegyzéket mondom fel – a gyűjtemény irányulását, a képtár nyitottságát jellemzem csupán, a „világirodalmi szemekkel” válogatott magyar részleggel pillanatnyilag nem is törődve.

De az általánosságokon túl, ideje már egyenesen rátérni arra, hogy mi az az új, amit a sorozat negyedik kötete, a Két szó között közöl velünk. Mi az új az előzőkhöz képest, és általában irodalmi tudatunk számára. Ez a könyv ugyanis a cikkek egy részének alkalmi jellege és műfaji különbözősége ellenére (ez, mint mondottam, a kötetekre általában érvényes) rendkívülien megszerkesztett kötet, s az egész vázolt problémavilágon belül egyetlen újonnan felmerült kérdéskört világít meg, s abból kiindulva jut el az eddigieknél általánosabb érvényű irodalomszemléletig. Nem úgy teszi ezt azonban, hogy pusztán ismertetné azt, amit rendkívüli tájékozottsággal, a legkülönbözőbb irodalmi jelenségeket figyelve és a legkülönbözőbb elméleti eredményeket olvasva Somlyó elsajátított, s ami szellemi életünkben már többnyire hullámot is vetett. Sokkal többet tesz; gyakorlat és elmélet egységében, rendteremtő szándékkal végiggondolja mindazt, ami a költői specifikum mibenlétéről – erőteljes nóvumként – napjainkban feltárult.

A tájékozott olvasónak talán fölösleges is vázolni, hogy a nyelvtudomány a maga forradalmi felismeréseivel gyökeresen átalakítja korunk esztétikáját. S eredményei különösen a líra műfaját illetően a leglátványosabbak. Éspedig nemcsak a líraelmélet vagy a verselemzés területén – erről már bőven értesültünk –, hanem a költői gyakorlat alkotói területén is. Somlyó éppen ebből, az irodalmi tény magyarázatából indul ki. Az az elméleti felismerés ugyanis, hogy más teszi a verset verssé, vagy legalábbis nagyrészt más, mint amit erről az esztétika tudománya és a közhit feltételezett, a költőknek erről való hol homályosabb, hol világosabb sejtését egyszeriben napvilágra hozta és a versalkotás előterébe állította. Kialakult – különösen a nyugati irodalmakban, de a szellemi közlekedőedények törvénye értelmében már-már nálunk is – egy olyanfajta líra, amelynek értékkritériumai túlnyomóan „nyelvi szerkezetességében” rejlenek, például a nyelv szerkezetének paralellizmusában, a mondattan szimmetriáiban vagy aszimmetriáiban, az azonos mondatminták különböző szóanyaggal való megtöltésében vagy a szavak ellentétes grammatikai funkciókba való állításában. Ebben a már nem képi és nem zenei eszközökkel ható költészetben – írja Roman Jakobson – „rendszerint a grammatikai képek uralkodnak, és helyettesítik a trópusokat”.

Hogy ez a „nyelvtani költészet” új képződmény a világlírán belül, az nem vitatható; Somlyó György a Hallomások című kötetében bőven be is mutatott terméséből; de hogy az a lírai hatóanyag, amelyre költői a verset alapozzák, ismert volt általában a költők előtt, módjával éltek is vele, az fejtörés nélkül bizonyítható. Amikor Arany János így ír: „Sötét az éj; elig-elig – Hogy a vízfény fehérelik; – Csendes a táj; alig-alig – Hogy a folyamzúgás hallik”, amikor Babits ezekkel a magánhangzó-variánsokkal készült rímparalellizmusait írja: „Az erdő hallgatag, – nyugosznak a vadak. – Elnyúlt állal hevernek – ményén a hűs avarnak, – mit a szelek levernek – majd újra felkavarnak”, amikor Pilinszky azt mondja: „Felöltöm ingem és ruhám – begombolom halálomat”, akkor a fentebb említett „nyelvtani” hatóanyagok egyikét vagy másikát alkalmazza. De ebben semmi ellentmondás. Somlyó György az igazságnak megfelelően és rendkívül pregnánsan világítja meg a dolgok összefüggését, ennek az új költészetnek a régivel való viszonyát. „A vers alkotóelemei, úgy látszik, igen nagy mértékben állandóak a költészet kezdetei óta. Csak éppen egymás közti arányuk és elosztásuk változik – az viszont jelentősen – a különböző stílusokban. Minden költői stílust, irányzatot vagy iskolát – az elkerülhetetlen egyszerűsítéssel – azzal is lehetne jellemezni, az állandóan jelenlevő versépítő elemek közül melyiket (melyikeket) helyezi az összes többi fölé. Például: a romantika a verbalitást, a szimbolizmus a jelképességet, az impresszionizmus a szó zeneiségét és színeit, az expresszionizmus a megszólító és felszólító módokat, a szürrealizmus a képet stb.” Az új költészet a felsorolt elemekkel szemben más (ismert) elemet emel az összes többi fölé, s az így létrejött újat állítja szembe a régivel, a jó félévszázad óta modernnek nevezett költészettel.

Azt, hogy Somlyó György ebből az irodalmi tényből kiindulva hogyan alkalmazza, foglalja össze, érleli egységgé mindazt a nyelvtudományból fakadt elméleti eredményt, amelyen tűnődése alapul, és hogyan egészíti ki e nyelvtani költészet művelőinek érdekes deklarációival, már nem ismertetem, nemcsak azért, mert az olvasó a tudományt illetően bő információkat szerezhet (az alapvető francia és szovjet munkák nyelvünkön megjelentek), hanem azért sem, mert megbocsáthatatlan egyszerűsítéssel volnék kénytelen összefoglalni Somlyó kimunkált és számtalan nyílt problémát (például a forma és a tartalom alacsonyfokú ellentétét) megoldó s rengeteg ellenvetést eleve kiiktató, dialektikus irodalomszemléletét. Magára a könyvre kell utalnom, elolvasását kell ajánlanom tehát, érvül felhozva azt a talán merész analógiát, hogy amiként egy vers nem azonos a tartalmával (semmi mással, csak önmagával), éppúgy vagy csaknem úgy nem azonos egy esszék során át megvalósult szemléletrendszer a maga logikai extraktumával.

Somlyó György szándékait vagy inkább végkövetkezteléseit illetően azonban, pusztán fogódzóul mégis ide iktatok a Két szó között-ből egy idézetet: „…nem csupán a modern (és a „modern”) költészet jelent valami minőségileg újat, mást, a költészet több ezer éves ismert hagyományával szemben, hanem a modern kritikának is minőségileg újat kell képviselnie azzal szemben, amit az irodalmi kritika – a költészetnél lényegesen rövidebb és szűkebb – hagyománya jelent. S hogy megint csak természettudományos analógiához folyamodjak: régóta úgy képzelem, hogy ennek a másnak valamiképpen azon a felismerésen kellene nyugodnia, ami a modern fizika egyik legfőbb felismerése s amit az a komplementaritás elvének nevez: vagyis ugyanazon jelenség többféle értelmezhetőségének és értelmezendőségének felismert szükségletén; azon a felismerésen, hogy a valóság – jelen esetben a költői mű – csupán egyetlen oldalról nem közelíthető, és nem fogalmazható meg véglegesen, csakis több, egymást akár elvileg kizáró vagy kizárni látszó oldalról kölcsönösen és együttesen szemlélve…”

S ha már itt a kritikáról szólva, Somlyó György, gondolkozásmódjára oly jellemzően, segítségül vette a modern fizika egy megállapítását, hogy ésszerűvé tegyen egy művészetelméleti igényt, megint csak a tudománytól ihletett analógiájából indulok ki, amikor könyve eddig nem említett, más, új mondanivalójával szeretnék végül foglalkozni. A címadó tanulmányban felvetett kérdésről, a magyar műfordításról van itt szó. „Az új, sejten belüli szövettan – a sejtet képező önálló részecskék, a sejtorganellumok vizsgálata – merőben új oldalról közelíti meg a szervezetek tanulmányozását… A belső szerkezetek magyarázzák meg a külső tulajdonságokat” – írja a modern biológia tudósa, J. D . Bernal. Az új „nyelven belüli” költészettanok – folytatja Somlyó – ehhez hasonló módon, új oldalról közelítik meg az irodalmi művek tanulmányozását; a belső szerkezetek feltárása itt is merőben új magyarázatául szolgál a külső tulajdonságoknak. A fordításnak is ezekből az új vizsgálatokból kell megújulnia. Az idézetet lezárva, hadd fűzzem hozzá, világos itt a gondolatmenetek egymást kiegészítő párhuzama: ahogy a versbeli specifikum nyelvi-nyelvtani vizsgálata – ez az újonnan feltárt közelnézeti vagy mikroszkopikus vizsgálat – felveti eredményeivel a másfajta, komplementer kritika igényét, éppúgy felülvizsgálatra kényszeríti tényeivel műfordítói módszerünket. Ha az egész eddigi költészetben a költői specifikum olyan elemei is fellelhetők, amelyekre a rím, a ritmus, a kép visszaadására törekedő versfordítóink nem (vagy alig) figyeltek, és ha az újabban fordításra kerülő versek egy jelentékeny része (és nemcsak speciálisan a franciák!) ezen a nyelvi-nyelvtani specifikumon alapulnak, akkor a fordításhagyományaink, amelyekre különben joggal vagyunk büszkék, változtatásra szorulnak. Persze nem eltörlésre – hanem megfontolandó kiegészítésre. „A magyar versfordítás kialakult módszerei – összegezi gondolatmenetét Somlyó – a maguk idejében kiemelkedő eredményeket hoztak; egy részük továbbra is érvényes; csupán kirekesztőlegességüket és abszolutizálásukat kell megszüntetni, és más módszerek kipróbálását merni ott, ahol azokra szükség mutatkozik.”

Mindezeket végiggondolva, a Két szó között meditációs pályaívét nagyjából ki lehet következtetni. Somlyó György olvasóként, versfordítóként szembekerült az új költői jelenségekkel, feltárta a jelenségek elméleti hátterét, s beleillesztette irodalomszemléletébe. Ez a szemlélet, mint ahogyan a Valéryről szóló úttörő tanulmány személyes átfűtöttségéből is kitetszik, különösen érzékeny az élet-alkotás-mű hármasából az alkotás folyamatának vizsgálatára, fokozottan reagál a „hogyan csináljuk?” kérdésre. Majd visszafordult újra a költői gyakorlathoz, és az új költői jelenség tolmácsolásának problémakörét vette szemügyre. Gyakorlattól (ténytől) elméletig ért, és újra a gyakorlathoz tért vissza. És ha mindez nem is ilyen kimérten, időbeli egysíkúsággal játszódott is le benne, a kötet egysége mégis a megismerésnek ezt a szép rendjét sugallja. Méghozzá egy olyan „komolyan vett”, igazi megismerését, melynek nyomán az ember meghaladja önmagát – Valéry szavaival élve – nem az többé, aki volt. Pontosabban és dialektikusabban: az is, de több.

Somlyó György így a megismerés révén, a meglatolt és feldolgozott megismerés folyamatán át valósítja meg önmagát. Teszi teljesebbé azt, aki. Szerencséjére – és könyveit olvasva az olvasó szerencséjére is, hiszen a teljesedésből neki is bő rész adódik – alkata kivételesen nyitott. Nem az érdekli, nem az rántja magához kíváncsiságát, ami hasonlít hozzá, ami vele rokon (vagy nemcsak az), hanem – ahogy maga is vallja – mindig is vonzza az idegenség, a tőle távol eső. Nem egy-egy költőt szeret, hanem a költészetet. Hogy ez a szellemi tártság az emberi megértésnek, egymásra találásnak, a népek békés versengésével kecsegtető világirodalmi együttműködésnek mennyire elengedhetetlen feltétele, már-már csak patetikus szavakkal körülírható sine qua non-ja, azt tudjuk mindnyájan, ha az élet mindennapi gyakorlatában, elfogultságból, szellemi restségből, esetleg hajlamosak vagyunk is leeresztve tartani befogadásunk sorompóit. Somlyó könyve megint egyszer meggyőz a szellemi utazások fáradalmakat és kételyeket messze meghaladó fontosságáról is, nem utolsósorban élvezetéről is.

Különben maga Somlyó György az esszéíró teljes tudásával és eleganciájával azon van, hogy egzisztenciális meditációinak eredményeihez könnyen jussunk hozzá. Hogy az elsajátítás és teremtés fáradságos munkája művészi megjelenést kapjon. Gondosan, élvezetesen ír – mindig is így írt –, anyagát kiválóan adagolja, hosszabb, nagy kitérőkkel élő tanulmányszerkezetei is (például a Weöres Psyché-jéről szóló) világosan áttekinthetők. Új kötetében eloszlani látszik ez a stiláris emeltség, az a csöppnyi ünnepélyesség, amely az alkotások világában régebben egy-egy rándulással elfogta. Természetesebb lett, közvetlenebb. Gondolatközlés közben a gondolkozás folyamatát is feltárja. Egyszóval: a mai irodalmunk legmagasabb szintjén írja esszéit.

Könyve természetesen több annál – hogy is lehetne másként? –, mint amit itt róla vázolni lehetett. És nemcsak tartalmi szempontból. Minden gondolati elemen túl, benne van még valami – nem tudom másként mondani –: Somlyó György maga. Személyessége, személyisége. Mondatainak arckifejezése.

És ha egy esszékötet, melynek megvan a fontos gondolati újsága, mellékesen kirajzolja íróját többletként, hitelesítőül, az mindenképpen a könyv érdeme, vonzóerejének feltétlen fokozója. Ez az a személyes jegy, amelyet a magyar esszé kiemelkedő műveiben mindig is fellel az olvasó.