Bevezető

Egy tanulmánykötet elé szokás bevezetőt írni. Holott az esszé is olyan műfaj, mint a többi műfajok: megáll a maga lábán. Legföljebb az olvasó, aki többnyire más művek, gyűjteményes kiadások, regények előtt-mögött találkozik vele, azt hiheti, a többinél tolakodóbb műfaj, hiszen nyilvánvaló befolyásolásul kínálják neki. S ez igaz, még akkor is, ha a befolyásolást enyhítetten szükséges informálásnak nevezzük.

A magam írásai elé tolakodva, miről szeretném itt az olvasót informálni? Nem tagadom, többnyire olyanról, amit gyakorló esszéolvasóként esetleg úgyis tud, vagy ha figyelmével könyvemet megtiszteli, úgyis kihámozhat belőle. Ha úgy tetszik, lapozzon hát tovább. De ha a bevezetések, elő- és utószók iránti netáni ellenszenvét leküzdve, mégis tovább követ, megpróbálom röviden elmondani azt, ami minden költőnek joga, csak éppen az esszéírótól szokatlan: műfajomról való elképzeléseimet. Legalábbis annak egy részletét.

Kiindulásul hadd éljek a költők kedvenc eszközével: az analógiával. Valamirevaló prózaírónak azt tartjuk, akinek az életre (vagy annak egy szegletére) nézve a részletekből kiinduló általános érvényű látomása van. (Minden nagy regény: világmagyarázat.) Miért ír az esszéíró, a kritikus? Azért, mert neki is van egy ilyen vagy olyan látomása (kevésbé fennkölt szóval: összképe) természetesen az életről is, de elsősorban, legfőképpen magáról a művészetről. Éspedig hangsúlyozottan a részletekből kiinduló. Elemzéseiben azért is kezd mindig belőlük építkezni, összetevőiből bontva ki az esztétikai hatást. Ennek a látomásnak vagy összképnek – mely az idő, az ízlés változásával természetesen némileg változhat is benne – a fejezetei, a bekezdései, a megfigyelésjegyzetei az egyes cikkei. Magát a művészetet magyarázó regényt – ezért van sokkal rosszabb helyzetben a prózaíróknál –, sajnos, csak működése egészével tudja (ha tudja) létrehozni. S méghozzá összhatásában töredékesebben, az olvasói katarzis felkeltésének lehetősége nélkül. Utólag visszatekintve, azért kirajzolódik az olvasóban ez a kritikusi összkép, sőt évtizedek múltával a tudós elemzők még torzításait is regisztrálni tudják az eredmények mellett. Némi szerencsével a dolog mégis egybeáll. Hogy nagy példákat hozzak fel: jól ismerjük Schöpflin Aladárnak, századunk legmegbízhatóbb kritikusának széles irodalmi tablóját, a nagyszerű Szerb Antal és Halász Gábor körképét, az esszéíró Babits „világirodalmi szemekkel” látott, roppant vízióját, bár rossz hagyományként inkább szeplőit számláljuk (vagy a gonoszul ráfröccsentett sárpettyeket), mint hogy árnyalt monumentalitásában gyönyörködnénk. Utólag mégis van objektív lehetőségünk az áttekintésre és felmérésre. Mérni tudjuk először azt – és ez az általánossabb mércénk –, hogy az esszéíró milyen szinten és milyen művészi szuggesztivitással gondolkoztatja el olvasóját. Ellenőrizhetjük továbbá, hogy felismerte-e kora új művészeti tendenciáit; segítette-e tudatosító képességével, ízlést befolyásoló hatásával kibontakozásukat. Hogyan s mennyire szolgálta a mát s vele a holnapot?

Az összképtől tehát, amit az esszéíró-kritikus ad, többet várunk el, mint amit egy összkép adhat. Így utólag visszatekintve, látomás jelleget kívánunk meg tőle. Csakhogy minden látomás némileg voluntarista. Alakít a pillanatnyi látvány körvonalain, felnöveli és kiemeli mindazt, ami tendenciáját erősíti. Saját esztétikai koncepciója – melynek hiánya másfelől persze diszkvalifikáló – így válik a kritikus legveszélyesebb csapdájává. Küzdeni a belelátás, túlértékelés ellen éppúgy természetes kötelessége, mint a más koncepciók alapján keletkezett művekbe való belehelyezkedés, azoknak a maguk célja szerinti tárgyilagos értékelése. Megállapításait újra és újra ellenőriznie kell, végigkopogtatnia többször is őket, mint az orvos a beteg mellkasát. Ez az ellenőrzés azonban csakis önellenőrzés lehet. Nem kívánható meg, hogy a kritikus bármi külső okból, esetleg a hangadó irodalmi köztudatnak engedve, nézetein változtasson, fordítson egyet esztétikai koncepcióján. Feladata nem az íródeáké. Dolga nem az, hogy formába öntse, amit az irodalomról mások gondolnak. Dolga, joga, sőt kötelessége az, hogy azt mondja, amit gondol. És hogy ezt a tőle telhető legjobban mondja. A többi majd elválik.

Végezetül, e nekilódult elmélkedést elvágva, még néhány szó tárgyi információt. Ezt a tanulmánykötetet több mint harminc év esszéiből és kritikáiból válogattam össze. A legkorábbi írás 1946-ból való, a legfrissebb 1978-ból. Néhol dátumoztam is őket, ha szükségesnek láttam, hogy az olvasó eligazítást kapjon, és esetleg tájékozódhassék, mit tartott a tárgyalt irodalmi jelenségről az egykori kritika. Könyvem első részében a hosszabb lélegzetű esszéket és elemzéseket gyűjtöttem egybe, nem törekedve témák szerinti elrendezésre. Legföljebb annyi mondható el: ez az a rész (az egyetlen, Illyés-elemzés kivételével), amely az irodalmi múlttal foglalkozik. A további részek már tematikusabbak, és túlnyomóan az eleven irodalomról szólnak. Ami a mai magyar költészetet illeti, két ciklus is bemutat belőle részleteket. Két portrésorozat tárgyalja itt – a teljesség igénye nélkül – a Nyugat harmadik nemzedékét és az Újhold költőit. Ez a kiemelés ne tévessze meg az olvasót; a hetvenes évek lírájáról más könyvemben adtam teljesebb képet.

Bármi sokat foglalkozom is a kötetben korunk költészetével, nem volt célom újra líráról szóló könyvet létrehozni. Más bejárt területekről is hírt igyekeztem adni, más műfajokról is, amelyek jelenségeikkel és problémáikkal nyugtalanítottak. Lehet, szerénytelenség, de munkásságomról szeretnék így teljesebb képet kínálni, ha nem is összefoglalót, de valamit, amiből egy általánosabb irodalmi szemléletmód esetleg felsejlik. Kiolvasható ama bizonyos művészetet magyarázó regénynek talán-talán egy részlete.

Sok szövegelemzéssel dolgozom közben – módszeremnek ellene vethető. De az esztétikai hatás elemeit felfejteni, élménnyé tenni s így az átvilágított részletekből indulni az egész felé, úgy gondolom, az esszéíró egyik fontos feladata. Éspedig éppen az olvasói ízlés tudatosulása, a művészi gyönyörködés fokozása érdekében. Hiszen az esszéíró se ír másért, mint a lírikus vagy a prózaíró; azért ír, hogy jobban értsük a világot és több gyönyörűséget találjunk benne.