Kritikusok

 

Bajza József, a kritikus

 

Lírai ihletője a tárgytalan melankólia, mely idegen sorsok, képzelt szenvedések rajzában tudja csak magát kifejezni. Kritikai ihletője egyfajta zord s némileg pedáns ízléseszmény, amely a maga igazában nemigen volt másokra tekintettel. A lappangó ellentmondást a kortársak ítélete is kifejezi. Vörösmarty azt mondja: Bajza „tiszta arany”; Szemere Miklós viszont azt írja 1840-ben: „Én a Nagy Szótár-ban a legnagyobb szívfagy kitételére e szót fogom ajánlani – Bajza.” Még Toldy Ferenc, a kebelbarát is azt írja halála után az összegyűjtött művek elé tett életrajzban: „oly mértékét árulta el a kritikusi izgékonyságnak, mely szelíd emberbaráti jellemével meglepő ellentétet mutatott fel.”

Ha hiszünk, ha nem a kortársaknak, maguk a művek jelzik az érzelmi élet és a kritikusi szenvedély között tátongó szakadékot. Látszatra úgy tetszik, mintha Bajza, a költő és Bajza, a kritikus külön-külön lelki területekből táplálkoznék, és csak vékony, háncskötelekből font függőhidak mutatnák, hogy van azért a két terület között közlekedés. A levelei azonban – különösen Toldy Ferenccel folytatott levelezése – rávilágítanak a kétféle lelki terület bár bizarr, de szoros kapcsolatára. Nemhiába rajzolta meg Péterfy Jenő a nyolcvanas évek elején, éppen e levelek alapján, a pályakezdő Bajza arcképét. Itt, e levelekből ugyanis egyszerre kiviláglik, hogy a mélázó ifjú, aki a német romantika hatása alatt naphosszat „a városon kívül tébolyog”, és nagy, sorsformáló érzelmek után epekedik, valójában élményfelfogó készségének bénultsága miatt nem jut túl a puszta felajzottságon. Gyötrő tehetetlenségről, ürességről panaszkodik, ám mihelyt intellektuális impulzust kap, agya felizzik, tolla sebesen megindul. Érdemes megfigyelni, hogy a világfájdalmas borongásból, mely az adott viszonyoknak, de feltételezhetően érzelmi tehetetlenségének is következménye – hogyan vált át (nagyon korán, huszonkét éves korában) cselekvő, terveket szövő kritikussá. „Hogy literatúránkat egy időszak óta – írja 1826-ban – elborítá egy lelketlen sereg, melynek Bacchánsok módjára zajgó lármáit darab időtől nézem én magamba fojtott bosszankodással, az már mindenikünk előtt igenis tudva vagyon… A mostani Tudományos Gyűjtemény mennyivel alább áll a kezdetekori első köteteknél? A Minerva mennyivel alább áll a Museum-nál? stb. Belőlük az értő előtt az fejlik ki önmagától, hogy a veszély jelen, s illő, hogy amennyire lehet, ellene gát szegeztessék, sőt kötelesség is gátat szegezni. Csalhatatlan az, hogy részre nem hajló kritika igen sokat fogna a dolgon segíteni.” Viszont amikor verset ír, keserves kálváriájáról – egyébként ragyogó tudatossággal – így panaszkodik: „Valókat eddig én még sohasem tudnék festeni; nálam minden ábrándozás, kigondolás, a legszorosabb értelemben költemény…”

Egyéniségének valahol itt a kulcsa: olvasmányai fogékony lelkét felajzották, esztétikai érzékét kicsiszolták, nemes eszmékkel telítették, ám konkrét lírai élmény hiányában a felajzottság, az esztétikai érzék és az eszmékhez való kötődés irodalmat teremtő kritikában lelte meg igazi tevékenységi területét. Ahhoz, hogy valaki irányító kritikai igénnyel felléphessen, mindig kell egy alkalmas irodalmi közhelyzet, kritikusra váró, kritikust igénylő szituáció. Ez fejlettebb körülmények között többnyire abból adódik, hogy az irodalomban felbukkan néhány rokon törekvésű, ízlést, stílust fordító tehetség; védelmük, magyarázatuk, ízlésformáik tudatosítása, értékeik elismertetése, arcképük megrajzolása – íme, a szituáció kínálta legszerencsésebb, legteljesebb kritikusi szerep. De Bajza esetében nem erről volt szó, vagy nemcsak erről. Neki nem egy lehetséges kritikusi szerepbe kellett „beöltöznie”, hanem a szerepbe. Nemcsak egyfajta ízlésért, hanem az ízlésért kellett harcolnia. Rá egy műfaj megteremtése s elfogadtatása várt. A kritikusi szituáció jobbára abból adódott, hogy irodalmunknak volt már burjánzása, de nem volt kertésze. De hogy kertészre szükség van, s hogy a kertész milyen plánum szerint dolgozzon, azt hazai viszonylatokban neki kellett kigondolnia, s mi több, elvileg elfogadtatnia. Innen munkásságában a felfedezői és alapítói szenvedély. De innen a kettősség is. A kritika jogát, eljárási szabályait, hogy így mondjam, a kritikus erkölcstanát kellett lefektetnie egyfelől, másfelől pedig megvalósítani gyakorlatát. Ez a kettősség párhuzamosan alakítja művét, s mint látni fogjuk, az előbbi került túlsúlyba, az elméleti alapvetés a gyakorlattal szemben. Koncepciója jellegzetesen reformkori: pallérozott, „felnőtt” magyar irodalmat teremteni a nemzet csinosodására, sőt a nemzeti függetlenség ügyének szolgálatára. Ennek részben társadalmiak, részben esztétikaiak a feltételei. Társadalmi feltétele: el kell szakítani az irodalmat a születési tekintély rendszerén alapuló feudális világtól s külön respublikát teremteni belőle, hol csak a tehetség hatalma és a mű rangja rang és hatalom, s az észokokkal indokolt kritika a rendező tekintély. Esztétikai feltétele pedig: az ízlés fejlesztésére, a tehetségek kibontakoztatására teóriát adni, az érdemesek előtt helyes utakat nyitni, az érdemteleneket, dilettánsokat viszont „elrezzenteni”, kipellengérezni.

Elméletben és kivált visszatekintve, milyen egyszerű program! Csakhogy melyik kor milyen ritka kritikusa tud valóban betölteni egy ehhez mért feladatot? Bajza jól látta, Voltaire-eknek kellene támadniuk köztük – s ha Voltaire nem is, legalább Lessing akart lenni. Végül azonban élesebb, szenvedélyesebb, vitázóbb lett Lessingnél. Hiszen tudjuk, a program gyakorlati megvalósítása nyomban „tollcsatákra”, irodalmi pörökre vezetett, s Bajza élete fellépésétől kezdve, mint a középkori bajvívó lovagoké, viadalról viadalra folyt. Nyers, helyenként személyeskedő, már-már goromba a viták tónusa? Igaz. De általuk szögeződött le a kritika joga, teremtődött meg az irodalmi köztársaság függetlensége, s általuk s a Kritikai Lapok szerkesztése által vívta ki Bajza a dilettánsokkal szemben irodalmunkban – nagy szó! – az igazi írók hegemóniáját. Mindez irodalomtörténet, legyinthetne valaki, ám ma is eleven benne az irodalmi világ s a kritika erkölcsi katekizmusa. Az olvasó lépten-nyomon ilyesféle megállapításokba ütközik: „Valamint másokat szigorúan szeretek megítélni, úgy szeretem viszont, ha más engemet szigorúan ítél meg. A kemény, a szigorú, de alapos ítélet vezethet bennünket célra: azok a kímélgetések sem az írót nem tanítják, sem az olvasót nem figyelmeztetik semmi jóra és igazra.” Vagy: „A kritikához tisztaságot szerető kezek kellenek, olyanok, melyek magukat alacsonyság, igazságtalanság, részrehajlás foltjával beszennyezni irtóznak.”

Nem tudom, kiérezni-e eléggé az idézetekből s ebből a programból a kritikusi eltökéltségnek, a népszerűtlenség árán is használni akarásnak a pátoszát s a saját igazában való kételytelen hitet? Bajza mélyebb megértéséhez pedig ez kellene. Mert a tollcsaták hevében egy ilyen érzelmesen magasztos, ugyanakkor erkölcsileg makacs és megvesztegethetetlen, magabiztos magatartás rajzolódik ki. Bajza korántsem udvarias, tapintatos vagy udvariaskodó. Mikor az öreg Kazinczyval vitatkozott, érződött stílusán, milyen kellemetlen kényszer számára éles érvei mellett tiszteletét is kifejeznie. Amikor pedig gr. Dessewffy Józseffel vitázott – kire valaha ifjúi rajongással tekintett fel –, olyan keménységgel írt, hogy válaszát olvasva, a „gróf káromkodott kínjában”. „Ők azt hiszik – írta Kazinczynak, a Dessewffy-vitára készülődve –, hogy az írói respublicában grófi auktoritással lehet valakit elnémítani. Meglássuk, üdvözítendi-e őket ezen hit. Még Magyarországon senki sem keveredett gróffal tollcsatába, én leszek most rákényszerítve. Fegyvereimet úgy fogom használni, hogy grófoknak szolgáljon tanulságul…” Mégis vagy tán éppen ezért, joggal írhatta önmagáról: „Nem az egyenetlenség istenasszonya, hanem az egyenesség hordoz engem.”

Közelebbről szemügyre véve, az önálló irodalmi életért és a kritika jogáért folytatott polémiái közben Bajza valójában mindössze két nagyobb elemző tanulmányt írt. Az egyik az epigramma teóriájáról szól, a másik a regényről. Az elsőben főként Goethe és Lessing nyomán „szellem, ízlés és ész” összefüggéseit fejtegeti a művészetben, s némileg fiatalosan fellengzős elmélkedések után elmarasztalja a zseni törvényt nem ismerő felfuvalkodottságát, s a magát mívelő tehetség mellé teszi le a garast, mondván: a széptani elmélet, „a teória azon mérték, mely a csapongó géniuszt a természet határai közé vonja; a kisebb erőt pedig közelebb emeli a tökélyhez”. Másik tanulmányában a regényköltészetről szóló, tán legmélyebb értekezésében a magyar regény kifejlődése előtt alapos és sok tekintetben máig helytálló elemzését adja a regény műfajának. Részletekbe menően tárgyalja az ábrázolt világ és a valóság összefüggéseit, s a szerkesztés intellektuális problémájában járatlan hazai íróknak határozott, tiszta teóriát ad a jellemfejlesztés és a cselekvésformálás módjáról, az epikai objektiválás szükségességéről. Világosan fogalmazza meg a tanító szándék, a „moral prédikátorság” és a művészet helyes kapcsolatát: „a művészetnek célja egyedül a művészet legyen közvetlenül; mihelyt ennek megfelelt, teljesíté közvetve a másikat is, az erkölcsit. Igenis, tanít a poézis, tanít a regény, s tanítson is minden nagyra, nemesre, szépre; de csak úgy, mint az a nyíló és hervadó virág, mely némán beszél és szótlan ábrázolja képét a leányka szépségének.”

Kár, örök kár, hogy ezzel a két tanulmánnyal az elméleti kritikát és lényegében a mélyebb gyakorlati elemzést is abbahagyta. Hiába szerkesztette évekig a Kritikai Lapok-at, majd az Athenaeum-ot, hiába írt leckéket a magyar színibírálók számára, s hiába tudta világosan, hisz maga jegyezte fel töredékes gondolatai közt, hogy „ki napjainkban művészetről írni, vagy éppen vitatkozni akar, szükség, hogy legalább sejtései legyenek afelől, mit a filozófia korunkban tett és folyvást teszen” – mindezek ellenére, mondom, sem rendszeres elméleti fejtegetésekbe, se mélyebb gyakorlati elemzésekbe többé nem bocsátkozott. A rengeteg tollcsatában, kioktatásban, megrovásban, fejmosásban itt-ott csillan csak föl az esztétikai koncepció odavetett nyoma, a konkrét kritika pedig sommás, sosem elemző. (Legföljebb ha a színészi játékot elemezte.)

Ennek a kétségtelen és szomorú beszáradásnak persze megvan a maga esztétikai oka. A megvesztegethetetlen és részre nem hajló elvi kritika követelménye – ezek Bajza kedvenc kifejezései – lényegében absztrakt követelmény. A kritikusi gyakorlatban az ízléseszmény ismeretében válik el, hogy vajon helyes irányban jelentkezik-e. Ad absurdum vive a dolgot, a dudva érdekében is lehet elvi kritikát hirdetni. Ez persze korántsem áll Bajzára, annyi azonban világos, hogy a reformkor második felére, irodalmunk nagy felvirágzásának idejére ízléseszménye elavult. Az irodalomról neki németes, klasszicista nézetei voltak, a megvalósult szépséget a valóság felett lebegő, irodalmias, némileg kecseskedő művészetben fedezte fel. Világosan kitetszik ez többek között Shakespeare-ről folytatott vitájából, melyben minden áhítatos tisztelete mellett a nagy drámákat helyenként botrányosnak tartja. Vagy kitetszik a népdalról és műdalról való elmélkedéséből, mely kérdésben majd úgy foglalt állást, mint a Csokonait átíró, „kijavító” Kölcsey. Általában ízléseszménye közelebb áll Kölcseyéhez, mint a szerkesztőtárs Vörösmartyéhoz, kit hogy méltó mód megértett és megbecsült volna, nem látszik írásos nyoma. Értékelést róla tán kétszer ad, egyszer egy kurta, sommázó akadémiai jelentésben, másszor pedig egy levélben, hol megjegyzi, hogy dalai igen gyöngék.

Pedig egy harmonikus, teljes kritikai pályához éppúgy hozzátartozik a részre nem hajlás, az elvi harc, az erkölcsi normák elfogadtatása az irodalomban – mindebben Bajza példamutató –, mint a kortárs nagyok felfedezése és megláttatása, valamint – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni a keletkező új ízlésformák, a születő jövő befogadása. A kritikus – hogy fellengzős hasonlattal éljünk –, ha tetszik, király, kinek tehetségekből áll a népe; nem látni meg őket, nem segíteni törekvéseiket: tehetetlenség. Bajza József még betegsége előtt, 1851-ben adta ki összegyűjtött munkáit. Sem Arany, sem Petőfi neve nem szerepelt bennük. A regényköltészetről című tanulmányához pedig akkor azt a megjegyzést fűzi, hogy valójában a tanulmány megjelenése óta támadt nálunk regényirodalom, „melyben egyike a főszereplőknek a derék Jósika Miklós”. Eötvöst, Jókait, Keményt nem említi. Azt hiszem, a kép világos: Bajza József a magyar kritikai irodalom első erkölcsi törvényadója; Mózes, aki nem ért el az ígéret földjére. Petőfi Sándor költői arcképét (ahogy Vörösmartyét is) Gyulai Pál rajzolja meg még Bajza életében, 1854-ben.

Komlós Aladár és a Nyugat

Komlós Aladár új könyve, Költészet és bírálat szerteágazó, gazdag kritikusi életművének mintegy a kompendiuma. Olyan gyűjtemény, amely legfontosabb mondanivalóit, leginkább kiemelkedő tanulmányait összegezi. Egyfelől állásfoglalás, másfelől pályakép. Bevezetésében, mely Számadás címével eleve utal a pályakép jellegre, Komlós Aladár így vall útjáról: „…a múltba fordultam, és irodalomtörténész lettem… A természetes az lett volna, ha kiegészítem és elmélyítem a Nyugat-nak Az új magyar lírá-val kezdett feldolgozását. De a Nyugat ekkoriban (a személyi kultusz idején) megbélyegzett polgári folyóiratnak számított, s én nem állhattam becsmérlői közé… Így a XIX. század második felének a tanulmányozásába szorultam… Félig önkéntes száműzetésem nem maradt haszontalan számomra; ennek köszönhetem Petőfitől Adyig, Irodalmi ellenzéki mozgalmak, Reviczky, A magyar kritika Gyulaitól a neorealizmusig stb. könyveimet.”

Igen, de a tekintélyes irodalomtörténeti munkákkal szemben mégis ott áll Az új magyar líra, annak kiegészítése és elmélyítése! Mennyire a véletlennek alávetett, esetlegességeknek kitett a kritikusi pálya. Mert e sorok írójában egyszerre felrémlik egy diák, alteregója vagy ma már az se talán, aki a harmincas évek közepén Az új magyar lírá-ban keresett és talált eligazítást, tudósító híradást a Nyugat nagy költőiről. Sok minden mellett, de mégis elsősorban e homályos és lelkes olvasói élmény miatt, Komlós Aladár sosem volt a szememben csupán az a nagyra becsült, tisztelt irodalomtudós, a századvég legjobb ismerője, akinek az újabban felnőtt nemzedékek tekintik. Nem, Komlós Aladár a Nyugat kritikusa volt, az eleven, az alakuló értékek mérlegelője és felmutatója. Ahogyan, annyi múltról írt könyve ellenére a Nyugat egyik kritikusa ma is.

Számadásában ő se mond mást. És amikor Ignotusról arcképet festve, tudós elemzéssel tisztázza, hogy mi volt az a magatartás, mik voltak azok az alapelvek, melyek a folyóirat szerkesztőit irányították – főként az első nagy periódusban –, akkor pontosabban is kirajzolódik ez az eszmei kapcsolat – ha persze bírálattal, korrekciókkal. Komlós kapcsolata a nagy nemzedékkel. (Mert a Nyugat sem olyan egységes, mint ahogyan visszatekintve hisszük – hogy is volna egynemű, több, mint harminc év esztétikája vagy irodalma –, és amikor azt mondjuk ma egy versre, hogy tipikus Nyugat-vers, akkor eleve szűkítéssel dolgozunk. S ha nem is ilyen látványosan, így járunk el a kritika vagy az esztétika területén is.)

 

Így körüljárva, körültapogatva, könnyű volna ezek után Komlós Aladár kritikusi alapelveit röviden összefoglalni. El is jutnánk egykettőre a haladó irodalomszemlélet ismert és bevált közhelyeiig. Azokhoz az evidenciákhoz, amelyeket, bármennyire szembeszökők is, oly könnyen és oly gyakran taposunk meg. De egy kritikust, úgy gondolom, elsősorban mégsem az elvi tézisei minősítenek – különösen ha azok belesimulnak egy helyes és józan hagyományba –, hanem a gyakorlata, a gyakorlatban folytonosan próbára tett hozzáértése. Komlós Aladár gyakorlatát három nagy területen is mérlegelheti és élvezheti a Költészet és bírálat olvasója. Líraelméletben, irodalomtörténeti munkában és korunk problémavilágát is érintő irodalmi jelenségek elemzésében. A líraelméletben (A líra műhelyében), szinte a leghálátlanabb feladatra vállalkozik: az alapkérdéseket ismerteti csaknem alapfokon. Mi a lírában a változó és mi az állandó, melyek a líra szépségkategóriái, milyen a vers zenéje, nyelve, mi a költői kép, a költőiség stb? Amit mond, azt persze tanítani lehetne, de a tájékozottabb olvasó érdeklődését mégis inkább ott köti le, ott csigázza fel, ahol egy-egy pontos idézettel, példával vagy elemzéssel már-már túllép az önmaga szabta ismeretterjesztő határokon. Ott a legforróbb a szövege, ahol világos és helyenként finoman distinktív megállapításait továbbgondolva, felbukkannak a kérdőjelek. Mert azok bizony felbukkannak. Korántsem csak olyan jelentéktelen esetlegességre gondolok itt, hogy az a Babits-vers (Az asztalfiók), amit a szárazság és hidegség illusztrálására felhoz, számomra telisde-tele van mulattató szellemi elevenséggel – ez lehet puszta ízléskülönbség, a humor iránti fogékonyság más-más állapota. Merészebb és a lényeget mélyebben érintő képzet nyugtalanít – s nyugtalanít, nemcsak Komlós írásával, hanem csaknem minden líraelméleti munkával kapcsolatban. Mi történnék ezekkel a stabilnak és kikezdhetetlennek látszó alapfogalmakkal, ha megvilágító példáikat pusztán és kizárólag csak a XX. század második harmadának jelentős költői terméséből választhatnák? Ha érvényességüket a ma vagy a közelmúlt költészetén kellene dokumentálniuk?

 

Nem Komlós Aladárral vitázom. A lírai költészetnek arról a világviszonylatban érvényes átalakulásáról beszélek, melynek során nemcsak a lírai alapfogalmakról, hanem magáról a líráról alkotott képzetünk is megváltozik. Komlós Aladár jól látja, és tudós pontossággal le is írja a lírai vers műfajának a kialakulását; feltárja, hogy ez folyamat. Néhány mellékmondatából kiolvasni vélem: lehetségesnek tartja azt is, amiben én bizonyos vagyok: az emberiség koronként mást-mást értett a költészet fogalmán. Egy-egy esztétikai rendszer: egy-egy korra érvényes fogalommeghatározás. Hogy ez mennyire így van, azt az olvasó magában Komlós Aladár irodalomtörténeti munkáiban, igen, a Költészet és bírálat-ba iktatott A magyar költészet Petőfitől Adyig című nagyszabású elemzésben is nyomon követheti. Ez az elemzés a társadalmi változás alaprajzából kiindulva, pontos képet ad a kor íróinak különböző magatartásformáiról, a magatartásformákon alapuló új esztétikai törekvésekről, s elvezet – a folyamatot igazán pompásan tárva fel – a népnemzeti költészetfogalomtól Ady és általában a Nyugat gyökeresen új, de mégis szervesen kisarjadó költészetfogalmáig. Ezt vázolta különben Komlóstól teljesen függetlenül Rónay György kitűnő Petőfi és Ady között című könyve is. A két elemzés végeredménye egybevág, mindkettő az esztétikai váltás fokozatos előkészítését fedezi fel. Komlós Aladár a Nyugat nagyjaiban (elsősorban Adyban) megtestesült új esztétika híveként és nagyszabású értőjeként forgatja át a néha bizony avatag múltat, s mutat rá a jövőt jelző tényekre. Biztos szemmel, pompás hozzáértéssel teremt a Nyugat-nak, a nyugatos esztétikának előzményt.

 

Igen, de céloztam már rá, hogy a tipikus Nyugat-vers, úgy, ahogyan értelmezzük, leszűkítés. Ha Tóth árpád vagy Juhász Gyula benne van, mint ahogy benne van, Füst Milán már nehezen szorítható melléjük. És Kassák, természetesen, már holdtávolságnyira van az elképzelt Nyugat-verstől, pedig például a Mesteremberek 1915-ből való. A Nyugat-vers, ha ma jelentkezik, régies, rajta a történelmi múlt jegye. Az esztétikai változás, a költészetfogalom átalakulása, dehogyis állt meg a Nyugat-tal; rohamlépésben haladt tovább. Mindez persze közismert dolog. A Költészet és bírálat kapcsán mégis célszerű leírni, mert Komlós Aladár fölvette a kötetbe néhány régebbi, a húszas években fogant írását, vitacikkét, melyekben az akkori, de a mai jelenhez is szóló kritikusként mutatkozik meg. Nem tagadom, ezek mind érdekes, szenvedélyes írások. Nem tagadom, hogy köztük a legrégibb, az 1922-ben kelt A pongyolaság művészete meglepett az új jelenséget már oly korán észrevevő és pontosan helyére tevő finom elemzésével. (A költészetet tekintve Tóth Árpád és Babits enjambement-jairól van itt szó.) De hova tegyem, hogy értelmezzem – az irodalomtörténeti tisztelgésen túl – az 1927-ben kelt A fiatal Kassák című portrét, mely minden részletigazsága ellenére olyan, mintha az öreg Gyulai tollával íródott volna? Mit tegyek az olyan megállapítással, hogy „Kassákkal a »sofőrtípus« vonult be a lírába”? És mihez kezdjek vagy mit kezdjünk az 1928-as, Az avantgarde estéje című cikkel, amely akkor talán jogosultan beszélt az avantgarde bukásáról, ha mi már tudjuk és Komlós Aladár is tudja ma, hogy az elbukott és többször is feltámadott avantgarde mégiscsak új lírai világnyelvhez juttatta a XX. századi költészetet, s a köznapi nyelv újfajta költői hasznosítását tette lehetővé. És nyilván tudja azt is, hogy kár Kiss József álomlátásait az avantgarde „álombazuhanásával”, szubjektivizmusát az avantgarde szubjektivizmusával összemérni, mert ezek nem ekvivalens fogalmak.

 

De bocsánat. Komlós Aladár gazdag és eleven életművében rengeteg igazságot mondott ki, rengeteg érték felismerésére nyitotta rá a szemüket. Új könyvében, ebben a kitűnően válogatott kompendiumban, líraelméletétől kezdve a természet, táj és lélek összefüggésén át (és még sok minden mellett) XX. századi esztétikánk kialakulásának folyamatával nézhetünk szembe. Egy roppant váltást követhetünk nyomon, melyet újabb váltás követett. Ha ettől az újabb váltástól már idegenkedik is, csak tisztelet illeti meg azért, amit átvilágított, felmutatott. Nyolcvanéves eleven szellemét tekintve, az ellentmondás, a vita is tagadhatatlan tisztelgés. Rákényszerít bennünket erre a formára, mert Az új magyar líra kiegészítését és elmélyítését – gondoljunk csak jobban bele kritikusi oeuvre-jébe – mégis megírta.

Rónay György, a kritikus

Rónay Györgynek az utóbbi évben három tanulmánykötete jelent meg. Az egyik, önálló esszé, Kassák Lajos irodalmi művét méri fel. A másik, A nagy nemzedék, tanulmányok gyűjteménye, mely a XX. századi irodalmi megújulást létrehozó nyugatos írók első nemzedékének arcképcsarnokát festi meg, Adytól Áprily Lajosig, Móricztól Szomory Dezsőig, sőt Szabó Dezsőig, inkább a korszakot véve alapul, mint a Nyugat-hoz való tartozást. A harmadik kötet, az Olvasás közben az utóbbi tíz-tizenkét évben írt, pusztán magyar vonatkozású kritikákat összegezi. Ha ehhez az önmagában is jelentékeny terméshez hozzáadjuk a megelőző két-három évét: a külföldi irodalomról szóló Fordítás közben című testes kötetet, valamint a valóban jegyzeteket, irodalmi megfigyeléseket, esztétikai észrevételeket tartalmazó Jegyzetlapok-at és azt az alig méltatott esszégyűjteményt, a Szentek, írók, irányok címűt, amely Szalézi Szent Ferenctől kiindulva Chestertonon és Claudelen át Teilhard de Chardinig vizsgálódik, akkor lehetetlen észre nem vennünk, hogy ez alatt a pár esztendő alatt egy nagyszabású kritikusi, esszéírói pálya összegezésével vagy legalábbis egy gazdag időszaka betakarításával kerültünk szembe.

Mert persze ezeknek a köteteknek megvannak az előzményeik. Elsősorban kiváló és sikeres irodalomtörténeti összefoglalók (Regény és élet, Petőfi és Ady között, A klasszicizmus), s velük csaknem egyenlő fontosságban olyan úttörő fordításkötetekhez kapcsolt nagytanulmányok vagy félkötetnyi esszék, melyek nemcsak tudósi pontossággal igazítottak el az újonnan felvetett témában, hanem úttörő módon befolyásolták, alakították, főként tágították az olvasói ízlést is.

A kritika műfajában impozáns termés ez – pedig egyenként, önmagában legalább ennyire gazdag költői, műfordítói és regényírói produkció mellől sarjadt. Rónay György maga – persze nagylelkű felülemelkedéssel – szerencsésnek is vallja kritikusi pályáját az Olvasás közben előszavában, hiszen ahogy mondja, maholnap negyven éve, hogy kritikákat ír, méghozzá csaknem folyamatosan, oly időkben is találva magának független fórumot, mikor a kritikusok egy része függetlensége megóvására inkább hallgatott, más része utóbb jobbára kiadhatatlannak tarthatta közzétett írásait. Igaz ugyan, hogy ez az irodalmi fórum hol az irodalmi élet legrangosabb folyóirata volt, hol – egészen más időben – csupán egy egyházi jellegű folyóirat, de Rónay György nem a helyhez mérte kritikusi felelősségét és feladatát. Elsősorban hát nem a kritikusi pályája, hanem a természete a szerencsés.

S ez valóban így van, egészen más szempontból is. A kritikus végső soron a legmélyebben a saját ízlésének van kiszolgáltatva. Az ízlés határoltsága, túlságos időhöz kötöttsége, kimunkálatlansága vagy filozófiai eltökéltségből adódó korlátja különben impozáns kritikusi erőfeszítéseket kezdhet ki. Olyan ez, mint a kőpestis, szilárd és értékes építményeket képes megtámadni. De Rónay György ízlésére éppen az jellemző, hogy gonddal kimunkált és csaknem elfogultságmentes. Sőt a legszívesebben azt mondanám: szüntelenül megmunkálás alatt van. Az ízlés ugyanis belsőnk elöregedésre leghajlamosabb pontja. Természeténél fogva konzerváló – felszívódott, berögződött tapasztalatai alapján dolgozik, élményi raktárkészlete szerint –, s ezért válik könnyen konzervatívvá. Bámulatos, hogy egy aránylag rövid fiatalkori nyitott periódus után, általában milyen gyorsan zárja be kapuit minden ismeretlen, minden új előtt. Sőt mintha az eddig nem tapasztalt, a raktárkészlethez nem hasonló inkább taszítaná, mint közömbösen hagyná. Az ízlésfordító modern irányzatoknak Apollinaire által megfogalmazott, de általában gyakorolt „meghökkentésprogramja” nagyrészt innen magyarázható. Mintha mindig is faltörő kosokkal, hajrával, csinnadrattával kellene felvonulni e kapuk elé, különösen ha már egyszer csakugyan bezárultak.

Persze azért meg lehet akadályozni a bezárulásukat. Belülről. De ez sem olyan egyszerű. Az állandó működtetés, a kapuszerkezet gondos olajozása-kenése önmagában még nem is elég hatásos módszer. Hogy a hasonlatban maradjunk: új és új tágítási próbák kellenek, a kapuívek átépítése, fesztávolságuk növelése. Valami állandó, serény – és az örökös rendezetlenség miatt már-már nyugtalanító – korszerűsítés. Forgalomeltereléssel, átmeneti forgalmi akadályokkal, a későbbi, a várt forgalom növelésére. Ki győzi ezt egy életen át? Hány kritikus? És melyiknek van elég előrelátása és alázata hozzá?

Tetten lehet érni, hogy Rónay György hogyan dolgozott, miként formálta önmagát. Ízlése fiatalon lényegesen szűkebb körét fogadta be a műveknek, klasszicizáltabb volt, mint a későbbiek során. (Különben a Nyugat-on nevelkedve és a formabontásról inkább csak hallomásból tudva, melyikünk nem volt mai szemmel konzervatívabb?) S ha Rónay az avantgarde-ról, francia és magyar változatáról többet tudhatott is, fiatalkori költészete a bizonyíték, hogy vonzása meg sem kísértette, nem úgy, mint az előtte járó és vele egyivású költői nemzedék nagyobb részét. Ízlésének, hogy így mondjam: kiindulópontja inkább a Halász Gáboréval rokon. Ezt bizonyítják különben a tanulmányai is: a fiatalon írt terjedelmes esszék a XVII. és XVIII. század francia klasszikusairól. A kitörést ebből a fiatakori klasszicizmusból, felteltetően olvasmányai eredményezték; perdöntő tény itt egy merész kritikusi-műfordítói vállalkozás, az 1939-ban kiadott Modern francia líra című önálló fordításkötet, mely irodalmunkban a szó legteljesebb mértékében úttörés volt, és még Radnóti Miklós és Vas István közös Apollinaire kötetét is megelőzte. Itt, ebből a kötetből és a háború végén kiadott s szintén önállóan fordított Rimbaud-verseskötet előszavából már kételyt nem hagyva világlik ki, hogy Rónay György ízlése túlhaladta nevelői, az első Nyugat-nemzedék nagyjainak ízléskörét, s olyan kifejezési formákat fogadott be (és persze tolmácsolt műfordítóként és tudatosított esszéíróként), amelyekre elődei még nem voltak fogékonyak.

Tévútra jutunk azonban, ha Rónay ízlésének nyitottságát kutatva, túlzottan is követjük a fogható, a külsőleges tényeket. Az ő nyitottságának titka másutt van, mélyebben. Magában az írásos művekhez fűződő kapcsolatában, a szöveghez való alázatos odahajolásában, abban a legkisebb értékegységekre való elfogultság- és kihagyásmentes figyelemben, mely magától értetődőn kapcsolódik rá egy-egy kor vagy irányzat idegen áramkörére is. De hát az ízlés okos árnyaltsága, koráramlatok és tendenciák fölött álló általános fogékonysága, az ismeretlen előtti nyíltsága – szóval mindaz, amiről itt beszélünk, jobb műélvezőkre is jellemző. A kritikusi tevékenységnek mindez csupán módfelett kívánatos, bár csak ritkán betöltött alapfeltétele. Hiszen a kritikai munka láthatóvá, regisztrálhatóvá akkor válik, amikor az ízlés jelzéseit fogalmi közlésekké formálja. Amikor az esztétikai érzést logikai úton átvilágítja és kifejezi. A tetszés vagy nem tetszés ilyen logikába fordítása: ez a kritika alapmozzanata. Rónay György ennek az átfordításnak a mestere. Módszere csaknem aprólékosan analitikus: sosem nagy elvi, esztétikai teóriákból, hanem mindig a tárgyalt szövegből indul ki, annak egységeit, elemi részektől a konstrukción át az író szándékáig veszi vizsgálat alá, s méghozzá olyan alapossággal és akkora intuícióval, hogy legszívesebben azt mondanám: egyfelől tudósilag jár el, ha ezzel nem becsülném túl a tudományosságot, másfelől költői pontossággal él, ha napjaink versáradata nem kezdte volna ki e kifejezés hitelét. Annyit azonban mindenesetre megkockáztatnék, hogy mind a kisebb-nagyobb kritikái, mind az átfogó tanulmányai egzakt elemzésen alapuló leleményes újrateremtéssel indulnak, melynek során a stílus karakterétől eljutunk a műig s a műtől az író karakteréig – mintegy könnyedén és észrevétlen szaladva fel egy szilárd és meredek lépcsősoron. Szilárdan, mert Rónay Györgyre is érvényes az, amit a Tücsökzene Szabó Lőrincéről ír: „egyik jellemzője a dolgokhoz egészen közel hajló, szinte rövidlátóan aprólékos figyelem, a regisztrálás, a rögzítés szenvedélyesen áhítatos pontossága, mely mint a mikroszkóp, kiemel, megmutat mindent, ami (a tárgyban) benne van: egy semmi kis dologban egy egész mikrokozmoszt”. Meredeken, mert ez a filológiai precizitású, de annál hatékonyabb alapozás sosem teng túl – Rónay nem pályázik tudósi babérokra –, hanem tovább von a tágasabb összefüggések felé. Bármilyen fontosak és kikerülhetetlenek is azonban ezek a további összefüggések – hiszen igazából bennük viszonyít és értékel a kritikus –, hozzáértése, szavának hitele mégis az alapvetésnél dől el. Annál a kérdésnél, hogy a legkülönbözőbb stílusokat és kifejezési formákat elemezve, ki tudja-e tapintani, tudatosítva fel tudja-e mutatni a bennük rejlő értékeket. (Más és persze nem kevésbé lényeges kérdés a továbbiakban ezeknek az értékeknek egymáshoz való viszonya.) Rónaynak az univerzális értékérzékenység egyik legerősebb oldala. Írjon bár a magyar régmúltról, Gyöngyösi, Zrínyi vagy Faludi barokk költészetéről, fedje fel a francia reneszánsz líra rejtettebb kincseit, tájékoztasson a petrarkizáló olasz költészet másod- vagy harmadvirágzásáról, értekezzék olyan alkatától távoli költőről, mint Sinka István, fessen portrét olyan egymástól elütő prózaírókról, mint Tamási Áron, Ottlik Géza, Mándy Iván és Kardos G. György, mindig rá tud tapintani a sajátos egyedi értékekre. Azokra, amelyek a tőle távoleső vagy nem távoleső stílusban személyes és karaktert adó teljesítmények. „Ki tudja szúrni” a jót a vaskosan népiesben éppúgy, mint az ezoterikus modernben.

No de, aki mindent megért, semmit sem ért meg. Hozzá vagyunk szokva, hogy a kritikusnak rendszerint van egy látomása a jelen, sőt a jövendő irodalmáról, s hogy ez a látomás még az irodalmi múlt szemléletét és értékelését is befolyásolja. Minden esztétikai teória őskutatással jár, az irodalomtörténet bizonyos átfogalmazásával. Babits visszanyúlt Komjáthyhoz, átformálta Vörösmarty- és Arany-képünket. Sőt Az európai irodalom történeté-ben a világirodalomról is adott egy ilyen látomással átszőtt élményképet. Van-e Rónay Györgynek is ilyen látomása? Természetes, hogy van. Méghozzá amennyire nagyszabású, annyira szolid és tágas (úgy értem, több síkú, ellentéteket is magába foglaló). Rónay György is úgy szemléli a magyar irodalmat, mint Babits, abból a pozícióból, vagyis a világirodalomhoz viszonyítva. És úgy is él együtt a világirodalommal, ahogy Babits élt vele. Csakhogy a babitsi pozíció és a Rónayé között eltelt legalább harminc-negyven esztendő. Ez alatt a világirodalom döntő, a múlt változásokhoz képest csaknem viszonyíthatatlan változáson esett át. Vezető műfajai átalakultak: a lírára nézve csaknem kötelező lett az avantgarde törekvések felszívódása után kialakult új és világirodalmi (univerzális) versnyelv; s míg Babits Gide-del és Joyce-szal egyidőben írta a maga kísérleti regényét, a Gólyakalifá-t, hol van ma már, mily messze az a fajta kísérleti regény. A vers, a regény, a dráma! – csaknem totális átformálódása után, napjainkban pedig mintha a kritika forradalmasítása volna soron.

Későn polgárosuló nemzeteknél, késve fejlődött irodalmakban általában szüntelen problémát okoz a nagy irodalmakhoz, a világirodalomhoz fűződő viszony. Az időben való eltolódás: a világirodalmi áramlatoknak késői átplántálása és hosszan elnyúló utóélete rossz kritikai reakciókat válthat ki kétféleképpen is. Egyfelől kodifikálhatja a késést, nemzeti hagyománynak tekintve azt, ami nem más, mint idejét múlt hatás, valami letűnthöz? és érvényét vesztetthez való ragaszkodás; másfelől az adott tudati és ízlésformákkal mit sem törődve erőltetheti minden új átvételét, meghonosítását. Az egyik beleragad a valóság sarába, a másik tekintetbe sem veszi a valóságot. Rónay György látomása a világirodalmilag érvényes mát veszi tekintetbe, ahhoz viszonyít, józanul számolva irodalmunk társadalmi-történeti adottságaival. Persze, kérdés itt, hogy mi az az „érvényes ma”? És melyek a valódi (a ma is meghatározó) adottságok? A modern világirodalom olyasféle probléma, mint a mai ifjúság kérdése: minél kevésbé ismerjük, annál globálisabb róla az ítéletünk. A tájékozódás viszont magabiztosságot ad a megborzasztó végletekkel szemben is. Oki és okozati összefüggéseket fed fel, rávilágít arra, hogy itt vagy ott, ez vagy az miért divat. Illetőleg megkülönbözteti, mi a divat, és mi a lényeg. E nélkül a nem kockázatmentes, nem tévedhetetlen állandó értékelés nélkül mit sem ér a legteljesebb olvasottság. Ennek az értékelésnek szolid alapja csak az a szemlélet lehet – Rónaynál is így van –, mely a mát, a jelent természetes folyamatnak tekinti, a legkülönbözőbb tendenciák küzdőterének, anélkül hogy egyetlen tendenciához kötné magát. Bár a múlt felől a jelenhez közelítve az ízlésváltozás főbb vonalait tapintani lehet – és a kritikusnak feladata is az előremutató tendenciák tudatosítása (különben e téren Rónay eredményei példaszerűek) –, mégsem igaz az, hogy a műveket maga a tendencia kvalifikálja. Az, hogy egy-egy korban csak egyféleképpen lehet remekművet írni, merő logikai prekoncepció: a kritikusnak önkezével ásott csapdája. Az „érvényes ma” tehát mindig is tágasabb annál, mint ahogy az újítások esztétái vagy elméleti megalapozói hirdetik.

Rónay Györgynek van egy már futólag említett, kitűnő irodalomtörténeti kísérlete a folyamatosság analízisére, mely egyben tendencia és érték valóságos összefüggésére is bő tapasztalattal szolgál. Petőfi és Ady között című könyvében azt vizsgálja, hogy a magyar irodalom a XIX. század közepétől kezdve hogyan készíti elő a XX. század nagy minőségi ugrását, Ady új korszakot nyitó költészetét. Rónay György felfedi és nyomon követi a múlt ma már ásatag irodalmi tenyészetében mindazokat a tendenciákat, hangulati, tematikai, képi újításokat, a vers alkalmazásának, a vele való bánásnak változtató módozatait, melyek Adyhoz elérve, tehetségétől érvényességet kapva, költői forradalomhoz vezettek. Ki tudhatja, az előkészítés nélkül talán-talán nem lett volna Ady az, aki, de Ady nélkül nem váltak volna karaktertadókká, ízlésfordítókká a fordulatot előkészítő tendenciák.

A Petőfi és Ady között különben a meghatározó adottságok, az úgynevezett nemzeti sajátosságok érvényességére is kínál feleletet. Csaknem állandónak tekinthető sajátosságok mellett, melyek mintegy a nyelv szerkezetéből, szelleméből fakadnak, Rónay már-már szociológiai körültekintéssel mutatja ki bizonyos stabilnak hirdetett „nemzeti” sajátosságok változékonyságát, társadalmi állapotoktól való függését. (Például a Petőfi utáni népies nemzeti klasszicizmus egyeduralma.) Bár későbbi könyveiben – a jelenről szóló kritikai esszéiben – aránylag ritkán beszél közvetlenül erről a kérdésről, értékítéleteiből kikövetkeztethető, hogy irodalmunk jelenében nem egy tabunak tekintett sajátosságot nem tart tabunak. Megkérdőjelezni, kifogásolni azonban nem azért szokta őket, nem azzal az érvvel, hogy a nagy irodalmakban érvénytelenné váltak, hogy közlésük az idegen olvasónak érthetetlen vagy abszurd, hanem azzal és azért, mert a magyar irodalom speciális (emberileg-társadalmilag determinált) fejlődésében sincs többé indokoltságuk.

Végezetül csupán egy szót arról, hogy Rónay, a kritikus hogyan ír. Arról, hogy röntgenképszerűen egzakt és leleményesen sokatmondó karakteranalízisei, átfogó esszéi vagy könyvei mennyire élvezetes olvasmányok. Anélkül, hogy részleteznénk, milyen gazdag asszociációs és viszonyítási bázisként működik tágas és eleven műveltséganyaga, s teszi szórakoztató szellemi kalanddá eszmefuttatásait, adjon itt írásmódjáról ízelítőt egyetlen idézet. Juhász Gyuláról írja Rónay A nagy nemzedék-ben: „A csöndes, lassult szívverésű ritmus olyan szelíd, és a szavak olyan egyszerűek, hogy a vers, mint a népdalok, alig arasszal lebeg a próza fölött. Metaforái lábujjhegyen járnak…” Amit Rónay György itt Juhász Gyula metaforáiról mond, maga is metafora. Közlése azonnal érthető, de hosszú kerülővel, csaknem vért izzadva lehetne a szokványos kritika nyelvére lefordítani. Nem többet és nem kevesebbet akartunk ezzel mondani, mint hogy Rónay Györgyöt, a kritikust egy költő segíti a kritikai láttatásban.

Munkássága nemcsak ízlése, vállalkozásai és gondolatgazdagsága révén, hanem ezért is magaslik ki annyira a különben oly törékeny, oly porló kritikusi művek közül.

Somlyó György esszéi

Somlyó Györgynek nemrégiben megjelent új tanulmánykötete, a Két szó között olyan sorozatnak immár negyedik könyve, melyről – akár méreteinél fogva is – nehéz észre nem venni: impozáns vállalkozás. A négy egymásra épülő kötetben (A költészet évadai 1–4) mintegy ezerkétszáz oldalon át Somlyó György lényegében egyetlen tárgyról, egyetlen nagy témakörről gondolkozik. Éspedig nem feladatszerűen, magára mért problémaként, egy-egy nekibuzdulással a tárgyat lezárhatónak tekintve, hanem szüntelenül és folyamatosan gondolkodik róla. És szerencsére nem is azzal a rendszerezéssel, mely csak a kályhától képes kiindulni, hanem azzal a természetes könnyedséggel és otthonossággal, amely bárhol kezdi is, nyomban a forgás középpontjába jut, bárhol veszi fel a fonalat, hamarosan a lényeges és kritikus pontokhoz érkezik el. A sokféle kiindulás, a cikk- és tanulmánytémák különbözősége, a tartalomjegyzékekben mutatkozó műfaji sokszínűség (műbírálat, portré, emlékezés, vita, bevezető, köszöntő) valójában félrevezető. Somlyó György, mondom, egyetlen dolgot jár körül. Korunk lírai kifejezésének jelenségeit és problémáit.

Igaz, a téma gazdag. A téma csaknem kimeríthetetlen. Nemcsak azért, mert korunk költészetének arculata oly sokszínű, annyi árnyalatot és különbözőséget felmutató, hanem mert ez az arculat önmaga számára kérdéses. A líra mint műfaj korunkban színészként bámulja magát a tükörben: kutatja karakterét, s eredendő vonásait ellazítva, keresi, mit lehetne még ebből az arcból csinálni. S mint tudjuk, sok mindent lehet, elképesztően és elképedésre is okot adóan sokat.

Somlyónak, a költőnek ez az önanalízis, ez a lebontva újraépítő átalakítás – mint minden valamirevaló költőnek – egzisztenciális ügye, Somlyónak, a tudatosításra törő esszéírónak, szünhetetlen meditációs tárgya. Többször és többen fejtegették már, hogy ha a tudós műelemzők és esztétikai rendszerezők rengeteg részmegállapítással gazdagították is tudatunkat erről a műfaji átalakulásról, igazából csak költők tudtak a jelenség lényegéig hatolni. S mi több, ők tudtak élvezetesen és szabatosan úgy beszélni róla, hogy a dolgok oka, a kísérletek célja, a felfedezések valódi jellege ki is bontakozzék előttünk. Legszívesebben azt mondanám – ez rá a pontos kép –: a szükséges vizsgálóasztali megvilágítást a költők hozzák itt létre.

Ha az ember Somlyó György négy kötetét végigolvassa, akkor nemcsak arról kap képet ebben az erős fényben, hogy mi történt a világlírában Rimbaud és Baudelaire óta egészen napjainkig, nemcsak arról, hogy mint változott és változik korunkban egész közízlésünket átformálva vagy mélyen befolyásolva a költői specifikum, hanem tanulmányok gazdag sorában megelevenednek előtte a modern líra fontosabb képviselőinek portréi is. Gonddal válogatott, megbízható színvonalú arcképcsarnokba jut, amely ha nem is teljes – korunkban a világlíra oly gazdag, hogy a teljesség elképzelhetetlen –, de a különböző nemzetek kiemelkedő nagyságai azért szép számmal helyet kapnak benne. Legnyomatékosabban, seregestül a franciák, Aragontól Guillevicig, sőt Michel Deguyig és tovább, majd Quasimodo és Rafael Alberti, Octavio Paz és Neruda, szovjet új hullám és új amerikai költészet. Nem a tartalomjegyzéket mondom fel – a gyűjtemény irányulását, a képtár nyitottságát jellemzem csupán, a „világirodalmi szemekkel” válogatott magyar részleggel pillanatnyilag nem is törődve.

De az általánosságokon túl, ideje már egyenesen rátérni arra, hogy mi az az új, amit a sorozat negyedik kötete, a Két szó között közöl velünk. Mi az új az előzőkhöz képest, és általában irodalmi tudatunk számára. Ez a könyv ugyanis a cikkek egy részének alkalmi jellege és műfaji különbözősége ellenére (ez, mint mondottam, a kötetekre általában érvényes) rendkívülien megszerkesztett kötet, s az egész vázolt problémavilágon belül egyetlen újonnan felmerült kérdéskört világít meg, s abból kiindulva jut el az eddigieknél általánosabb érvényű irodalomszemléletig. Nem úgy teszi ezt azonban, hogy pusztán ismertetné azt, amit rendkívüli tájékozottsággal, a legkülönbözőbb irodalmi jelenségeket figyelve és a legkülönbözőbb elméleti eredményeket olvasva Somlyó elsajátított, s ami szellemi életünkben már többnyire hullámot is vetett. Sokkal többet tesz; gyakorlat és elmélet egységében, rendteremtő szándékkal végiggondolja mindazt, ami a költői specifikum mibenlétéről – erőteljes nóvumként – napjainkban feltárult.

A tájékozott olvasónak talán fölösleges is vázolni, hogy a nyelvtudomány a maga forradalmi felismeréseivel gyökeresen átalakítja korunk esztétikáját. S eredményei különösen a líra műfaját illetően a leglátványosabbak. Éspedig nemcsak a líraelmélet vagy a verselemzés területén – erről már bőven értesültünk –, hanem a költői gyakorlat alkotói területén is. Somlyó éppen ebből, az irodalmi tény magyarázatából indul ki. Az az elméleti felismerés ugyanis, hogy más teszi a verset verssé, vagy legalábbis nagyrészt más, mint amit erről az esztétika tudománya és a közhit feltételezett, a költőknek erről való hol homályosabb, hol világosabb sejtését egyszeriben napvilágra hozta és a versalkotás előterébe állította. Kialakult – különösen a nyugati irodalmakban, de a szellemi közlekedőedények törvénye értelmében már-már nálunk is – egy olyanfajta líra, amelynek értékkritériumai túlnyomóan „nyelvi szerkezetességében” rejlenek, például a nyelv szerkezetének paralellizmusában, a mondattan szimmetriáiban vagy aszimmetriáiban, az azonos mondatminták különböző szóanyaggal való megtöltésében vagy a szavak ellentétes grammatikai funkciókba való állításában. Ebben a már nem képi és nem zenei eszközökkel ható költészetben – írja Roman Jakobson – „rendszerint a grammatikai képek uralkodnak, és helyettesítik a trópusokat”.

Hogy ez a „nyelvtani költészet” új képződmény a világlírán belül, az nem vitatható; Somlyó György a Hallomások című kötetében bőven be is mutatott terméséből; de hogy az a lírai hatóanyag, amelyre költői a verset alapozzák, ismert volt általában a költők előtt, módjával éltek is vele, az fejtörés nélkül bizonyítható. Amikor Arany János így ír: „Sötét az éj; elig-elig – Hogy a vízfény fehérelik; – Csendes a táj; alig-alig – Hogy a folyamzúgás hallik”, amikor Babits ezekkel a magánhangzó-variánsokkal készült rímparalellizmusait írja: „Az erdő hallgatag, – nyugosznak a vadak. – Elnyúlt állal hevernek – ményén a hűs avarnak, – mit a szelek levernek – majd újra felkavarnak”, amikor Pilinszky azt mondja: „Felöltöm ingem és ruhám – begombolom halálomat”, akkor a fentebb említett „nyelvtani” hatóanyagok egyikét vagy másikát alkalmazza. De ebben semmi ellentmondás. Somlyó György az igazságnak megfelelően és rendkívül pregnánsan világítja meg a dolgok összefüggését, ennek az új költészetnek a régivel való viszonyát. „A vers alkotóelemei, úgy látszik, igen nagy mértékben állandóak a költészet kezdetei óta. Csak éppen egymás közti arányuk és elosztásuk változik – az viszont jelentősen – a különböző stílusokban. Minden költői stílust, irányzatot vagy iskolát – az elkerülhetetlen egyszerűsítéssel – azzal is lehetne jellemezni, az állandóan jelenlevő versépítő elemek közül melyiket (melyikeket) helyezi az összes többi fölé. Például: a romantika a verbalitást, a szimbolizmus a jelképességet, az impresszionizmus a szó zeneiségét és színeit, az expresszionizmus a megszólító és felszólító módokat, a szürrealizmus a képet stb.” Az új költészet a felsorolt elemekkel szemben más (ismert) elemet emel az összes többi fölé, s az így létrejött újat állítja szembe a régivel, a jó félévszázad óta modernnek nevezett költészettel.

Azt, hogy Somlyó György ebből az irodalmi tényből kiindulva hogyan alkalmazza, foglalja össze, érleli egységgé mindazt a nyelvtudományból fakadt elméleti eredményt, amelyen tűnődése alapul, és hogyan egészíti ki e nyelvtani költészet művelőinek érdekes deklarációival, már nem ismertetem, nemcsak azért, mert az olvasó a tudományt illetően bő információkat szerezhet (az alapvető francia és szovjet munkák nyelvünkön megjelentek), hanem azért sem, mert megbocsáthatatlan egyszerűsítéssel volnék kénytelen összefoglalni Somlyó kimunkált és számtalan nyílt problémát (például a forma és a tartalom alacsonyfokú ellentétét) megoldó s rengeteg ellenvetést eleve kiiktató, dialektikus irodalomszemléletét. Magára a könyvre kell utalnom, elolvasását kell ajánlanom tehát, érvül felhozva azt a talán merész analógiát, hogy amiként egy vers nem azonos a tartalmával (semmi mással, csak önmagával), éppúgy vagy csaknem úgy nem azonos egy esszék során át megvalósult szemléletrendszer a maga logikai extraktumával.

Somlyó György szándékait vagy inkább végkövetkezteléseit illetően azonban, pusztán fogódzóul mégis ide iktatok a Két szó között-ből egy idézetet: „…nem csupán a modern (és a „modern”) költészet jelent valami minőségileg újat, mást, a költészet több ezer éves ismert hagyományával szemben, hanem a modern kritikának is minőségileg újat kell képviselnie azzal szemben, amit az irodalmi kritika – a költészetnél lényegesen rövidebb és szűkebb – hagyománya jelent. S hogy megint csak természettudományos analógiához folyamodjak: régóta úgy képzelem, hogy ennek a másnak valamiképpen azon a felismerésen kellene nyugodnia, ami a modern fizika egyik legfőbb felismerése s amit az a komplementaritás elvének nevez: vagyis ugyanazon jelenség többféle értelmezhetőségének és értelmezendőségének felismert szükségletén; azon a felismerésen, hogy a valóság – jelen esetben a költői mű – csupán egyetlen oldalról nem közelíthető, és nem fogalmazható meg véglegesen, csakis több, egymást akár elvileg kizáró vagy kizárni látszó oldalról kölcsönösen és együttesen szemlélve…”

S ha már itt a kritikáról szólva, Somlyó György, gondolkozásmódjára oly jellemzően, segítségül vette a modern fizika egy megállapítását, hogy ésszerűvé tegyen egy művészetelméleti igényt, megint csak a tudománytól ihletett analógiájából indulok ki, amikor könyve eddig nem említett, más, új mondanivalójával szeretnék végül foglalkozni. A címadó tanulmányban felvetett kérdésről, a magyar műfordításról van itt szó. „Az új, sejten belüli szövettan – a sejtet képező önálló részecskék, a sejtorganellumok vizsgálata – merőben új oldalról közelíti meg a szervezetek tanulmányozását… A belső szerkezetek magyarázzák meg a külső tulajdonságokat” – írja a modern biológia tudósa, J. D . Bernal. Az új „nyelven belüli” költészettanok – folytatja Somlyó – ehhez hasonló módon, új oldalról közelítik meg az irodalmi művek tanulmányozását; a belső szerkezetek feltárása itt is merőben új magyarázatául szolgál a külső tulajdonságoknak. A fordításnak is ezekből az új vizsgálatokból kell megújulnia. Az idézetet lezárva, hadd fűzzem hozzá, világos itt a gondolatmenetek egymást kiegészítő párhuzama: ahogy a versbeli specifikum nyelvi-nyelvtani vizsgálata – ez az újonnan feltárt közelnézeti vagy mikroszkopikus vizsgálat – felveti eredményeivel a másfajta, komplementer kritika igényét, éppúgy felülvizsgálatra kényszeríti tényeivel műfordítói módszerünket. Ha az egész eddigi költészetben a költői specifikum olyan elemei is fellelhetők, amelyekre a rím, a ritmus, a kép visszaadására törekedő versfordítóink nem (vagy alig) figyeltek, és ha az újabban fordításra kerülő versek egy jelentékeny része (és nemcsak speciálisan a franciák!) ezen a nyelvi-nyelvtani specifikumon alapulnak, akkor a fordításhagyományaink, amelyekre különben joggal vagyunk büszkék, változtatásra szorulnak. Persze nem eltörlésre – hanem megfontolandó kiegészítésre. „A magyar versfordítás kialakult módszerei – összegezi gondolatmenetét Somlyó – a maguk idejében kiemelkedő eredményeket hoztak; egy részük továbbra is érvényes; csupán kirekesztőlegességüket és abszolutizálásukat kell megszüntetni, és más módszerek kipróbálását merni ott, ahol azokra szükség mutatkozik.”

Mindezeket végiggondolva, a Két szó között meditációs pályaívét nagyjából ki lehet következtetni. Somlyó György olvasóként, versfordítóként szembekerült az új költői jelenségekkel, feltárta a jelenségek elméleti hátterét, s beleillesztette irodalomszemléletébe. Ez a szemlélet, mint ahogyan a Valéryről szóló úttörő tanulmány személyes átfűtöttségéből is kitetszik, különösen érzékeny az élet-alkotás-mű hármasából az alkotás folyamatának vizsgálatára, fokozottan reagál a „hogyan csináljuk?” kérdésre. Majd visszafordult újra a költői gyakorlathoz, és az új költői jelenség tolmácsolásának problémakörét vette szemügyre. Gyakorlattól (ténytől) elméletig ért, és újra a gyakorlathoz tért vissza. És ha mindez nem is ilyen kimérten, időbeli egysíkúsággal játszódott is le benne, a kötet egysége mégis a megismerésnek ezt a szép rendjét sugallja. Méghozzá egy olyan „komolyan vett”, igazi megismerését, melynek nyomán az ember meghaladja önmagát – Valéry szavaival élve – nem az többé, aki volt. Pontosabban és dialektikusabban: az is, de több.

Somlyó György így a megismerés révén, a meglatolt és feldolgozott megismerés folyamatán át valósítja meg önmagát. Teszi teljesebbé azt, aki. Szerencséjére – és könyveit olvasva az olvasó szerencséjére is, hiszen a teljesedésből neki is bő rész adódik – alkata kivételesen nyitott. Nem az érdekli, nem az rántja magához kíváncsiságát, ami hasonlít hozzá, ami vele rokon (vagy nemcsak az), hanem – ahogy maga is vallja – mindig is vonzza az idegenség, a tőle távol eső. Nem egy-egy költőt szeret, hanem a költészetet. Hogy ez a szellemi tártság az emberi megértésnek, egymásra találásnak, a népek békés versengésével kecsegtető világirodalmi együttműködésnek mennyire elengedhetetlen feltétele, már-már csak patetikus szavakkal körülírható sine qua non-ja, azt tudjuk mindnyájan, ha az élet mindennapi gyakorlatában, elfogultságból, szellemi restségből, esetleg hajlamosak vagyunk is leeresztve tartani befogadásunk sorompóit. Somlyó könyve megint egyszer meggyőz a szellemi utazások fáradalmakat és kételyeket messze meghaladó fontosságáról is, nem utolsósorban élvezetéről is.

Különben maga Somlyó György az esszéíró teljes tudásával és eleganciájával azon van, hogy egzisztenciális meditációinak eredményeihez könnyen jussunk hozzá. Hogy az elsajátítás és teremtés fáradságos munkája művészi megjelenést kapjon. Gondosan, élvezetesen ír – mindig is így írt –, anyagát kiválóan adagolja, hosszabb, nagy kitérőkkel élő tanulmányszerkezetei is (például a Weöres Psyché-jéről szóló) világosan áttekinthetők. Új kötetében eloszlani látszik ez a stiláris emeltség, az a csöppnyi ünnepélyesség, amely az alkotások világában régebben egy-egy rándulással elfogta. Természetesebb lett, közvetlenebb. Gondolatközlés közben a gondolkozás folyamatát is feltárja. Egyszóval: a mai irodalmunk legmagasabb szintjén írja esszéit.

Könyve természetesen több annál – hogy is lehetne másként? –, mint amit itt róla vázolni lehetett. És nemcsak tartalmi szempontból. Minden gondolati elemen túl, benne van még valami – nem tudom másként mondani –: Somlyó György maga. Személyessége, személyisége. Mondatainak arckifejezése.

És ha egy esszékötet, melynek megvan a fontos gondolati újsága, mellékesen kirajzolja íróját többletként, hitelesítőül, az mindenképpen a könyv érdeme, vonzóerejének feltétlen fokozója. Ez az a személyes jegy, amelyet a magyar esszé kiemelkedő műveiben mindig is fellel az olvasó.