Zöld és arany

Ihletről beszélni napjainkban – és már elég régóta – nem divat. Mintha az írással járó elmélyedésnek és felajzottságnak olyasféle megnevezése rejlene a fogalomban, mely az író szolid szakmai megbízhatóságát, termékeinek tisztességét kezdené ki. Mintha valami szándékon túli, a véletlennek kiszolgáltatott és kegyelmi jellegű tény sejlene föl benne. Valami olyan, amit nem emészt meg racionalista ismeretvágyunk. Kosztolányi még verset írhatott az ihlet percéről, Rilke még mondhatta, hogy „angyal diktálta” neki a Duinói elégiák-at (olyan versekről különben a költő minden megrendült magyarázatát el kell fogadnunk), de napjaink költői kénytelenek többnyire sokkal tárgyiasabban fogalmazni: – Szerencsém volt, „bejött”, eszembe jutott. Ami más nyelvhasználatban megfelel persze annak: az angyal súgta.

A költőknek ez – az orpheuszi jelleget elhallgató-megtagadó – magatartása, amely alól napjainkban ritka a kivétel, irodalomtörténetileg Edgar Allan Poe híres „verselemzésén” alapul.

A nagy misztikus vers: A holló létrejöttének demisztifikált történetén. „A legtöbb szerző, kivált a költők – írta itt Poe – abban tetszelegnek, hogy elhitessék az emberiséggel, valamiféle szép tébolyban alkották meg műveiket, valamiféle önkívületi sugallatban… Szándékom abban áll, hogy megmutassam, e versnek egyetlen pontja sem köszönhető sem véletlennek, sem sugallatnak, sokkal inkább épült sorról sorra ugyanazon pontosság és logika szerint, akár egy matematikai bizonyítás egyes részei.” Poe értekezése a tudatos versszerkesztésről Baudelaire és Mallarmé számára önmagukra ébresztő reveláció volt, s rajtuk keresztül századunk csaknem minden nagy költőjének gondolkozására hatott. Innen származik az írás mesterségbeli részének, a hatás megtervezésének előtérbe tolulása, a verskompozíció mint csaknem mérnöki feladat. (Valéry csupán annyi engedményt tesz a véletlennek vagy az „angyalnak”, hogy azt mondja: Egy vers első sora ajándék a szerzőnek, a másodikat már magának kell megírnia.)

Igen, de míg a modern költészet említett őseinél a szakszerűség, a tudatos mesterség, a hatáskeltés trigonometriai kiszámítottsága ilyen kivételes tiszteletnek örvend, ott áll mellettük a másik ős, az örökifjú Rimbaud, aki legalább ekkora hévvel hirdette meg a láz, az ihlet, a sugallat és látomás abszolút hitvallását. Így lett a modern költészet az ősök miatt Janus-arcú. „A verset meg kell csinálni” áll az érem egyik oldalán, a másikon pedig ez: „Pokolra kell érte menni.”

Mesterember és ördög – szokatlan együttélés ez egy korszak költészetének házában. No de hát századunk verstermésének lelkiismeretes olvasója sok minden más furcsasághoz, kényelmetlenséghez volt kénytelen még hozzászokni. A tudatos-pontos önelemzők és a véletlennek magukat átadó látomásba merülők ugyanis közös erővel forgatták fel azt a bizonyos házat. A század versképletének, verseszményének gyökeres átalakulása közismert. Tudott egyfelől az a formai revízió, mely a kötöttségeket sorra levetve végül is azt tapogatja körül: van-e, és ha van, mi a vers formai minimuma. Kevésbé látványos, de az átalakulás szempontjából még radikálisabb másfelől az a felülvizsgálat, mely a versbeli közlés területén történt, s amely a köznapi logika uralmának háttérbe szorításán át eljutott a még éppen megfejthető közlésig, annak minimumáig, sőt egyes végletekben magának a közlésnek a tagadásáig. Mindenképpen lebontó folyamat ez, mely az új létrehozása érdekében visszanyúlt a műfaji, sőt a nyelvi alapokig, azokat tette fokról fokra kérdésessé. Burjánzik is műveletei körül csaknem olyan heves elvi, filozófiai összecsapás, mint az igaz hit körül a reformáció korában.

Nálunk, a gyakorlatában igazán nagyszerű eredményeket felmutató magyar költészetben van valami tartózkodás ezzel a nyugtalanító-tisztázó törekvéssel szemben. Mintha kevésbé foglalkoztatná költőinket intellektuális és filozófiai problémaként a líra, közlésének különleges funkciója, a vers változásának ténye, a változtató törekvések eszmei indoka; vagy legalábbis ritka, kivételes alkotói típusainkat foglalkoztatná csupán. Meggondolkoztató pedig, hogy a nagy és nemcsak a nagy irodalmak – fogalmazzunk enyhén – tekintélyes részében nem ez a helyzet. Pár évvel ezelőtt A líra ma címen már napvilágot látott nálunk egy eléggé terjedelmes antológia, amely a világ legkülönbözőbb modern költőit szólaltatta meg a költészetnek ezekről az alapkérdéseiről, s a más nyelven tájékozódni nem tudóknak már ez is némi – nagyon érdekes – anyagot kínált. Most ugyancsak Hajnal Gábor gondos és világosan áttekinthető szerkesztésében (Garai Gábor értő bevezetőjével), Ihlet és mesterség címen pusztán csak a német nyelvterület költőinek problémavilága tárul elénk. Érdemes belelesni, hogyan látják ők a kérdéseket.

Mindenekelőtt meglepő, hogy a német költők elméleti tájékozódása (és persze költői gyakorlata is) milyen széles skálán mozog, mennyi ellentétet ölel fel. A bontásnak a művészi minimumokon túlvezető olyan kísérleteit is (automatikus írásmód, lettrizmus, konkrét költészet), melyek a közlést vagy teljességgel a véletlenre bízzák, vagy a szavakat a nyelvi szintaxisból kiszakítva, hanghatásukra redukálva meg is tagadják. Ezek elevenen tenyésző végletek. Az idegenség távlatából nézve nem is annyira költői termésük a fontos, hanem elvileg nyugtalanító létezésük. Fokozott körültekintéssel meghatározni kényszerítenek ugyanis: mi a vers, mi a költő és a költészet funkciója? A jelentékenyebb válaszok között, melyeket a kötet a német költőktől elénk tár, felfedezhető egy hol közelebbről, hol távolabbról visszhangzó tézis, mely Hegelen alapszik, s melyet Helmut Heissenbüttel A vers Mallarmé és George után című tanulmányában idéz is. Eszerint a vers – egyszerűsítve Hegel kifejtett gondolatmenetét – „az ember külvilágáról a tudat mélyére vonatkoztatott beszéd”. (A külvilágról szól, de tudattartalmakat közöl.) Ez sejlik vissza például abban, amit egy Flaubert-idézethez Brecht fűz hozzá, vele polemizálva: „Ne csak tükrök legyünk, amelyek a rajtunk kívül megnyilvánuló valóságot tükrözik. Ha befogadtuk a tárgyat, valamivel gyarapítanunk kell önmagunkból, csak azután léphet ki belőlünk…” „Nem az a dolgunk – egészíti ki Brecht gondolatát Georg Maurer –, hogy a valóságos dolgokat mutassuk meg, hanem azt, hogy milyenek a dolgok valóban… Ez az emberi elsajátítás, pozitív bekebelezés. A valóság ugyanis az emberben válik az ember számára valóságossá.” Közvetlenebbül, konkrétabban fogalmaz a szintén NDK-ban élő Günter Kunert, aki azt mondja: versen, „a vers tudatán a személyes tapasztalaton nyugvó intuitív felismerés viszonylag önálló folyamatát értem, amely meghatározott formában, épp a versben hat, s így mással fel nem cserélhető sajátságra tesz szert”. S ha más filozófiai alapokról is és aszerint sarkítva, rokon módon vall Gottfried Benn (Brecht mellett talán a legnagyobb név a kötetben): „Minden vers hátterében mindig újra és újra elhanyagolhatatlanul ott áll a szerző, az ő lénye, léte, belső állapota, s végtére a tárgyak is csak azért jelennek meg a versben, mert megelőzőleg az ő saját tárgyai voltak… Alapjában véve tehát azt tartom, hogy a lírának nincs is más tárgya, mint maga a lírikus…” S gondolatmenetét ilyen költőien merész következtetéssel egészíti ki: „Az egész emberiség abból él, hogy itt-ott valaki találkozott önmagával, de ki találkozik önmagával? Csak kevesen találkoznak, és akkor is önmagukban.”

Ezekből a kiragadott és bőven folytatható idézetekből, melyeknek egymástól való eltéréseit most nem célunk magyarázni, úgy tűnhet fel, hogy a német nyelvű líra szilárdabban kapcsolódik a múlthoz, a költői hagyományokhoz, mint ahogy állítottuk. Elvégre Brecht a belső világ, a személyessé vált kép kifejezésének igényét igazán mértéktartással fogalmazza meg (nem úgy, mint Rimbaud), s az, amit Benn mond, aligha haladja meg Rilkét. Ez az impresszió azonban helytelen. Az Ihlet és mesterség kötetcímként nagyon is találó: az elemzésekből, vitákból kitetszik: hogy a modern költő már vázolt két lehetséges álláspontja sokkal élesebben és végletesebben áll itt szembe egymással, mint ahogy mi ehhez líránkban szokva vagyunk. Benn például azt mondja – hogy az egyik pólus legnagyobb tekintélyeként újra csak őt idézzük –: „A vers általában nagyon ritkán születik – a verset csinálják.” Hans Arp, a dadaizmus egyik megalapítója és német nyelven legjelentősebb alakja viszont ezt: „A Felhőszivattyú számos verse rokonságot mutat az automatikus verssel. Ezeket rögtönöztem, minden átgondolás és átdolgozás nélkül írtam… és nehezen olvasható kézírással írtam le, ezzel akartam rákényszeríteni a nyomdászt arra, hogy mozgásba hozza a fantáziáját, és így, szövegem kibetűzése közben, kénytelen legyen alkotóan közreműködni.” A művesség és a spontaneitás két szélső álláspontjával Wilhelm Lehmann egyszerre száll szembe: „Ami azért új, hogy új legyen, még sohasem lett művészet” – utasítja el a dadaista spontaneitást, ugyanakkor az ihlet alapján hadakozik Benn-nel: „A »mérnökköltő« álfogalmának kultusza dívik… (Benn tézisének következménye) az az átkos babramunka, amely a mai fiatalok jelentős részén meglátszik. Ideje már hangsúlyozni: a múzsátlan költészet még nem garantálja, hogy sikerül a vers, és hogy nemcsak az első, hanem az utolsó sor is lehet őshatalmak ajándéka.”

E viták és tisztázások vagy tisztázási törekvések mögött mint legfőbb erjesztő erő – a következő tény áll: a versbontó, nevezzük összefoglaló nevükön, az avantgarde törekvések két hullámban is végigfutottak a német nyelvterületen vagy annak nagyobb részén (a 10-es, 20-as években, majd második hullámuk már 1945 után). Ez a második hullám utórezgéseiben még ma sem pihent el; csak ma nem a Dada automatizmusa a divat, hanem, ahogy például Hans Magnus Enzensberger írja, a grammatika és a szintaxis akadályainak elhárítása. S ezek a hullámok bármi ellenállást váltottak is ki – és sokak szerint bármi kétes is az az eredmény, amit létrehoztak –, a líra egész gyakorlatára, a versírás módszerére az alapokat is érintve hatottak. Enzensberger Az avantgarde aporiái című tanulmányában joggal harcol a kóklerkedések, szélhámoskodások tikkasztó hordalékanyaga ellen, amit ez a két hullám a német irodalomra zúdított – egy szellemi divat mindig is táptalaja a kóklereknek –, mégsem téveszti szem elől ezt a tényt. S amikor az avantgarde „roppant nagy hatását” elemezve hozzáteszi, hogy ez főleg azoknál vált produktívvá, akik felszabadították magukat a doktrínák alól, hiteles tanúként ugyanazt állítja, amit mi. Olyan nyilvánvaló igazság ez, hogy elég bármilyen, kicsit teljesebb modern német antológiát elővenni, vagy a kötetben közzétett költői ön-verselemzéseket végigböngészni, akár Enzensbergernek magának Egy vers születése című cikkét az analizált verssel együtt elolvasni. Egész kihagyásos nyelvkezelésén, képhasználatán, minden költői mozdulásán rajta a pecsét, hogy csak a bírált hullámok után keletkezhetett. S ez nemcsak rá vonatkozik, a jelenség korántsem egyedi. Nagy könnyelműség minden általánosítás – kivált idegen nyelvterületen mozogva –, de talán mégis megkísérelhetjük összefoglalásul: a német költészetben az utolsó évtizedek során kialakult egy delíraizált, köznapi beszéd, amely mégsem köznapi logikával beszél (hanem sajátos versbeli közlésrendszerrel), és többnyire nem is köznapi logikával fogható tartalmakat hordoz. Módszere egyfelől a beszéd végletes lerövidítése, a szintaxis redukálása, a lakonikus-ironikus, kihagyásos technika (mindez már Brechtre jellemző), másfelől a hasonlatnak és a képnek a szövegben való önállósítása (nem megjelenítési eszközként való alkalmazása), s a többlettartalmú és már-már jelképi jelentésű félhasonlatoknak és hiányos képeknek egybetorlasztása. Folytathatnánk, de nincs értelme, mert nyilván az olvasó is észrevette, nem speciális, amit mondunk, hanem a modern költői módszerek általánosságaiba tévedtünk bele. Igen, de nem véletlenül. Enzensberger – hogy még utolszor idézzem – az egyik itt nem szereplő tanulmányában azt mondja: „A modern költészet fejlődési folyamata költői világnyelv kialakulásához vezet.” Az ő gondolatát támasztja alá az iménti jelenség: a német költészetről beszélve általában a modern költészetről beszéltünk. Arról a századunkban kialakult költői formanyelvről, mely a vers tektonikus megrázkódtatásai során a legkülönbözőbb irodalmakban egyaránt megjelent, érvényességet és apránként csaknem egyeduralmat szerzett. Ne tévedjünk: ez nem az avantgarde formanyelve, de az avantgarde nélkül sosem jött volna létre. Hogy ellenkezéseket leküzdve és harcok árán? Természetesen, hiszen ez a formanyelv, mint a legtöbb korszak költői nyelve, mást fejez ki a köznapi szavakkal, mint a köznapi beszéd. De ez már a líra műfajából fakad. Nem a költők elzárkózásából, hanem abból és azért, hogy bonyolult korunk bonyolult dolgairól lehessen emberi módon, művészi tömörséggel szólani.

A német költők nyugtalan elmélkedéséhez a költői gyakorlatnak ez az eredménye társul. A „szürke elmélet” e nálunk szokatlan tengeréhez jó versek és nem jelentéktelen költészet. Könnyű és kísértő, kivált nekünk, és kivált a németek fejére idézni Goethe szavát az élet zöldellő aranyfájáról. Pedig aligha zöldellne az a fa a szürke – igen, a szürke agysejtek roppant fáradsága nélkül.