Rába György

Rába György is azok közé a költők közé tartozik, akik a negyvenes években indultak, jobbára a felszabadulás után, és akiknek fiatalkori, formáló, sőt determináló tapasztalata volt a háború. Idegekben hordott, nem csillapodó, az erkölcs és a lét végső kérdéseiig ajzó tapasztalata. Ez a szembekerülés, sőt félrepillantás nélküli szembenézés a legnehezebbel, melyre legszebb korukban, még a biológiai optimizmus teljében kényszerültek, természetesen nemcsak létérzetüket formálta, hanem – hiszen a dolgok összefüggnek – költői céljaikat, költészetük mineműségét is meghatározta. Ha valakinek alaptapasztalata, hogy a létezés dráma, melyet félelmes előrejelzések között hol lassabb, hol nekiiramodó tempóban játszat el vele az idő, a sors, akkor számára a vers: híradás a közérzetről – dráma közben, egy-egy felismerés villámfényében. Rába György egy helyütt így fogalmazza ezt meg: „A vers tanúságtétel – az emberről, drámájáról és színpadáról: az életről. A történések homokja alól ki kell bukkannia az igazságnak, a törvények kő-arcának; az anekdota, az impresszió önmagában érdektelen és esetleges: magánügy.” Ez azonban – ha kicsit belegondolunk – nem annyira általános érvényű meghatározás, mint amennyire formája szerint gondolnánk, hanem személyes ars poetica. Figyeljük csak: „a törvények kő-arca”; „az anekdota, az impresszió…: magánügy”. Vajon nincs-e rímelés itt a József Attila-i „csak a törvény a tiszta beszéd”-del? De kövessük még egy darabig nyomon ezt a tudós mezbe bujtatott vallomást: „Ugyanakkor a líra, az alanyi költészet azzal érdemli meg nevét, hogy indulatot közvetít, egyszeri megnyilatkozás is. De a költő csak néhány verssor erejéig állítja meg a napot, hogy küzdelmére világítson. Beszéde ezért ünnep: a lényeglátás és a szavak ünnepe. Nyelvéből el kell hagynia a szónokias, a magyarázó, sőt igen gyakran még a társalgó összetevőket is, hogy a nagy összefüggések mellett a még kendőzetlen indulatokat is megragadhassa. A sallangjaitól megfosztott vers így akár kiáltás, háborgó belső világ hű kifejezése is lehet.”

Így Rába. Összegezzük csak: „nagy összefüggések”; „háborgó belső világ”; „sallangjaitól megfosztott vers”. Ez megint mond valami lényegeset Rába költészetéről, de még mindig elég messze van tőle. Próbáljunk tovább közelíteni, küzdve-kínlódva a fogalmi nyelv eleve adott tehetetlenségével meg azzal a zavaró érzéssel, amely a kritikust elfogja, ha az irodalomtudományt már-már az esszé művészi rangján gyakorló Rábával akar konkurrálni. De hát ő maga, az ő szövege kényszerít a feladatra.

Méghozzá eltávolodva közelítsünk. Azok a költők, akikkel Rábának rokon az élményvilága, rokon a hangja, nála (talán igaztalanul) inkább elismert, jelentős vagy nagy költők. Az erkölcsi, filozófiai reagálásra kényszerítő alapélmény – és persze a saját vonzódásuk – olyan ősökhöz közelítette őket, akik a magyar líra mai forgatagában kevésbé elevenek, vagy csak látszatra, optikai csalafintasággal elevenek. Vörösmartyból a tomboló tapasztalatok után ezt emelték ki maguknak: „És mégis, mégis fáradozni kell”, és a folytatást úgy, mint a nagy előd, az általános emberi szem előtt tartásával együtt vallották: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.” Babitsból a költői tartás rezüméjét merítették, sok minden mellett, mondjuk ezt: „Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha – virág volnál a saját sírodon.” És József Attilától? József Attila a legközvetlenebb elődjük. Tőle való a fentebb már körvonalazott alaptétel: a vers nem valami megcsinált, tetszetős holmi: egy hatásos benyomás, egy tanulsággal járó történet; a vers a közérzeti állapot összegezése egy adott pillanatban; egy-egy költészet egésze pedig magának a léttel küszködő embernek a drámája. Ezért lehet egy költői életmű katartikus hatású.

De József Attila nemcsak a kifejezendő, hanem a kifejezés területén is útjelzőjük volt. Nem úgy persze, hogy kimunkált eszközeit, védjegyzett motívumait hasznosították, alkalmazták volna – erre líránkban rengeteg példa van, de ez epigonszintű követés, nem érdemes rá szót vesztegetni. Ők a módszerét fejlesztették tovább, mely a fellazított vers, elsősorban az avantgarde által felszínre hozható tartalmakat hagyományos formában, már-már klasszicista igénnyel tárta az olvasó elé. (Gondoljunk a formahű Nyugat-versben őelőtte elképzelhetetlen, polgárjogot nem nyert merész képzetkapcsolásaira, párhuzamaira, vágásaira, továbbfejlesztett, látomássá növelt képeire, melyekben a látszólagos klasszicitás mögött a felszabadult analógiás költői gondolkodás roppant érzékletessége dolgozik.)

Rába és költőtársai – hogy végre mégiscsak visszaérkezzünk hozzá – ezt a módszert hasznosították, és fejlesztették tovább. Előreléptek, két irányba is: egyrészt úgy – s ez különösen Rábára jellemző –, hogy az analógiák sűrítésével, egymás lábába kapó alkalmazásával még töményebbé tették a vers szövegét, még több költői információt préseltek bele. (Gyakran a felfejtés igényét, magyarázatvágyát ültetve el az olvasóban.) Az új kötetből, a Lobbanások-ból íme egy kiragadott példa: „A lenti léthez tartozom – a látvány-alji éjszakához – már tapintható vas-sötéthez – nem üti át – a pillantások sorozat-lövése.” Csupa tartalmas és szuggesztív analógiás tömörítés: egymással is összekapcsolódnak, s belepréselik a sorokba azt a közlést, melynek kifejtése hosszas és dadogó prózai mondatokban lehetséges csak. De tovább idézem a verset, hadd lássa az olvasó a maga szélsőségében ezt a nehezen, de mégis felfejthető, gazdag tömörséget: „S a várva várt nap – a másnap – megismerése ingoványnak – cserépedény dicsőségére jutva.” Persze a tömörítésnek ez az analógiás kapcsolás csak egyik eszköze; éppúgy szolgálja ezt a dolgok indoklás nélküli, de drámát szuggeráló egymás mellé állítása: „Egy percnyi föld – élükre állított percek – az ég magas – egyszeriek a csontok” – vagy a fölösleges szavak, az olvasó tudatában amúgy is felsejlő ige egyszerű elhagyása: „Bár lehetne – egy tekintetbe – a nap teljes ívét – a fénykeltét a fénylementét – s a repesést a delelőt.”

Ki ne látná, hogy a vers szövege így nemcsak tartalmasabb, hanem feszültebb, szenvedélyesebb is, a közlés irama sebesebb? De éppen mert „a háborgó belső világ” „kiáltás”-igényű közléseiről van szó, valamivel hűteni kell, általános érvényűvé kell tenni ezt az alanyi felfokozottságot. S itt érkeztünk el a József Attilától való különbözőség, az előrelépés második mozzanatához. József Attilánál az „én” még mindig és mindenkor azonos József Attilával, a költővel. De a modern költészetben ez koránt sincs mindig így. Már Füst Milánnál sem közvetlen az azonosság a vers alanya, egyes szám első személye és a költő között. Ő a maga szecessziós koturnuszán többnyire idegen személyek álarca mögül beszél. (És Weöres is, hányszor, de hányszor!) Rábánál és társainál azonban nem erről van szó. Ők nem más személyből beszélnek, hanem a tapasztalatok, a megismert törvények és szenvedélyek tárgyiasításával, a világ dolgaira való kivetítésével: az énből általános alanyt csinálnak. Bármennyire személyes is a tapasztalás, amelyről hírt kaptunk, maga a tapasztalat általános érvényű. Persze a líra dialektikája révén így van ez minden valamirevaló költőnél: a személyes egyetemessé lényegül át. De ők, hogy a személyes véletlenül se maradjon magánügy, az én versbeli pozícióján, funkcióján változtattak; tartózkodással, eltávolítással lefaragták róla az esetlegest, mindazt, ami old, félrevisz, fecsegésre késztet.

Csaknem képtelenség ezt a fontos jelenséget ilyen kis helyen bemutatni az olvasónak. Mégis egyetlen példán megpróbálom érzékeltetni. Előrebocsátom: az egész gazdag kötetben – ha jól nézem – mindössze egyszer fordul elő az a szó, hogy én. S akkor is kiemelve, sorvégen, hogy a másokkal való ellentétet, a vers kompozíciós fordulóját hangsúlyozza. De idézzük ide a kötet egyik legszubjektívabb versének teljes nyolc sorát, a pályáról, a költői útról tett vallomást: „Egy szűk mezsgyén haladtam az egyetlen – ige felé elnémulóban – Ha megláttad foltot a szemhatáron – süllyedni emelkedni testemet – az út írt engem nem mehettem – másfelé s most az a mezsgye vagyok – már soha semmi több – és soha kevesebb” (Visszanézve). Ugye, világos? Nem másról, egy törvény kő-arcáról van itt szó.

Rába György azt mondja itt: „nem mehettem másfelé”. Azt a közérzeti drámát kellett apránként, versről versre megformálnia, amelyet átélt, s melyet új kötete a magas költészet színvonalán összegez. Erről a költészetről könnyű megállapítani, hogy túlnyomóan belső dráma, s hogy tematikailag visszafogottabb, társadalmi mondanivalójában szűkszavúbb, áttételesebb, mint a nagy előd és példakép. Ez természetesen alkat kérdése is. Meg szerencsétlen múltbeli körülmények következménye is, amelyek Rábának és vele rokon társainak teremtőerejét, nagyszabású humanizmusát oly könnyelműen félrevetették. Rákos Sándornak – egy a társak közül – van egy magára és költőbarátaira utaló, megdöbbentő nagy verse Ras Shamra torzóiról, akik félig élnek csak, sem meghalni, sem megelevenedni nem tudnak. Vajon az analógiás tömörítésre felhozott példa („a lenti léthez tartozom, a látvány-alji éjszakához”) tartalmában, közérzeti híradásában – s éppen benne rejlik a Lobbanások egyik alapmondanivalója – nem rímel-e, nem egyezik-e Ras Shamra torzóinak létérzetével? Igen, de a Ras Shamra-versben megidézett költők régen megelevenedtek már: helyük van legjobb költőink között. Nélkülözhetjük-e sorukban Rába Györgyöt?