Komlós Aladár és a Nyugat

Komlós Aladár új könyve, Költészet és bírálat szerteágazó, gazdag kritikusi életművének mintegy a kompendiuma. Olyan gyűjtemény, amely legfontosabb mondanivalóit, leginkább kiemelkedő tanulmányait összegezi. Egyfelől állásfoglalás, másfelől pályakép. Bevezetésében, mely Számadás címével eleve utal a pályakép jellegre, Komlós Aladár így vall útjáról: „…a múltba fordultam, és irodalomtörténész lettem… A természetes az lett volna, ha kiegészítem és elmélyítem a Nyugat-nak Az új magyar lírá-val kezdett feldolgozását. De a Nyugat ekkoriban (a személyi kultusz idején) megbélyegzett polgári folyóiratnak számított, s én nem állhattam becsmérlői közé… Így a XIX. század második felének a tanulmányozásába szorultam… Félig önkéntes száműzetésem nem maradt haszontalan számomra; ennek köszönhetem Petőfitől Adyig, Irodalmi ellenzéki mozgalmak, Reviczky, A magyar kritika Gyulaitól a neorealizmusig stb. könyveimet.”

Igen, de a tekintélyes irodalomtörténeti munkákkal szemben mégis ott áll Az új magyar líra, annak kiegészítése és elmélyítése! Mennyire a véletlennek alávetett, esetlegességeknek kitett a kritikusi pálya. Mert e sorok írójában egyszerre felrémlik egy diák, alteregója vagy ma már az se talán, aki a harmincas évek közepén Az új magyar lírá-ban keresett és talált eligazítást, tudósító híradást a Nyugat nagy költőiről. Sok minden mellett, de mégis elsősorban e homályos és lelkes olvasói élmény miatt, Komlós Aladár sosem volt a szememben csupán az a nagyra becsült, tisztelt irodalomtudós, a századvég legjobb ismerője, akinek az újabban felnőtt nemzedékek tekintik. Nem, Komlós Aladár a Nyugat kritikusa volt, az eleven, az alakuló értékek mérlegelője és felmutatója. Ahogyan, annyi múltról írt könyve ellenére a Nyugat egyik kritikusa ma is.

Számadásában ő se mond mást. És amikor Ignotusról arcképet festve, tudós elemzéssel tisztázza, hogy mi volt az a magatartás, mik voltak azok az alapelvek, melyek a folyóirat szerkesztőit irányították – főként az első nagy periódusban –, akkor pontosabban is kirajzolódik ez az eszmei kapcsolat – ha persze bírálattal, korrekciókkal. Komlós kapcsolata a nagy nemzedékkel. (Mert a Nyugat sem olyan egységes, mint ahogyan visszatekintve hisszük – hogy is volna egynemű, több, mint harminc év esztétikája vagy irodalma –, és amikor azt mondjuk ma egy versre, hogy tipikus Nyugat-vers, akkor eleve szűkítéssel dolgozunk. S ha nem is ilyen látványosan, így járunk el a kritika vagy az esztétika területén is.)

 

Így körüljárva, körültapogatva, könnyű volna ezek után Komlós Aladár kritikusi alapelveit röviden összefoglalni. El is jutnánk egykettőre a haladó irodalomszemlélet ismert és bevált közhelyeiig. Azokhoz az evidenciákhoz, amelyeket, bármennyire szembeszökők is, oly könnyen és oly gyakran taposunk meg. De egy kritikust, úgy gondolom, elsősorban mégsem az elvi tézisei minősítenek – különösen ha azok belesimulnak egy helyes és józan hagyományba –, hanem a gyakorlata, a gyakorlatban folytonosan próbára tett hozzáértése. Komlós Aladár gyakorlatát három nagy területen is mérlegelheti és élvezheti a Költészet és bírálat olvasója. Líraelméletben, irodalomtörténeti munkában és korunk problémavilágát is érintő irodalmi jelenségek elemzésében. A líraelméletben (A líra műhelyében), szinte a leghálátlanabb feladatra vállalkozik: az alapkérdéseket ismerteti csaknem alapfokon. Mi a lírában a változó és mi az állandó, melyek a líra szépségkategóriái, milyen a vers zenéje, nyelve, mi a költői kép, a költőiség stb? Amit mond, azt persze tanítani lehetne, de a tájékozottabb olvasó érdeklődését mégis inkább ott köti le, ott csigázza fel, ahol egy-egy pontos idézettel, példával vagy elemzéssel már-már túllép az önmaga szabta ismeretterjesztő határokon. Ott a legforróbb a szövege, ahol világos és helyenként finoman distinktív megállapításait továbbgondolva, felbukkannak a kérdőjelek. Mert azok bizony felbukkannak. Korántsem csak olyan jelentéktelen esetlegességre gondolok itt, hogy az a Babits-vers (Az asztalfiók), amit a szárazság és hidegség illusztrálására felhoz, számomra telisde-tele van mulattató szellemi elevenséggel – ez lehet puszta ízléskülönbség, a humor iránti fogékonyság más-más állapota. Merészebb és a lényeget mélyebben érintő képzet nyugtalanít – s nyugtalanít, nemcsak Komlós írásával, hanem csaknem minden líraelméleti munkával kapcsolatban. Mi történnék ezekkel a stabilnak és kikezdhetetlennek látszó alapfogalmakkal, ha megvilágító példáikat pusztán és kizárólag csak a XX. század második harmadának jelentős költői terméséből választhatnák? Ha érvényességüket a ma vagy a közelmúlt költészetén kellene dokumentálniuk?

 

Nem Komlós Aladárral vitázom. A lírai költészetnek arról a világviszonylatban érvényes átalakulásáról beszélek, melynek során nemcsak a lírai alapfogalmakról, hanem magáról a líráról alkotott képzetünk is megváltozik. Komlós Aladár jól látja, és tudós pontossággal le is írja a lírai vers műfajának a kialakulását; feltárja, hogy ez folyamat. Néhány mellékmondatából kiolvasni vélem: lehetségesnek tartja azt is, amiben én bizonyos vagyok: az emberiség koronként mást-mást értett a költészet fogalmán. Egy-egy esztétikai rendszer: egy-egy korra érvényes fogalommeghatározás. Hogy ez mennyire így van, azt az olvasó magában Komlós Aladár irodalomtörténeti munkáiban, igen, a Költészet és bírálat-ba iktatott A magyar költészet Petőfitől Adyig című nagyszabású elemzésben is nyomon követheti. Ez az elemzés a társadalmi változás alaprajzából kiindulva, pontos képet ad a kor íróinak különböző magatartásformáiról, a magatartásformákon alapuló új esztétikai törekvésekről, s elvezet – a folyamatot igazán pompásan tárva fel – a népnemzeti költészetfogalomtól Ady és általában a Nyugat gyökeresen új, de mégis szervesen kisarjadó költészetfogalmáig. Ezt vázolta különben Komlóstól teljesen függetlenül Rónay György kitűnő Petőfi és Ady között című könyve is. A két elemzés végeredménye egybevág, mindkettő az esztétikai váltás fokozatos előkészítését fedezi fel. Komlós Aladár a Nyugat nagyjaiban (elsősorban Adyban) megtestesült új esztétika híveként és nagyszabású értőjeként forgatja át a néha bizony avatag múltat, s mutat rá a jövőt jelző tényekre. Biztos szemmel, pompás hozzáértéssel teremt a Nyugat-nak, a nyugatos esztétikának előzményt.

 

Igen, de céloztam már rá, hogy a tipikus Nyugat-vers, úgy, ahogyan értelmezzük, leszűkítés. Ha Tóth árpád vagy Juhász Gyula benne van, mint ahogy benne van, Füst Milán már nehezen szorítható melléjük. És Kassák, természetesen, már holdtávolságnyira van az elképzelt Nyugat-verstől, pedig például a Mesteremberek 1915-ből való. A Nyugat-vers, ha ma jelentkezik, régies, rajta a történelmi múlt jegye. Az esztétikai változás, a költészetfogalom átalakulása, dehogyis állt meg a Nyugat-tal; rohamlépésben haladt tovább. Mindez persze közismert dolog. A Költészet és bírálat kapcsán mégis célszerű leírni, mert Komlós Aladár fölvette a kötetbe néhány régebbi, a húszas években fogant írását, vitacikkét, melyekben az akkori, de a mai jelenhez is szóló kritikusként mutatkozik meg. Nem tagadom, ezek mind érdekes, szenvedélyes írások. Nem tagadom, hogy köztük a legrégibb, az 1922-ben kelt A pongyolaság művészete meglepett az új jelenséget már oly korán észrevevő és pontosan helyére tevő finom elemzésével. (A költészetet tekintve Tóth Árpád és Babits enjambement-jairól van itt szó.) De hova tegyem, hogy értelmezzem – az irodalomtörténeti tisztelgésen túl – az 1927-ben kelt A fiatal Kassák című portrét, mely minden részletigazsága ellenére olyan, mintha az öreg Gyulai tollával íródott volna? Mit tegyek az olyan megállapítással, hogy „Kassákkal a »sofőrtípus« vonult be a lírába”? És mihez kezdjek vagy mit kezdjünk az 1928-as, Az avantgarde estéje című cikkel, amely akkor talán jogosultan beszélt az avantgarde bukásáról, ha mi már tudjuk és Komlós Aladár is tudja ma, hogy az elbukott és többször is feltámadott avantgarde mégiscsak új lírai világnyelvhez juttatta a XX. századi költészetet, s a köznapi nyelv újfajta költői hasznosítását tette lehetővé. És nyilván tudja azt is, hogy kár Kiss József álomlátásait az avantgarde „álombazuhanásával”, szubjektivizmusát az avantgarde szubjektivizmusával összemérni, mert ezek nem ekvivalens fogalmak.

 

De bocsánat. Komlós Aladár gazdag és eleven életművében rengeteg igazságot mondott ki, rengeteg érték felismerésére nyitotta rá a szemüket. Új könyvében, ebben a kitűnően válogatott kompendiumban, líraelméletétől kezdve a természet, táj és lélek összefüggésén át (és még sok minden mellett) XX. századi esztétikánk kialakulásának folyamatával nézhetünk szembe. Egy roppant váltást követhetünk nyomon, melyet újabb váltás követett. Ha ettől az újabb váltástól már idegenkedik is, csak tisztelet illeti meg azért, amit átvilágított, felmutatott. Nyolcvanéves eleven szellemét tekintve, az ellentmondás, a vita is tagadhatatlan tisztelgés. Rákényszerít bennünket erre a formára, mert Az új magyar líra kiegészítését és elmélyítését – gondoljunk csak jobban bele kritikusi oeuvre-jébe – mégis megírta.