Lírai szekreter

Az ötvenes évek időszakában költőbarátaimmal kedvenc játékunk volt a verses szekreter. Mintegy írói létet mímelve, jobb híján játszottuk ezt a fajta közös versírást; a játékosok ismert, jól csengő nevét felsorolva, nehéz volna elhitetnem a fiatalabb olvasóval: megjelenés helyett. A szekreterversnek csak az elképzelt szerzőjét, címét és a versformáját közöltük a körbe járó papíron: ki-ki mindig csak egy sort írt bele, szövegét behajtotta, letakarta s csak a sor végi hívócímet írta ki, hogy a következő – akinek a lapot továbbadta – tudjon rá rímelni. A játék végén, ha a papír már kétszer-háromszor körbejárt, kibontogattuk az összehajtogatott lapot, s egybeolvastuk a cím és a rímek jelzései nyomán egybeállt „költeményt”. Afféle karinthyádák kerültek ki a tollunk alól, hol szellemes, hol vastag paródiák. De szövegük véletlen szülte értelmén, az egyetlen sor lehetőségén belül kipécézett modoron, a találó utánzás szellemességén lehetett nevetni. Igaz, keserűen –, de akkoriban a magunkfajtának ez volt természetes.

Ez a játék jól mutatta: egy költőről sokkal többet tudunk, mint amennyit tudatosan tudunk róla. Ismerjük a hangját, kedvenc szóválasztását, szófűzéseit, nyelvi jellegzetességének egész bonyolult rendszerét, képalkotásának visszatérő motívumait. Mindezt, persze, öntudatlanul tudjuk. De amikor egy jellemző sort vagy sorpárt létre akarunk hozni, akkor ez a rejtett tudás egyszerre beugrik. Másképp hogy az ördögbe titrálnánk ki – és többnyire csalhatatlan biztonsággal – az utánzatot, a költő modorát fölismerhetően magán viselő, sőt azt kigúnyoló szöveget?

Paródiát csak arról lehet írni, aki jellegzetes. Jó vagy rossz, de átható. Dehogyis fogom itt elárulni, hogy kiket hogyan, miért parodizáltunk. Nem a múlt bolygatása a dolgom, hanem egy igazság megerősítése. Azt tanultam ugyanis a Nyugat kritikusaitól – Schöpflintől? Babitstól? Szerb Antaltól? vagy mindnyájuktól együttesen –, hogy a költő ott kezdődik, amikor már saját hangja van. Amihez annyit tennék csupán hozzá: annak van saját hangja, akinek versében felködlik a saját személyes világa. Egy maga látta glóbusz vagy legalábbis egy tulajdonában levő hétvégi telek. Olyan evidencia ez, amit újra és újra csak megerősít a fent leírt játék.

Mert nézzük csak, hány magyar költő van, akinek parodizálásával bátran megpróbálkozhatunk? Hagyjuk a messzi múltat, az alapos közműveltség szintjén a tizenkilencedik században van legalább tíz. Csokonaitól Berzsenyin, Kölcseyn át (Vörösmartyról, Aranyról, Petőfiről nem is beszélve) Vajdáig, Reviczkyig, Komjáthyig, Kiss Józsefig – ez a két utóbbi már nehéz lesz. A huszadik század csakugyan csoda gazdag költőkben. Tegyük fel, hogy a költők száma ebben a második félszázadban, melynek végén se tartunk, újra duplázódik: negyven karakterizálható költőnél tartunk már. Szép szám ez a kitalált szám, népünk költői tehetségének, líránk gazdagságának impozáns mutatója.

Az 1978-as Szép versek-ben nyolcvan költő van jelen. Elgondolkoztató. Továbbfuttatva ezt a tréfás szempontot: hányat tudnánk közülük parodizálni? Dicséretére mondom ennek az (ezúttal) Bata Imre által szerkesztett gyűjteménynek: többet, mint első pillanatra gondolnánk. (Pedig karakteres, kiváló költőink közül nem is egy, de legalább egy fél tucatra való fájdalmasan hiányzik.) De aki nem tudja Illyést, Zelket, Vast, Weörest, Jékelyt, Kálnokyt, Nagyot, Ladányit – és hogy e szempontból a legkönnyebbekkel zárjam a sort: Juhászt és Tandorit – játékosan imitálni, az nem is költészetrajongó irodalmár. És a kötetben még mennyi lehetőség rejlik: Szécsi Margittól Csorbáig, Gergely Ágnestől Tamkó Siratóig, Csoóri Sándortól Garaiig, Somlyótól Orbánig. Sőt ott van a kötetben az is, amiről beszélek – egyik legmulatságosabb, legérdekesebb s legmélyebb színfoltként –: megszólal Berda József benne – imitációban. Haló poraiból megéled, és Rákos Sándor jóvoltából újra elér hozzánk nemes karaktert hordozó, átható, tiszta szava: s úgy szólal meg e Rákos tollával írt Berda-ciklusban, hogy bátran bele lehetne iktatni álverseit lezárult életművébe. (Talán majd egyszer a filológusok – láttunk már ilyet – meg is teszik.) Holott a Berda-hang, s a tekintet nélküli Berda-életszemlélet csak álarc Rákos arca előtt, felszabadító, ünnepi totem, melyből természetesen maga beszél.

E példák után talán el lehet gondolkozni azon, hogy a játék, az imitálás – akár kaján, parodisztikus, akár tisztelgés jellegű – mennyire alkati adottsága a költőnek. Aragon egy helyütt azt mondja: „Ami engem illet, minden vers, amit írok… számot vet minden verssel, amit olvastam. Mert én utánzok… Mindenki utánoz. Csak nem vallja be.” S ha ezt a nagyvonalú vallomást nem is volna helyes a Szép versek-kel közvetlenül kapcsolatba hozni – kivált nem egyik-másik költőre bírálatként ráborítani –, mégis líránkra nézve aktualizálja Vas Istvánnak most közölt két Vojtina-levele. (Ez meg, ugye, szándékolt Arany-imitáció.) Ez a két, iróniával teli, láthatóan kedvetlen, és kedvetlenségében többféleképpen is méltánytalan levél a fiatal költők két ellentétes típusáról szól, akik Vas szerint rosszul utánozzák egyfelől Pilinszkyt és Nemes Nagyot, másfelől Juhász Ferencet. Csakhogy az évekkel ezelőtt keletkezett verses levél címzettjei – valamikor két tábornak szólt, ha nem csalódom – időközben megfogyatkoztak. Ha a Szép versek kevésbé karakteres termését veszem számba, akkor nem Vas Istvánnal, hanem sokkal inkább Aragonnal egyetértve – és még a rosszhiszemű félremagyarázást is vállalva – az utánzás bizonyos magasrendű, aragoni szintű hiányát tenném szóvá. Az eltanulható, sőt megtanulandó műgondét a vers létrehozásában. Éspedig nem a forma, hanem a közlés tervszerű rendjének a műgondját, sőt a közlés lehető kitisztázását. Különben nem hallgathatom el, sokfelé vágó leveleiben Vas István ad tanácsot ebben is – persze, ironikusan kifordítottat. „Ne félj, hogy bárki is a képhetvenkedés káprázatában – észrevenné, hogy a vers feje és törzse milyen silány – ha van egyáltalában.” S így egészíti ki: „Mi volt a bogara Eliotnak? – Hogy a képeknek rendje van és ez olyan alapos észmunkát követel, mint egy jogi bizonyítás… – Ne is hederíts az ilyen racionális gáncsoskodásra! – Te csináld, ahogy jön.” De ha valaki számot vet minden verssel, amit olvasott, ha benne él a világirodalmi verskultúrában (és feje is van a számvetéshez), vajon csinálhatja-e így?

Mindez már bőven túllépi a Szép versek kötetet. Hiszen ez a válogatás – akárhogy vesszük is – költészetünk évi termésének javát adja. Többségében jól ismert alkotóink, nagynevű költőink új írásait. Azokét, akiket bőven ismerünk már annyira, hogy közölt verseiket kapcsolni tudjuk az eddig olvasottakhoz. Mert nemcsak a költőknek, hanem bizony, nekünk olvasóknak is – bármi furcsa – számolnunk kell minden verssel, amit eleddig olvastunk. Számolnunk kell velük, és miközben befogadjuk, befogadni próbáljuk az új verseket, meg kell mozdulnia tudatunk mélyén az emléknek a régiekről. Mert, ha nem tudjuk, hogy mondjuk, a frissen olvasott gyönyörű Illyés- vagy Zelk-vers az öregedés drámájáról vagy az új Kálnoky-vers a világ kiüresedéséről vagy Weöres új remeklései (Gyermekkoromban, Hatvanötödik év) valaminek a folytatása, ha nem érezzük, hogy szavaik mögött egy-egy élet roppant művészi hitele áll, akkor úgy fogjuk magunkat érezni, mint egy képtárban, ahol falat betöltőn, szabad helyet nem hagyva, sorjáznak egymás alatt-fölött-mellett a képek. A verseknek is tér kell; érzelmi tér, bennünk.

Ebben az évről évre megjelenő vers-képtárban, ami a Szép versek, ezt a teret magunknak kell létrehoznunk; éspedig egymást követő alkalmak sorozatában. Vessen számot az olvasó az igazi gyönyörködésnek ezzel a nem kicsi nehézségével.