Angyalok citeráján

Mint a madarak – mondja Babits –, többnyire csoportosan érkeznek a költők. Azt a nemzedéket, amelyhez Dsida Jenő tartozott, szinte kivétel nélkül a vers körüli forradalmak, a formabontás izmusdivatjai repítették fel – fel az irodalomba. Dsida korán hullott ki közülük. Harmincegy éves korában halt meg 1938-ban. Egy sereg élén áll, előzékeny útmutatóként, a költői érés és ami ezzel egy, a halál felé vezető út kapujában.

Három kötete: három fénykép, amelyet lényéről ránk hagyott. Egymás mellé téve elevenedik meg a negyedik – mintha a fénykéve egyszerre hatolna át mindhármon –, az, amelyik bennünk róla kialakul. Végül is a költő, a mű befejezése után, nem egyenlő sem fejlődésének történetével, érésének dinamizmusával, sem pedig azzal a más-más portréval, amelyet egy-egy kötete kirajzol róla. A befejezettség szokatlan fedezetet ad a szónak. A nagy lélegzetű versek fénye visszaragyog, és felnagyítja a kevésbé sikeres versek jelentőségét. A halott költő mindig fölényben van az élőkkel, az idősebb – eredményeinél nagyobb mértékben – a fiatalokkal szemben. A remekművé átlényegülés végső eleme ugyanis mégiscsak a hitelesség: az, hogy a mű az életet és az egyéniséget teljesen kifejezze, hazugság, álarc és bújócska nélkül. A hitelesség az az utolsó, megfoghatatlan kötőanyag, amelyet hozzá kell adni a szilárduló műhöz. A többit rá kell bízni az időre, az érlelő szenvedésre vagy a halálra. De Dsida életművén a hitelesség pecsétje szinte kétszeres: költészetének legbenső témája maga volt a hitelesség kútfeje: a halál, amely aztán művét megérlelte és – mintegy végérvényesen indokolva a témát és a magatartást – lezárta.

Három kötete egymástól elkülönítve, létének látszólag elütő emlékei. Szeretteinkről kerülnek elő efféleképpen távoli képek a családi albumból: „érettségi kép”, „fiatal házas” s majd egy a férfikor deléről.

Az első vázlatos, ifjú arcél, amely róla ránk maradt, 1928-ból való, a Leselkedő magány kötet. Süvölvény költő kísérli meg ebben, hogy a forradalmi lendületéből vesztett szabadverssel kifejezze lelkivilágának villódzó változásait. A formátlanságban formát találni, költői egyensúlyt teremteni, a bevált ars poeticával szembeszegülve, érett költőnek is meredeken vett kaptató, de fiatalon a lélek végletes érzéseit olyan eszközzel fejezni ki, amely természeténél fogva a lelki tartalmak nyers odadobására kísért, még ziháltatóbb. Fiatal költőnek az indulásnál szinte a legnehezebb művészi anyagfajta a szabadvers. Mitől szabadulhat általa? Legfeljebb egy hagyománytól, elvárt tudástól vagy kötelezettségtől, de semmi esetre sem egy olyan kifejezési gyakorlattól, amely benne már megkövesedve, járt útra terelné a versképzést. Dsidában a hagyomány öntudatlanul is erősebb volt, mint az elszakadás szándéka. Formai forradalmárként jelentkezett, alkati Sturm und Drang nélkül. Éppen ezért költészete inkább szüretelője, mint ültetője az izmusokba torkollt formabontásnak. Alakítókészsége olyan ismerősen fejlett, annyira átszűrten érik be mondataiba a költői nyersanyag, hogy kísért a gondolat: ismerte és gyakorolta azt, amit félrevetett, a kötött verselést. Pedig bizony nem gyakorolta. Alkati formabiztossága azonhan eleve visszatartotta a költői divat végleteitől, és egyéniségét, éveit meghaladó, érettebb köntössel díszítette.

Olyan ez a fiatal Dsida, mintha az ifjúság friss, éltető nedvei helyett öreg tapasztalatokat, gazdag zamatokat őrizne. A vér még zajlik ereiben, de koraérett tudatában a céltalanság érzete uralkodik.

Elmúlás, céltalanság, síri magány, mégis mennyire az ifjúkor romantikus témái ezek. S mennyire tele van velük a fiatal Dsida. A kötetben, mint egy Hölderlin-korabeli német romantikuséban, a legtöbbet ez a szó fordul elő: halál. Aki leírja, mégsem kifejezetten romantikus, s még a felszínre törő nyersebb érzelmesség sem rokonítja szorosan véve a romantikával. Dsida ugyanis nem vágyakozik a halálra, a megoldó és felszabadító elmúlásra, hanem csupán érzékeny lelki alkatával annak kozmikus jelenlétét állandóan érzékeli. Persze van ebben is sok fiatal íz, nem sikerült kísérlet, megbicsaklott kifejezés, de elrévült, transzcendens világlátását, hibás sorok és nagyotmondó hasonlatok mellett is, néha szép, tisztult pátosszal tudja megformálni:

Vagy:

Ilyen fel-felbukkanó telitalálatok jelzik képességeit, ezek határozzák meg a kötet Dsida Jenő-képének jegyeit, változatlan tónusát. Sokat tudó, fiatal költőarc tekint erről ránk, s mögötte a háttérben, távol – mint az érzelmes, századvégi művészportrékon szokásos – sötét, kivehetetlen múzsája.

Öt évvel később készült a második arckép: a Nagycsütörtök. A formavágy, amely a szabadvers belső kompozíciójában mutatta meg búvópataklétét, egyszerre, teljes pompájával felszínre tört. Az első versek között hangleütésként, egy szapphói és egy aszklepiadészi versszakban megformált óda áll, s mellettük a Szerenád Ilonkához misztikus zenéjével s bravúros, teljes sorú rímeivel. Pedig az a melankolikus belső rend, amely a Leselkedő magány sajátja, már felbomlóban. A múzsa is, amely az előző kötetben még háttérben állt, közelebb lép, és egyre kivehetőbb. De Dsida időközben nemcsak a halállal találkozott közelről, riasztóan és valóságosan: megtalálta a két kötet közötti évek alatt letisztult, önnön hangját, szabad és kötött versben egyaránt. Kialakította költői modorát, melynek két egymástól elütő alapeleme: egyrészt lényének misztikus telítettsége, másrészt egyéniségének bája bizarr és nemes csengésű ötvözetet ad.

Rátalálni a modorra majdnem annyi, mint meglelni önnönmagunkat. A költő és a költő világa közötti diszharmónia ezzel feloldódik. Amit Dsida a Leselkedő magány-ban csak sejtett vagy programszerűen vall, a Nagycsütörtök-ben készen képes felmutatni. Nem ismerteti már világát, hanem létrehozza. Nem közli a transzcendens vonásokat, hanem érzékelteti. Földje és ege valóban misztikus áramokkal telített.

Nem is kell segítségül ehhez a forma bűvereje. Ez a blank jambus a lehető legegyszerűbben beszél: „Milyen voltál és milyen volt a hangod?” – s mégis egyszerre túlfűti a verset az érzés, és a versbe foglalt éjszakát felizzítja a tücsökzenés nyári éj emlékképének rejtelmes sűrű lírájával.

Modora másik jegye is egy felszabadításból következik. Dsida önnönmagától, lénye szerint, fiúsan bájos lehetett. Másként, mint a fiatal Kosztolányi, akinél a báj érzelmességgel, vagy Csokonai, akinél suhancos merészséggel keveredik. Az ő bája a mesebelit egyesíti a valóval, a Tóth Árpád-i melankóliát üde, fiatal mosollyal. A modor nem más valójában, mint az egyéniség egy-egy tulajdonságának kiemelése, tudatos készenlétben tartása. Dsida nem nagyon régen ébredt rá költészete ilyen irányú varázserejére. Nagycsütörtök című kötetében még nem is él vele elég egyenletesen. Versről versre követni lehet, miként élesíti, tompítja, ahogyan kísérletezik.

Túlságosan édes? Lehet. De mégis ez az édesség, ez az angyaliság, mely érett versein már egyenletessé szűrve végigvonul, új ízt kever küzdelmes líránk zord tónusaiba, megnyit egy nyelvünkön szinte fel nem fedezett költői tájat.

Báj és misztika különös ötvözetéhez csatlakozik Dsida modorában egy harmadik, még fokozottabban paradox elem, amely a téma felől érkezik, s amelyet a halálérzet hoz magával: a realitás. Nem is igazi realizmus ez. Úgy szivárog, olyan áthatóan, mint „a sír szaga”, és éppen úgy csak a halál tényei körül. Dsida realizmustól egyre távolodó fejlődésében olyan ez, mint a vonatablakon beáramló, állandó messzi fényjel. A világ, amelybe ez a realizmus belevillan, misztikus, transzcendens s egyre inkább átszellemült ellentétpárja a valónak. És éppen ezért ez az elkeveredés bizarr és túlfeszítetten kísérteties.

Ilyen átszellemült strófák élesztik a Szerenád Ilonkához című versben a gyerekszerelem nosztalgikus emlékét, a szelíd megsemmisülést. De a két fenti strófa mozzanatait megismételve, a halálvággyal átitatott, pasztellszerű hangulat közepén egyszerre egy nem várt halál támad fel, a testi bomlás jegyeivel.

Ebben a mottójában, zenéjében és hangulatában is Edgar Allan Poe-t idéző versben úgy tűnik fel – valószerűtlen valóságban – a halál, mint Poe Álarcosbál-novellájában éjfélkor, maszkban, a pestis. Poe legyűr és megborzaszt, Dsida nem ilyen éles. A borzalom árnyéka elsuhan, a rímek változatlan lágy molljába beleolvad a felvetődő tartalmi disszonancia. Újra sodor a vágy, a képzelet a könnyed megsemmisülés felé, de az emlékezet szélén már megmarad a csók, az ajkak és a férgek nyirkos kapcsolata.

A modor: a költői tartalmak versbe áradásának rendje mégis csak eszköz, fölötte lebeg a nagyság a priori feltétele, a lélek teljes önmagára ébredése, sors- és világtudata, amely nemcsak a túlnyomóan formális képességek tudatosodása. Az irodalom, kivált a költészet, céljában és végső létjogosultságában a kifejezésre vágyó emberi magatartások részletekig kimunkált megnyilatkozása. Az, ami a forma kérdésein túl egyediséget és rangot ad, a lélek formája és lényege: a magatartás. A versforma egyedi díszei egy-egy korszakon belül jelentékenyen hamarabb avulnak, mint a magatartásé, azé a formáé, amely a lélekben – hol a világ dolgai között szétnyitható kettősség: forma és tartalom eggyé válik – bensőségesen azonosul a tartalommal. A megtalált magatartás: az egyéniség magja, amely értéke szerint nemzi a művet teremtő fluidumából. Közhely, hogy az igazi „nagyköltészetnek” valahol itt kell keresni feltételeit. Dsida, aki a Leselkedő magány című kötetében – annak címadó versében is – éppen a magány körül tapogatta az artisztikummá nemesíthető, alkat szerinti magatartást, közben rálelt arra, hogy világérzete nem a magánosé. Tőle menekül a világ, nem ő húzódik félre. A Nagycsütörtök az öntudatra ébredés kiapadt szomorúságával riadt rá, hogy a költő nem magányos – a magány lelki alkat kérdése –, hanem önnön sorsába zártan – elhagyott.

Ilyen egyedül áll, „sors elől szökve, mégis szembe sorssal”, élet-halál mezsgyéjének a riadalmai közt, „Péter” – emeli fel hívó íveléssel a szót, s eldobja „aludt”, „János” – erősíti újra a hangját, s leejti „aludt”, Jakab és Máté mind csak: „aludtak”. Úgy áll a költő a versben törékeny alakjával, mint El Greco képén Krisztus az Olajfák hegyén, alvó tanítványai között. A festmény és a vers szinte akusztikus víziójukkal egyet vallanak: a létezés – amíg tart – megkövesült Nagycsütörtök este. Ez a magja annak a magatartássá hegesedett világérzésnek, amely Dsidát most már haláláig elkíséri.

Paradox formai és velük nemegyszer diszharmonikus tartalmi elemek költőileg igen szerencsés harmóniában egyesültek Dsidában. A Nagycsütörtök című kötet érett, mélyáramú verseket ígér. S az az öt év, amelyet még Dsida ezután élt – s melynek termése posztumusz kötetében, az Angyalok citeráján-ban jelent meg –, ezeknek beváltása. Valójában minden készen állt benne a „nagyköltészetre”. Az ihlet kelyhe: a lélek otthonosan érlelte versbe a világ ízeit, a költés áramai járt pályákon futottak, az alaptételeket ösztönösen keverte el a modor az ihlet adta pillanatnyi képletekkel. Az egyéniség nyugodt fölénnyel áradt: már nem az a kérdés, hogyan tükrözze a világot, csupán az, melyik részletét. Dsida belekezdhetett a művészet nagyobb formájába, amelyben az egyéniség önkényes, villó szenvedélye, éppen biztonsága miatt, teljesen kiélheti magát. Szorongások nélkül válogatni a kifejezések változatai közt, a megfogalmazás iszamos területén – ez az, amit már-már megtalált: mégpedig éppen a legkötöttebb formában, bonyolult rímképletek, klasszikus versidomok között. Játékok sora, a Kóborló délután könnyed, ifjú öröme, a Viola-ciklus nyelvöltögető kamaszkedve jelzik a kezdődő világ-birtokbavevést. S egy csokor formai ihlet, túltengő modorosság, nyelvi kísérlet. De a szabadvers puritanizmusától szabadulva, Dsida csak most érzékelte igazán a forma mákonyát.

A kötet időrendjét tekintve, a játék rövid átmenet. A Nagycsütörtök éjszakára közeledik Nagypéntek hajnala: a létérzet versről versre jelzi a közeledő halált. A lélek, a test fizikai állapota miatt, a megírt sors foglya, s ebben az ítélet utáni állapotban a világ és a lélek viszonylata átlényegül, kifordul. A költő szenvedélye nem csaponghat a kifejezésre váró tájakon, nem futhatja meg az egyéniség kibontakozásának teljes pályáját, esetten sodródik a lét és nemlét kérdéseinek egzaltációiban. Az érett költő kielégítetlen szenvedélye kiég ebben a csigázott feszítettségben, és átformálódik a lélek halállal küzdő szenvedélyévé. Érés ez is, mint a sértett gyümölcsé, nagy iramú és korai. Dsidát az ihlet legmagasabb fokán létrehozott halálversekhez juttatta el. Lazította benne a költői modort, ezt a kígyóbőrt, melyet koronként le kell vedleni, másképp összeszűkül és fojtogat. Letompította bájának túl édes ízeit, meztelenebbé tette, egyszerűbbé. Miszticizmusát pedig konkrétabbá szűrte le, borzongatóan hitelessé.

Ez az ömlő iszonyat, észvesztő egyszerűségű tény értelmezi Dsida halálverseinek sorát. A költő a megsemmisülésben vagy azon túl realizálja az élet tényeit. Amit átél, szerelmet, találkozást, idillt, szinte a lét határán túl éli át. Ez a létérzet diktálja az Esti teázás törékeny bájú befejezését („És felakasztom csendesen – kék sapkád mellé a fogasra – fénylő, mennyei glóriámat”); az Út a Kálváriára szerelmi mítoszát; a Légyott megsemmisülésbe olvadó szerelmét.

Minden, ami a valóságból még beszűrődik, átalakul. Természetesen nemcsak a felcsillanó örüm tűnik el – a „Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne” törékeny mosolyú, fiatal bája, a Viola-ciklus dévajkodó ifjúsága –, hanem maguk a kifejezés eszközei, a hasonlatok, a tónusok komorodnak el. A realizmus szürrealista felvillanások felé tolódik. A képek inkább a légkört szolgáltatják, mint a jelenségek érzékletessé tételét:

A dolgok, a világ jelei megtelnek a nemlét jelképeivel, előérzetekkel, a legdúltabb emberi riadalommal.

A versek a létváltást, a nemlét tartalmait, a valóság túlvilági arcát szűrik ki a világból. A lét kelyhe: a lélek és a nemlét jelképe: a halál vív bennük az egyesülés előtti végső egzaltációban a Szépség formái közt. Csupa lobogás, éteri vízió. Lefogni a démonokat, klasszicizálni? Ez maga a testi köntös meglazítása, a beleegyezés. Dsida közvetlenül a belépő halál előtt hajtott fejet. Csak a Tükör előtt című versciklusban, utolsó befejezett művében villantotta fel sietve sorra mindazt – egyéni létének tájait, emlékképeinek külön világát –, ami ebből a harcból kimaradt. Az egyéniség, költői absztrakció mögül kibukkanó, jelképes, nagy pillanata ez a ciklus; az öntudat kihunyása előtti, mesebeli újra-végigélés. Maradandó dokumentuma annak, milyen magabiztos, teljesen érett költőt hajszolt a nemlét fenyegetése, a legfőbb, de mégsem egyetlen költői téma: a halál víziója felé. Mintha valaki tehetné azt – a kereszten vagy a máglyán –, hogy elmondja egészen az utolsó pillanatig, hogy mit érez, s mit kezd látni odaátról.

Mégis, Dsida végeredményben egyre erről akart beszélni. Modora, stilizált világa fokozatosan megtelt az örök sötétség tartalmaival. Fiatalon, arkangyalok közül, egyenesen a styxi tájra zuhant. Ez az elborult világ úgy indul ki a valóból, s úgy tágasodik felfelé, mint a reflektor fénye: alul zárt, keskeny kör, de fönt már nehéz felhők ködgomolyos vízióival van tele. Az érzetek szerint a világ burka kicsiny, de maga végtelen. A tárgyak dermedtek, de démonaikon nem úr a gravitáció. Az élet kivédhetetlen küzdelem a másik világgal, a mindenütt jelenvaló, kozmosszá nőtt sorssal, amely a maga áramait, hieroglif jegyeit belezárja az idő és a tárgyi jelenségek formáiba. Dsida költészete alvilágba vagy túlvilágba törő, végzetes emberi próbálkozás: nem a metafizika, hanem a halál kapuján át küzdelem a kozmosz meghódításáért.

Csakhogy a kozmosz nem új Amerika, birtokbavevése nemcsak eszközök kérdése. A költőknek magatartásuk mélyén mindig van valami benső magjuk, a birtokbavevés lendületéhez szükséges sarkpontjuk a lelki törvényszerűségek területén. Enélkül a lélek nem képes egy világot alapjaiból kimozdítva felmutatni. A semmiség előtt ez a támasz, a költői energiák nyugodt megújulásának Anteus-talaja. Babitsnál például a teremtő intellektus műveltségélmény-anyaga, Kosztolányinál sebesen váltó, éles impressziói, Adynál képessége minden sorsszerű, tágas átélésére, Aranynál meleg epikus hajlama, apró, odavetett realizmusának költőisége – Dsidánál ez lenne a halálérzet. De a lét teljes negatívuma – nemcsak a vele kapcsolatos érzetek rángatódzó egzaltációja miatt – nem lehet támasza a léleknek, éppen a semmiség előtt a teremtésben. Dsidát rejtelmes, nagy versekre ihlette a halál, versekre, melyek a létváltás elmondhatatlan eksztatikus pillanatát a szépség örök foglalatában tükrözik. Az egész lét azonban, a tágas mindenség más-más elemeinek ihlető feszítettsége, részleteiben és esedékességében kimaradt költészete nagy pillanataiból. S a Tükör előtt-ciklust kivéve, csak a halálban tükröződött. De ha át is törhet a halál prizmáján, az egész lét színgazdagsága, maga az élet, a termő valóság, színképénél áradóan gazdagabb.

Így Dsida nem vetekszik irodalmunk korszakot jelző, nagy egyéniségeivel, mégis költészetének sötét „tengerszeme” rokona a nagy óceánnak: benne is nézi magát a parti táj, és ringatóznak a csillagok.

1946