Elza és Aragon

Aragonnak ez a híres és szép verse nem tartozik a XX. század nehezen érthető, rejtélyes versei közé. Jelentése megfejtéséhez, érzelmi és gondolatmenete kibontásához – szemben mondjuk T. S. Eliot Puszta ország-ával vagy Hamvazó szerdájá-val – nincs szükség külön kommentárra; élvezetéhez nem is kell a költő egyéniségének olyasfajta előismerete, mint Saint John Perse kötetnyi versciklusainak egy-egy kiragadott részletéhez. Elég, ha egy villanásra átéljük azt, amire a vers amúgy is céloz vagy amiről tulajdonképpen szól; Franciaország és a francia hazafiak szenvedését és tragédiáját a második világháborúban. S már azt sem fontos tudni, hogy a versben emlegetett esemény: ez a beau milieu de notre tragédie, vagyis, a fordítás szerint, sorsunk tragédiájának a beteljesülése mi volt, az összeomlás vajon, vagy a németek által megszállt és kettéosztott Franciaország más megaláztatása, vagy általában maga ez a harcra, ellenállásra hívó leigázottság s mindaz, ami vele járt. (Nyilván ez az utóbbi.) Szintúgy nem tartozik az olvasóra, hogy a vers mikor és hol keletkezett; nem kell tudni, hogy az 1940 és 42 között írt Elza szeme című kötetben még nem szerepel (a címre azért tessék felfigyelni!), de már benne van a háborús és ellenállóversek egészét összefoglaló Szívszakadásig kötetben. A mindenki által tudott dolgok a megértéshez tehát elegendők. S maga a vers felépítése, formája se rejt valami kísérletit, elfogadásra váró, modern újítást. Aragon az Elza a tükör előtt megírása idején régen lezárta már sokat emlegetett ifjúkori szürrealista korszakát, s a verseszközök használatát illetően nem lépett itt túl azon, aminek Apollinaire rég, a tízes években már polgárjogot szerzett. Sőt! Az egész vers két jelképi tartalmat hordozó költői látomásra épül: a láng haj és a tűzvész párhuzamára meg a tükör és az emlékezés azonosítására – mindkettő olyan társítás, melyhez már a szimbolista költészet tört utat. S ami a formát illeti, a francia alexandrin és a csaknem szabályosan visszatérő sorismétlések még régebbi hagyományra utalnak, valamilyen szabadon alkalmazott, rondó formára. Az írásjelek, az interpunkció elhagyása pedig már-már olyan megszentelt hagyománya a modern francia költészetnek, amelytől Aragon sohasem is tért el.

Első látszatra tehát az Elza a tükör előtt olyan, nyomban érthető, magától felnyíló vers, amely szépségét egy kialakult, nagy stílusban evidensen sugározza. Miért érdemes róla beszélni? Azért, mert ha a verset egy kissé tüzetesebben vizsgáljuk, és belehelyezzük Aragon egész költői művébe, többet árul el magáról és többet Aragonról, mint amit egy-két olvasással feltételezhetnénk. Kulcsverssel állunk szemben, mely a költő egész költészetét nyitja.

Induljunk el a közvetlen, a verset fogantató élmény nyomán, hogy ezt feltárhassuk. Még akkor is, ha ez szentségtörés számba megy, próbáljuk elképzelni a vers keletkezésének valós körülményeit. Az élmény első mozzanata, feltehetően, egy megütküzésféle lehetett. Elza szépítgeti magát a tükör előtt, a nemzeti tragédia kellős közepén, amikor egy férfinak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a külsejével törődjön. Ebből a megütközésből alig valami került bele a versbe: inkább csak a helyzet figyelmet ébresztő bizarrsága él az első versszakban. A versben az élmény második mozzanata uralkodik, a megdöbbenést követő felismerés, hogy a haját fésülő Elza álcselekvést végez, nem arra gondol, amit csinál. Ezt Aragon egy képileg is plasztikus, a fésülködés mozdulatára utaló, szép metaforával érzékelteti: „Hogy hárfán játszik úgy hogy nem hiszi dalát” – ez a második versszak egyetlen új eleme. A logikailag aprózva előrelépő versben csak a harmadik versszak mondja ki a versélményt nyújtó legfontosabb mozzanatot, azt, hogy a fésülködés nem egyéb, mint önkínzó emlékezés a láng haj jelképes tűzfényében, s méghozzá szótlanul, holott, ahogy a francia eredeti világosabban mondja, más az ő helyében (ha nem is sír és jajgat, de legalább) beszélt volna. Körülbelül eddig terjed a vers alapját képező megfigyelés, a valós élmény. Aragon a negyedik versszakban, a nyomatékadás kedvéért, a jelképi jelentés felnövelésére megint túlnyomóan csak ismétel, s csupán egy új elemet kapcsol a vershez, már nem valós, hanem a költői képzelet szülte elemet: a tükör és a torz (átkozott) világ hasonlóságát-azonosságát, mely a legjobbak hullásának későbbi tükörbeli látványát, a vers mondanivalójának drámai csúcspontját készíti elő. Az eredetiben ez az azonosság, a tükörbeli képé és a világé jobban előkészített, mert a fésülködés és az emlékezés azonos mivolta (vagyis hogy Elza a tükörre meredve emlékezik) előre vetítődik egy lefordíthatatlan kifejezés révén már a harmadik versszak első két sorában: „Elle peignait ses cheveux d’or et j’aurais dit – Qu’elle martyrisait à plaisir sa mémoire” – amit, vagyis az emlékezet kínzását az egyébként kítűnő magyar fordítás, Rónay György remeklése, nem adhat vissza. De egy kicsit előreszaladtunk. Ott tartunk tehát, hogy a negyedik versszakkal átléptünk a már nem valós, a képzelet szülte részbe, a valóságból a valóság fölé virágként felnövő költői élménybe, a látomásba, melyért a vers íródott. A továbbiakban arról van szó – megint csak jelképi nyomatékot adó ismétlések között –, hogy a szótlanul fésülködő Elza mit látott tükrében, kiknek a halálát. A cenzúra miatt rejtett drámai utalás ez az ellenállóknak, köztük Aragon kommunista elvtársainak a mártíriumára. A vers azonban ezzel nem zárul le, célja még utolsó három sorában, hogy a költői látomást betetőzve Elza már amúgy is megnövelt jelentésű fésülködése kétséget nem hagyó átvitt értelmet kapjon, s maga Elza, tükre előtt, felnövekedjék a pusztulást látó és sirató Franciaország jelképévé.

Itt, ennél a pontnál, Elza jelképpé válásánál, jó darab időre el kell szakadnunk a verstől, hogy csak egy közbeiktatott gondolatmenet tágas vargabetűjével térjünk vissza hozzá. A kitérésre szükség van, hogy képet adjunk arról is, miért kulcsa Aragon költészetének az Elza a tükör előtt. Fogékonyabb kritikusaink gyakran hangsúlyozzák, hogy egy-egy életművön felül az egyes versek értéke nem független egymástól, a nagy versek fénye rávetődik a kisebbekre is, és megnöveli ragyogásukat. (Néha meg a kicsik világítják be a nagyokat.) Egy valamirevaló életmű ilyesformán egymást erősítő fényforrásrendszer, hol egy-egy önálló forrás kiszakítva az egészből, mindig halványabban ég, mint az összességben. Ha ez természettudományos képtelenség is, mégsem misztikum. Oka világos: egy költői művön belül a vissza-visszatérő motívumok jelentéstartalma apránként megszilárdul, kikristályosodik, sőt az ismétlés és az összhatás során a motívumok egymásra rezonálnak, egymástól többletértelmet kapnak. Ami egy-egy versrészletben önmagában esetleg nem világos, nem értelmezhető, a motívum másutt már megadott értelme következtében kiviláglik, informálóvá lesz. Talán nem érdektelen, hogy ezt az esztétikai megfigyelést hogy támasztja alá a tudomány. „Amióta az információelmélettel foglalkozom – írja Rényi Alfréd az elméleti matematika korán elhalt, kiváló tudósa –, sokszor eltűnődtem azon, hogyan fér el néhány verssorban összehasonlíthatatlanul több információ, mint egy ugyanolyan hosszúságú, maximális tömörségű táviratban. Az irodalmi művek jelentésgazdagsága látszólag ellentmond az információelmélet törvényeinek. E paradoxon megoldásának kulcsa véleményem szerint a »rezonancia« fogalma. Az író nemcsak információt közöl velünk, hanem virtuózként játszik a nyelv húrjain oly módon, hogy arra tudatunk, sőt tudatalatti énünk is rezonál. A költő egy jól választott szóval egész érzés- és gondolatsorokat, emlékek egész tömegét tudja bennünk felidézni. Ebben az értelemben az írás: varázslat. Más szóval: a vers információtartalmára vonatkozó paradoxon megoldása az, hogy a költő a mi tudatunk információarzenáljából kevés szóval rengeteg információt varázsol elő, asszociációk ébresztése, rezonanciakeltés útján. Ehhez a költő – mindegy, mennyire tudatosan – régebbi irodalmi élményeinket is felhasználja. Ezért szükséges egy idegen nyelven írt vers valódi megértéséhez a nyelvtudáson kívül az illető nyelv régebbi költészetének az eredeti nyelven való ismerete is.” Ebből a rendkívül találó gondolatmenetből, mely a költészetnek tudóstól olyan szokatlan lényegi megértését tanúsítja, számunkra az az egyik legfontosabb megállapítás, ami egy vers valódi megértéséhez – fejtegetésünkön túlmenően –, az azon a nyelven írt egész költészet ismeretét kívánja meg. Tehát, esetünkben Aragon értéséhez nemcsak az egész aragoni mű ismeretét (amire mi céloztunk). Hogy ebben Rényi Alfrédnak mennyire igaza van – különben Aragonra vonatkoztatva –, s hogy róla beszélve még az sem, a francia költészet ismerete sem elégséges, azt még látni fogjuk. Egyelőre azonban maradjunk meg magánál Aragonnál, az aragoni műnél.

Az egyik vers megvilágítja a másikat – mondtuk. Az egyik Elza-vers a másik Elza-verset – hiszen költői tárgyuk s feltehetően motívumviláguk azonos. De hát vajon hány Elza-vers van? Nem kell félni, nem csinálunk statisztikát. Annyi elég belőle: Aragon leghíresebb ellenállási kötetének, mint mondottuk, az Elza szeme címet adta (1942), s aztán további kötetei közül még kettő címében szerepel Elza neve, mégpedig a költészetét kiteljesítő két legfontosabban (Elza, 1959 és Elza bolondja, 1963). Ez a két utóbbi kizárólag Elzáról szól. De vajon a többi kötetnek, a címükben Elzát nem említőknek, ki a központi alakja? Bizony, azoknak is Elza. A szerelem nem puszta szó meg a Próba Elzáról és a boldogságról című közismert szerelmes verseket például a Befejezetlen regény című kötet rejti. Miről van hát szó? Mindjárt meg fogjuk érteni. József Attila azt vallja, hogy számára a proletariátus léte, érzés- és gondolatvilága a forma, amiben kifejezi magát. Ebben a megállapításban a forma persze némileg áttételes értelemben van jelen, úgy lehetne magyarázni, hogy önkifejezésének közege. A József Attila-i szóhasználat szerint Aragonnak Elza a formája. Elza léte, a hozzá fűződő kapcsolat mintegy az edénye, kerete annak, hogy Aragon sokféle tartalmait – elemzett versünkben például politikai nemzeti mondanivalóit – kifejezhesse. Aragon pályáján Elzának mint formának, mint önkifejezésre alakítható költői jelképnek a felismerését a már emlegetett Elza szeme című vers jelzi. Mindjárt utána következik az időben – a későbbiekben végeláthatatlan változatot teremtve – versünk, az Elza a tükör előtt. Mindkét vers felfedezés hát a költői lehetőségek szempontjából is. Csakhogy mégis van egy nagy lépés egyiktől a másikig.

Idézzük az egyszerűség kedvéért magyarul (bár a szép fordítás ellenére szempontunkból fontos árnyalatok így elmosódnak) az Elza szeme első és utolsó versszakát:

Nem kétséges, egy reményistennő (egy megmenekedést, új világot ígérő) mítoszával kerültünk szembe. Az eredeti az első versszak végén nemhiába fogalmaz világosabban: „S’ y jeter à’ mourir tous les désespérés – Tes yeux sont si profonds que j’y perds la mémoire”, vagyis: meghalni vetik magukat bele a reménytelenek – oly mély a te szemed hogy belevesztem az emlékezetemet. Ami költőileg azt jelenti, hogy én is belévetem, megváltó szabadulást várva, reménytelenséggel teli emlékezetemet: s ebből a képzetből sarjad majd ki a vers végén, a széttört világ után, annak a jelzőtűzként ragyogó, megmenekedést ígérő szemnek a látomása. De ennél a remény-Elzánál többsíkú, gazdagabb tartalmú jelkép lesz a tükör előtt Elzája, ez a Franciaország-Elza, világnézeti mondanivalók kifejezője és hordozója, kiből később hogy tovább kövessük Aragon lépéseit – a mindenség Elzája lett. Persze, ne hallgassuk el, hogy ez ellen a gondolat ellen maga Aragon tiltakozik. Az Elza című kötetben például azt írja: „És hogy elfogadják hogy mégis szeretlek – Hús-vér valóságod helyébe tesznek egy – Kőleples jelképet valami Hazát”. S a kötetről tartott moszkvai előadásán pedig ezt: „… Elza nem szimbólum, s amit róla mondok, nem utalható a metaforák körébe. Vegyük akár a költemény metaforikus kifejezéseit, elég őket egy kicsit megvakarni, mindig megtalálható alattuk valamiféle határozott valóság, valamely tény.” Bár az Elza a tükör előtt-ben csakugyan megtalálható ez a valós élményanyag – mint ahogy elemeztük is –, mégse fogadjuk el szó szerint a költő interpretációját, hiszen a versek tényleges szövege dönt itt.

Vég nélkül lehetne még idézni az Elza című kötetből annak bizonyítására, hogy az a valós élménymag, amelyről Aragon a kötettel kapcsolatban beszél s amelyet versünkben még felfedezhettünk, megtapinthattunk, itt már teljességgel szertefoszlott. A kötetnyi egyetlen poéma az áttételességek világában egyes-egyedül a mindenség jelkép-Elzájáról beszél. S az az Elza már nem személyében, mint a tükör előtt, hanem puszta formaként – mégpedig egy nagy retorika formájaként – van jelen. A versünkből ismert motívumok sorra itt is felbukkannak, a tükör, a tűzvész, sőt még a vég nélküli fésülködés is, csakhogy már dekonkretizáltan, mint egy kikristályosult motívumvilág jelképes tartalmú építőkövei. Az Elza szerelme előszavában Aragon azt mondja – rendkívüli módon rímelve azzal, amit Rényi Alfrédtól idéztünk: „Ami engem illet, minden vers, amit írok… számot vet minden verssel, amit eladdig írtam, mint ahogy minden verssel, amit elolvastam. Mert én utánzok… Mindenki utánoz. Csak nem vallja be.” Míg egyfelől értelmezi a módszert, utal az összefüggések nemcsak feltételezhető, de tudatos szorosságára, másfelől nyílként mutat ez a vallomás az aragoni költészet egy látványos, új felfedezéséhez, az Elza-forma legfrissebb változatához, az Elza bolondja kötethez. Sokak szerint ennek a klasszikus magaslatokat elért költészetnek itt a végső orma. A csúcs, amely egyben a stilizálás csúcsa. Elza (a mindenség, a forma) itt az arab költészet színpompás hagyományaiba öltözik, keleti ékességekkel díszíti magát, sari, gázel, táncra hívó dal témája lesz egy Medzsnun nevű énekes száján, akinek dalait tanítványa, Zaid jegyzi fel. A prózával vegyes dalokat Aragon bevezetésében tréfás szellemességgel köti eleve Elzához: „Ama számos énekből, amelyet élete során Kheisz Ibn-Amir An-Nadzsdi, akit Medzsnun Elzának is neveznek, vagy Al-Zának (ami súlyos erőszaktétel a nyelven, mert mind a zein, mind a sin nem kapcsolható betű, minélfogva Esz-Szá-t vagy Az-Zá-t kellene mondani, valószínűleg innen is ered ez a feltételezés, miszerint az idegen név alatt az Iszlám előtti Al-Ozza istennő neve rejtőzhetik…) szóval…” Igen, szóval Elza istennő vagy a mottóként idézett Dante-rész szerint Elza-Beatrice dicséretét és szerelmét zengi itt Medzsnun-Aragon. Hogy teljes legyen a kör: hova jutunk el az Elza szemé-től és az Elza a tükör előtt-től, lássunk ezekből a gyönyörű eredeti utánzatokból egy-két részletet. Elsőnek a Sari-ból két versszakot, mely a mágusruhába bújt Aragon egyik legszuggesztívebb varázslata:

S hogy tovább szóljon a jelkép-Elza dicsérete a keleti költészet ékes modorában, íme, egy összefüggő részlet az Énekek éneké-ből, mely különben, amint illik is, szaggatott kiáltások sorozata; ilyesféléké: „Bízvást elmondhatod rólam Ime a népem” vagy: „Arcod az életem nagy csillagos ege”:

Talán fölösleges is levonni a tanulságot, annyira nyilvánvaló, hogy ebben az idegen mintákat követő és virtuózan újrateremtő költészetben mennyi maradt abból a hús-vér Elzából, aki az Elza szeme és az Elza a tükör előtt versben, ha jelképessé vált is, egyedi, személyes tartalmaival együtt vált jelképessé. Itt már, tagadhatatlanul, Elza a világirodalom örök arctalan múzsái közé istenül, szintén arctalanul. S igazat kell adni Aragonnak az ő ismeretéhez és teljes élvezetéhez, ami az olvasórezonanciát illeti, csakugyan nem elégséges a francia irodalom ismerete: lírája a világlíra távoli szólóira és kórusaira visszhangzik. (Minden eladdig olvasott verset számba vesz.) Mégpedig megvesztegető és lenyűgöző zsenialitással, a nyelv képtelenül kitágított regiszterének lélegzetelállító virtuózaként. Persze, ugyanakkor elhessenthetetlen az is, amit maga vall A költő tragédiája című versében: „Részege vagyok annak – Ahogy az emberi szókkal bánni tudok”, s a folytatás is: „minden egyes hang – Valami önmaga fölé kerekedő jelentést sodor magával zuhanást valami felidéző erőt – Ahol az amit ki se mondok át- meg átjárja azt amit kimondtam – Ahol a szók ereje nagyobb mint az álom amely őket megelőzte”, és azt sem lehet feledni, hogy az egész élő francia költészetben nincs költő, aki hozzá hasonlóan írna, aki a stilizálás hasonló útján járna, közeli és távoli hagyományokat elevenítve, szavaktól részegen. Mert a szerelemnek ez a fajta közvetlen éneke, ez a trubadúrlíra „a kifejezés permanens eksztázisában”, ahogy Somlyó György jellemzi, csaknem lehetetlenült, csaknem érvénytelenné vált korunk tartózkodóbb, objektívebbé vált, modern költészetében. Francois Mauriac, a francia irodalom nagy öregje, aki tökéletesen más oldalon áll a francia szellemi életben, mint Aragon, ezt írta 1959-ben: „Senkire nincs szükségem ahhoz, hogy Elza költőjét a maga helyére tegyem. Óvakodom attól, hogy az élő költőkkel összehasonlítva azt állítsam, hogy kiemelkedik közülük (ami a véleményem). De a múlt legeslegnagyobbjai között könnyűszerrel ki tudom jelölni a helyét.”

Mi is, akik megpróbáltuk azt, hogy egy kulcsversből kiindulva képet adjunk Aragon formájának változásairól, remélve, hogy a formaalakulás rezonálni fog majd az olvasóban a kiindulás újraolvastakor – hiszen egy életműben minden vers egymásra világít –, elégedjünk meg mi is végül Mauriac szavaival. Legföljebb egyetlen hasonlatot tegyünk hozzá, egy tárgyunkhoz illő, stilizált és áttételes hasonlatot: Aragon olyan a mai francia költészetben, mint valaha rég az agg Victor Hugo (a nagyszerű, a csodálatos) lehetett, Nervalt már túlélve, Baudelaire és Verlaine kortársaként.