Mai magyar költők

 

Portrék a Nyugat harmadik nemzedékéről

 

Két vázlat Weöresről

Csak a dalra

Zelk Zoltán közvetlen költő. Azt írja, ami vele-benne pillanatnyilag történik. A lelkiállapotát. Csaknem úgy, hogy ami a szívén, az a száján. És mégis: milyen nehéz arról írni, ami velünk-bennünk történik. Azt írni pontosan. A fiatal Zelknek – ahogy a legtöbb fiatal költőnek – évekbe tellett, amíg versébe tudta fogni élete mindennapos valóságát. A hónapos szobát a csorba csészén pislogó gyertyával, az asztalon a tört kenyeret, a kávés bögrét és a zsíros papírt, a sarokban a kis vaskályhát. Kezdő költőként előbb sajátította el a valóság elemeiből való merész jelképteremtés mozdulatát, mint magának a valóságnak a felidézését. Évekig írt sikeres verseket, költőileg hibátlan verseket – némileg Kassák nyomán –, anélkül hogy tudni lehetett volna, ki írja a verseket, és milyen körülmények között; hogy egy vidéki vagy vidékről jött inas vagy segédmunkás, de mindenképpen proletársorsú ember az, aki bennük kifejezi magát. A mai Zelket ismerve, ugye, milyen különös? És ezek a versek mégsem hiábavalók. Egy sereg költői elem, állandóvá váló motívum csiszolódik ki bennük, amely mind segít majd leírni és költészetté tenni a belépő valót.

De miféle valóság az, amit a kezdő évek után Zelk Zoltán megteremtett? Elég egyetlen idézet, és máris bő képzeteink lesznek róla.

 

Végállomás. Itt lakom én, hol földszag és füst keveredik s mezők harapdálják csipkésre a város széleit. Megyek. Nyomomban vastag por száll s a csorba, bús vidék felett szegények rozsdás sóhajait csörgetik a szelek. (Kifosztott táj)

 

A város pereme ez, akár József Attilánál – a két vers nagyjából egyidős –, s ha lágyabb is a hangszerelése Zelk Kifosztott táj-ának, ahol gyanú kíséri a költő minden léptét s hol csak a kóró áll egykedvűen, a tüskés, réti proletár, s hol zörög az enyészet, mint a pergamen, mégis, a téma, a kifejezésmód s a mögéje rejtett szolidaritás rokonsága nem kétséges. József Attila azt mondja, hogy neki a proletariátus önkifejezési formája, Zelk számára a rákospalotai városvége, ez a proletárvidék, majd a zuglói szegények világa válik ilyesféle formává – s marad meg vissza-visszatérő motívumnak akkor is, amikor maga más környezetbe kerül, s a világ gyökeres változása után a forma „tartalmai” is természetesen megváltoznak.

De itt még nem tartunk. Az összegyűjtött versek kötete, a Sirály, Szántó Piroska szép illusztrációival, ugyanis két történetet vázol fel: az egyik a költő fejlődéstörténete, a másik Zelk élettörténete. (A kettő persze egybejátszik – és az élettörténet korántsem minden költői műben van jelen.) Egyelőre a fejlődéstörténet mozzanatait követve, a tágan értelmezett forma felfedezését bogozzuk. Zelk akkor találja meg költői hangját – úgy 1930 körül –, amikor közvetlen való világát versébe bekebelezi; azt aknázza ki a lírai kifejezés alapanyagaként. Amikor rájön, hogy nincs mit keresnie a számára spekulatív áttételek között, mert a jelen látványa az, ami elemi erővel mozdítja benne a költőt. Persze így sem olyan direkt versében a való, mint hinnénk. (József Attilánál pedig kivált nem az.) A versbe már lírailag értelmezett, tartalmasabbá tett világ kerül bele, mely önmagánál mindig valamivel többet jelent. Mint a népdaloknál, egy szinttel magasabb jelzésrendszerként. Valahol a szürreálisig is eljutó népdalszint mellett és fölött alakul ki a speciális Zelk-dallam. Jelzéseit, áttételeit lefordítani ma már csaknem fölösleges. Szegénysors, elnyomottság, másfajta világ reménye, forradalmi vágy bujkál abban a városszélben, Angyalföldön vagy Zuglóban, amelynek embereiről és emberi roncsairól, kutyáiról és kecskéiről, fáiról, füveiről és grundjairól, hajnalairól és alkonyatairól szólnak a híradások. Intim közelségből és részvéttel. Az egész élő tenyészetre kiterjedő részvéttel, mely Zelk legfőbb ihletője, világhoz kapcsolója és a proletariátus ügyéhez való kötődésének alapmotívuma.

De ugorjunk egyet. Hagyjuk el egyelőre ezt az újonnan felfedezett tájat, mely egyszerre tükrözi önmagát (a vagongyárat, a Fóti úti szegényeket, az ágyrajárókat és a kivert kutyákat) s a fiatal Zelket, s kövessük nyomon a költőt, akinek életútja Ukrajnába vezet. A város pereméről a halál peremére. Az otthonból az otthontalanságba. A munkások és parasztok (és Arany és Babits) szavában megtalált hazából a csaknem-hazátlanságba. A megroppantó, soha át nem adható háborús tapasztalás lírai következménye nemcsak néhány megrendítő vers (Másfél esztendő, Két év után), hanem két-három versképző alaptémakör kikristályosulása is. Zelk nemcsak felfedezi a múltat, a saját múltját, mint egyik fő ihlető elemet, hanem ettől kezdve, mint előzőleg a pillanatnyi környező világ, olyannyira „formája” lesz a múlt – s benne különösen a gyermekkor, az otthon, a család. Hasonlóan, mint a „távol Szerbiába” űzött Radnótiban, s éppoly nosztalgikusan, éppoly fájdalmas, mély vágyódással telítetten. „Azzal, hogy vagy, felkelsz, lefekszel – tüzet gyújtsz, főzöd vacsorádat – megőrized nékem hazámat.” – Lehet-e kedvesnek, feleségnek ennél többet, egyszerűbben igazat vallani?

 

Lépjünk megint egyet az élettörténetben. A negyvenöt utáni örömök és reménységek idején vagyunk. Az első évek fénylő ege alatt, holtak mellől felkelve, halálveszélyeken átgázolva. A válogatottan közölt lírai termésben erős és szép igazságokat hirdető versekkel találkozunk – még akkor is, ha tankönyvek koptatták őket, ha mondanivalóikat más összefüggésbe helyezve kiforgatták eredeti értelmükből. De eltelik néhány év, s máris borult az égbolt, csaló reménységről, vétkekről és bűnökről (a költő saját vétkeiről is) esik szó, s egyszerre benne vagyunk egy olyan személyes és nemcsak személyes tragédiában, mely katartikus erejű. Formál rajtunk, olvasókon is – még ha húsz vagy ötven év múlva már nem is fogjuk tudni tisztázni a közölt versek alapján hátterét és részleteit –, ahogy formált magán a költőn is. Mit változtatott rajta?

Megfosztotta léte fix pontjaitól azt, akinek szavát mindig a környezet, az otthon determinálta. Egyedüllét, magány, öregség meredt elébe, amikor a tragédia után kénytelen mégis visszatámolyogni, visszarázódni a mindennapokba. „Bekerített csend” veszi körül múlt éveinek „olthatatlan erdőtüzei, árvizei és bányaomlásai” után. S e tipikus vagy annál is rosszabb XX. századi férfikort most az „évszak nélküli” magány követi. Igen, de ha a jelen színei kihunytak is, ahogy fokról fokra feltámad a költő, felbukkannak a múlt színei, megélednek a múlt évszakok. „Kinek nyit ajtót borzas szolgálód, özvegy árnyad? – emlékeid gyülevész hadának” – vallja az egyik vers. De nemcsak a gyülevész hadnak, ilyen pejoratívan, hanem a „halhatatlan gyermekkornak” is, a halottaknak is, akik magukkal hozzák újra és újra a régi eltűnt otthon kínzó édességét, a „gyerekfürdetések alkonyi szertartását” s mindazt, amit mi olvasók már ismerünk: Rákospalota palánkjait és szilfáit, a vagongyárat, a malmot – és persze Irént, az otthon megtestesítőjét, mindig és újra őt. És magukkal hozzák természetesen a léttel való filozofikus szembenézést is – vagy annak legalább érzelmi vetületét –, hiszen emlékezni és a lét értelmén tűnődni csaknem azonos dolog.

 

De Zelk, aki impresszív és impresszionálható, képes a gyógyulásra is. A jajszavak után (a legismertebb a Sirály, de nem egy rövid, intenzitásában hozzá méltó verset találni még), ahogy oldódik a görcs, hangot kap ismét az eleven jelen, a pillanat; utcák, kapualjak, futballpályák, reális és mindennapi élettények, futó lovak, futó szerelmek, pályatársak humorral és szeretettel rajzolt portréi, sőt ironikus önportrék bukkannak elő. S közben a zelki dallam – mindezek hordozója – ha nem is érdesebb, de több felhanggal szól, vonala kurtább, hirtelenebbül elkapott. Zelk mintha megint változtatott volna művészetén, áttételeit fokozta, a kifejezést rövidítette, a szuggesztív hatást erősítette. „Könyökölve, mint hídkarfára, – a szeptemberi délutánra, – két perc rése között rálátva a teljesség pillanatára, a csordulásig teli tájra, – a fák öntelt diadalára. – Folytathatatlan, mondhatatlan, – folytatnám még, de csak szavam van.” Ilyen vagy ilyesféle „kis” remeklések volnának Őszikéi-nek nagy pillanatai.

A történetszálat odahagyva, összegezésül egyetlen romantikus képet: régtől s mindenek ellenére hiszem, hogy a magyar lírának már-már ritka énekese Zelk, afféle kivert, útszélen fázó, didergő, aki bár a vidék világából szakadt ki, a városnak dalol. Az udvaroknak és az utca népének. A Marseillaise-t éppúgy, mint a legfrissebb Apollinaire-sanzont. Vagy komorabb, magyar hasonlattal élve: mintha a Lilla-dalok vagy a Reményhez mai megszólaltatója volna – abban meg jelen volt a jakobinizmus. Ha akadnak is itt-ott nagyobb verskompozíciói, ő mégis-mégis dalköltő. Vannak, akik azt mondják: a költészetben ez a könnyebb út. Nem tudom. De Babits, aki igazán nem chansonnier, merte vallani, hogy ő csak a dalra ügyelt, csak a dalra. Zelk is elmondhatná, ugyan kicsit más, inkább szó szerinti értelemben, ahogyan mondja is: „Mint varázsló, ki felkúszik – a légbe dobott egyszál kötelen, – úgy csüngj te is, az űrben ott – egy szál énekké változott – utolsó perceden.”

És neki sikerül a mutatvány.

A kételkedő Múzsa

Vas István világos, érvelő versstílusa megtévesztő. Az áttetsző kifejezésmód sokkal összetettebb költő sajátja, mint ahogy a léprement olvasó netán feltételezné. Sőt már nem csupán a stílus, hanem egy-egy vers vallomását vizsgálva is könnyű Vas Istvánt illetően tévedni. Nem a közelnézet rajzolja ki őt, hanem a távlat. Az, amelyben az egymásnak felelő, egymást kiegészítő versek sorából előtűnnek érzelmi és elmemozgása ellentétei. Nemhiába felfedezés számára Nicolaus Cusanus, „az utolsó skolasztikus és az első forradalmár” dialektikus alapgondolata: ellentétek keresztezési pontja ez az egész világ; nemhiába önfelismerés: minden lény, egyed, maga is ellentétek keresztezési pontja. Vas István belülről éli ezt. Költészetét alakító egész leglelkével. Egyszerre eleven benne a tézis és az antitézis, sőt többnyire a szintézis is; vagy dialektikusan: az állítás, a tagadás és a meghaladva megőrzés. Hogy közülük mit szólaltat meg, esetleg melyik tételpárt, az attól függ, mire készteti érzelmi impulzusával a pillanat.

„Két percet élek minden perc alatt, mindennek rögtön ellentételét” – vallja pontos önismerettel a Napló című versben. A Rapszódia a hűségről összefoglaló vallomásában (1952!) pedig ismételten így fogalmaz: „Két pillanattá válik minden pillanatom – És engem kétfelé feszít egy időtlen kínpadon.” A kétfelé feszítettség kínja azonban nem úgy és nem csupán annyira politikai jellegű, ahogy és amennyire a vers tematikus felszíne mutatja. Figyeljünk arra, ami a zaklatott, felforrósult szöveg mélyén bujkál: „Így kínpadra feszített keserű tudatom – Erőt vesz még a kétfelé igyekvő pillanaton. – Az egyik hűség ide ránt, a másik húz oda. – Feszít a kín: Vagy ezt, vagy azt! De nem és nem! Soha! – Nem, amíg én vagyok én, amíg érzem, hogy egy vagyok. – Egy hűségemet nem nyelik el ezek a vagy-vagy-ok. – S ha szorít az egyik förtelem s beleroppan az öntudatom, – És szűköl létem lényege, s magamat feladom… – Nem én vagyok, nem én vagyok, csupán a rettegés… – Hűségölő, tébolybavivő, sátán vagy-vagy-ok – Száradjon el az agyam, ha egyet is elfogadok.”

Alig eldönthető, vajon az „ellentmondó hűség” kérdése vagy a versben dőlt betűvel kiemelt „egy”: az egyéniség védelme feszíti-e jobban ezt a szöveget. Magának a költői individuumnak a védelme, a szabadon vizsgálódó, a dolgokat és a jelenségeket kételkedve megkopogtató, színüket-visszájukat szemügyre vevő személyiségé, mely éppen vizsgálódásai közben, vizsgálódásai révén kerül versre késztető érzelmi feszültségbe. Az ilyen kényes, töprengő, a világra tárt szemmel tekintő költő számára amennyire olykor szenvedtető, annyira termékenyítő is a történelem dialektikus mozgásának: az ellentétek harcának követése, a politikum.

De ahogyan se Cusanus, se Vas István, mi se értelmezzük egysíkúan a létezést az ellentétek között; hiszen az emberi egzisztencia, minden eleven emberé, önmagában is örökös keresztezési pont. Lété és nemlété. Vas István hiába mondhatja el, hogy Adyval rokon módon legfőképpen politika és szerelem ihlette poétaceruzáját, az egyedi lét immanens ellentmondása (a nem voltunk és nem leszünk képtelensége) szintúgy végigvonul költészetén mint alaptéma. Sőt vizsgálódó, termékeny kételkedése e téren, az egyedi létezést illetően gyönyörű hitbe csap át – a credo quia absurdum, a hiszem, mert képtelenség rándulásával.

Átcsap egy materialista fogantatású „lélek halhatatlanságába”. Részleteiben, töredékes gondolatmeneteiben ez a hit már a Menekülő Múzsa kötetben (1938) felsejlik, míg a negyvenes évek elejének két nagyszabású versvállalkozásában – mindkettő költészetének egy-egy lírai csúcsa –, az Önelemzés-ben és a Monádok-ban ölt testet. A két vers egymást kiegészítve vallja az emberi személyiség titokzatos, időtlen létét; az én, a költő jelenlétét a dolgok, a világ kezdeténél, majd véges-végig az emberi történelem során („Minden családom és elődöm, nemzedékem, – Eredet, folytatás magamnak én vagyok. – Lehet-e múltidő, amelyben én nem éltem?”), s eljut az öröktől fogva levőtől az örökké levőig: „A saurusok korát megéltük már mi ketten, – És tudjuk már, hogy ott reszket majd életünk – A föld halálakor, a végső nagy hidegben.” A vers lezárása még világosabban fogalmaz – belőle is visszatérő motívum lesz: „Kosztümök, korszakok, dallamok, merre szálltok? – Mi marad? Atomok, eónok… te meg én. – Te már talán tudod – ugye te hétszeráldott? – Milyen szabály szerint keringünk, mint szegény – Göröngyök, csillagok, boldogtalan monádok.”

 

Miért kell az új Vas István-kötettel kapcsolatban (Önarckép a hetvenes évekből) erről, legfőképpen erről beszélni? Azért, mert ennek az önportrénak, melynek háttere a század hetvenes évtizede, de modellje a hatvanas költő, még erőteljesebb karakterjegye a birkózás a létellentmondással, az öregedés, a betegség révén is támadott személyiség védelme. Az, hogy az öregedéssel járó kivonulásban (Vas István is pontosan úgy, ahogy kitűnő kötetében Csorba Győző rálel az anabázishasonlatra: „Úgy hátra, hogy mindig előre”), mondom, a kivonulásban mi lesz az énnel, a „száműzetésbe tartó” személyiséggel? Lehet-e a „nem-én hatalmas földjeit fölfedezni halálos hódításra vagy bebocsáttatásra” anélkül, hogy le kellene mondanunk önmagunkról, anélkül, hogy el kellene ereszteni azt, ami bennünket lassan elereszt? Lehet-e a létezésnek csupán a halálban felsejlő titkát megkapni, megtartva személyiségünket és személyiségünk szerzeményeit? Hogy lehet „találni léggömböt vagy űrhajót – Kerül, nem számít, amibe kerül – Csak el és föl, ahol már sohasem – És mindörökre különbözhetem – Szállítani ahhoz az Egyedül-Valóhoz ezt az egyedülvalót”?

Ezek az idézetek és félidézetek maguk is mintegy idézetfélék: régebbi versek motívumait visszhangozzák vagy egészítik ki. Csakhogy a régebbi és az új versek közötti időben az egyedülvaló és maradandó én költője, aki a hagyományosan közvetlen személyesség költője is, kételkedőbb lett. A világban is, önmagában is, kényes-elegáns harcának értelmében is kételkedőbb. Következésképp: megrövidült Vas Istvánban a versre késztető érzelmi lökések tartama; az egykor homogén és hosszan tartó feszültség, mely korábbi verseinek tagadhatatlanul romantikus hevületet adott, újabban – már jó ideje – egyre-másra megszakad, sőt éppen a szaggatottság válik jellemzőjévé.

Felbuzdulás és legyintés sebes dialektikája formálja a verseket. A heves kíváncsiság (Vas István egyik legjellemzőbb tulajdonsága) és a „már nem vagyok kíváncsi, nem vagyok”, a versbe, a költészetbe vetett ősi, metafizikus hit és a „tudnám talán csinálni, ó de únom.” És hogy régi vallomást vessünk össze új vallomással: „Tévelygő, szilaj ész, te vagy nekem a hit”, s mai párja: „Eszetek és vakmeréstek és technikátok a naprendszerből előbb fog kijutni, mint bölcsességtek az egérfogóból, hol körbe fut.” Ugye, érezni a különbségeket? A kontrasztokkal még élesebben kimintázott személyiséget?

A vershang – Vas István messziről felismerhető vershangja – is eszerint változott. A régebbi versek romantizált zenéje, mely valaha töretlenül áradt a verskezdettől a zárás magaspontjáig, itt, az új kötetben – és már az előbbiekben is – többnyire csak egy-egy hullámvetésként van jelen. Felcsap, és szertefoszlik. Prózaibb, fogalmiságával ható, kifejtő közlés váltja fel; áttételes tartalmú, választékos szavak helyett tényközlő, hűtött szavak; a köznapin alapuló beszédmód. A kötet egyik legszebb verse, Az ismeretlen instancia című szonettpár (megint csak két ellentétes irányból megközelített egyetlen gondolat ez, magyarra fordítva: a bennünk működő erkölcsi késztetésről, követelésről, még magyarabbul: kategorikus imperatívuszról) így kezdődik például: „Még mit keres, még mindig mit akar – Az ismeretlen instancia bennem? – Azt hiszi, hogy még mindig kicsikar – Tőlem valamit? És: azt igen, ezt nem – Hogy választhat? Hogy kőtábláival – Még egy ideig sakkban tarthat engem? – Miben reménykedik a vén szivar? – Hogy van még mit tagadnom, cselekednem?” Egyfelől instancia és kőtábla – másfelől: miben reménykedik a vén szivar? Mindez persze nem puszta nyelvhasználati kérdés. A romantizáló, az emelt, az így vagy úgy stilizáló nyelvhasználatot korunk évtizedei alatt költőink java része odahagyta. (Már Illyés, Szabó Lőrinc is.) Mégpedig programszerűen, valami más üdvözítő erejébe vetett hittel. Vas Istvánt azonban – ahogy erre céloztam már, és ahogy ebben az oly karakteres „vén szivar” kifejezésben tetten is érhető – nem annyira új hit vezeti, hanem inkább fontolgató kételkedés. Magában a költészetben. Pontosabban: hit és kétely együttes jelenléte a versre késztető pillanatban. Ez hozza létre voltaképpen azt a vershangot, amely lírai keverésmódjának új változata, eltéveszthetetlen sajátossága, és amelynek hatása sok fiatal költőnknél nemegyszer nyomon követhető. Ez indítja az új kötetben olyan verskísérletre is, amely a jel és jelzett, a név meg a dolog megfelelésének elvont problémáján alapul, azt életi át személyes hőfokon; vagy arra, hogy az avantgarde-dal való heves vitái ellenére a szóbontás trükkjével írjon verset. Ezek a kísérletek azonban persze lehetnek a kettősség jelenlétének csak esetleges nyomai. Fogadjuk el, hogy az alapérzésekről mindig a nagy versek vallanak.

 

Végezetül beszéljünk hát még két kötetmeghatározó versről; kiválók között is két kimagaslóról, egy ars poetikáról (Avilai Teréz intelmeiből) és egy történelmi tablóról (Nagyszombat, 1704.) A kettő egy ihletőről fakad, és bármi furcsa, egyről szól, legyen az isteni megigazulás a témája az Intelem-nek és Rákóczi vesztes csatája a Nagyszombat-nak.

Tudni kell: Vas Istvánnak mindig is legkitűnőbb tulajdonságai közé tartozott történelmi, főleg kultúrhistóriai beleélő képessége. Az átélt régmúlt, mindaz, amit mohó kíváncsiságga… feltámasztott és képzelettel kiszínezett, friss, személyes élményként járta át, s általa hozzánk is aktuálisan szólott. (Forum Romanum, Aki éjszaka ment Jézushoz, Etruszk szarkofág, Via Appia, Cambridge-i elégia, Branyiszkó – és így tovább. Jól ismert, művéből közműveltségünkbe felszívódott, gyönyörű teljesítmények.) Mit mond az Avilai Teréz vers? Józanul furcsát: hogy tegyük meg az üdvözülésért azt, és pontosan azt, ami tőlünk telik. Nem, semmiképpen sem mellőzve az észt, de nem is túlfeszítve, hanem alázattal használva. A többi nem a mi dolgunk. És hogy a formájáról is beszéljek – egy ars poetica esetében igazán helyénvaló –, nincs is a vers szokványosan verssé csinálva, itt-ott ragrímek pántozzák csupán Teréz szavait. (Aki szeret, annak jó lesz így is – babitsi gesztussal.)

És mit mond a Nagyszombat, 1704? Mintha csupán történelmünkről volna szó, Rákóczi tesz itt vallomást, olyan pontos hűséggel, mint az üdvözülésről Teréz, a nagyszombati ütközetről, a „vakvezette világtalanok” vesztes csatájáról. A megfutott kurucok összeszedése után, akik hadtestbe gyűjtve bátorságra kapnak, „mintha senki sem mért volna rájuk soha vereséget”, így zárul monológja: „És nekem is folytatnom kellett, amíg lehetett. – Megérdemelni az érthetetlen bizalmat, – Ha már az istenség velem ezt akarta.”

Nem is lehetne kifejezőbb mottót találni az Önarckép-hez, ehhez a felkavaró, létkérdésekkel szembenéző, szép, nagyszabású folytatáshoz.

Egy költői költő

Jékely Zoltánt felfedezni? Annyiszor és oly pompás kritikusok fedezték fel. Szerb Antal például, aki a széles olvasóközönség előtt ma is talán a legolvasottabb, a legnépszerűbb tekintély, meg Halász Gábor, aki az irodalmárok szemében a harmincas évek leghitelesebb kritikusa, meg… de hadd ne iktassam ide napjaink szavahihető műbírálóinak egész kis névsorát. Az utalás, a hivatkozás úgyis keveset nyom a latban, ha a szélesebb olvasói tudatnak nincs vagy alig van mihez kapcsolnia. Ha – mondjuk, a harmincas évek közkinccsé vált verseit emlegetve – csak kevesekben, csak egy szűk versolvasó rétegben társul Weöres Valse triste-jéhez a Pisztráng balett és a Nizsinszki, Illyés Magyarok-jához A marosszentimrei templomban, József Attila Téli éjszaká-jához a Csillagtoronyban. Ha Radnóti halált, háborút sejtő, tiltakozó verseihez (az ő „költő vagyok, kit végül is megölnek, mert maga sosem ölt”-jéhez) nem kapcsolódik a merészen kiálló Apotheozis, a Vasvári Pál nyomában vagy az Öcsémhez című Jékely-vers. Pedig ez a párosítás a lehető legtermészetesebb. A versek lírai alapanyaga persze más – istennek hála, a költők különböznek. De ha a nagy verseket a költők sajátos adottságainak titokzatos felszikrázása jellemzi, valami, a szemünk láttára létrejött (és mégis elleshetetlen) bravúr, önmaguk és anyaguk fölé emelő, akkor Jékelynél, a harmincas éveket tekintve, csaknem sorozatosan veheti számba az olvasó a bravúrokat.

Nem én figyeltem meg, Jékely Zoltán nemzedékének nálam illetékesebb kritikusa, Rónay György mutat rá egy remek esszéjében, hogy Jékely lírai alapanyaga mennyire a közismert érzelmek világából való. Az a fajta érzelem készteti versre (versindításra), amely adott esetben mindenkiben vagy csaknem mindenkiben megmoccan. Az örök költői. A harmincas évek lírizmusában ezzel Jékely persze nem áll egyedül, de a korszak költői között mégis ő a legköltőibb költő – a szó romantikus értelmében. Az, aki az időtlen lírai anyagot, élet, halál, szerelem alapérzelmeit friss borzongással éli át, és spontán természetességgel írja meg. Aki minden érzelmi rezdülésébe azonmód beavat. A trubadúr, akit szüntelenül lázban tart a szerelem.

De azért csalok, amikor így írom le Jékelyt, a romantika felleghajtó köpenyében, mint egy nosztalgiáktól zaklatott Krúdy-hőst. Mert vajon ez az örök költői valóban csak a romantikától keltezetten „örök”? Vajon csak azóta eleven számunkra az a bizonyos költő? Dehogyis! Bátran mélyebbre hatolhatunk az időben, s ott kereshetjük ősi ködökbe veszve Jékely társait, sámánok, ráolvasók, igézők és igricek között, akik mind-mind megpróbáltak szembenézni a pillanaton túlival, a létezés külszíne mögötti sejtelmekkel. Ott kereshetjük mindazok között, akik felnéztek az égre vagy le a földkivetette csontokra, és megborzongtak. Jékely titkokat sejtő fogékonysága, költői szenzibilitása archetipikus. A romantika csupán a rájátszás benne. A borzongásban a borzongató keresése, a halálfélelemben a halállal való kacérkodás, az életszerelemben a nosztalgia túlsúlya.

De ha ez így van, akkor mit csináljunk azzal a trubadúr lírával, melynek gyönyörű darabjai ott sorjáznak Jékely költészetében a harmincas évek elejétől szinte napjainkig? És hogyan iktassuk be Jékely-képünkbe Jékelyt, a chansonniert – szólaljon meg bár lírájában mindig is a nagyköltészet instrumentumain a sanzon? (Csak zárójelben: egyetlen példát a fiatal Jékelytől erre a nagyköltészetbe emelt sanzonra: „A villanydrót öt égi vonalán – izgága hangjegyek a füstifecskék. – Ha lejátszhatnám, bennük már az estét – az ősz első akkordját hallanám.”) Bármennyire népszerűek lehetnének is ezek a versek – meggyőződésem, hogy lesznek még –, a Jékely-lírát létrehozó rengések epicentrumától többnyire azért távolabbra esnek. Maga az epicentrum: csakugyan tektonikus mozgás: a lét gyönyörűségének és pusztulásának törésvonalán keletkezik. Mint az ősidők költőiben. Jékely számára még lágy a földkéreg és a ragadozó idő – hogy apját, Áprily Lajost idézzem – „áll mint az ölyv a levegőben” e forró, remegő talaj felett. Ha láthattuk volna a földet ebben az ember előtti őskorában, az élet képtelenül buja, kegyetlen burjánzásával (csupán a bányák mélye vall róla), akkor tudnánk magunkban is felidézni Jékely életszeretetének és rettegésének kettősségét.

A Jékely-vers érzelmi pályáját ezek után könnyű kirajzolni. Sebes út ez a csodált élettől a rettegett pusztulásig. „Hogy futsz velünk gyönyörű, tarka ló: – bolond, makrancos élet! – Lám, nemsoká megint lehull a hó – s a réteken éjjel hűs lángok égnek. – De jön egy nap, hogy nem lel itt a hó: – lakói leszünk már a semmiségnek.” Íme az alapképlet, melynek számtalan, szebbnél szebb variánsa van. A kiindulás többnyire a nosztalgikus vagy beteljesült pillanat: az mozdul el, és válik múlttá, gyönyörűsége semmivé. A költők időt megállító örök képességéhez Jékelyben romboló időtudat társul: felmutatja, és azon frissiben elporlasztja a pillanatot. Egy inga következetességével. Ez a kilendülés és visszalendülés a fiatal Jékely Zoltán életérzésének legsajátosabb tulajdonsága.

Ködbe veszően ősi vagy középkori – a danse macabre értelmében –, vagy végletességében éppen romantikus: sokféle jelzőt rá lehet aggatni erre az életérzésre. Egyet azonban nem, azt, hogy irodalmi fogantatású. Jékely a zsigereiig átérzi, amit ír; és istenáldotta eredetiséggel szólaltatja meg. A Jékely-hang nem aprólékosan kikísérletezett, kifejlesztett, mint nem egy nemzedéktársáé – különben semmiképpen sem diffamáló a költőre, ha lépésről lépésre hozza létre a maga hangját –, hanem megszólalással megtestesült. Mindjárt első kötete első versében. Esztétikai sarkigazság, bár gyakorta megfeledkezünk róla, hogy verset csaknem mindenki írhat, de a költészet a saját hanggal kezdődik. (A saját hang persze saját világot is jelent, másképp létre sem jön.) Valaha régen volt egy olyan hirdetés: „Saját hangja, vigye haza” – a magnó persze elfújta ezt a hanglemezüzletet. De a költőktől nekem mindig eszembe jut abban a változatban, hogy akinek van, annak a könyvét érdemes hazavinni.

Milyen hát ez a Jékely-hang, melyen az archetipikusnak, az örök költői életérzésnek korunkra transzponált változata megszólal? Csapda a feltett kérdés, nekiszaladás helyett jobb apró mozdulatokkal próbálkozni. Először is, közelítésül: természetesen a nagy Nyugat-nemzedék munkálkodása utáni hang ez; virtuóz formakultúra hozza létre, mint Weöresét s a későbbi Radnótiét. De tekintsünk csak bele az előbb emlegetett első Jékely-vers kezdő sorpárjába: „Hogy vagytok, hé, szegény kóborkutyák, – hogy bírjátok ki mostanság a sorsot?” – s egy Jékely-specialitás máris kirajzolódik: a közvetlen természetessége. Sorra lehetne idézni a versindításait: csupa-csupa természetes tényközlés. Az élményt adó lírai helyzet világos leszögezése. Hagyományos – talán Áprilytól reá szállott – pontosságigénnyel a szándékolt avantgarde homályt, az absztrakt kifejezésmód bizonytalanságát vagy az ügyetlenség esetleg sokat sejtető mellétalálatát messze kerülve. Másodszorra – továbbvivő ellentétként – a hagyományos egész egyes részelemei (nyelvi, képi, rímtechnikai elemek) már csöppet sem hagyományosak, hanem bizony nagyon is modernül széthúzók, ellentétes vagy elütő tónusokból kikevertek. Nyelvi diszparátsága: nagy erejű, el nem koptatott erdélyi szavak balladai atmoszférája – ez mindenkinek nyomban felötlik –, ugyanakkor az intellektuális vagy a városi köznyelv tömörítő találatai. „Fák öbliben lábbog a hold-kanu” vagy „suhamlik az idő”, „torha fa” egyfelől, másfelől pedig: „tündöklő égbe disszidálsz”. Vagy egymás mellett, egymás sarkát taposva a fiatalkori, nagy összegező vers, a Csillagtoronyban, egyetlen szakaszában: „Szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog, – s döcög sómalmi-ló útján a Föld, – körötte úsznak árjától gyötört, – zilált felhő-archipeláguszok.” S ugyanez a kettősség vagy akár többszörösség a képi elemekben, megint csak egy versen, a Téli éjszakák-on belül: „Enyém maradsz, enyém, bárhova mennél: – megőriz verseim kék Déva-vára, – édes Kőmíves Kelemenném!” A felfedezésszerűen beillesztett balladás kép után – Jékely igazán nem tehet róla, hogy azóta csaknem konvenció lett – apollinaire-es vagy Jules Laforgue-os torlasztott sorok következnek, közepükben egy félreismerhetetlen szürrealista képpel: „A céltalanság tuskója koponyám behasította; – a seb zeng rajtam, mint fekete kotta. – Minek, minek e könnyező halandzsák –.” Ha valaki belemagyarázásnak vélné a kép minősítését, félrehallásnak a tónust, üsse fel a verset, és az idézett sor után vadonatújonnan költészetünkbe emelt két gyönyörű Apollinaire-strófára lel. Pontosabban: Apollinaire-lebegésű két pompás Jékely-strófára.

S végül a rímtechnikáról. Ez külön fejezetet érdemelne. Egyfelől a tartalomhoz simuló, hibátlan zenéjével, másfelől pedig a meghatódást ellenpontozó mai disszonanciájával vagy akár iróniájával. De ha példák során át részletezném is váltakozó, édes és fanyar vegyülésüket – pedig az már túlságosan is szakmai dolog –, még akkor is bizonytalan volnék benne, hogy eredménnyel jártam-e. Mert hát, istenem, lehet-e egy hangot, ami akusztikus, fogalmilag véglegesen behatárolni? Egy olyan hangot, melynek éppen a hagyományosan harmonikus és az elegáns könnyedséggel újított, diszharmonikus elem vegyítésmódjában rejlik egyedisége, messze ható szuggesztivitása?

Elégedjünk meg annyival, hogy ez az eltéveszthetetlen hang a mollban írt ifjúkori mű után, e költői költészetnek pompás eredményeit fenntartva, később egy zordabb nagyköltészet dúr hangnemében is remekléseket hozott létre. Az ötvenes és hatvanas évek csúcsteljesítményeire gondolok. A csúcsokra – hangsúlyozom, mert kritikusi balfogás volna egy Jékely-formátumú költőt váltakozó szintű átlagával mérni.

Olyan versekre, melyek szintúgy, mint egykor az Apotheozis vagy a Csillagtoronyban és Kalotaszegi elégia, emberi és magyar létkérdéseket summáznak (sodró lírai áramukban a valóság végtelenül gazdag tenyészetét őrizve), csak amennyivel a régieknél szikárabbak, romantikátlanabbak, annyival mélyebbre hatolnak. Említhetném itt a Középkori fametszetek-et, a talán-talán ismertté vált Futballisták-at, de igazánból a Zsámbék romjai-ra és Az utolsó szó keresésé-re gondolok.

Megismerendő versek, megtanulandó címek. Nem csupán Jékely Zoltán, de, meggyőződésem, XX. századi líránk nagy teljesítményei. Ahogy a nagy teljesítmények közül való – jó volna belátni, olvasói élményünkké tenni – Jékely Zoltán fiatalkori költészete is a harmincas években.

Végtelen nyár

Annyiszor emlegettem már, hogy nekünk olvasóknak a költőkkel személyes a kapcsolatunk, szemben a regény- és esszéírókkal (nem is beszélve a más művészeti ágak alkotóiról), hogy csak tétovázva merem ide írni: gyakran még azt a pillanatot, azt a verset (verscsokrot) is meg lehet jelölni, amely a közvetlen, alanyi érintkezést létrehozta. Tudni lehet, hogy mikor zárult a „lélektől lélekig” áramkör, s lett az olvasói örömből a költő iránti érzelem. Bizony elég furcsa dolog. A magam tapasztalatai között tallózva, a múlt ilyesféle pillanataira visszatekintve, még hozzáfűzhetem: nem is kivétel nélkül a legnagyobb vagy legismertebb versek hozták létre. Ady például – miért, miért nem – a Krisztus-kereszt az erdőn című versével tett hódoló hívévé, kamaszként, tizenhárom-tizennégy évesen. Kosztolányi a Szerelmesek és az Ének a semmiről című két versével, melyet a Pesti Napló egy vasárnapi számában olvastam, hosszú villamosozás alatt, betéve tudva mindkettőt már az út végén. József Attila az Újság című egykori napilapban megjelent Születésnapomra üde és hetyke merészségével, azzal a bizonyos taní-tani végrímmel fogott meg. Illyés az annak idején elkobzott Rend a romokban kötetével, mely személyiségéről oly rokonszenves, oly vonzó képet formált, hogy másoktól is távol tartó fogságában tartott egy teljes nyáron át.

De hát minden versszerető olvasónak – más és más versekhez kapcsolódva – megvannak az ilyesféle érzelmi eljegyzettséget teremtő élményei. S bár nem volna érdektelen kiteljesíteni felsorolásukat a jelen irányában, s főképp költőnként és olvasói korosztályonként egybevetni tapasztalatainkat – hátha kirajzolódna netán valami statisztikával igazolható esztétikai tény –, a továbbiakban mégis csupán egyetlen ilyen kapcsolatról beszélek, arról, ami Rónay Györgyhöz fűz. Mennyi esetleges, bemérhetetlen külső körülmény is belejátszik ebbe az esztétikai alapú, de esztétikán túli megragadottságba! Rónaynak például nemzeti történelmünk egyik legszomorúbb napján kerültem a vonzáskörébe, 44 őszén, a nyilas hatalomátvétel óráiban. A megmaradás idegtépő latolgatásait, a „lenni vagy nem lenni” következményű választás feszültségét csillapítottam a Te mondj el engem című kötetének verseivel. És ez már valóban nagyon furcsa. Mert a versekben közvetlenül semmi, de semmi nem volt arról, ami akkor betöltött, ami szünhetetlenül égetett. Másban rejlett a vonzásuk, olyasmiben, amit a történeti és személyes körülmények áttétellel aktualizálhattak csupán. Az irodalmi foglalatosság, az alkotás romantikusan felnagyított hite volt az, ami ebből a feszes formaművészettel létrehozott kötetből sistergő pozitívumként csapott bele a negatívvá vált pillanatba. Az a bizonyos: dalolni „szétrepedt torokkal, tán arabul, csak az isteneknek”, amely a Szerb Antalnak ajánlott Talán című versben vagy a Hölderlin-ben megfogalmazódik. Az „És mégis, mégis fáradozni kell” fiatalosan heves, biztatóan kételytelen, hivatásért lelkesülő változata.

Hol van ez már? Hol van nyoma a mai Rónayban, például a napjainkban megjelent Kakucsi rózsák című gyönyörű kötetben? A hevesnek, a kételytelennek, a romantikus irodalmárláznak semmi. De…

A művészi személyiségnek egyik legcsodálatosabb tulajdonsága: a magaalakító változása. Az, ahogy apránként – és a szemünk láttára – bontja és építi magát. Létrehozza és túllépve meghaladja, amit létrehozott. Legyen akár ösztönösebb, akár tudatosabb ez az önalakító mozgás (csak tudatos vagy csak ösztönös persze aligha lehet), a művészi tevékenységnek mindenképpen a feltétele. Hiszen a művész nemcsak csinál, létrehoz valamit, hanem teremtve formálja magát, hogy teremthessen. E belső építkezés nélkül csak a mű terjedelme nő, mondjuk így: ívszáma.

Ha Rónay György egykori kötetére ma visszatekintek, és azután számba veszem közel négy évtizedes önalakításának műveken mérhető történetét, akkor sarkalatos változás egész sorát jegyezhetem fel.

Nézzük előbb a szembeszökő jegyeket. A fiatal Rónay ritkán és csak a felajzottság magas fokán megszólaló költő volt. Ma természetes beszédű és spontán. Akár a Kakucsi rózsákat, akár a Mérleg című egybegyűjtött kötetet forgatva, világos, hogy ami annak idején soha, ma (elég régóta) egyetlen lírai észrevétel már versre készteti, legyen kiváltója az idő, az évszak mozdulása, egy hangulatvibrálás vagy egy gondolatszikra. A vers az idők során összehasonlíthatatlanul természetesebb közlésformája lett; természetesebb, mondom, mert azért műfaji köre nem tágult lényegesen: ma is, mint egykor, a létezés, a helyzetét vizsgáló egzisztencia közérzete a fő ihletője. Mintha az egyén viszonyát a léthez – ezt a szűrt, sok mindentől lecsupaszított problémát – tartaná az alanyi költészet alapforrásának. Ezen a klasszikus hagyományon belül lett spontán. Ha tetszik, a goethein, amely kételytelenül, magabiztos közvetlenséggel vonja bele az olvasót akár a személyes élmény keletkezésébe is: „Ich ging im Walde – So für mich hin, – Und Nichts zu suchen – Das war mein Sinn.” Korunk költészetében oly ritka mozdulat ez, mint utcáinkon az udvarias kalaplengetés.

A feszessége. Nemcsak maximális formai tökéletességre törést értek ezen, a rímek és ritmusok tisztaságát, a szöveg könnyedén bravúros megmunkáltságát, hanem a szavak, kifejezések megválasztásának eleganciáját is. A fiatal Rónay ebben nemzedéktársainál (Radnóti, Vas, Jékely) szigorúbb. Ha Jékely a magatartásával, borzongásaival és hevüléseivel, ő a szövegével volt költői költő. De ma? A Kakucsi rózsák-ban van egy rezignált négysoros, amely erre is felel: „Minden igének megadni a testét? – Mind kevesebb, akiért érdemes még. – Mit törje magát? Mivégre beszéljen, – ha szavát sem értik már Ninivében?” Pedig Rónay megadja a testét ma is az igének, sőt fokozottan adja meg. Nem annyira a hangzásra, választékosságra, hanem ami fontosabb, az anyagszerűségre figyelve. A kötet kiemelkedő verseiben, akár az infarktus okozta öregedésversekben vagy a Kettős arckép ciklusban, de legfőképpen a csúcsot jelentő Szerápion legendák-ban (lesz szó róluk a továbbiakban), még költői hatóanyagot is váltott. Háttérbe szorította vagy eldobta a formát, a költői szavakat, s helyette a látásmód, a tartalom költőiségével hat. Azt húzza feszesre, többnyire persze rímtelenül vagy éppen kötetlen ritmusú szabad versben. Így hozta létre a kötet hagyományokon túllépő kis remekléseit (Záróra, A kertész és a rózsák, Ars poetica, A sisak stb.).

De a külsőbbnek tűnő jegyeken túl, nézzük a belső változást. Azt, hogy mi lett abból a már idézett hivatáslázból, abból a „dalolni csak az isteneknek” hitből? Mi a romantikus lobogásból? A Szerápion legendák-ban rejlik a felelet, és még egy kötetzáró nagy versben, A hajós hazatérésé-ben. Hogyan, Szerápion? Ne szégyelljük felütni a lexikont: „sztoikus ókori filozófus Hierapoliszból”. S ne szégyelljünk utánagondolni annak se, hogy a sztoicizmus az elfogadás, a belenyugvás bölcselete. A cselekvéssel szemben a nem cselekvésé. Ezt hirdetné ma, műve magaspontján a hívő, a cselekvő humanista Rónay?

Nem mondtam eddig, de a Kakucsi rózsák afféle anabázis, a visszahúzódás, a létből való kivonulás könyve, akár Illyés Minden lehet-je vagy Csorba halállal szembenéző legutóbbi kötete, melynek a címe is Anabázis. S ha a költői érzékenység túl korán is készteti a költőt a tapasztalatok összegezésére (sorsérzet, emberi kötelékek, a hazával való kapcsolat), a végső képletek leolvasására a távolodás távlatából, akkor is annak kell venni szavát, aminek szánta. Magától a költőtől kölcsönözve a kifejezést: a „zsongó Hallgatás” szavának, a végtelenség „néma ajkú” beszédének, „mielőtt visszaolvad elemébe”. S ezzel már benne is vagyunk a Szerápion legendák jelképrendszerében, melyben előttünk „végtelen víz, mögöttünk végtelen homok, mindkettő enyhén fodrozódva, éppen csak annyi különbséggel, hogy a tenger mozgékonyan, a homok mereven”. S mi vagyunk, akik állva haladunk, két tenger közt egy hullámsáv. S hova haladunk? De kategorikusabb itt a kérdés: merre kell haladnunk? Ha szabad átfordítanunk a többértelmű jelképek sorát, melyeknek jelentését szántszándékkal lebegteti a költő, akkor a mindennapi tülekedéseken túl, az agórák napi árfolyamáról s az ájtatos tülekedők tőrvetéseiről tudomást sem véve, saját nyarunk szabadsága felé. Egy önmegvalósító Nyárba, hol ki mindig magányban él, sosem magányos, hol semmitől sem lehet megfosztani a semmiért sem törtetőt, a semmihez sem ragaszkodót („akármit vettek el, minden hiánnyal én lettem gazdagabb”), hol nincs is pokol, ha magadban kioltod a másokét is. De az értelmezést szolgáló, tömörített félidézetek helyett, álljon itt egy egyenes idézet, amely képi áttétele ellenére annyira személyes vallomás, hogy magyarázatra sem szorul: „Látod ott a madarat? A fél eget átszelte már, – mióta itt vagyunk, neszét se hallani, – csak száll, hasítja egyenletes szárnycsapással a maga tengerét, mindig tovább. Hová? – Mig nyarába nem ér”. Íme, a sztoikus vagy a passzív, a krisztusian-keresztény elemek ezt a nagyon is aktív cselekvést szolgálják, ezt a műre, teremtésre koncentrált ars poetikát. Vagyis hogy az a fiatalkori alapérzés, amit a Talán című versből idéztem, ha romantikáját vesztve, de érvényében megnövekedve, millió tapasztalattól árnyalódva és kiegészülve a Kakucsi rózsák-ban mégiscsak visszatér. Nem programként, mint annak idején, hanem életmódként, betöltő életcélként. S ha Rónay György műveinek „nesz nélküli” (értsd: az agóra zsivajában nem emlegetett), egyre impozánsabb növekedésére tekintünk, látni kell: élet és művészi hitvallás nála mennyire egy.

S ha Rónay, a költő, valaha rég – ezzel kezdtem – érzelmileg magához fűzött a fiatalkori versekkel, most ezt a kötést – annyi változás után és csöppet sem esetleges körülmények között – újra megerősítette a Kakucsi rózsák-kal. Tanúsíthatom, a versszerető olvasó tapasztalni fogja, e csúcsokhoz ért költészet ritka, személyes vonzóerejét.

A pontosság pátosza

A költészethez annyi szép illúziónk tapad, hogy amikor a költő illúziók nélkül néz szembe kikerülhetetlen sorsával, számunkra szinte az a leggyötrőbb. Amikor például Tóth Árpád egyik utolsó versét ilyen reménytelenül zárja: „Versek, bolondság …Szép jóészakát!”, amikor Radnóti azt írja: „Der springt noch auf – így végzed majd te is”, amikor Babits: „Akiket szerettem nem szeretnek, – akikért ragyogtam, eltemetnek.” Pedig az ilyen gyötrő megállapítások mélyén mégis ott munkál az élet lappangó hite, valamiféle vékony reménység. (Másként nem versben tennék a költők – hiszen a művészi tevékenység, a legkétségbeesettebb is, életigenlő.) Az a hősies pesszimizmus dolgozik itt, amit Kálnoky Lászlóról beszélve, Vas István oly nyomatékkal emleget, s amiről azt fejtegeti, hogy a maga bátor szembenézésével és szókimondósával valójában gyógyító pesszimizmus. Sőt diadalmas is, hiszen tudatunk áttör általa a determinációnkon, ami „…már egy neme a megváltásnak”.

De itt most már nem általában van szó nagy költőink komor sorselőérzetéről (melyet az idő rendre igazol, szemben a gyenge költők narcisztikus pesszimizmusával), hanem Kálnoky külön sorson alapuló különleges életérzéséről, amelyről nem lehet nagy általánosságban, konkrét ismeretek nélkül beszélni. Ahogyan nem lehet például Tóth Árpádéról vagy John Keatséről sem. A költőkkel való viszonyunk van annyira személyes, hogy elkerülhetetlenül beletartoznak olyan életrajzi adalékok, amelyek egy prózaírónál például esetlegeseknek tűnhetnek fel. De hogy mennyire nem azok, hogy valójában sors- és tudatmeghatározó képletek, azt maguk a versek tárják elénk. 1943-ban így kezdődik például Kálnoky Bordaműtét című verse: „Gonosz fogókkal hét bordám kitörték – hallottam megreccsenni csontomat.” S szinte fölösleges is tovább követni a jellemzően pontos és borzongató leírást: „ha akkor láttad volna azt a tálat, – melybe vérem folyt! Micsoda utálat: – csupa húscafat, genny és csontdarabka. – Ha láttad volna azt, mit én se láttam, – vállból lapockán túl feltárva hátam…” Egy megjelenésekor már feltűnést keltett nagy vers, azóta lírai közkincsünk darabja, az 1942-ben írt Szanatóriumi elégia térképezi fel mintegy lírai Varázshegy-ként azt az életérzést és szemléletet, amely Kálnokyban a betegség nyomán kialakult. A túlfűtött és egyben lefokozott szanatóriumi tenyészés körképe után, utolsó versszaka így összegez: „És vándorolnak a csillagképek felettünk – megfejthetetlen rend szerint. – Lelkünk anyagtalan, és színes sár a testünk, – amelyben életnedv kering. – Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe. – Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbe – kerülnek egykor csontjaink.”

Ha az idézet felszíni rétegére, a mondanivalóra figyeltünk, rábólinthatunk: íme, csakugyan tetten érhető az a pesszimizmus, amelyről szó esett. Csakhogy a versnek már az egyetlen strófából is kiérezhetően – mást mond a zenéje. Az a tisztult, zengő, életvággyal teli verszene, amelyet a fiatal Kálnoky érett művészete létrehoz, mintha éppen a közölt tartalmak ellentétét zengené: azt, hogy az előzményekben tett megállapítással szemben, igenis vigasztal bennünket a művészet varázsa, meg azt, hogy dehogyis mindegy, hova kerülnek és mikor a csontjaink. Olyan (formába rejtett) mondanivaló szólal meg itt, amely Tóth Árpád pesszimizmusában mindig is jelen van, azt ellenpontozza. Nemcsak a hasonlóan meghatározó sorsban, a humanizmus rokon felfogásában, az emberségbe vetett hitben, hanem a közlendőkkel szembeszegülő megéneklésben van közte és a fiatal Kálnoky között rokonság. A verszene cizellált, bravúros tisztaságában, a nemes képanyag plasztikus vésettségében, ha Kálnoky, már akkor is, láttatásában Tóth Árpádnál élesebb, kegyetlenebb. Hát persze, helyesbítheti az olvasó, hiszen a Nyugat harmadik nemzedéke, melyhez tartozott, többnyire a nagy nemzedék hangját variálta, abból keverte ki a sajátját, Kálnoky történetesen tárgyiasabb szemlélettel, groteszk látásmóddal, már-már szürreális víziókkal egyre inkább elegyítve mintegy a romantikusból és érzelmesből jutva el a hűvösen tényszerűhöz, az egykori moderntől a mai szemléletünk szerinti modernhez.

Igaz, de vajon az eltelt harminc-harmincöt év alatt, ebből a sóvár életnosztalgiával telített, ebből az ellenpontozó énekből mi maradt? Az új Kálnoky-kötetben (vigyázat: költői termésünkből kiemelkedő, nagy kötet!), a Farsang utóján-ban az olvasó igazán meglepő feleletet kap. Gyötrőt is, felemelőt is. Gyötrőt, mert itt a tények kegyetlen szemrevételezését ilyen nyilvánvaló zenei cáfolat már nem ellensúlyozza. És a tények is, ha lehet, még egyszerűebbek, ridegebbek, köznapiabbak. A szemrevételezés többé nem tépelődő. Itt szürkés iszap az órák üledéke, láncos golyót hurcol a gondolat, és nincs megváltás az asztalára görnyedőnek. Itt „a bútorok, porlepte tárgyak, – az elmosatlan poharak, edények – mint valami alkalmi vérpad – sivár kellékei…”. Itt a kifacsart napok elkékült hullái, „itt ami él, csak a háttérben él, – s nem önmaga, sápadt jelképe csak – valaminek, ami magára hagyva – vergődik, de nem képes megjelenni – s folytatni, aminek nincs folytatása”. Itt nincs semmi más, csak ami volt, és amiért nem érdemes maradni. Végeláthatatlanul lehetne folytatni az idézetek és fél idézetek sorát a legkülönbözőbb versekből kiemelve, egytől egyig abból az alapérzésből fakadnak, mely a világ köznapi tárgyait, a másoknak legalább menedéket kínáló otthont is, egy felkészített vérpad kellékének tekinti.

Kálnoky László itt olyan nagyítón át s olyan közeli, éles fénnyel vizsgál egy elkerülhetetlen és szélsőséges emberi érzéskört, ahogy talán még senki sem vagy még korunk nagy költői közül is alig valaki, pedig korunk költői közül nem egy, képtelen sorsán végighaladva, bőséges tapasztalatot szerzett a Semmiről. (Lásd például József Attila késői verseit.) Nemhiába állapítja meg egyik kritikusa még a Lázas csillagon című előző kötetről beszélve, ahol már jelentkezett az, ami itt kiteljesedik, hogy Kálnoky híradása, szembenézése „önkínzó heroizmus”, mely „az állandó fenyegetettség érzése fölötti örök győzni-akarást mozgósította folyamatos művészi készenlétté”. Hát persze, a hűvös megállapítás magja alapigazság: mindig is művészi készenléttel diadalmaskodtak vagy igyekeztek diadalmaskodni a költők balsorsukon. Itt azonban a pontosan meghatározott folyamatos készenlét kivételes kiterjesztéséről, meghosszabbításáról van szó, alig bejárt tudatterületek, hellyel-közzel felderített pontok teljesebb költői birtokba vevéséről. Nem tudok mást mondani: abban az erőfeszítés-láncolatban, amely a görög „ismerd meg magadat” tétel óta szűnhetetlenül folyik, s mely az egyénen át az általános emberi önismeretet célozza, Kálnoky gyötrő kötete is lép előre egyet. Megtudunk belőle valamit – nem örömtelit, nem megnyugtatót, –, ami általános emberi sorsunk jegyei közé tartozik.

De vajon ez a heroizmussal átadott híradás miért felemelő? Éppen heroizmusa, pontossága, precizitása révén? Mert nem tapicskol az önsajnálat sekély állóvizében? Mert a lehetséges maximumig tárgyiasít, anélkül azonban, hogy módszert változtatva, az objektív költészet eszközeire bízná csaknem elmondhatatlan alanyi mondandóit? Kérdések, amelyek újabb kérdéseket szülnek. Miért felemelő, ha Vörösmarty azt mondja: „Az ember sárkányfogvetemény! Nincsen remény. Nincsen remény!”? Miért gyönyörködünk abban, ha a költő a fájdalom paroxizmusában felsikolt; „Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni.”? Ne kívánjon az olvasó gyors választ – jobbára csak tényeket regisztrálok. Azt a tényt járom körül az analóg idézetekkel, hogy Kálnoky, miközben a Semmi emberileg befogadhatatlan tapasztalataihoz közelít, verseivel mégis gyönyörűséget kelt. Hogy szenvedéseit feltárva – ezzel a költőként végzett új bordaműtéttel –, nekünk esztétikai élvezetet szerez. És nem is akármilyen élvezetet, hanem a kiváltságos, a létünket tápláló költészetét. Pedig Kálnoky mai lírája nem úgy élvezetes már, szolid művességet csillogtatón vagy akár bravúros-díszesen, mint valaha rég. Zenéje zenétlen zene lett. És szinte uralkodik versében az a tényközlő, látszólag csupasz megállapítás, amit a romantikus ízlés még üldözött. Sőt éppen a szabatos beszéd, a pontosság lett egyik fő lírai ereje.

Igaz, nem akármiféle pontosság. „Sohasem léphetek a – bensőmbe vezető – lépcsőfokra – megállapítani – vajon az ott folyó – idült üszkösödés – tömegjárvány-e, vagy személyes ügy.” A vizsgálódás olyasféle képtelenbe hajló, distinktiv precizitásának a példája ez, mely éppen lélektani képtelenségénél fogva az olvasóban robbanás erejű. A lélektani képtelenségnek tűnő szabatosság már-már az egész új termés minősítő kulcsszava lehetne. Kálnoky ugyanis meg nem hátráló racionális megismerésvággyal, klasszicizmusra törő hűvösséggel tárja fel azt, amihez a kortársi költészet többnyire más, töredékesebb vagy áttételesebb módokon közelít. Jelképes, irracionális, dekonkretizáló vagy éppen zavart dadogásba fúló érzékeltetéssel. Kálnoky is megtehetné ugyan azt, amit a modern verseszközök lehetővé tesznek – és elég nagy eredmény, hogy egyáltalában lehetővé teszik –, de a számára nem elégséges megközelítésbe nem nyugszik bele. Viaskodik erőtlenül – ahogy vallja –, s felismert erőtlenségének ez a makacs küzdelme: költészetének diadala. Világos, tagolt beszédre sikerül fordítania az előlünk elrejtettet, a meg nem szólaltathatót, sikerül emberivé közelíteni az emberen kívülit.

Persze, azért ne higgyük, hogy az erőtlenül viaskodó csakugyan erőtlen. Legalábbis nem az a fölébe kerülés és kifejezés költői eszközei területén. Ha pontosságában csupaszabb is a mai Kálnoky-vers, képi kifejezésének „ideges csillagszórói” szikrázó fényeket lobbantanak benne. Idézni lehetne nem egy remeklését. (Például: „döglött halak hasán látod viszont tulajdon sápadtságodat”, „egy vese formájú arcélt láttál az ablakon túl” vagy: „holtomig fog lüktetni értük harcban kapott, állatszív formájú sebem” stb.) De hát a képi remeklés költészetünkben csaknem kötelező nemzeti hagyomány. És a képi erő ismert nagybirtokosaihoz képest Kálnoky nem is igazi nagybirtokos, nem is annyira a költői szemléletből fakadt új képpel hat, hanem sajátosan alkalmazott megnövelt tartalmú, apró kiegészítéssel megújított képpel. Például: „lassan tájékozódom, mint a hajótörött, – aki szélcsendnek képzeli a megállt időt”, vagy: „ferde képű vakremény jár előttünk – nyomukban évtizednyi másnaposság… és az örökös józanság kolonca”, vagy még egy képsor: „A pirkadat parázsló ketrecében, – a madárfüttyös ég halálkék harmatában – görbülten fekszünk, mint az embriók.” Ez az utóbbi az Újjászületés című vers befejezése.

Persze, ezek a hasonlatanyag mineműségét illusztráló idézetek láthatóan bőven vallanak a költői érzésvilág tartalmairól, magáról a mondandókról. De hogy a kötet mondandóinak teljes ívét is kirajzoljuk, hogy ennek a küzdelmes hódításnak rejtegetett, élet fele fordult, felemelő pátoszát jobban megidézzük, A letépett álarcok című versnek még néhány sorát ide kell iktatni: „Igen! Én mondom ezt, halálra szánt, – féregcsupasz teremtmény, aki csigánál – védtelenebb, egyedül mit sem ér, – annál veszélyesebb sokadmagával, – s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj. – Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el, – ki újraszüli önmagát!”

S valójában ezt, a menekítő újrateremtést hozza létre Kálnoky a Farsang utóján-ban, nemcsak a tudásszomj, hanem a költészet szilárd erejével.

Hegyen, tó fölött

Takáts Gyula Vulkánok, fügefák című több mint félezer oldalas verseskötetére, melyet Szántó Piroska szép rajzokkal díszített, szerényen azt írja csak rá; régi és új versek. Holott a kötet nyilvánvalóan több ennél; s az 1965-ben megjelent válogatott kötetről (Évek, madarak) sem feledkezve meg, a hetedik évtizedét taposó költő lírai termésének első nagyszabású összefoglalója.

Nemcsak az ünnepi pillanat s nemcsak a termés gazdagsága és bősége miatt nehéz belefogni ismertetésébe, hanem azért is, mert Takáts Gyuláról pályája különböző állomásain oly sokan, oly kiváló költőtársak és kritikusok rajzoltak írói arcképet. S mi több, ezek a képek, bár más-más toll más-más stílusban vetette papírra őket, oly igen hasonlítanak egymásra. Mozaikképük alapján – hiába húsz-, harminc-, negyvenévesek – a költő időmunkálta, napjainkban kiérlelt arca világosan felismerhető. Amiből következik egyfelől, hogy a portrékat olyan nemzedéktársak készítették, akik Takáts Gyula költői arcvonásait a közös indulás és a közös pálya bensőséges közelségéből figyelték meg, s mellesleg pompásan tudtak karakterizálni (Radnóti, Vas István, Rónay György); másfelől pedig az, hogy az eltelt idő érlelő hatalma alatt maga a költő nem esett át gyökeres változáson; folyamatosan, törés nélkül abból fejlesztette tovább magát, aki volt.

Ott tartunk tehát – belefogva végre a személyes pályaképrajzba –, hogy Takáts Gyula a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozik. Első kötete, a Kút 1935-ben jelent meg. Ez a harmadik nemzedék – ha számon tartjuk is közöttük az idővel egyre erősödő egyedi különbségeket – összességében – legalábbis a harmincas évek idején – egy stílust testesített meg. Új romantikájával a tárgyszerűbb és köznapibb hangú második nemzedéktől némileg különbözőt. Nyomozzunk utána, kopogtassuk ki egyetlen versszakon, miként illeszkedett bele Takáts Gyula annak idején, indulása korában ebbe a stílusba. A Kút második verse (Magány) így kezdődik: „Az én arcomba jégszemű sikló nem lesett. – Csobogó léptemre széthajlott a berek. – A vizitök kelyhe kék italt kinált, – s a nád cirmán felejtett emelőhálóba – várt reám a magány ezüstlábú pókja – Árva szöcske sírt kajla kalapomba…” Mielőtt bármit is hozzáfűznék, előre kell bocsátanom, amit Takáts Gyula költészetének ismerője eleve tud, hogy az ő szülőhazája Somogyország, és felnevelője, gyerekkori játszóhelye a Balaton melletti Nagy-Berek. S most szemezzük végig a versszakot sorról sorra: a sikló jégszemétől, a széthajló berken át a vízitök kelyhéig, a nád cirmáig és az emelőhálóig, sőt a letett kalapban cirpelő árva szöcskéig: csupa-csupa megfigyelt, versbe emelt pontos valóságelem. Egyetlen nyugatos hangzású jelkép van közöttük, de tulajdonképpen az se rí ki a nádi képből; a magány ezüstlábú pókja. Ezt leírhatta volna, persze, egészen más szövegösszefüggésben a fiatal Radnóti vagy Jékely is. De tovább tallózva a régi kötet verssorai között, lehetetlen fel nem figyelni a példánkban már körvonalazott, speciális valóságanyagra. Ilyesmire például: (a vén halász) „megroggyant térdit pálinkával keni – konyhája tőle szeszszaggal van teli. – Mint a haldögé hályogos a szeme”.

Hadd általánosítsunk: Takáts Gyula sokkal erősebben kötődik a látotthoz (a Balaton-vidék és a somogyi táj kínálta élményekhez), mint amennyire kapcsolódik a nemzedéki hanghoz, az irodalmi megformálás korabeli divatjához. „Lírámban – vallja – a valóság az a repülőpálya, amelyről indulni tudok.” S méghozzá nem akármiféle valóság, hanem túlnyomóan a természeti. Afféle költőhorgász ő, aki a vízparton töltve a napot, az örökmozgó természet hal villanású benyomásait ejti zsákmányul. De ahogy előre haladunk az időben, a valóság Takáts Gyula számára valóban egyre inkább csak fel- és leszállótér. A vers röppályáját a látványtól ihletett meditáció íveli végig földközeli látomásaival. Ez a meditáció, ez a nem annyira intellektuális, hanem inkább örök bölcsességeket körbejáró tűnődés bármennyire helyhez és időhöz kötött megfigyelésből indul a maga kanyargós útjára, általánosabb tartalmú, nagyobb távlatokat és távolságokat egybefoglaló, mint ahogyan a kiindulásból feltételezni lehetne. A Somogyországot megörökítő költő nem „somogyi költő”. Hiszen a költő (ha az valóban) éljen bár Vlagyivosztokban vagy az Antillákon, Niklán vagy Sztregován, Kaposvárott vagy Bece-hegyen, mindig és mindenütt a világ középpontjában él. Ezt a Takáts Gyuláról szóló tanulmányok így körvonalazzák: „Somogyisága elválaszthatatlan egyetemességigényétől” (Tüskés Tibor), vagy: „a somogyiság nála is (mint Rippl-Rónainál) világot jelent és nem provincializmust” (Rónay György).

De Takáts Gyula mondanivalóit (lírai tűnődései tartalmát) ne intézzük el ilyen sommás általánosítással. Mert persze, elmondható, hogy a példaképnek tekintett költőelődökhöz, a reformkori eszméktől ihletett nagyokhoz kapcsolja a természetes vonzódás (még élet-, sőt verselésmódja is emlékeztet rájuk); s hogy etikus magyarság és emberségeszményükkel, nemes pátosszal telített humanizmusukkal rokon a humanizmusa. De a humanizmus mégsem elsősorban cselekvésigényként jelentkezik benne, hanem inkább tudósibb tartalmaival; ősi, XVI. századi fogalma szerint. Bennünk van, és környezetünkben létezésünk titka – Takáts Gyulát ez a humanista alapfelismerés sarkallja. Az anyagban és lelkünk anyagában. Csak el kell jutni a jelenségtől a törvényig.

A legtöbb költő századunkban az emberben, vagyis önmagában befelé indul erre a kutatásra. Takáts Gyula spontán lírikus létére nem ilyen alanyi, nem ilyen személyes. Verseiből nem rajzolódik ki élettörténet, nem bontakozik ki a belső vívódásoknak az a felismerésről felismerésre jutó rendszere, amely, mint egy kristályszerkezeti ábra, plasztikussá tenné a belső történések alakulását, formálódásuk csomópontjait. Az ő patinás humanista kutatása a külvilágra irányult; s a megfigyelésekhez fűzött, beléjük vegyített személyes líra kezdetben alig lépte túl a klasszikus költészet hagyományait. Rejtetten, később persze túllépte. A valóság költői titkainak keresőjéhez (hiszen a költészet benne van a világ dolgaiban, csak meg kell látni, fel kell fedezni) idővel egy természettudós, egy történész-régész, sőt egy színek és formák hatását kutató festő is társult. A költő-polihisztorrá lett Takáts Gyula számára az emberi létezés költőt ihlető örök problémaköre a dolgok létének problémakörévé tágult. Történelmünk földtörténetté. Egy bazaltorgona, egy mészkőből kibukkant kagylóhéj ember előtti idők eseményeit vonta bele a versbeli tűnődésbe. De a föld kivetette bronz, a pattintott kődarab csak attól az eleven kézmelegtől válik költői elemmé, amely a jeltelenségből kiemelte, attól az elmélkedéstől, amely átéli általa az idő nem mindennapi léptékeit. Takáts Gyula polihisztor szemlélete ahhoz a költői felismeréshez (foghatóvá, érzékletessé, kézmeleg-elevenné tett élményhez) vezetett, hogy a mi osztott, emberi időnk a kozmosz csillagóráival egy. S ha verseit forgatva, odatelepszünk a költő mellé (mindig egy hegyoldalba és mindig egy nagy víztükör fölé – vagyis ősi, atavisztikus helyzetben), akkor nemcsak azt hiteti el velünk, hogy a világ középpontjában vagyunk, hanem hogy a múltjával eleven, teljes kozmikus időben is. S szinte csak a szemhatár ilyen (tér- és időbeli) kitágítása után – hogy költészete formálódását tovább kövessem – fordította Takáts Gyula szigorúan vett alanyi önmagára a tekintetét. (Anélkül persze, hogy levette volna arról a másikról.) Az 1975-ben megjelent Száz nap a hegyen című kötet mindenesetre a humanista kutatások afféle összegezése – elmúló létezésünk szemszögéből. De ez már többnyire jelképekkel dolgozó összefoglalás. Igaz, a régi, pontos leírás még itt-ott ebben is helyet kap, de nem a régi, szólamvivő funkcióban. A lényeg itt a filozofikus, peripatetikus (vagyis köznek szánt, beszédhangra írt) kifejtés. S a meditáció kérdése most már: mi, az egyetlen élet és egyetlen idő birtokosai hogyan, mi módon tehetjük „…értelmes egésszé az ellenünk végtelen teret. Értelmes időtlenné az éppen nem örök világot”.

S ami egykor könnyen nyíló és egyértelmű volt, ez már áttételes és nehezen megközelíthető szöveg. Elsősorban az összetett, beért tartalmak miatt. De nemcsak miattuk és nemcsak a verselésbeli érdesség vagy bizonyos töredezettség miatt, amellyel Takáts Gyula nemzedéktársaitól mindig is eltért, hanem a képeken alapuló gondolati íveknek meg-megszakított, majd újra visszakapcsolódó sajátos pályája miatt. A semmibe meredő, félbetört viaduktok miatt, amelyek a vers végéről visszatekintve, mégis-mégis továbbíveltek és vezettek valahová. Ezt a lírai haladványmódot, a közlésnek, asszociációs vagy képi sorjázásnak ezt az egyedi rendszerét, amely éppen a pályatetőző vállalkozásokban kristályosult ki, nem is olyan könnyű olvasói feladat elsajátítani. Ám olyan költő csúcsait rajzolják elénk, aki egy élet megfeszített törekedése árán, fokról fokra növekedve jutott el a hiteles egyszerűtől, e látszólag könnyűtől az összetett nehézig.

Hajnal Anna kőrisfája

Szigligeten a kastélyparkban, a rózsakert bejáratánál van egy gyönyörű fa. Szép társai között is feltűnő. Pedig olyan fák sokasodnak abban a parkban, hogy az ember csak rájuk néz, s máris átérzi, mennyire igaza van Szép Ernőnek: „Az énekes madárnak is kéne külön nevének lenni egynek-egynek, akinek olyan szép szólását halljuk; a hűséges, hatalmas fának is, aki az udvaron áll, vagy akár az országúton, vándorok szemének, szívének örömére… nem megérdemelné az olyan fa, hogy neve lett légyen a földön, mint a kiscsikónak vagy akár a kutyának?” Nos, ha a többi szépnek nincs is, ennek a gyönyörű fának van már neve, ez Hajnal Anna kőrisfája. Kis tábla is van újabban a tövinél, mint minden parki fának, de ez a tábla csak a valódit mondja, és nem az igazat. Azt mondja: bükk, s még hozzá is teszi, hogy ne tévedjünk: fagus silvatica. Pedig a tudomány összes tárgyi igazságát cáfolva, ez Anna kőrise.

De hogy a botanikának is igazságot szolgáltassak, kis története van ennek az elkeresztelésnek. Ez a fa nem olyan bükk, mint amilyeneket az erdeinkben látunk. Nem magasra nyúlt, sudár, hanem terebélyes, és gömb alakú koronája a szokottnál alacsonyabb. Igaz, ágai világosszürkék – ez az a jellegzetes bükkszürke, amelyet Csokonai a holdfényben szőkének látott. Hajnal Anna versében ilyen: „Elaluvó ezüst test, – kebeltelen simaság – hűvösen lehellő, – esőtől vasszürke – hajlatok s gyűrük közül – domborún türemkedő – ezüst combok, karok!” Amiből a vershez is konyító botanikus nyomban tudja: ez bükk. A leírás pontos, lényeget megragadó. Csak a megnevezés téves. A tévedés oka az égővörös őszi lomb, amely csalhatatlanul felkeltette a költőben a kőris októberi lángolását. Egyébként mindnyájunkban, akik láttuk. Tudtuk: ez kőrisfa.

Mert erről a fáról beszélni kellett, valamit ügyetlenül dadogni a formájáról, a rézvöröséről. Romantikusan úgy mondanám: mindennek, ami jelentékeny a földön, sugárzása van, s nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Igen, de a megragadottságra, a felfedezés olykor lélegzetelállító érzésszövevényére vannak-e szavaink? Szótárkészletünk e téren szégyenletesen szűk.

Hajnal Annáé azonban nem az. Ő arra a megnevezhetetlen érzésre, amelyet a természet jelenségei közül például a fák adnak az embernek, különösen fogékony, szótalálásában leleményes. Ne értsük félre, elsősorban nem a fákra, hanem – mint született költőnek – az érzéseire vannak szavai. Azt mondja például egy megtámasztott almafáról: „Te aranyló! te piruló! – boldogságtól megszakadó! – kegyelemtől leroskadó! – kincses tehertől hasadó!” Csak semmi erőszakolt szimbolizmus! – de azért… és amikor egy másik gyönyörű versében (vigyázat: örök darab!) a Kaoba-fákról beszél, vajon csak a Kaoba-fákról beszél-e? „Kaoba-fákra gondolok – esőpermetes dzsungelekben, – lábukon moha fő, dagad, – fülleteg, párás naphevekben, – páfrányok pávafarkai – fölött liánok hintakedve, – őrjöngő zöld zölddel dulakszik, – nagy törzsek körül verekedve, – ágaikban gyík és madár – fészkel, költ, csipog, fal, vadászik, – mintha öröktől folyna így, – s igazuk van! öröknek látszik! – Az élet él, ki hinne abban – hogy óriásokat kivágnak? – éljen! hadd legyen igaza – a boldog, nagy kaoba-fáknak!”

A mi szürke fogalmi nyelvünkön azt mondjuk erre: élethimnusz. De micsoda zengő ereje van, milyen harsány igenje, még a haláltudat árnyékában is. És a himnikus eufória alapja, az elragadottság létrehozója – tessék csodálkozni! – a gyengédség. Ha Hajnal Anna létélményét próbálom kitapogatni – és a fákból indulva, bevallom, arra igyekeztem –, akkor most jutottam el az egyedi titkot rejtő kulcsig. Hajnal Anna forró életszeretetét, mely költészete legkülönbözőbb szakaszait áthatva oly sok remeklést eredményezett, ősi, naiv gyengédség hozza létre. Szűnni nem akaró ámulat, gyermeki meghatottságú csodálkozás a teremtett világon, mely a lehetséges világok között sem nem a legjobb, sem nem a legrosszabb – számára teljességgel idegen az ilyen filozofikus spekuláció –, hanem a legmegindítóbb.

Bármit lát, bármit képzel is el, megrendüléssel mutatja fel a versben. Legyen az árnyék, kő, növény, borostyánba zárt bogár, musztáng, fóka vagy óriási cet. „Be szép a cet, ha nagy bubáját – hátán emelheti a légbe, – majd hegynyi mellét fúrja be – a meleg ajkak közepébe – játszó fúvással-szuszogással – kergetőznek lágydombú vízben, – felszökkennek fényes szelekbe – s visszacsattannak boldog ívben.” Nemcsak azért idéztem, hogy ebben az egész természetre kiterjesztett, örök anya-gyermek játszadozásban gyönyörködjünk, hanem hogy ide írhassam a folytatását is, a Hajnal Anna-i alapérzés megfogalmazását: „Szép, aki él, ember vagy bálna! – meleg testünkben meleg vérünk – szökell labirint-útjain, – énekel bennünk, amíg élünk.” S ez már nem csupán gyengéd megfigyelés, hanem életmagyarázat, létezésmítosz. Az „egy vérből valók vagyunk” maugli-i ösztönös életfilozófia.

A harmincas években, Hajnal Anna költői kiforrása idején divatba jöttek újra és azóta is, legalábbis a költészetben meglehetősen kelendők a mítoszok. S bár a harmincas évek lírizmusa költészetére nézve nagyjából meghatározó lett, Hajnal Anna mitológiája igazából nem hasonlít, nem hajaz az új vérrel, mai érzésekkel felélesztett régi mitológiákra. Benne alig támadt vágy arra, hogy mitikus hősök vagy hősnők fényes személyiségét öltse magára, történeteiket újraélje, ahhoz sem volt különösen kedve, hogy a régi mitológiai kelléktárat kifényesítse, szemkápráztatóan csillogtassa. Ő a maga privát mitológiájának elemeit nem a múltból, de környezetünk, a tenyésző-élő mai világból származtatja, s ezeket a pontos és gyönyörű valóságelemeket lelkesíti át, emeli mitológiává a „minden létezővel testvérek vagyunk” felnagyított és kiterjesztett azonosságtudatával. Felnagyított és kiterjesztett – mert Hajnal Anna nagy képzeletű és gyengéd beleérzése nemcsak az objektív világot emberiesíti, ruházza fel humánus érzésekkel, hanem a szubjektív-képzeltet, árnyékok, árnyalakok, fantázialények kozmoszát is. Költészete áthangolt, lélekkel telített teljes mindenséget bűvöl elénk, melynek éltető eleme, teremtő létrehozója – hadd hangsúlyozzam végső nyomatékkal – a mindenségre kiterjedő szeretet. S ez a világot átható és világot formáló szeretet, melyet Radnóti kozmikusnak nevezett, olyan erős, olyan sugárzó benne, hogy akkor is éltető erő marad, amikor élettársát elvesztve, ujjongó léthimnuszait elzengve, a legnehezebbel néz szembe. De ez a még mélyebb, még megrendítőbb új mitológia csak napjainkban van születőben, beszélni róla még korai.

A magyar líra XX. századi parkjában – ezen a képzeletbeli Szigligeten – a régi faóriások mellett gyönyörű fák nőttek magosra, szinte a szemünk láttára. Szép társai között is feltűnő Hajnal Anna kőrisfája. Születésnapi üdvözlet helyett, álljuk körül és gyönyörködjünk benne.

Portrék az Újhold költőiről

 

A hiány költője

Pilinszky János költészetének nemcsak lelkes és titkos szektája van, mint mondjuk, valaha a Füst Milánénak (akit értékeihez mérten sajnos ma sem olvas eléggé a versszerető nagyközönség). Nem, Pilinszky, bár egykor évekre számon kívül maradt, már elég régóta vitathatatlanul, csaknem divatként népszerű – nagy költői értékeihez, teljesítményeihez mérten az. Honnan, miért ez a szélesebb népszerűség? Érdemes elgondolkozni rajta, mert a dolog nem is olyan természetes, nem is olyan magától értetődő.

 

Kezdjük mindjárt Pilinszky tartalmain, az életszemléletén, amely a mai olvasó előtt első látszatra a leginkább különleges. Nem katolicizmusára célzok itt; a hit által színezett humánum művészi megelevenítése – lásd például Rónay György költészetét – már a sok száz éves hagyomány következtében is természetes számunkra. Másról van szó, egyedibb szemléletről. Pilinszky egy hajó orrán áll, de háttal a menetiránynak. A távolodót látja, a múlót, a reménytelenül múlttá válót, de azt is csupán egyetlen szemszögből: elmúlásából, önnön lényegét mintegy felizzítva a vég előtt. („Egyedül az, ami elveszett, világolhat.”) Ezt a sűrítő, kihagyásos szemléletet, jól tudjuk, a háború élménysora alakította ki, véglegesítette Pilinszkyben. Századunk történelmének káini tette – hogy a vallási jelképrendszerben maradjunk –, vagy modern, több milliós áldozatú Szent Bertalan-éje – hogy vallástörténeti hasonlattal éljünk. Ennek a Szent Bertalan-éjnek (Bergen-Belsen, Mauthausen, Auschwitz stb.) ő még a fenyegetettje sem volt. Csupán mint véletlen tanú élte át látványként és képzelte tovább látomásként, ahogyan egy költő idegzete szabadulásra képtelenül átél valamit. Vagyis hogy lélekben belerokkant, belepusztult. Nem annyira a bűnbe (pedig attól is meg lehet bomolni), hanem a szenvedés apokalipszisába. Az az egyszer megpillantott, éhező francia fogoly – hogy egyik legismertebb versét idézzem –, emlékképeiben visszajárva, nemcsak követelte a szívét, de meg is kapta. Pilinszkynek a létet kísérő fájdalom, a szenvedés lett legfőbb ihletője. Az az egyetemes szenvedés, amely egyfelől „az örökös sötétet” tapossa itt „hasadt patákon, hártyás lábakon”, másfelől facipőben botladozik a halál sarkig kitárult kapuja felé. A kiszolgáltatott lét, a fenyegetett emberi egzisztencia. Tudálékosan úgy mondhatjuk: a képzelettel meghosszabbított egyszeri tapasztalás alapvető és általános létélményévé lett; és viszont – mert a folyamat reciprok –: létélményének kifejezési formája lett a KZ-láger – és persze az egész háborús élménycsoport.

Költészetének magja: a létezés tragikuma. S ugyanakkor a vele való küzdelem. Ebben az utóbbiban bukkan felszínre szemléletének másik különleges jegye. Hiszen mégis élünk, az a bizonyos hajó mégiscsak halad velünk. „De szállva im elsők között a sorban – biztatta magát Arany János a legnagyobb kétségbeesésben –, vásznunk dagad, hajónk előremegy.” Pilinszky azonban nem így, nem ott tudja a tragikum ellensúlyát. Remény csillog az ő képzetei között is. Fényesség van ott, tűző napkorong, de az valami más: a végítélet napja. Ez a vágyott, kietlen és fenyegető napkorong az ő bizonyos úticélja. A boldog pusztulásé? Vagy a boldogtalan megigazulásé? Nem tudható, hiszen tévedés azt képzelni, hogy valamilyen üdvözüléstan tételeivel – és nem egy heves közérzet meghajszolt, szomjú látomásaival – kerültünk szembe. E látomásokban a végítélet nem is annyira megméretés, hanem sokkal inkább lét- és teremtéskorrekció. Mintha volna utána még folytatás. Mintha helyreállna vele a lét „arany egyensúlya”, mely a költő visszatérő képzetei szerint csak a búcsú pillanatában állhat helyre. Figyeljük csak: „Mint vesztőhelyen, olyan vakító – és olyan édes. Úgy igazi minden.” Vesztőhely és édes, pusztulás és öröm – így párosan újra és újra visszatérő motívumok. Pilinszky különben mostani, még inkább lecsupaszított és a régieket már-már magyarázó új korszakában maga így összegez: „A jövőről nem sokat tudok, – de a végítéletet magam előtt látom. – Az a nap, az az óra – mezítelenségünk felmagasztalása lesz.” Az előzmények ismeretében talán nem merészség úgy értelmezni: az emberi egzisztencia kiszolgáltatottságának megszűnése.

 

Másfelől is indokolni lehet ezt a nem szó szerinti értelmezést. Pilinszky a hiány költője. Egyfelől elvont formában mindannak a hiánynak, amelyet az emberiség java évezredes erőfeszítéssel be akar tömködni. Másfelől a lét rendjéből fakadó, betömhetetlen hiányénak. Annak, ami a semmi megsejtéséből, átéléséből következik. Művészete a konkrét, szubjektív élményből kiindulva egyre inkább az elvont, az általános felé halad. A tapasztalat felől a törvény felé. Kezdetben volt a háború. Ez konkrétum. Egzisztenciát formáló alaptapasztalat. De már ezt a tapasztalatot is mily minimális szubjektív elemmel, micsoda roppant szigetelő tárgyiasítással írta meg! Kell is ez, nagyon kell, hiszen XX. századi képtelen tapasztalataink – már csak méreteiknél fogva is – szinte-szinte elérik az emberileg felfoghatatlan, a nem antropomorf határait. Pilinszkyn ólomköpeny ez a tárgyiasítás, mely megóvja – már amennyire – az élményben rejlő sugárhatástól. Mennyi mindent elhagy és feláldoz a költői eszköztárból, hogy ezt a tárgyiasítást megvalósítsa: nincsenek szokványos értelemben vett témakörei, alanyi megnyilatkozásai, nincs itt táj, nincs természet, vagy ami van, az csupán kivetített megelevenítője a kiszolgáltatottság pőre léthelyzetének. Pilinszky, mint forrasztólámpa a lángot, erre az egy pontra tartja rá költészetét.

 

És itt, ennél a világító pontfénynél pillanthatjuk meg, hogy a költő vállalkozása milyen nagyszabású. A legnagyobb vállalkozások közül való mai líránkban: a század legsúlyosabb, szorongató élményét a lehető legkisebb helyen, maximális tömörítéssel, a lézersugár élességével fejezni ki. Hogyan, mivel éri el ezt a jellegzetes pilinszkys élességet, a kifejezés intenzitását? Nos: szavakkal. És itt a lényeg megvilágítására hadd kérjek kölcsön egy Babits-gondolatmenetet: „Minden igazi író – írja Babits Mihály Minden a szón múlik című jegyzetében –, aki önnön alkotásának folyamatát figyeli, rájön előbb-utóbb, hogy az írói mű kitűnősége vagy elhibázott volta legvégső fokon stíluskérdés. Szavak, átmenetek és fordulatok ügye – legalább amennyire az író azt láthatja és megállapíthatja… A legmélyebb tanulmányokat végeztem; gazdag vagyok élményben és emberismeretben; őszinte és erős érzelmek hevítenek. Mindez nem ér semmit. Ha a kellő szó a kellő helyen nem áll rendelkezésemre: művem papírosízű, rajzom érdektelen.” Pilinszkynek a szóválasztás és a szóelhelyezés a legfőbb erőssége. Nem úgy persze, hogy szép stílusa van, ez ostobaság. Hanem úgy, hogy szavai láttató erejét, versbeli súlyát, jelzőképességét a maximálisra tudja fokozni. Sőt ami már-már kivételes sajátsága: csaknem állandóan a maximumon tudja tartani. Erre minden eszközt felhasznál, ha tetszik, a tömörítés, szóösszevonás, vágás, bujtatott képi látomás minden modern eszközét, csak trükköt nem, puszta stílusfordulatot nem. Vagyis hogy a stíluskérdés – ennyiben ki kell egészíteni Babits szavait – nála nem stíluskérdés. (Különben jobban utánagondolva, Babits se tartja annak.) A szó, a kép, a látomás mindig a valóságból fakad, annak párlata, lényegének felismerése, törvényének megfogalmazása. Pilinszky nemhiába talál rokon szavakra (és persze a semmi átélése körül rokon élményekre) József Attilával – mint ahogyan ezt Beney Zsuzsa részletesen meg is írta –: szavai felfedező szavak. Versbeli közlései heurisztikus közlések.

Nehéz ezt ilyen szűk helyen, a szövegösszefüggésből kiragadva, példákkal is bizonyítani. De mégis, pusztán ízelítőül: „plakátmagány”, a kivégző osztagra utaló „kocka-csend”, „hamunéma fal”, „a múlandóság ránca”, „a magány extatikus torlaszai”, „a haragos ég infravöröse”. Példák felfedező jellegű képi erejére (a szóválasztáson és elhelyezésen túl ez a legerősebb eszköz): „a jelenidő vitrinében égek”, „Felöltöm ingem és ruhám – begombolom halálomat”, „mint tagolatlan kosárember – csak ül az idő szótalan – nincs karja-lába már a vágynak – csupán ziháló törzse van.” Folytathatnánk bár, de ehelyett inkább húzzuk alá azt a gondolatot, hogy a stiláris lelemények magja nem stiláris. Pilinszky hatása meglehetősen érződik a hatvanas évek magyar líráján. Visszatérő szavai, motívumai, poénre kihegyezett versleírásai egy sereg költő művében bukkannak fel. Éspedig nemegyszer hatástalanul. Miért? Mert a pilinszkys szavakhoz a mindig velük együtt járó felfedezés is szükséges – elkerülhetetlenül.

De hát azt mondtam, a menetiránynak háttal áll, a dolgokat elmúlásukban látja. Hogy volna mégis felfedező? S azt is mondtam, népszerűségén érdemes elgondolkozni, hiszen létköltészete lírai divatjainktól eléggé elütő. Csakhogy a múló jelenségvilág számunkra nem múló híradást közvetít vele rokon, szintúgy tünékeny egzisztenciánkról. Ez örök és mély mondanivaló. Pilinszky specialitása, felfedező különlegessége, hogy a mélyben lappangó létérzetet éppen azok között a tömeges és képtelenül szélsőséges körülmények között tárta fel, melyeket századunk teremtett kataklizmáival és megismétlődő válságaival a kataklizmák után. A Nagyvárosi ikonok című kötetben összesített Pilinszky-líra a létérzet topográfiai leírása. (Az újabb kötetek, a Szálkák és a Végkifejlet, mindehhez megvilágító kiegészítés, egyszersmind kísérlet a létélmények általános egyenleteinek, mintegy algebrájának felállítására.) Vagyis hogy az egész mű együtt, töményebb és konkrétabb kezdeti, oldottabb-elvontabb mai állapotában, olyan problémákra szegeződik egy látcső célratartásával, amelyek végiggondolása, végigélése nélkül századunk emberét megérteni nem lehet. S ha közben a szemlélet és jelképrendszer hellyel-közzel, mint mondottam, tartalmaz is speciális, nehezebben átélhető elemeket, a rejtett kínjaiban megszólaltatott, a kiszolgáltatott és felmagasztalásra váró humánum mindnyájunk vágyott ismerőse. Azt hiszem, ebben van, itt van a Pilinszky-líra népszerűségének kulcsa. S ha Pilinszky a dolgoknak, a jelenségvilágnak háttal fordul is, e minden rezdüléséből feltörő humánum révén nem háttal áll: teljes mellel fordul a jövő félé.

Portré retussal

Rába György

Rába György is azok közé a költők közé tartozik, akik a negyvenes években indultak, jobbára a felszabadulás után, és akiknek fiatalkori, formáló, sőt determináló tapasztalata volt a háború. Idegekben hordott, nem csillapodó, az erkölcs és a lét végső kérdéseiig ajzó tapasztalata. Ez a szembekerülés, sőt félrepillantás nélküli szembenézés a legnehezebbel, melyre legszebb korukban, még a biológiai optimizmus teljében kényszerültek, természetesen nemcsak létérzetüket formálta, hanem – hiszen a dolgok összefüggnek – költői céljaikat, költészetük mineműségét is meghatározta. Ha valakinek alaptapasztalata, hogy a létezés dráma, melyet félelmes előrejelzések között hol lassabb, hol nekiiramodó tempóban játszat el vele az idő, a sors, akkor számára a vers: híradás a közérzetről – dráma közben, egy-egy felismerés villámfényében. Rába György egy helyütt így fogalmazza ezt meg: „A vers tanúságtétel – az emberről, drámájáról és színpadáról: az életről. A történések homokja alól ki kell bukkannia az igazságnak, a törvények kő-arcának; az anekdota, az impresszió önmagában érdektelen és esetleges: magánügy.” Ez azonban – ha kicsit belegondolunk – nem annyira általános érvényű meghatározás, mint amennyire formája szerint gondolnánk, hanem személyes ars poetica. Figyeljük csak: „a törvények kő-arca”; „az anekdota, az impresszió…: magánügy”. Vajon nincs-e rímelés itt a József Attila-i „csak a törvény a tiszta beszéd”-del? De kövessük még egy darabig nyomon ezt a tudós mezbe bujtatott vallomást: „Ugyanakkor a líra, az alanyi költészet azzal érdemli meg nevét, hogy indulatot közvetít, egyszeri megnyilatkozás is. De a költő csak néhány verssor erejéig állítja meg a napot, hogy küzdelmére világítson. Beszéde ezért ünnep: a lényeglátás és a szavak ünnepe. Nyelvéből el kell hagynia a szónokias, a magyarázó, sőt igen gyakran még a társalgó összetevőket is, hogy a nagy összefüggések mellett a még kendőzetlen indulatokat is megragadhassa. A sallangjaitól megfosztott vers így akár kiáltás, háborgó belső világ hű kifejezése is lehet.”

Így Rába. Összegezzük csak: „nagy összefüggések”; „háborgó belső világ”; „sallangjaitól megfosztott vers”. Ez megint mond valami lényegeset Rába költészetéről, de még mindig elég messze van tőle. Próbáljunk tovább közelíteni, küzdve-kínlódva a fogalmi nyelv eleve adott tehetetlenségével meg azzal a zavaró érzéssel, amely a kritikust elfogja, ha az irodalomtudományt már-már az esszé művészi rangján gyakorló Rábával akar konkurrálni. De hát ő maga, az ő szövege kényszerít a feladatra.

Méghozzá eltávolodva közelítsünk. Azok a költők, akikkel Rábának rokon az élményvilága, rokon a hangja, nála (talán igaztalanul) inkább elismert, jelentős vagy nagy költők. Az erkölcsi, filozófiai reagálásra kényszerítő alapélmény – és persze a saját vonzódásuk – olyan ősökhöz közelítette őket, akik a magyar líra mai forgatagában kevésbé elevenek, vagy csak látszatra, optikai csalafintasággal elevenek. Vörösmartyból a tomboló tapasztalatok után ezt emelték ki maguknak: „És mégis, mégis fáradozni kell”, és a folytatást úgy, mint a nagy előd, az általános emberi szem előtt tartásával együtt vallották: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.” Babitsból a költői tartás rezüméjét merítették, sok minden mellett, mondjuk ezt: „Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha – virág volnál a saját sírodon.” És József Attilától? József Attila a legközvetlenebb elődjük. Tőle való a fentebb már körvonalazott alaptétel: a vers nem valami megcsinált, tetszetős holmi: egy hatásos benyomás, egy tanulsággal járó történet; a vers a közérzeti állapot összegezése egy adott pillanatban; egy-egy költészet egésze pedig magának a léttel küszködő embernek a drámája. Ezért lehet egy költői életmű katartikus hatású.

De József Attila nemcsak a kifejezendő, hanem a kifejezés területén is útjelzőjük volt. Nem úgy persze, hogy kimunkált eszközeit, védjegyzett motívumait hasznosították, alkalmazták volna – erre líránkban rengeteg példa van, de ez epigonszintű követés, nem érdemes rá szót vesztegetni. Ők a módszerét fejlesztették tovább, mely a fellazított vers, elsősorban az avantgarde által felszínre hozható tartalmakat hagyományos formában, már-már klasszicista igénnyel tárta az olvasó elé. (Gondoljunk a formahű Nyugat-versben őelőtte elképzelhetetlen, polgárjogot nem nyert merész képzetkapcsolásaira, párhuzamaira, vágásaira, továbbfejlesztett, látomássá növelt képeire, melyekben a látszólagos klasszicitás mögött a felszabadult analógiás költői gondolkodás roppant érzékletessége dolgozik.)

Rába és költőtársai – hogy végre mégiscsak visszaérkezzünk hozzá – ezt a módszert hasznosították, és fejlesztették tovább. Előreléptek, két irányba is: egyrészt úgy – s ez különösen Rábára jellemző –, hogy az analógiák sűrítésével, egymás lábába kapó alkalmazásával még töményebbé tették a vers szövegét, még több költői információt préseltek bele. (Gyakran a felfejtés igényét, magyarázatvágyát ültetve el az olvasóban.) Az új kötetből, a Lobbanások-ból íme egy kiragadott példa: „A lenti léthez tartozom – a látvány-alji éjszakához – már tapintható vas-sötéthez – nem üti át – a pillantások sorozat-lövése.” Csupa tartalmas és szuggesztív analógiás tömörítés: egymással is összekapcsolódnak, s belepréselik a sorokba azt a közlést, melynek kifejtése hosszas és dadogó prózai mondatokban lehetséges csak. De tovább idézem a verset, hadd lássa az olvasó a maga szélsőségében ezt a nehezen, de mégis felfejthető, gazdag tömörséget: „S a várva várt nap – a másnap – megismerése ingoványnak – cserépedény dicsőségére jutva.” Persze a tömörítésnek ez az analógiás kapcsolás csak egyik eszköze; éppúgy szolgálja ezt a dolgok indoklás nélküli, de drámát szuggeráló egymás mellé állítása: „Egy percnyi föld – élükre állított percek – az ég magas – egyszeriek a csontok” – vagy a fölösleges szavak, az olvasó tudatában amúgy is felsejlő ige egyszerű elhagyása: „Bár lehetne – egy tekintetbe – a nap teljes ívét – a fénykeltét a fénylementét – s a repesést a delelőt.”

Ki ne látná, hogy a vers szövege így nemcsak tartalmasabb, hanem feszültebb, szenvedélyesebb is, a közlés irama sebesebb? De éppen mert „a háborgó belső világ” „kiáltás”-igényű közléseiről van szó, valamivel hűteni kell, általános érvényűvé kell tenni ezt az alanyi felfokozottságot. S itt érkeztünk el a József Attilától való különbözőség, az előrelépés második mozzanatához. József Attilánál az „én” még mindig és mindenkor azonos József Attilával, a költővel. De a modern költészetben ez koránt sincs mindig így. Már Füst Milánnál sem közvetlen az azonosság a vers alanya, egyes szám első személye és a költő között. Ő a maga szecessziós koturnuszán többnyire idegen személyek álarca mögül beszél. (És Weöres is, hányszor, de hányszor!) Rábánál és társainál azonban nem erről van szó. Ők nem más személyből beszélnek, hanem a tapasztalatok, a megismert törvények és szenvedélyek tárgyiasításával, a világ dolgaira való kivetítésével: az énből általános alanyt csinálnak. Bármennyire személyes is a tapasztalás, amelyről hírt kaptunk, maga a tapasztalat általános érvényű. Persze a líra dialektikája révén így van ez minden valamirevaló költőnél: a személyes egyetemessé lényegül át. De ők, hogy a személyes véletlenül se maradjon magánügy, az én versbeli pozícióján, funkcióján változtattak; tartózkodással, eltávolítással lefaragták róla az esetlegest, mindazt, ami old, félrevisz, fecsegésre késztet.

Csaknem képtelenség ezt a fontos jelenséget ilyen kis helyen bemutatni az olvasónak. Mégis egyetlen példán megpróbálom érzékeltetni. Előrebocsátom: az egész gazdag kötetben – ha jól nézem – mindössze egyszer fordul elő az a szó, hogy én. S akkor is kiemelve, sorvégen, hogy a másokkal való ellentétet, a vers kompozíciós fordulóját hangsúlyozza. De idézzük ide a kötet egyik legszubjektívabb versének teljes nyolc sorát, a pályáról, a költői útról tett vallomást: „Egy szűk mezsgyén haladtam az egyetlen – ige felé elnémulóban – Ha megláttad foltot a szemhatáron – süllyedni emelkedni testemet – az út írt engem nem mehettem – másfelé s most az a mezsgye vagyok – már soha semmi több – és soha kevesebb” (Visszanézve). Ugye, világos? Nem másról, egy törvény kő-arcáról van itt szó.

Rába György azt mondja itt: „nem mehettem másfelé”. Azt a közérzeti drámát kellett apránként, versről versre megformálnia, amelyet átélt, s melyet új kötete a magas költészet színvonalán összegez. Erről a költészetről könnyű megállapítani, hogy túlnyomóan belső dráma, s hogy tematikailag visszafogottabb, társadalmi mondanivalójában szűkszavúbb, áttételesebb, mint a nagy előd és példakép. Ez természetesen alkat kérdése is. Meg szerencsétlen múltbeli körülmények következménye is, amelyek Rábának és vele rokon társainak teremtőerejét, nagyszabású humanizmusát oly könnyelműen félrevetették. Rákos Sándornak – egy a társak közül – van egy magára és költőbarátaira utaló, megdöbbentő nagy verse Ras Shamra torzóiról, akik félig élnek csak, sem meghalni, sem megelevenedni nem tudnak. Vajon az analógiás tömörítésre felhozott példa („a lenti léthez tartozom, a látvány-alji éjszakához”) tartalmában, közérzeti híradásában – s éppen benne rejlik a Lobbanások egyik alapmondanivalója – nem rímel-e, nem egyezik-e Ras Shamra torzóinak létérzetével? Igen, de a Ras Shamra-versben megidézett költők régen megelevenedtek már: helyük van legjobb költőink között. Nélkülözhetjük-e sorukban Rába Györgyöt?

Szabó Magda, a lírikus

Szabó Magda életműsorozatának első kötete, a Szilfán halat verseket tartalmaz. A szélesebb olvasóközönség bizonyára meglepődik ezen. Hiszen kevesen tudják ma már, hogy a nagy sikerű regényíró eredetileg költő volt. Éspedig nem csupán úgy, hogy tehetségének karakterét kezdetben félreismerve versekkel kísérletezett. Érett, sőt elismert költőként változott át prózaíróvá, szilárd körvonalait váltotta át más körvonalakká, akár Daphné, amikor babérfává lett. E hasonlattal, isten őrizz, dehogyis minősítem a műfajokat. Csupán a helyzetet szeretném érzékeltetni: mert a költő, akár a mitológiai lány, veszélyben volt, amikor meglepő átalakulással írói lénye mégis megmenekedett. Az irodalomból kiiktatott, hallgatásra ítélt költőként kezdett prózát írni, és akkor hagyott fel végleg a versírással, amikor kéziratban lappangó regényei 1958-ban megjelentek.

A Szilfán halat tizennyolc év bőséges lírai termését tartalmazza. Feltételezem, hogy mindent bemutat, egybegyűjt. Még sincsenek a szó szokványos értelmében vett zsengéi. Szabó Magda csaknem kész hangon (ami az évek alatt alig-alig modulálódott), érett formakultúrával kezdett írni. Amit csak olvasóként el lehet lesni a tehetséges utódnak a lefogott, sima előadásmódtól a formai bravúrokon át a rafinált rímhatásokig, mindent ellesett a nagy Nyugat-nemzedéktől. Már-már szecessziósan díszített korai verseiben azonban több van a megtanulhatóknál; benne van egyénisége, saját színe is – ami majd felerősödik –: a dolgok közelnézeti, alanyian elfogult megfigyelése, a nyelvi kifejezés vagy a képsor választékossága, s a latinitásnak az a vonása (képben, metaforában és a bonyolítottat is világosan rajzoló közlésmódban), melyből a kötet címadó verse is fogant. S benne van a szeretet és ítélet kettőssége a környezettel, szülővárosával, Debrecennel és általában a világgal szemben. Öröklött humanizmus ez, mely még ha olykor Tóth Árpád-i panasszal szólal meg is, tud kemény, törvényt mondó szavakká testesülni: „Vagy üldöző, vagy üldözött – nem ismer mást e korszak. – Légy üldözött, hogy véredért, – ne vétkedért sikoltsak!” S eljut ilyen robbanékony intenzitásig: „Alva is lázadok. Mennyire meddő! – Csak sistergek önmagam parazsán.”

1943-ból és 44-ből valók ezek az idézetek. A háborús terror és fasizmus fűti tiltakozó hevüket. Szabó Magda zárt magányban írta őket, költőtársak nélkül. És mégis, ha egy kicsit jobban odafigyelünk a két idézet alliteráló tömörítéseire vagy intenzitására, kihallhatunk belőle egy stílust, ami ismerős; az úgynevezett Újhold-nemzedék stílusát. Magányos, korai jelentkezése – amit könnyű volna bővebben dokumentálni – azt példázza, hogy egy-egy stílust vagy stílusváltozatot mégiscsak az idő hív életre, érlel ki a különböző műhelyekben, a tág értelemben vett társadalmi helyzet, a politikai-emberi közérzet és az adott művészi minőség együttes hatása alatt. Köztudott dolog, hogy az említett költőnemzedéknek közérzetet meghatározó létélménye ezekben az években, a háborús kataklizmában alakult ki, hogy értékelő koordináta-rendszerük, erkölcsi magatartásuk, művészi princípiumaik sora ekkor szilárdult meg véglegesen, éspedig az átéltek szigorú visszahatására a részvét, az emberi felelősség, az értelembe vetett hit és a tudatos művészi igényesség fokozott igézetében.

Szabó Magda, a költő, a felszabadulás után beletartozott ebbe a nemzedékbe; lírája kapcsolódott a társakéhoz, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Rákos Sándor, Vidor Miklós vagy Jánossy István, Lakatos István lírai törekvéseihez – még ha ezek a társak az önkifejezés kérdéseit különböző módokon válaszolták is meg. De elég visszapergetni köteteik lapjait a felszabadulás utáni időre, a 45-től 49-ig terjedő időszakra, melyből Szabó Magda lírai termésének mintegy háromnegyede adódik, csalhatatlan tapasztalat lesz, hogy szinte közös műhelybe kerültünk. A költők ebben a műhelyben olyasféleképpen adogatják egymásnak az idő, a társadalmi lét kínálta „labdát” (a lírai feladatokat), mint egy összeszokott csapat játékosai. Szabó Magda bőven kiveszi részét ebből az összjátékból – ez a legtermékenyebb lírai időszaka –, sőt a maga érzelmileg színezett, szubjektívabb, feloldódást áhító alkatából fakad két párhuzamos kezdeménye is.

Egyfelől viaskodással teli úttörése a belső (tehát nemcsak arcizmokkal megjátszott) megbékélésre. „Kik állva bírtuk a világ – rengését, földre húz a – béke sikamlós talaján – örömünk szörnyű súlya.” Ezt az ellentmondásos érzést nehéz megérteni annak, aki nem élte át. Szabó Magdának legalább egy fél kötetre való verse szól arról, hogy az „ügyetlen boldog a boldogok között”, a „túlélt iszony és gyilkosok közül” miként talál vissza az emberig. Másfelől megint csak a feloldódást áhítva (már nem az életérzés görcsös oda-vissza rándulásait figyelve) megpróbálta kronológiába fogni és epikus versben kiírni a vele történteket, vagy azoknak egy összefüggő darabját. Ez verses regénye, a Szüret, amely – ahogy vesszük – líra, regény és Debrecen utolsó háborús őszéről dokumentum is.

A részletekről az egészre visszatérve: költészetében egy darabon követni lehet a nemzedék útját – mely hű lírai tükre a közösség útjának –: az iszonyatokból való ocsúdást, a belső egyensúlyt kereső, az értelemre támaszkodó erőfeszítést, a visszatérést az emberség hitével megtelő mindennapokhoz. De sajnos nem sokkal az után, hogy Szabó Magda már úgy írt emlékezetes versében, hogy „édesedik az ecet, amit a kor a számba töltött”, ez a lírai építkezés elakadt. A 49-től 54-ig terjedő újabb ciklus verseiben sok minden a visszájára fordul. S a cikluszáró vers, az Aubade című már így fogalmaz: „Hazánk e föld. Még akkor is – ha százszor megtagad, – hazánk e föld még akkor is, – ha el sosem fogad …Kőszemmel néz ránk, mint Kronosz, – hány fiát falta, falja…”

Szabó Magdában a költő lényegében ezzel a verssel hallgatott el. Átadta a szót a társadalmi viszonylatokat mélyebben elemezni tudó, az összefüggéseket kibontani képes prózaírónak. Érteni vélem egyik döntőnek látszó érzelmi okát annak, hogy ezt a sokkal inkább oknyomozó alkotói tevékenységet választotta. Hiszen Szabó Magda szerencsére nem úgy váltott műfajt, hogy a benne élő lírikust kétségbeejtő lírai próza létrehozására szorította volna. Szerencsére valódi prózát írt, jellemeket teremtőt, sorsokat elemzőt, társadalmi folyamatokat feltárót. Vadonatmás tehetséget tudott dolgoztatni, olyat, amely csak ritka kivételként van jelen a lírikusban. Ha a költő itt vázolt sorsát és a prózaíró sikerét egymás mellé teszem, választását igazolja az elbillent mérleg. Fölényesen igazolja. De a költő elnémulásait, aki a felszabadulás utáni belső magunkra találást híven szolgálta és líránkat számba veendő értékekkel gyarapította, mégis sajnálom.

Között

A levegő nagy ruhaujjai. A levegő, amin szilárdan támaszkodik madár s madártan, az érvek foszló szélein a szárny, egy percnyi ég beláthatatlan következményű lombjai, az élő pára fái, felkanyarodva akár a vágy a fenti lombba, percenként hússzor lélegezni a zúzmarás, nagy angyalokat. És lent a súly. A síkon röghegyek nagy, mozdulatlan zökkenései, amint feküsznek, térdenállnak az ormok és a sziklahátak, a földtan szobrai, a völgy egy percnyi figyelem-lazulás, aztán megint a tömbök és a formák, meszes csonttól körvonalig kővé gyűrődött azonosság. Az ég s a föld között. A sziklák roppanásai. Amint a nap átlátszó ércei már-már magukba, fémmé a követ, ha állat járja, körme füstölög, s köröznek fent a sziklafal fölött az égő paták füstszalagjai, aztán az éj a sivatagban, az éj, amint kioltja s kőmivolta magváig ér, fagypont alatti éj, s amint hasadnak és szakadnak a porcok, forgók, kőlapok, amint feszítik véghetetlen, széthasgató önkívületben a fehér s a fekete mindennapos néma villámcsapásai – A nap s az éj között. A szaggatások, hasgatások, víziók, a vízhiányok, a tagolatlan feltámadások, a függőlegesek tűrhetetlen feszültségei fent és lent között – Éghajlatok. Feltételek. Között. Kő. Tanknyomok. Egy sáv fekete nád a puszta-szélen, két sorba írva, tóban, égen, két sötét tábla jelrendszerei, csillagok ékezetei – Az ég s az ég között.

 

Ez a tanulmány: verselemzés. Tehát egy költő módszerének és azontúl egy jellegzetes, modern költői módszernek felfejtésére tett kísérlet – értékelés nélkül.

Nemes Nagy Ágnes legtöbb verse és éppen az ismert, nagyobb versvállalkozásainak sora lélektani szempontból egy-egy projekció eredményének tekinthető. Egy érzés- és gondolatszövevény kivetítésének, másra ruházásának. Nem ő vall közvetlenül, ahogyan ezt az alanyi költőktől megszoktuk, hanem ehelyett létrehoz versében egy olyan sajátosan konstruált, „objektív” világdarabot, a valóságnak egy olyan metszetét, amely énje stabil érzelmi állapotát magán hordozza, kifejezi. Teremt valami „objektív korrelatívot”, vagyis tárgyi megfelelőt – ahogyan T.S. Eliot mondja –, amely felkelteni, szuggerálni képes a közvetlen vallomásba nem foglalt (vagy nem foglalható) lírait és alanyit. A belső tartalmaknak ezt az indirekt, világra projiciált kifejezésmódját hívjuk objektív költészetnek.

Ezt a meghatározást azonban sürgősen felejtsük el – legalábbis időlegesen –, mert sok minden vethető ellene. Először is: minden költészet, amikor tárgyban (tárgy révén) fejezi ki magát, projiciál. Az impresszionista líra éppúgy, mint elődje, a romantikus, nem is szólva a szántszándékkal objektiváló parnasszienről. A tárgyi világ ugyanis önmagában jelentés nélküli; mi ruházzuk fel emberi tartalmakkal. A természeti látványból így lesz érzelmi állapotunkat hordozó tájleírás. Másodszor: korántsem biztos, hogy a költő szubjektuma számára (vagy akár a vers keletkezésének már objektívabb folyamatát tekintetbe véve) bármelyik önmagában helytállónak tetsző fenti megállapításunk igaz. A költő nem fogja elfogadni sem azt, hogy a tárgyak világa jelentés nélküli, sem azt, hogy a számára égetően fontos jelentést ő vetíti rá. Szemében mindez tudóskodó feltételezés, képtelen fikció, formállogikai kívülhelyezkedés az emberi szférán, mellyel szemben egy állandó tapasztalati tényre fog hivatkozni: arra a szüntelen késztetésre, amely a tárgyi világból feléje árad, értelmezését, titkainak kifürkészését, megfejtését követelve. Tudományosabb formában azt mondhatja: ha a megismerés egzakt területén a tudósnak joga és kötelessége vizsgálni az anyagot (tulajdonságait, összetételét, törvényeit), hogyan is lehetne akkor a művészi megismerés területén a tárgyi világ jelentésének, emberre gyakorolt hatásának vizsgálatát egyetlen lélektani megállapítás fiókjába tessékelni és voltaképpen hitelteleníteni? A világ nemcsak hangulat.

Feladva a tetszetős egyszerűsítő igényt, helyesbítsünk hát: 1. a projekció mint lélektani mozzanat egy sereg költői tevékenységben jelen van. Az objektív költészetben legföljebb töményebben és speciálisabban; 2. nem igaz, hogy a tárgyi világ a maga részben emberi megszervezettségében és a vele való mindennapos érintkezésben jelentés nélküli (nyers példa: a puska vagy a kés a maga eszközi mivoltában már jelentést hordoz, ha ránk fogják, veszélyérzetet, sőt halálfélelmet kelt); 3. nem igaz, hogy az objektív költő tárgyi megfelelőt keresve pusztán ráaggatja arra belső tartalmait, hanem úgy igaz, hogy a tárgyi világtól megragadottan, attól szüntelenül ihletetten emel ki részleteket, melyeket a vers beállítása révén mindenki számára érzelmileg jelentéshordozóvá és lekódolhatóvá tesz.

Az objektív költészet tehát az érzelmek direkt megvallása helyett olyképpen idéz elénk tárgyakat, jelenségeket (bizonyos megszervezettségben, történésben vagy szituációban), hogy azok alanyi jelentést hordoznak, „egy érzelem formulájaként szerepelnek – ahogy Eliot fogalmazza – annyira, hogy amikor a külső tényezők megvannak, és eljutnak az érzékelésig, azonnal felkeltik az érzelmet”.

Ha ez így bonyolult, mondjunk egyszerűbbet. Ott van korunk művészi filmje. Az aztán felfedezte, folyamatosan gyümölcsöztette, amit az objektív költő kitalált, sőt mivel művészete mindig is látványban (kimetszett plasztikus világdarabban) valósul meg, könnyűszerrel művészi formanyelvet teremtett belőle. Idézzük magunk elé egy pillanatra a Nagyítás végjelenetében a labda nélküli teniszjátékot. Megfilmesített objektív vers; fogalmilag aránylag nehezen körülírható, mégis szilárd, egyértelmű érzelmi jelentése van. Ha tetszik, egy létérzet összefoglaló formulája.

A létérzettel kulcsszót mondtam ki. Olyan fogalmat, melynek feltárása, megközelítőleg pontos kitapintása a líra egyik központi feladata. Az, már a varázsolásból-vajákolásból való kiszakadás óta vagy már azelőtt is. Ha akarom, az egész emberi költészet – aránylag csekély kivétellel – arra a mindnyájunk által mindennap feltett kérdésre felel: „Hogy vagy?” (Mégpedig maga és a kérdező nevében egyszerre!) Amire a mindennapokban persze nem szokás felelni. Nemcsak azért, mert a kérdezőt már-már terhelő, illetlen dolog, hanem mert nehéz. Mert mit emeljünk ki? Mit rögzítsünk? A pillanatnak megfelelőt, vagy azt a szavaink elől kisikló egészet, közérzetünk teljét, amely a maga gördülékeny molekuláival, mint egy tenger, örökös mozgásban él bennünk? Hogy fordítsuk át köznapi beszédre a partalakító hullámverés vagy a széljárás törvényeit? E dilemmánál helyben vagyunk, ott állunk, s éppen a legkritikusabb pontján a költészet újabb keletű problémájának. A pillanatot rögzítő vallomás elégtelenségénél. Annál, hogy a közvetlen vallomás, beszéljen bár alkalmilag betöltő alanyi érzésről, mellőz, félretol nála többnyire sokkal lényegesebb, meghatározó érvényű lelki tényeket, belső evidenciasorokat. A komplex belső világ egy részletét általános érvényűvé teszi.

E megállapításnak ellene lehet persze vetni: fából vaskarika az alanyi költőtől olyasmit elvárni, ami éppen alanyiságában: belső rezdüléseinek pillanatról-pillanatra való követésében korlátozza. Hiszen a költőnek – kivált a romantika óta – ez éppen a feladata. S éppen a feladat példás betöltésével, a vallomás gátjainak (társadalmi osztályszemlélet, konvenció, hipokrízis, sőt szemérem) félrevetésével vont be és von be lírai anyagként a költészet világába minden lehetséges emberit. Nem lehet eléggé megbecsülni a költők harcát a vallomás szabadságáért a költészet és a társadalmi haladás egymással rokon szempontjából. És éppen e sikeres harc eredménye, hogy a vallomás köre – a század izmusaitól kivált új és új impulzusokat kapva – még ma is egyre tágul. Csakhogy a vallomás limese – jól tudjuk – az esetleges. (Meggyőző példa rá a művészi teremtő munkát kiiktató automatikus költészet, melynek érdekessége, ha van, pusztán lélektani.) Nagyon is érthető tehát, hogy a vallomáskör tágulásával egyidőben – csaknem vele párhuzamosan – jelentkezik az esetlegessel szemben az irritáltság. Az általános érvényűnek más, talán egzaktabb költői megközelítéssel való keresése. A triviális „Hogy vagy?” kérdésre már a szimbolizmusban tartósabb igényű, mélyebb rétegek állapotát célba vevő az áttételes felelet – bár alakilag még többnyire vallomásformájú. Az avantgarde költészet sokféle és egymásnak is ellentmondó törekvését nem véve számba, a hagyományosabb fejlődés útjain a továbblépést a személytelen költészet tette meg, a maga rafinált álvallomásaival. A stabil közérzet kifejezésére olyan helyzeteket, szituációkat teremtve, amelynek vallomást tevő énje képzelt személy volt, nem közvetlenül azonos a költővel. (Lásd Rilke törekvéseit, a magyar lírában Füst vagy Weöres mitológiai alakok nevében tett „vallomásait.”) Itt a költő összetett létérzete kifejezésére valójában „személyes megfelelőt” keresett. Egy lépés innen a törvényszerű megragadására, a mélyben rejlő, eddig még nevetlen érzelmek kifejezésére tárgyi megfelelőt választani. Az egzisztencia meghatározó alanyi mondanivalóit úgy tárni fel, hogy az egzaktabb legyen, és lehetőleg távolodjon a kiindulásában legalábbis az egyszerihez, a pillanathoz kapcsolódó vallomásformától.

Ez a létérzetet közvetetten és komplexebben kifejező objektiválás a világlírában jó ideje elég általános. Az olvasó vagy a műélvező gyakrabban kerül szembe módszerével, mint gondolja. Éspedig nem csupán a versben és a művészi filmben – amire céloztam már –, hanem itt-ott még más műfajokban is. Nemes Nagy Ágnesről beszélve, azért kellett a módszer, a kifejezéstechnika ismertetését előre bocsátani, mert nála – más lírikusok mellett – rendkívül pregnánsan jelentkezik. Költői alkatából, kiküzdött fejlődéséből következő, úgy mondhatnám, testre szabott kifejezési eszköze.

 

De nézzük most már magát az elemzésre kiválasztott verset, a Között-et. Első olvasásra elég titokzatos tartalmú vers, inkább intenzitásával ragad meg, mint elsajátítható egészével. Hogy magáról az emberi létezésről szól, azt inkább csak a haladványából, baljóslatú fűtöttségéből, drámai felkiáltásaiból, majd némi harmóniát csillantó lezárásából lehet sejteni. Az olvasót az sem igazítja el, ha az elmondottakra gondolva, egy speciális életérzés tárgyi megfelelőjét vagy megfelelőit igyekszik felfedezni benne. Ez Nemes Nagy Ágnes lírájában nem olyan vers, mint például A gejzír, ahol egyetlen tárgyi megfelelő van, vagy a Szobrok, ahol egyetlen pontosan körülhatárolt szituációra akad. Itt a tárgyiasítás köre szélesebb: létezésünk adott körülményeire terjed ki; mindarra, amiben az eleven ember a maga sajátos „között-helyzetében” él, ellentétek keresztezési pontján, hogy Nicolaus Cusanus szavával éljünk. Az első versszak a levegőt írja le, a második a földet, a harmadik a nappal és az éj váltakozása miatti „közöttiségünket”. Leírja? Pontatlan a szó, hiszen ez nem leíró költészet, hanem olyként ábrázoló, hogy az ábrázolt „tárgyban”, a benne-rajta-dimenziójában való létezés súlya, problémája, fenyegető képtelensége is előhívódik közben. Nem kevesebbről van szó a versben: milyen tőlünk független létadottságok között játszódik le az emberi élet; létélményünknek melyek a kivédhetetlen meghatározói. S mivel a vers visszatérő, elmélyült kontemplációk eredményeit összegezi, szinte matematikai jelzésekkel fejezi ki magát – a költői matematika már előzőleg létrehozott motívumjeleit ismertnek véve, és azokat bátran hasznosítva. A vers annak nyílik meg, aki Nemes Nagy Ágnes már korábban megteremtett motívumait, képzeteit, képi összegezéseit tudata szélén hordozza, nem itt találkozik velük első alkalommal.

Vegyük szemügyre például mindjárt az első versszakát, a levegőelemet. Nem úgy indul-e a levegő ruhaujjaival és nem úgy zárul-e a belélegzett angyalokkal, mint egy szabad képzettársítású szürrealista vers? Csakhogy ez a más okból is merésznek tetsző versintonálás, ez az egymásba keveredő és külön-külön önálló víziókat rejtő képsor nem az elrugaszkodott képzetkapcsolás, hanem a tömörítés eredménye. Fejtsük fel sorra, milyen előzőleg létrehozott, kimunkált motívumokból kerültek ide az egyes elemek. Milyen felfedezés jellegű alapmegfigyelések összegeződtek bennük. Legelőször is vegyük az elvágott (jellegzetesen elvágott) kezdőmondatot („A levegő nagy ruhaujjai.”), mely, bármilyen ellentmondás is ez, érzékletes felkiáltás. Íme, a szürreálisnak tetsző ruhaujjképzet útja:

 

Ott az erdő. Darabokban jár a köd. Ötujjasan, mint elhagyott kezek, vagy felnyúlnak függőlegesre, már-már uszályos mozdulat. (Ekhnáton az égben)

 

Az anyagszerűséget és a lebegést egyesítő ruhaujjmotívum követhetően innen ered, a köd ötujjas uszályos mozdulatából, vagyis egy megfigyelés képileg érzékletes rögzítéséből. Bár van a motívumnak korábbi megjelenése is: „A felhő föl-le jár, – nagy ruhaujja súrolja a földet.” A lovas (Ez az élmény legközvetlenebb formája.) Mégis, az előzmények feltárását az Ekhnáton az égben című verssel kellett kezdeni, mert az idézett strófából formálódik ki „az élő pára fái”-képzet is – megint együtt légneműség és anyagszerűség –, mely ott is a ködgomolygást érzékelteti:

 

ahogy vonulnak – ahogy kinőnek és ledőlnek ezek a felhős, hosszú törzsek, egy másik erdő jár a fák közt, s egy másik lombot hömpölyögtet.

 

S hogy a strófazáró sor összefoglaló képének előzményére is utaljak: a zúzmarás angyalok és a levegő költői azonosságára két idézet is kínálkozik:

 

Köd száll, a lámpa imbolyog. Járnak az utcán karcsú, roppant, négy-emeletnyi angyalok. S mint egy folyó a mozivászon lapján, úgy úsznak át a házon. (Október)

 

Ne hagyj el engem, levegő, engedj nagyot lélegzenem, angyalruhák lobogjanak mellkasomban ezüstösen, akár a röntgenképeken. (Lélegzet)

 

Napnál is világosabb az idézetekből, hogy a Között első strófájában a levegő mineműségét érzékeltető megfigyelések, kikristályosult költői képzetek szerveződtek egységbe. Új elem benne csupán a már megteremtett motívumok közé beékelt és elég rejtélyesnek ható második, harmadik és negyedik sor („A levegő, amin szilárdan – támaszkodik madár s madártan, – az érvek foszló szélein a szárny”), de ennek rejtélye sem szabadasszociációs eredetű. A madár és a madártan nem a hasonló szóalak ösztönös vonzásából került egymás mellé, egy helyettesítéssel azonnal kiviláglik nagyon is meglatolt tartalma. Olvassuk a sort próbaképp úgy, hogy a repülő és a repülés elve, s akkor már kitisztul az is, hogy mit jelent „az érvek foszló szélein a szárny”, vagyis a tudományosan ugyan helytállóan, de a laikus számára szinte hihetetlenül (foszló érvekkel) magyarázható mellett ott van (szilárdan) a szárny, a mégis felemelkedő. És új persze a strófában az egész egységbe szerveződése a légelem leírásaként, melyről, hogy az a mi emberi lételemünk, csupán a percenként hússzori lélegzés vall.

De erről a szervezettségről és a bele rejtett lírai mondanivalóról még beszélnem kell. Legelőször is valami nagyon egyszerűt kell közölnöm. Azt, hogy az egész strófa, mely mint láttuk, nagyrészt már kész motívumokból alakult ki, egy mindenki által tudott igazságot sulykol belénk, egy tényt dug az orrunk elé. Azt az igazságot, hogy a levegő: anyag. Ezt persze tudjuk az eszünkkel. Csakhogy érzékelésünk sajátos mechanizmusa miatt, köznapi képzeteinkben az anyag látható, tapintható s minden, ami légnemű: nem anyag. A költők szótárában a levegő: a semmi vagy másfelől a remények, az igazság, az isten lakhelye. Nemes Nagy Ágnes érzékletes képeinek itt létrehozott új rendszerével azonban nemcsak az eszünkkel tudott igazságot akarja lírailag is átéletni, hanem szuggerálni kívánja az anyagban való létezés érzelmi meghatározottságát. A levegőhöz kötött lét, a zúzmarás angyalokat lélegző lét beláthatatlan következményeit. A könnyűben, a gyönyörű nem foghatóban, a vágyainkat és transzcendens képzeteinket hordozó légnemű anyagban is jelen levő – de mindig is a tudatunk szélére száműzött – fenyegetettségünket. S ez azért is nyomatékos itt, mert a strófa igéket kihagyó, kiáltásnyi megállapításokból tömörül egybe.

Föld és ég közötti létezésünknek íme ez, íme ilyen a légnemű szférája. A vers ellenpontos szerkesztésében most jön a föld, melyhez súlyunk kötöz, ha gerincünk kiegyenesítve közeledtünk is az ég felé – s mind afelé, amit az ég jelképesen jelent. És persze hogy a súllyal kezdődik mint legerősebb determinánssal. S csak ezután eleveníti meg a strófa – a súlyosság érzékeltetését még egyre szem előtt tartva – a földi domborzat összképét, a földtan hegyekben realizált szobrait. Mintha a Húsvét-szigetek egymás hegyén-hátán fekvő óriásszobrainak képzete nagyítódnék itt fel kozmikus méretre, hiszen földkéreganyaggal dolgozik a szobrász, s a völgy csupán percnyi figyelemkihagyása vagy lankadása. De a lényeg: a tömbök és a formák, melyek „meszes csonttól körvonalig” hordozzák kővé gyűrődött azonosságukat. Azonosságukat mivel? Nyilván önmagukkal. Vagy szobormintáikkal talán? Itt, úgy tetszik, bele van rejtve a sorokba egy olyan többlettartalom, amely Nemes Nagy Ágnesnak megint egész motívumrendszerét ismerve nyílik meg igazán. Az előzményeket szem előtt tartva, kétfelől is feszegethetjük az ide rejtett vagy csak öntudatlanul megidézett alanyi érzelmek titkát. Legelőször természetesen a szobrok felől. Ha a Szobrok és a Szobrokat vittem című versekre gondolunk, akkor fel kell figyelni arra, hogy a költő képzetei között a szobrok fogalma körül áramlik valami különlegesség, valami összetett érzelem. Fogalmilag megközelítve, a művészi alkotás ősi, szakrális jellegének átélése sejlik fel itt. Egy pontosan aligha körülírható megrendülésféle az ismeretlen ősi alkotó és a lehetetlenre törő: istent (isteneket) mintázó alkotásvágy miatt. Megrendülés az ember atavisztikus, égre törő vágyán. A versszak mélyebb rétegében egy félig rejtett vízió lappang: egy maga vagy az isten képére hegyeket formáló nem ember szobrászról. De a mögöttes tartalom továbbfeszegetésére kiindulhatunk egy másik régebbi motívumból is, két változatát is ide iktatom. Az egyik, a későbbi, a már emlegetett A gejzír című versből való. „Aránytalan súlyok alatt húzódva, keskeny testével lassan préselődött kínná gyűrődött kőzetekben”. (Kiemelés tőlem.) A másik, tíz évvel korábbi, 1948-ból való, a Harangszó című versből: „Megsűrűsödnek nedveim, a tömény sav kiüt a bőrön, s a maró, merevedő kíntól így lassan kőzetté gyűrődöm.” (Kiemelés tőlem.) A Között motívuma: a „kővé gyűrődött azonosság” a két előzmény variációja. A két előzmény világos következtetést enged az új megfogalmazás mögött rejlő érzelmi folyamatról, melynek útja: kín → örök érvényűre vágyás → az alkotásban létrejött azonosság.

 

A levegő és a földelem után, most tér rá a vers a harmadik versszakban a nappal és az éjszaka szűnhetetlen váltakozásából adódó közöttiség megidézésére. A szakasz ismét egy érzékletes felkiáltással kezdődik: „A sziklák roppanásai.” S csak utólagos a magyarázat: a hő és a fagy váltakozásai miatt. De ez a természettudományos, egyszerű tény érzelmileg telítve – és tudományosan megint csak evidens kiegészítéssel jelenik meg. „Amint a nap átlátszó ércei – mondja a vers – már-már magukba, fémmé a követ.” A kihagyott ige, a drámai tömörítéssel kiiktatott olvasztják miatt fordítom csak át, s teszem hozzá, mi rejlik a megfogalmazás mögött: objektíve, hogy a fény: anyag, forróságában átlátszó érc, s már-már folyékony, izzó állapotba: fémmé olvasztja a követ, vagyis a csillag-napok természetes állapotába. A kozmikus anyagállapot mineműsége, ténye rémlik fel itt, hogy szubjektíve felidéződjék az élő földi világ számára irtózatos fenyegetése: a tűzhalál. „Ha állat járja, körme füstölög, – s keringnek fenn a sziklafal fölött – az égő paták füstszalagjai.” Egy kozmikus krematórium lehetősége merül fel a sivatagi napzuhatagban, hogy mellé téve, mindjárt megjelenjék a sivatagi éjszaka veszélye: a dolgok magjáig érő fagy, mely nemcsak kőlapokat feszít szét széthasgató önkívületben, hanem – tessék felfigyelni rá – porcokat és forgókat is. Íme, a fehér és a fekete mindennapos villámcsapásainak szélsőséges következményei. Az objektív leírásban (már amennyire objektívnek mondható ez a leírás a szó köznapi értelmében) a nap-éj váltás e szélsőségesen választott sivatagi körülmények között nem más, mint érzelmi formulája (egyfajta) közöttiségünk létérzetének. Annak, hogy miként formál, fenyeget, hasogat szét élőt, élettelent az idő.

 

E három, egymástól világosan elkülönülő strófa után (levegő, föld, nappal-éj) alapmeghatározottságaink ábráin túl már bonyolultabb és áttételesebb helyzeteket érint a vers – és inkább csak egy felsorolás célzásaiban érinti. Valójában nem járja be létünk további ellentéteinek, között-állapotainknak roppant tárházát: jóllakottság és éhség, egészség és betegség, halál és feltámadás, a lent és a fent között tántorgó egyenes gerincű lét („a függőlegesek törhetetlen feszültségei”), béke és háború egymásra épült szintjeit. Alkalom volna ez egy verbális hajlamú költőnek az enumerációra. De Nemes Nagy Ágnes a megidézett kihagyást tartja az egyik legerősebb lírai hatóanyagnak, s ezért a vers vége felé még szorítottabban, még inkább szűkmarkúan bánik a szóval. A záró versszak első két sorában (az érzelmi lezárás előtt) már csak széttördelt, szaggatott, felkiáltásszerű jelzésekre tömörít: „Éghajlatok. Feltételek. Között. Kő. Tanknyomok.” Minden kifejtés nélkül, az indulat felsőfokán már-már dadogva. Csakhogy ilyen előkészítés után ezek nem dadogó szavak, hanem versszakokat magukba sűrítő jelképek. Létérzetünk determinánsai. Az éghajlatok, feltételek éppúgy – s hogy mennyire úgy, azt ezek után fölösleges is magyarázni –, mint a „között”, melyet maga a vers emel érzelemhordozó, determináló fogalommá (bár maga a szó, itt a széttördelt, de összerakható mondatban állítmányi funkciót is hordoz). Hogy a követ és a tanknyomokat ne is említsük, hiszen a kő tágas érzelmi jelentése már a versben (és a felhozott előzményidézetekben) megteremtődött, de ha ez nem volna elég, hozok fel még rá egy, éppen a tankokkal kapcsolatos további példát: „És jöttek már a tankok. – Fémhullámhegyek – elől futott az utca kőmederben, – futottak a puha testek fém és kő között” (Ekhnáton éjszakája). S mindezek után már-már agyonmagyarázás hozzátenni, hogy a kő mellett említett tanknyomok sem azt a csupasz jelenséget hívják elő képzeletünkben, amit önmagukban jelentenek, hanem magukba sűrítik, versbe idézik a két világháborút (és összes következményeit) megélt századot. A háborúk közötti fenyegetettséget. S ez azért más.

Egy század létérzetének öt elvont fogalommal létrehozott formulája áll hát a vers csúcsán – a feloldó érzelmi lezárás előtt. Maga a lezárás – a megváltoztatott refrénnel együtt a végső öt sor – ad még alapot a továbbgondolásra, a töprengésre. Változatlanul a sivatagi tájban vagyunk – kiszolgáltatottságunk lényegig csupaszított színhelyén. Létünk puszta szélen, s akkor elébünk tűnik egy sáv fekete nád; égbe sötétülve, ahogyan előtte állunk (hiszen természetesen este van), és a tóban tükröződve. Mint egy írás a még derengő lapon, a lét betűi, melyekre a csillagok teszik ki az ékezeteket, „az ég s az ég között”, hiszen az ég a tóban tükröződve folytatódik. Egy üzenet egyszerre felülről és a lábunk felől is, a mindenség áradó jelzése. És megfejtetlen tartalmú jelzés. A vers nem mond róla többet – csak annyit sejtet, hogy közlése létérzetet érintő. S már-már profanizáló belemagyarázás, de az egyszerre lággyá, megnyugtatóvá váló verszene alapján jogosult, közlése érzelmi feszültségünket oldó, ha nem is „jó hír”, de valami hozzá hasonló. Olyasféle meglatolt és szűkmarkú biztatás, mint a „küzdj és bízva bízzál” vagy az „és mégis, mégis fáradozni kell”. Valami, ami tűrhetetlen feszültségekkel járó között-állapotunk elviselésére és folytatására késztet. Hogy mi pontosan? Bárki bármit gondolhat: beszélhet biológiai optimizmusról vagy transzcendens vigaszról – mind e következtetésekkel már túllépett a versen. Benne csak annyi van: élve a kozmoszban forgó földgolyón, ég és ég között, létezésünk sötét jelrendszere csillagokkal ékezett.

 

Mindezzel csupán egyrészt a költő alkotásmódját, másrészt a vers tartalmát közelítettük meg. S azt is csak nagy vonalakban. Nem érintettük azt a kérdést, hogy milyen költői célok és milyen speciális adottságok választatják Nemes Nagy Ágnessel az objektív kifejezési formát. Mit akar vele elérni, és miért tudja elérni azt, amit akar? Induljunk ki előbb a költő céljaiból. Erre nézve van Nemes Nagy Ágnesnak egy olyan rövid elmefuttatása, melyet idézni kénytelen vagyok. „A költő az érzelmek szakembere – kezdi A névtelenek című vallomását tanulmánykötetében, a 64 hattyú-ban. – Mesterségem gyakorlása során úgy tapasztaltam, hogy az úgynevezett érzelmeknek legalábbis kétféle rétegük van. Az első réteg hordozza az ismert és elismert érzelmeket; ezeknek nevük van: öröm, rémület, szerelem, felháborodás. A közmegegyezés nagyjából ugyanazt érti rajtuk, múltjuk van, tudományuk, irodalomtörténetük. Ők a szívünk honpolgárai.

A második réteg a névtelenek senkiföldje. Ha este hatkor megállok a Kékgolyó utca sarkán, s látom, amint a Várra egy bizonyos szögben esik a napfény széle, és a Vérmező olajfái egy bizonyos módon vetik az árnyékot: mindig és újra megrendülök. Ennek az indulatnak nincs neve. Pedig mindenki állt egy-egy Kékgolyó utca sarkán.

Hányszor vagyok kénytelen a névtelen emóciónak konvencionális nevet adni! És nemcsak azért, hogy a közmegegyezés srófra járó logikáját olajozzam. Nem. Én magam rontom el értetlen zavaromban a dolgot, s loccsantom bele a Kékgolyó utcai Névtelent egy tócsányi őszi mélabúba vagy egy kád történelmi lelkesedésbe. No persze, hiszen az őszi mélabú meg a történelmi lelkesedés már a szívünk honpolgára.

Azt hiszem, a költő kötelességei közé tartozik, hogy minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen.”

A névtelen érzelmek kifejezése és honossá tétele – ez igazán elfogadható, sőt magas igényű költői cél. Különösen ha a költészetet a megismerés sajátos művészi formájának tekintjük (mi másnak tekinthetnénk?), s valamelyest elgondolkoztunk már századunk lírafejlődésének legfőbb tendenciáin. Hiszen hány, de hányféle irányzat, expresszionizmus, szürrealizmus, szimultanizmus, dadaizmus tört erre, egészen a közlendőiket a szavak kombinációiban kutató költők széles táboráig? Ez az igény századunkra nézve áll, mint a Sion hegye. Mindenképpen passzol arra a magára adó költői gyakorlatra, amely a már felfedezett, az eddig elmondott érzelmek ismétlése helyett, a lírai változatok létrehozásán túl, önkénytelenül is, ösztönösen is, a megismerés határainak tágítására törekszik. Érvényes arra a költőre, aki, mint Nemes Nagy Ágnes, már egyik korai versében így fogalmazott programot magának: „Ne mondd soha a mondhatatlant, mondd a nehezen mondhatót”, s aki nemcsak elvontan megállapítja, de megélt élményből írja: „Tudatunk szélesebb, mint szókincsünk.” Vagyis, aki a névtelenek megnevezésére nem puszta programból, hanem élményei miatt kénytelen. Mert idézzük csak fel a fenti szövegből azt az emlegetett Kékgolyó utcai Névtelent, melyről a költő azt állítja, hogy hozzá hasonló élménnyel mindenki tele van. Tele vagyunk vele – igaz. Csakhogy milyen intenzitással jelentkezik bennünk? Mekkora erővel ragad meg minket? Tovább lépve, elmosódik-e, vagy úgy dolgozik bennünk, hogy szavakba foglalására, kifejezhetővé lényegítésére kényszerülünk-e utóbb? Névtelenjeinknek itt az élet-halál határmezsgyéje. Életmagjuk belső kontemplatív világunkban megfogan-e, megtermékenyíti-e azt? Nos, Nemes Nagy Ágnes elsősorban azért objektív költő, mert kivételes a világtól való megragadottsága. Névtelen érzelmei kifejezést követelők. Egy költői módszer ugyanis nem úgy alakul ki, hogy valaki spekulatíve kitalálja, mint elvi lehetőséget – bár mulatságos paradoxonként az izmusok történetében még erre is van példa –, hanem többnyire úgy, hogy a költő élményeinek empírikusan keresi a megszólaltatását. A formát nem kiókumlálja, hanem sürgető szükségében rátalál. Nemes Nagy Ágnes esetében nyilvánvaló, hogy számára elfogadhatatlan az a már ismertetett esztétikai megállapítás, miszerint az objektív költő érzéseinek tárgyi megfelelőt teremt. Dehogy teremt! Dehogy spekulálja ki! Hanem a tárgyak olyan erejű „névtelen” érzelmi (gondolati) folyamatokat keltenek benne, olyan hőfokon válnak költői élményévé, úgy megragadják, egész létérzetét felkavarva úgy megrendítik, hogy a hozzájuk kapcsolt, általuk indukált egész élménykomplexus kifejezésére rákényszerül.

Nézzük, hogy vall erről maga a költő. Egy aránylag korai versének, még az ötvenes évek elejéről való a Viadal-nak kezdő sorait idézem: „A két marokkal körbefoghatót, – az állandót – a képeket szerettem; – Az elevent és mégsem elmúlót – A rezdülőt és mégis rendületlent.” Nem csupán esztétikai probléma, hanem szinte pszichológiai kérdés, hogy lesz idővel a két marokkal körbefogható tárgyak szeretetéből (figyeljünk a sokat mondó, pontos megfogalmazásra), az eleven és mégsem elmúló szeretetéből drámai szenvedélyességű viszonylat. Mert az lesz, mint ahogy a további idézetek kirajzolják, mégpedig egy itt-ott tapintható erkölcsi kiábrándulás következtében. (Ennek útja a Kettős világban című vers még harmonikus erkölcsi, filozófiai programjától kezdve olyasféle, az emberi szférát negatíve megítélő elszórt megállapításokban követhető nyomon, mint amilyen például a Széndioxid kezdő sorpárja: „Csak a növény a tiszta egyedül, – Nem ismer kategóriát.”) De a tárgyakhoz való kötődésre visszatérve, már nem a puszta szeretetről, hanem az egzisztencia mélyét felkavaró, heves megragadottságról beszél egy későbbi vers, A látvány. (Nem véletlen, hogy a két vers közötti időszakban talált rá Nemes Nagy Ágnes az objektív kifejezésmódra.)

 

A kék. A zöld. A folyamágy. A tárgyak változásai. Amint a látvány bent tapasztja végig a koponyám falát, mint körmozi. És éjszaka is felzavarnak, északifénye van a falnak, és fényes kések: bútorok – s fölránt fektemből az a páfrány, s rég-rothadt, bonyolult fonákján a spórák is vele, mint bonyolult nagyvárosok légifelvétele – Mert élesek, mert élesek a képek mind, mert élesek…

 

Nem ok nélkül kések itt a bútorok, nem ok nélkül éjszaka is felzavarók, fektéből felrántók a belső mozi képein zsúfolódó tárgyak. A tárgyi valóság, a látvány olyan elemi erejű hatásáról van Nemes Nagy Ágnesnél szó, ami speciális; költők között is ritkaság. Olyasféle ösztöneiből keletkezett, de intellektusát is átható élmény van mögötte, amely elfogadhatatlannak tartja létfeltételeinknek élettelen tárgyra és eleven világra való merev szétbontását, s a világot (beleértve a teljes mikro- és makrokozmoszt) egységnek tekinti. Mégpedig a létező és eleven anyag egységének, mely „élettelen” részével is több híradást, üzenetet közvetít számunkra, mint amennyit pillanatnyilag felfogni képesek vagyunk. Nem csak animista, ősi rávetítés és nem is puszta projekció ez, mint ahogyan a kiszakított szövegekből egy egyszerűsítéssel vélni lehetne, hanem inkább ismeretelméleti reménység. Az átfült, kiélesedett érzékenységű költői tudat feszeget itt egy olyan egyelőre még rejtett viszonylatot, amelyről talán-talán a jövendő tudománya hivatott beszélni. Magáról az élményről – úgyis, mint az objektív líra szubjektív alapjáról – álljon itt egy további kiragadott idézet és két önálló vers:

 

S a tárgyakból is kifelé a sok lassu tekintet odvak hatalmas pillantásai észrevehetetlen nem mozduló tavakban és kövekben kinyilazók szilánkos fényjelekben (De nézni)

 

Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak. Az én szívemben boldogok a tárgyak.

 

Mert fény van minden tárgy fölött. A fák ragyognak, mint a sark-körök. S jönnek sorban, derengő végtelen, fény-sapkában 92 elem, mind homlokán hordozva mását – hiszem a test feltámadását.

 

Ha ezek után visszatérünk a Között című versre – és ugyanakkor a más versekből ide iktatott idézetekre gondolunk –, akkor még azt is megkockáztathatnánk: a Között-ben (lévén ez összefoglaló, már-már meditatív vers) a fent körvonalazott megragadottság csaknem visszafogottabb, mint a kiegészítő idézetekben. S ez magyarázható azzal talán, hogy a tárgyak, a valóság tényei azt a bizonyos megrendítő hatásukat már az egyes motívumok első megfogalmazásakor hozták létre a költőben. Akár a levegő ruhaujjaira gondolunk, akár az élő pára fáira vagy a levegővel lélegzett zúzmarás angyalokra: az izgató, bojtorjánként belénk tapadó látványból (a tárgyi megragadottságból) már korábban szökkent ki a költői látomás. A kiszakadás (kifejezés) hevessége akkor volt a zenitjén. (Gondoljunk csak a Lélegzet – „Ne hagyj el engem levegő” – szenvedélyességére.) Nem véletlen, hogy a Között a tárgyi megragadottság szempontjából a második és főként a harmadik szakaszában érkezik a csúcsra; a látvány okozta belső feszültség (a tárgy gerjesztette élmény) itt szökken ki elemien új látomássá, akár a földtan szobraiban, akár az égő paták extatikusan köröző füstszalagjaiban vagy a fehér és a fekete néma villámcsapásaiban.

S ezzel egy rendkívül fontos ponthoz érkeztünk el, melynek átvilágítása nélkül előrelépnünk, Nemes Nagy Ágnes költői tulajdonságait a maguk valóságában felfognunk nem lehet. A kritika általában azt szokta mondani róla, hogy elvont mondanivalói ellenére érzékletes költő. Erős a szenzualitása. Amit láttatni akar, azt láttatja is. De hát minden valamirevaló költő érzékletes. A kérdés az, hogy mit akar érzékeltetni és hogy milyen fokú az a bizonyos érzékletesség. Az érzékletességnek ugyanis fajtái vannak, s azokon belül pedig lépcsőzetei. Hogy a fajtaságot körvonalazzam: Nemes Nagy Ágnes érzékletessége – nagy példát mondva – legközvetlenebbül a Rilkéével rokon; vagyis hogy nála a láttatás nem önmagáért való, nem leíró fokú (az is lehet költői cél), hanem a világot mint problémát vizsgáló tudat tartalmaival telített. Egy léttapasztalatait szüntelenül feldolgozó, erkölcsi, filozófiai vagy akár metafizikus gondjaival szünet nélkül bajlódó elme fogadja be a puszta látványt, és saját tudattartalmaival felgazdagítva láttatja (úgy, ahogyan ő látja koponyája falán, azon a belső mozin). Így lesznek például a domborzat váltakozásaiból földtani szobrok, a nappal és az éj szüntelen váltakozásaiból néma villámcsapások stb., a képes megelevenítés révén valóságukban egyszerre megerősödve s ugyanakkor belőlük a költő értelmezése miatt némileg kimozdítva. (Pontosan úgy, ahogyan Nemes Nagy Ágnes a költői képekről szóló tanulmányában vallja: minden hasonlat alakít valamit a hasonlított körvonalán.)

Nemes Nagy Ágnes szenzualitása tehát – bár nyilvánvalóan megfigyelő készség az alapja – elvontan dolgozó gondolattartalmaival ízesül. Nem látványfokú, hanem látomásfokú, hol a kép a megfigyelésen túl összetett tudattartalmak hordozója. (A percenként hússzori légvétel így válhat csak zúzmarás nagy angyalok belélegzésévé, a napfény átlátszó érccé.) De e tartalmak látomásba emelése nagyon kényes dolog. Az elhitetés átütő – gondolatugrató, gondolatkiszikráztató – képessége kell hozzá. Az érzékletesség említett lépcsőzetének magas foka. A kép megnövelésére való törekvés Nemes Nagy Ágnes költészetének már akkor is jellemzője volt, amikor még nem talált rá a későbbi objektiváló formára. Egy harminc év előtti vers, a Hadijelvény indítását idézem:

 

Mint iszap, gyönge hegy belébe málló, mely önmagától főve körbefortyog, mint visszaforgatott nagy húsdaráló, mely befelé nyel minden tömör kortyot – így szívja, őrli elmém a világot.

 

Két párhuzamos, egymást erősítő hasonlat áll itt, erős érzékletességgel, de klasszikus hasonlatszinten. Hozzá hasonlót a régi versekből a képi erő bizonyítására garmadával lehet idézni. Például: „Nagy ollóval vágja a nap – rövidre mind az árnyakat”, vagy: „Mint, ha a földet szétlökik, – a forrás ujja felszökik: – felszöktél bennem, s így mutatsz – talpam alatt forró kutat.” A későbbiekben azonban ez a fémmetsző szenzualitás összenőtt a gondolati tartalommal – mint mondottam –, a leírástól a látomás felé tolódva. Nem is emelek ki a változás bizonyítására újabb példát sem a Között-ből, hiszen láttuk, sem a környezetében levő versekből. Egy gondolatot szögeznék le csupán: a látomásos kép elemi fokú evidenciája nélkül objektív költészet nem jöhet létre. Kifejezésmódjával csak olyan költő kísérletezhet, akinek erőssége a láttatás.

Végezetül még egyetlenegy megjegyzést a Között nyelvi, zenei jellegéről. A szavak versbeli egybeillesztésének mindnyájunk számára van egyfajta rejtett, de nagyon is elevenen érzett érvényessége. Titka a nyelvben rejlik, magyar nyelvünkben és a költő nyelvében egyaránt. Nagy költőinket néhány sorukból felismerjük – és nem azért, mert olvastuk a verset és emlékszünk rá, hanem mert felismerjük a költő hangját. Tudjuk, egy szinte fülünkben rejlő tudással, hogy a költő hogyan illeszti egybe, milyen módon, milyen zenével, milyen gondolkozásmódot idézve milliószor használt magyar szavainkat. Sőt azt is érezzük, kinek-kinek milyen a mondatlejtése, szenvedélyes vagy tárgyias, lemondó vagy éppen magabízó. Ismerjük a költők nyelvhasználatban rejlő temperamentumát.

Nos, Nemes Nagy Ágnes hangja nemcsak kedvenc szavaiból, kimunkált motívumaiból, gondolatmeneteinek szenvedélyes lendületéből, jellegzetes ugrásaiból áll egybe, hanem abból a zenei dikcióból is, amelyben mindez jelentkezik. Merész, gyakran meghökkentően párosított szavai hangzati harmóniájából, verssorai lejtéséből, strófái zenei kompozíciójából, mellyel mintegy érzelmileg is sugalmazza azt, amit máskülönben sugalmazni akar. Ha a Között izgatott, az igétlen felkiáltásokkal magasan kezdett és aztán egyre magasabbra futó crescendóira, majd a változó alakzatú refrén zeneileg feloldó decrescendóira figyelünk, akkor talán már nem nehéz észrevenni, hogy az egyedi létélményt összefoglaló s csöppet sem hagyományos vers nyelvi, zenei, dinamikai szempontból egy nagy hagyomány talajából hajt ki. Magyar s ugyanakkor világirodalmi hagyományból, az „emberi sors” kérdéseit nemcsak feszegető, hanem mintegy drámaian ábrázolni kívánó, dikciójával is megjelenítő versek családjából. Ebben a versben a részletek tördeltsége és a nagyobb zenei ívek hagyományos harmóniája állandóan kiegészíti egymást, s úgy gondolom, egyik jellemző faktora ez a közlés és közlésmód olyannyira szükséges egységének.

A Között-et, amely a költő tartalmainak és eszközeinek egyfajta összefoglalója és amely az emberi lét ellentéteit ütközteti egymással, akár bölcseleti drámának is nevezhetnénk. Persze, annyira bölcseletinek és annyira drámának, amennyire az az alapvető lírai-emocionális közegben megengedhető. Mindenesetre jó példa ez a vers arra, hogy az „objektivitás”, a „képpel való kimondás” egyáltalán nem jelent szenvtelenséget vagy állóképet a lírában, amivel pedig gyanúsítani szokták. Ez a vers nem statikus, nem állóképek sorozata kontraposztosan elhelyezve, ez ütközet, egy egész lírára jellemző csata, emberi szituációnkkal, szembefeszülő adottságainkkal vívott korszerű csörte.