Bajza József, a kritikus

 

Lírai ihletője a tárgytalan melankólia, mely idegen sorsok, képzelt szenvedések rajzában tudja csak magát kifejezni. Kritikai ihletője egyfajta zord s némileg pedáns ízléseszmény, amely a maga igazában nemigen volt másokra tekintettel. A lappangó ellentmondást a kortársak ítélete is kifejezi. Vörösmarty azt mondja: Bajza „tiszta arany”; Szemere Miklós viszont azt írja 1840-ben: „Én a Nagy Szótár-ban a legnagyobb szívfagy kitételére e szót fogom ajánlani – Bajza.” Még Toldy Ferenc, a kebelbarát is azt írja halála után az összegyűjtött művek elé tett életrajzban: „oly mértékét árulta el a kritikusi izgékonyságnak, mely szelíd emberbaráti jellemével meglepő ellentétet mutatott fel.”

Ha hiszünk, ha nem a kortársaknak, maguk a művek jelzik az érzelmi élet és a kritikusi szenvedély között tátongó szakadékot. Látszatra úgy tetszik, mintha Bajza, a költő és Bajza, a kritikus külön-külön lelki területekből táplálkoznék, és csak vékony, háncskötelekből font függőhidak mutatnák, hogy van azért a két terület között közlekedés. A levelei azonban – különösen Toldy Ferenccel folytatott levelezése – rávilágítanak a kétféle lelki terület bár bizarr, de szoros kapcsolatára. Nemhiába rajzolta meg Péterfy Jenő a nyolcvanas évek elején, éppen e levelek alapján, a pályakezdő Bajza arcképét. Itt, e levelekből ugyanis egyszerre kiviláglik, hogy a mélázó ifjú, aki a német romantika hatása alatt naphosszat „a városon kívül tébolyog”, és nagy, sorsformáló érzelmek után epekedik, valójában élményfelfogó készségének bénultsága miatt nem jut túl a puszta felajzottságon. Gyötrő tehetetlenségről, ürességről panaszkodik, ám mihelyt intellektuális impulzust kap, agya felizzik, tolla sebesen megindul. Érdemes megfigyelni, hogy a világfájdalmas borongásból, mely az adott viszonyoknak, de feltételezhetően érzelmi tehetetlenségének is következménye – hogyan vált át (nagyon korán, huszonkét éves korában) cselekvő, terveket szövő kritikussá. „Hogy literatúránkat egy időszak óta – írja 1826-ban – elborítá egy lelketlen sereg, melynek Bacchánsok módjára zajgó lármáit darab időtől nézem én magamba fojtott bosszankodással, az már mindenikünk előtt igenis tudva vagyon… A mostani Tudományos Gyűjtemény mennyivel alább áll a kezdetekori első köteteknél? A Minerva mennyivel alább áll a Museum-nál? stb. Belőlük az értő előtt az fejlik ki önmagától, hogy a veszély jelen, s illő, hogy amennyire lehet, ellene gát szegeztessék, sőt kötelesség is gátat szegezni. Csalhatatlan az, hogy részre nem hajló kritika igen sokat fogna a dolgon segíteni.” Viszont amikor verset ír, keserves kálváriájáról – egyébként ragyogó tudatossággal – így panaszkodik: „Valókat eddig én még sohasem tudnék festeni; nálam minden ábrándozás, kigondolás, a legszorosabb értelemben költemény…”

Egyéniségének valahol itt a kulcsa: olvasmányai fogékony lelkét felajzották, esztétikai érzékét kicsiszolták, nemes eszmékkel telítették, ám konkrét lírai élmény hiányában a felajzottság, az esztétikai érzék és az eszmékhez való kötődés irodalmat teremtő kritikában lelte meg igazi tevékenységi területét. Ahhoz, hogy valaki irányító kritikai igénnyel felléphessen, mindig kell egy alkalmas irodalmi közhelyzet, kritikusra váró, kritikust igénylő szituáció. Ez fejlettebb körülmények között többnyire abból adódik, hogy az irodalomban felbukkan néhány rokon törekvésű, ízlést, stílust fordító tehetség; védelmük, magyarázatuk, ízlésformáik tudatosítása, értékeik elismertetése, arcképük megrajzolása – íme, a szituáció kínálta legszerencsésebb, legteljesebb kritikusi szerep. De Bajza esetében nem erről volt szó, vagy nemcsak erről. Neki nem egy lehetséges kritikusi szerepbe kellett „beöltöznie”, hanem a szerepbe. Nemcsak egyfajta ízlésért, hanem az ízlésért kellett harcolnia. Rá egy műfaj megteremtése s elfogadtatása várt. A kritikusi szituáció jobbára abból adódott, hogy irodalmunknak volt már burjánzása, de nem volt kertésze. De hogy kertészre szükség van, s hogy a kertész milyen plánum szerint dolgozzon, azt hazai viszonylatokban neki kellett kigondolnia, s mi több, elvileg elfogadtatnia. Innen munkásságában a felfedezői és alapítói szenvedély. De innen a kettősség is. A kritika jogát, eljárási szabályait, hogy így mondjam, a kritikus erkölcstanát kellett lefektetnie egyfelől, másfelől pedig megvalósítani gyakorlatát. Ez a kettősség párhuzamosan alakítja művét, s mint látni fogjuk, az előbbi került túlsúlyba, az elméleti alapvetés a gyakorlattal szemben. Koncepciója jellegzetesen reformkori: pallérozott, „felnőtt” magyar irodalmat teremteni a nemzet csinosodására, sőt a nemzeti függetlenség ügyének szolgálatára. Ennek részben társadalmiak, részben esztétikaiak a feltételei. Társadalmi feltétele: el kell szakítani az irodalmat a születési tekintély rendszerén alapuló feudális világtól s külön respublikát teremteni belőle, hol csak a tehetség hatalma és a mű rangja rang és hatalom, s az észokokkal indokolt kritika a rendező tekintély. Esztétikai feltétele pedig: az ízlés fejlesztésére, a tehetségek kibontakoztatására teóriát adni, az érdemesek előtt helyes utakat nyitni, az érdemteleneket, dilettánsokat viszont „elrezzenteni”, kipellengérezni.

Elméletben és kivált visszatekintve, milyen egyszerű program! Csakhogy melyik kor milyen ritka kritikusa tud valóban betölteni egy ehhez mért feladatot? Bajza jól látta, Voltaire-eknek kellene támadniuk köztük – s ha Voltaire nem is, legalább Lessing akart lenni. Végül azonban élesebb, szenvedélyesebb, vitázóbb lett Lessingnél. Hiszen tudjuk, a program gyakorlati megvalósítása nyomban „tollcsatákra”, irodalmi pörökre vezetett, s Bajza élete fellépésétől kezdve, mint a középkori bajvívó lovagoké, viadalról viadalra folyt. Nyers, helyenként személyeskedő, már-már goromba a viták tónusa? Igaz. De általuk szögeződött le a kritika joga, teremtődött meg az irodalmi köztársaság függetlensége, s általuk s a Kritikai Lapok szerkesztése által vívta ki Bajza a dilettánsokkal szemben irodalmunkban – nagy szó! – az igazi írók hegemóniáját. Mindez irodalomtörténet, legyinthetne valaki, ám ma is eleven benne az irodalmi világ s a kritika erkölcsi katekizmusa. Az olvasó lépten-nyomon ilyesféle megállapításokba ütközik: „Valamint másokat szigorúan szeretek megítélni, úgy szeretem viszont, ha más engemet szigorúan ítél meg. A kemény, a szigorú, de alapos ítélet vezethet bennünket célra: azok a kímélgetések sem az írót nem tanítják, sem az olvasót nem figyelmeztetik semmi jóra és igazra.” Vagy: „A kritikához tisztaságot szerető kezek kellenek, olyanok, melyek magukat alacsonyság, igazságtalanság, részrehajlás foltjával beszennyezni irtóznak.”

Nem tudom, kiérezni-e eléggé az idézetekből s ebből a programból a kritikusi eltökéltségnek, a népszerűtlenség árán is használni akarásnak a pátoszát s a saját igazában való kételytelen hitet? Bajza mélyebb megértéséhez pedig ez kellene. Mert a tollcsaták hevében egy ilyen érzelmesen magasztos, ugyanakkor erkölcsileg makacs és megvesztegethetetlen, magabiztos magatartás rajzolódik ki. Bajza korántsem udvarias, tapintatos vagy udvariaskodó. Mikor az öreg Kazinczyval vitatkozott, érződött stílusán, milyen kellemetlen kényszer számára éles érvei mellett tiszteletét is kifejeznie. Amikor pedig gr. Dessewffy Józseffel vitázott – kire valaha ifjúi rajongással tekintett fel –, olyan keménységgel írt, hogy válaszát olvasva, a „gróf káromkodott kínjában”. „Ők azt hiszik – írta Kazinczynak, a Dessewffy-vitára készülődve –, hogy az írói respublicában grófi auktoritással lehet valakit elnémítani. Meglássuk, üdvözítendi-e őket ezen hit. Még Magyarországon senki sem keveredett gróffal tollcsatába, én leszek most rákényszerítve. Fegyvereimet úgy fogom használni, hogy grófoknak szolgáljon tanulságul…” Mégis vagy tán éppen ezért, joggal írhatta önmagáról: „Nem az egyenetlenség istenasszonya, hanem az egyenesség hordoz engem.”

Közelebbről szemügyre véve, az önálló irodalmi életért és a kritika jogáért folytatott polémiái közben Bajza valójában mindössze két nagyobb elemző tanulmányt írt. Az egyik az epigramma teóriájáról szól, a másik a regényről. Az elsőben főként Goethe és Lessing nyomán „szellem, ízlés és ész” összefüggéseit fejtegeti a művészetben, s némileg fiatalosan fellengzős elmélkedések után elmarasztalja a zseni törvényt nem ismerő felfuvalkodottságát, s a magát mívelő tehetség mellé teszi le a garast, mondván: a széptani elmélet, „a teória azon mérték, mely a csapongó géniuszt a természet határai közé vonja; a kisebb erőt pedig közelebb emeli a tökélyhez”. Másik tanulmányában a regényköltészetről szóló, tán legmélyebb értekezésében a magyar regény kifejlődése előtt alapos és sok tekintetben máig helytálló elemzését adja a regény műfajának. Részletekbe menően tárgyalja az ábrázolt világ és a valóság összefüggéseit, s a szerkesztés intellektuális problémájában járatlan hazai íróknak határozott, tiszta teóriát ad a jellemfejlesztés és a cselekvésformálás módjáról, az epikai objektiválás szükségességéről. Világosan fogalmazza meg a tanító szándék, a „moral prédikátorság” és a művészet helyes kapcsolatát: „a művészetnek célja egyedül a művészet legyen közvetlenül; mihelyt ennek megfelelt, teljesíté közvetve a másikat is, az erkölcsit. Igenis, tanít a poézis, tanít a regény, s tanítson is minden nagyra, nemesre, szépre; de csak úgy, mint az a nyíló és hervadó virág, mely némán beszél és szótlan ábrázolja képét a leányka szépségének.”

Kár, örök kár, hogy ezzel a két tanulmánnyal az elméleti kritikát és lényegében a mélyebb gyakorlati elemzést is abbahagyta. Hiába szerkesztette évekig a Kritikai Lapok-at, majd az Athenaeum-ot, hiába írt leckéket a magyar színibírálók számára, s hiába tudta világosan, hisz maga jegyezte fel töredékes gondolatai közt, hogy „ki napjainkban művészetről írni, vagy éppen vitatkozni akar, szükség, hogy legalább sejtései legyenek afelől, mit a filozófia korunkban tett és folyvást teszen” – mindezek ellenére, mondom, sem rendszeres elméleti fejtegetésekbe, se mélyebb gyakorlati elemzésekbe többé nem bocsátkozott. A rengeteg tollcsatában, kioktatásban, megrovásban, fejmosásban itt-ott csillan csak föl az esztétikai koncepció odavetett nyoma, a konkrét kritika pedig sommás, sosem elemző. (Legföljebb ha a színészi játékot elemezte.)

Ennek a kétségtelen és szomorú beszáradásnak persze megvan a maga esztétikai oka. A megvesztegethetetlen és részre nem hajló elvi kritika követelménye – ezek Bajza kedvenc kifejezései – lényegében absztrakt követelmény. A kritikusi gyakorlatban az ízléseszmény ismeretében válik el, hogy vajon helyes irányban jelentkezik-e. Ad absurdum vive a dolgot, a dudva érdekében is lehet elvi kritikát hirdetni. Ez persze korántsem áll Bajzára, annyi azonban világos, hogy a reformkor második felére, irodalmunk nagy felvirágzásának idejére ízléseszménye elavult. Az irodalomról neki németes, klasszicista nézetei voltak, a megvalósult szépséget a valóság felett lebegő, irodalmias, némileg kecseskedő művészetben fedezte fel. Világosan kitetszik ez többek között Shakespeare-ről folytatott vitájából, melyben minden áhítatos tisztelete mellett a nagy drámákat helyenként botrányosnak tartja. Vagy kitetszik a népdalról és műdalról való elmélkedéséből, mely kérdésben majd úgy foglalt állást, mint a Csokonait átíró, „kijavító” Kölcsey. Általában ízléseszménye közelebb áll Kölcseyéhez, mint a szerkesztőtárs Vörösmartyéhoz, kit hogy méltó mód megértett és megbecsült volna, nem látszik írásos nyoma. Értékelést róla tán kétszer ad, egyszer egy kurta, sommázó akadémiai jelentésben, másszor pedig egy levélben, hol megjegyzi, hogy dalai igen gyöngék.

Pedig egy harmonikus, teljes kritikai pályához éppúgy hozzátartozik a részre nem hajlás, az elvi harc, az erkölcsi normák elfogadtatása az irodalomban – mindebben Bajza példamutató –, mint a kortárs nagyok felfedezése és megláttatása, valamint – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni a keletkező új ízlésformák, a születő jövő befogadása. A kritikus – hogy fellengzős hasonlattal éljünk –, ha tetszik, király, kinek tehetségekből áll a népe; nem látni meg őket, nem segíteni törekvéseiket: tehetetlenség. Bajza József még betegsége előtt, 1851-ben adta ki összegyűjtött munkáit. Sem Arany, sem Petőfi neve nem szerepelt bennük. A regényköltészetről című tanulmányához pedig akkor azt a megjegyzést fűzi, hogy valójában a tanulmány megjelenése óta támadt nálunk regényirodalom, „melyben egyike a főszereplőknek a derék Jósika Miklós”. Eötvöst, Jókait, Keményt nem említi. Azt hiszem, a kép világos: Bajza József a magyar kritikai irodalom első erkölcsi törvényadója; Mózes, aki nem ért el az ígéret földjére. Petőfi Sándor költői arcképét (ahogy Vörösmartyét is) Gyulai Pál rajzolja meg még Bajza életében, 1854-ben.