Portré retussal

Rákos Sándor ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely közvetlenül a háború után indult, s melynek versre csigázó alapélménye maga a háború volt. Intellektuális hajlamú költőként neki az apokaliptikus tapasztalás az erkölcsi tudatát forgatta ki: egy ősindulatú, bibliai prófétát teremtett belőle. Ha kell hasonlat első kötete, Az eb válaszol költőjére, nagyon is természetesen tolakodik elénk az Istennel vitázó Jónásé. A sértett igazságvágy hánytorgatja szívét, melyet „egy isten poklából a rontás mérge dobott ki”. És süket jajongóként – ki csak ha jajgat, tudja, hogy él – perlekedik a képmására képzelt istennel: „a betömött fülű és süket Jajongóval”. Biblikus látomásokon, archaikus nyelvi tömörítéseken át folyik a Teremtő számadoltatása – már-már létet tagadó haraggal. Mintha csak példaképét és mesterét, Füst Milánt hallanánk.

 

Én itt a földön telepes valék, ki saját lelkemben sem leltem honom, ezért magam s minden iránt mi illet leírhatatlan undor torkomon s mert végét vetni mégis gyáva voltam éltem s írtam, noha nem volt szabad: utód ha olvas, átkul szálljanak rá a semmisülést gátoló szavak! (Átkozott ki olvas)

 

Ez azonban már az átkozódó próféta költővé gyógyulásának – ha tagadva is, de – felismerése, a költőszerep elvállalása. Mert mi lehet gyógyítóbb a költőre nézve, mint a kiírás, az élmény és indulat humanizált felmutatása a művészet foglalatában? Ezen az úton – a művészi humanizálás útján, az érdeméhez mérten kevéssé méltatott pályakezdés után s még mostohább sorsra jutott folytatásban – eltelt tíz esztendő. Kevéssé méltatott pályakezdés, mostoha sorsú folytatás – gyenge, erőtlen a megfogalmazás. Rákos Sándor, mint szinte teljes nemzedéke: Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Szabó Magda, Vidor Miklós, Jánosy István, Lakatos István – saját hasonlatával élve – elevenen süppedt a föld alá Ras Shamra torzójaként, s élt évekig „a csonkaság hideg holdizzásában”, elzárva az öröm, a beteljesülés elől. Most megjelent kötete, a Szegények vonulása valójában a „testet szoborból élőre váltó mozdulat”, átváltoztató mozdulat csakugyan, a szó legszorosabb értelmében: a kénytelen torzóból jelentékeny, nagy képességű költő lépett elénk.

Mit változott a sértett prófétához képest?

Legelőször is: a némileg elvont számadoltató láz lehiggadt benne. Ahogy az élmény okozta seb az évek során gyógyult-üszkösödött, úgy alakult át a prófécia erkölcsi felelősségvállalássá. Persze, nem felejti, ma sem feledheti a félelem és rettegés kínjait („húsomban fullánkjai égnek a nem lohadó rettegésnek”), nem felejtheti, hogy „idilljeit aknák verték szét”, s hogy ő maga „elzuhanó lét tanúja”, de a Szegények vonulásá-ban „részvétté delejezi zord filozófiáját”. Ha azt írja: „Ősörök betegség a lét. Reménytelen. Nem orvosolhatod” – akkor nyomban felteszi a kérdést: „De vajon megtettél-e mindent, hogy legalább amin lehet, javíts?” S ez nem korszerűen idomított felelősség, amely a költőt a szegények oldalára, a világ javítói közé állítja, hanem a régi prófétavádból lehiggadt, egyetemes erkölcsi magatartás. „Ha számolnom kell majd életemmel – írja –, védőm és vádolóm, azok felől kérdezz, akiknek ügyében hasztalanul kiáltok századok homokkal betömött füléhez!” Ez az önvizsgáló szocialista felelősség érzékeny költői lelkiismerettel egyszerre kutatja önmagában és a világban az embertelenség okait. Mint József Attila, egységben vet számot termelési erőkkel és ösztönökkel.

 

Nem krisztusi ajándék a megváltás, vérben-lucsokban ki-ki maga szenvedi meg; keresztfára kerül, kinek emberi szíve dobban s békét keres sejtjeinek. (Libera nos a malo!)

 

Átalakulásának másik jegye, hogy költészete az elvontból a kézzelfogható felé közeledett. Átváltoztató mozdulata, megelevenedése ebben a legváratlanabb. Mert ez a hideg megfogalmazás mégiscsak azt takarja, hogy lírája lüktető élettel telítődött. Ihlete a mindennapi dolgok, a városi élet jellegzetes tényei vonzókörébe került, sőt régi versíró gyakorlatán változtatva, költészetét apró, pillanatnyi élményeinek egész „rongyszőnyegével” gazdagította. Az idő rombolását fényképeken tetten érő Családi album meg a házvezetőnő pokolra szállásának profán és kakofon balladája jelzik a legpregnánsabban új vonzódásait, lírai úttörése irányát, prózai és költői keverésmódjának korszerű receptjét; a városi életre vonatkozóan pedig, többek között, kísérlet és sikeres beteljesítés Mélyvízben című eszpresszórajza – már-már modern ballada –, mely ezt a tömény, bujtogató „mély faunát” „ülteti át” a hangulathoz alkalmazkodó szabadvers erősen szerkesztett soraiba.

A magatartás és az ihlet alakulásának megfelelően nagyjából három verstípus váltakozik a Szegények vonulásá-ban. Az első – a régi próféta reinkarnációja – létet, erkölcsöt vizsgáló, nagy intenzitású, rendszerint rímes szabadvers (Libera nos a malo!, Sirató, Ras Shamra torzói, Szegények vonulása stb.). Ez Rákos Sándor magas szintje. Tele olyan eredményekkel, melyek, hisszük, előbb-utóbb nemcsak líránk ismert, tovább élő antológiadarabjai közé emelkednek, hanem példái is lesznek, különösen fiatalabb költőink számára, a szabadvers helyes alkalmazásának, a formabontás értékei felhasználásának s főként az élménnyel való gazdálkodásnak. A nyújtott, hosszú sorok ugyanis eleve csábítanak a bőbeszédűségre. Ám Rákos Sándornak éppen szabadverseiben a legtömörebb, a legsűrűbb az élményanyaga. Tudja feszíteni a szabad formát, s így rávilágít, legfőként mire jó: összetett hangulatok, nagy indulatmozgások kifejezésére.

A kötet második rétege: konkrétabb, egyszeri élmények, megfigyelések, rövidebb elmélkedések kötött vagy kötöttebb formában. Inkább a bizarr és groteszk hang jellemzi, a hangulatkeverés többnyire érdes, keresett disszonanciája, találó megnevezés, nyersebb őszinteség, mint az élménytömörítéssel járó, nagy intenzitás.

A harmadik versfajta – már céloztunk rá: újonnan jelentkezik Rákos Sándor költészetében – pillanatnyi ötletszilánkjainak, benyomásainak, ákombákom rajzainak a gyüldéje.

Ha valaki végiggondolja ezt a rögtönzött felosztást, joggal lepődik meg azon, hogy Rákos Sándor éppen szabadverseiben tölti be legteljesebben mai verseszményünket: ott dolgozik leginkább élettapasztalattá vált, az időben egymásra rakódott élménysorokkal, a bonyolult valóságot versbe zsúfoló élménykomprimálással. Formailag kötöttebb középszintjén viszont inkább egyszeri élményből ír. S ha ennek, az egyszeri élmény előtérbe tolulásának az oldódás miatt van is veszélye Rákos Sándor pályáját tekintve, mégis helyénvaló ez a gyakorlat. Az ő útja, az indulás túlfűtött, túlabsztrahált élménykidobása, majd az azt követő lefojtás és még A tűz udvará-ban (1957) is mutatkozó lírai elbátortalanodás miatt, az élmények szorítatlanabb kiírása felé vezet. Neki most azt kell elérnie, hogy torkát ne sebezzék „a lenyelt szavak”, hogy tehetsége gátjaitól szabadulva, eljusson a teljes világbirtoklásig. Igaza van, mondom, ha az elemi költői mozdulatokat gyakorolva, az egyszeri élmény megírására is törekszik. De az egyszeri élmény vagy legyen önmagában nagyon szuggesztív, vagy erős képbe, zenébe kell beleágyazni. Amikor például azt írja Fák, viharban című kis szilánkjában, hogy:

 

Hosszúnyakú fák (sarkukban a szél): iramodó, hajszolt zsiráfcsapat. Fölkúszik a villámfény kaptatóján s az ég tüzes pampáján átszalad

 

– akkor a kép ereje elfogadtatja az egyszeri benyomást, de hogy ellenpéldát is hozzunk fel: a Vásárfia-sorozat, melyből az Ördögszekér című rajzot idézem, általában nem eléggé meggyőző.

 

Mezőn erdőben – körbekarikáz elmenőben

 

Mert a legmagasabb igény szemszögéből végül mégiscsak úgy igaz, hogy a látszólag jelentékenyebb, rövidebb versek, versötletek közül is csak az a jó, amely feszes és sűrű. Tudja ezt ő jól, hiszen csinál e nemben kitűnőt, nem egyet.

 

Eloson bizony eloson a szerelem eloson homályos utakon loppal egy csapáson a farkasokkal szemek szúrnak a csönd mögül a fűben smaragd béka ül s vállat-fejet fordítva bámul utána míg a láthatárról le nem tűnik nagyhirtelen a farkasléptű szerelem (Eloson)

 

Itt aztán tíz soron belül igazán sűrít (a szem és a béka például összetett hangulati tartalmat hordoz, és a vers valóságában korántsem jelent szemet és békát), s feltár, méghozzá sugallatosan, egy távlatot nyitó lírai összefüggést (farkasléptű szerelem). S még az interpunkció elhagyása sem „modernkedés”, hanem a zenei, hangulati tömörítés eszköze.

De mindaz, amit itt érintettünk: erkölcsi felelősségérzet, absztrakt vagy konkrét látás, groteszk ellenpontozás, szabadvers és nagyvárosi valóság, egyszeri vagy sűrített élményhasználat mind-mind részkérdése a korszerű versalakítás, a korszerű líra átfogó problémájának. Ám már csak a puszta tény, hogy Rákos Sándor költészetéről szólva mindig a lírai fejlődés legfontosabb kérdései körül mozogtunk, mutatja a költő törekvéseinek irányát, súlyát, jelentőségét. Mutatja – már logikailag is –, hogy a kevés választottak erejére váró lírateremtés műhelyében él. Ez pedig nagy szó, nagyobb szó, mint első hallásra gondolnánk. Napjaink nem egy kritikusa hangsúlyozza, hogy költészetünk szembeszökő jelenségei között, egyfelől az élmény komprimálása, másfelől, vele párhuzamosan, a formák további oldódása, ha az egy új szemlélet rendező elve szerint belső összhangját is megleli, új líraiság kialakulásának lehet forrásává. Rákos Sándor újabb kezdeményei s főként a Szegények vonulása legjobb eredményei – persze másokéi mellett – biztatóan azon munkálnak, hogy ez a lírai megújhodás irodalmunkban mielőbb létrejöhessen.

Rákos Sándor világát nem kell az olvasónak bemutatnunk. Alapképlete: etikai-filozófiai létproblémák. Legmélyebb, mindig eleven élményrétege: a háború és mindaz, ami az emberrel a XX. században történt. Apokaliptikus tapasztalás ez annak, aki az apokalipszis átélésére egyáltalában képes. Mert persze nem mindenki képes rá. Van, aki a jelenések lovasainak láttán behunyja a szemét; van, akinek házát égetik, s azt mondja: nem az én házam. Ilyenek vagyunk, vagy ilyenek is vagyunk. Szvidrigaljovok, akik így szólnak: „sokkal drágább egyetlen bőröm, semhogy bármiért kockára tenném – nem mondom, csöppet sem tetszik ez az ügy, bánom is én – kínozza meg az erősebb a gyöngét, csak engem békén hagyjanak”. De Rákos Sándort kilendíti egyensúlyából minden embertelenség (és minden, ami az emberi sorsban embertelen). Már fiatalon, az oly szenvedélyes és tehetséges Az eb válaszol című kötetben az Istennel perelt, a „betömött fülűvel”. Később, ahogy mélyült költőileg, úgy tisztult filozófiailag pere az emberért. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt, a Szegények vonulása idején a kritikus ilyesféleképpen írt róla: „Költészetében három verstípus váltakozik egymással. Az első – a többit most hagyjuk el – létet, erkölcsöt vizsgáló, nagy intenzitású szabadvers. Ez Rákos magas szintje. Tele olyan eredményekkel, melyek példái lehetnek, különösen fiatalabb költőink számára, a szabadvers helyes alkalmazásának, a formabontás értékei felhasználásának s főként az élménnyel való gazdálkodásnak. A nyújtott, hosszú sorok ugyanis eleve csábítanak a bőbeszédűségre. Ám Rákos éppen szabadverseiben a legtömörebb, ott a legsűrűbb az élményanyaga.”

Amit a kritika kihagyott, és csak egy célzással érzékeltetett, az a következő: Rákos ebben a verstípusában olyasféle tömörítő, kihagyásos módszerrel dolgozott, mint a maguk kötöttebb formájában egyfelől Pilinszky, másfelől Nemes Nagy Ágnes. Gondolatugrásait azonban nem markáns képek szuggeráló erejével kapcsolta egybe, mint pályatársai, hanem minden tömörítő szándék ellenére retorikusabb hatásokkal élt. Itt volt a cseppnyi ellentmondás, a repedés a szöveg hitelén. Rákos – a Kiáltásnyi csönd című kötete tanúsítja – rájött a problémára, sőt alkatának megfelelő megoldására is. Tovább csupaszította versét, nagyobb gondolatugrásokkal, a puszta versmagra koncentrált. A hitelesség ettől helyreállt, a rövid versek csokrában kitűnő költészet született. A nagy témák, Rákos visszatérő és egyre mélyülő témái azonban csak szilánkjaikban éledtek meg itt. Komplexebb kifejezésükhöz még hiányzott valami. Rákosnak meg kellett találnia, meg kellett szerkesztenie költészete mindenre képes hangszerét. Ez sikerült neki most Az emlék jelené-ben.

Visszatért a szabadvershez, de nem ahhoz a nyújtott sorú és már-már ünnepélyeshez, amelyen eddig többnnyire írt. A monotóniát, amely miatt Babits joggal marasztalta el a szabadverset, Rákos rafinált változatossággal, egy sereg rejtett formai leleménnyel oldotta fel. Nincs még szavunk, műkifejezésünk ezekre a szabad formán belüli formakülönbségekre. Csak a hasonlat közelítheti meg: Rákos egy-egy verse sok tételű zenei műnek felel meg: a tételváltozásoknál a legkülönbözőbb zenei modulációkkal, gyors és lassú, forte és piano részekkel. Kötete mindössze négy vers, négy ilyen gonddal komponált szó-zenemű (melyben nemcsak szokványos formai tényezők, de tipográfiai lelemények is segítik a hatást), de azt is mondhatnók, hogy az egész kötet valójában egy vers csupán. Tételekkel és ellentételekkel, jelennel és emlékidézéssel, életvággyal és haláltudattal a létezés, a mai ember létezésének a felmérése. A mi rettenetes és keserves, de mégis felemelő létünk mérlege. Rákos fokozatos fejlődéssel művészete olyan csúcsára ért el itt, mely mai költészetünkből biztosan kiemelkedik.