Szép versek

Az idei Szép versek antológiáját önmagam ellenőrzéséül megpróbáltam először úgy végigolvasni, hogy a költők nevét letakartam, szántszándékkal nem vettem tudomásul. Nem azért, hogy magamat szórakoztatva kitaláljam közben, ki kicsoda, hanem, hogy úgy olvassak, mint a legbeavatatlanabb olvasó, aki mai líránk minden egyes alkotójával most találkozik először. Ettől nagyon kevés lett a kötetben a szép vers; pedig azért akad benne.

Miért?

Nem én találtam ki, megírta más, megírták talán többen is: minden valamirevaló alkotásnak két értéke van: egy önmagában való és egy presztízsértéke. Ez az utóbbi, a presztízsérték, a műről való szóbeszédből, kritikákból, az alkotó hírnevéből, ismert művészi rangjából áll egybe. Nem elhanyagolható, nagyon is fontos tényező. Olvasásmódommal ezt az értéket teljességgel eltüntettem. Rendben van, mondhatja valaki, ne a tájékozottság vagy a sznobizmus vezessen művészi gyönyörködésre, hanem a puszta szöveg, a vers, az önmagában való érték. Csakhogy módszeremmel – furcsa dolog – abból is lecsíptem.

A líra személyes, alanyi műfaj. Nem tűri – vagy csak nagy ritkán tűri – a végső tárgyiasítást. Hogy a versben ki szólal meg, ki beszél, az olvasónak sohasem közömbös. A kötetnél maradva, az, hogy Illyés, Zelk és Vas István beszél-e fenyegető elmúlásról vagy N. N. és X. Y., korántsem mindegy. Éspedig nem verseik presztízsértéke miatt. Azzal, hogy nevüket letakartam, szavaik megszerzett hitelét állítottam vissza a nullpontra, egyéniségük értékét fokoztam le. Persze azt, mármint a hitelt, az értéket szövegük erejével egy-egy versen belül is csaknem vissza tudják szerezni, ha a vers kimagasló. De azért kényes kérdés ez; kényesebb dolog a versolvasás, mint gondoljuk. Különösen napjaink lírájában, amikor is, szerintem nagyon helyesen, egy tömörítő, jelzésekkel és ugrásokkal teli, elvontabb kifejezésmód vált uralkodóvá, szemben az ötvenes évek kérdve kifejtő didaxisával. Nagyon helyesen, ha a zártabb kifejezésmód mögött megfejtésre méltó híradás, tartalom áll. Nem pedig mélységek ügyeskedve előállított látszata, melyre ez a kifejezésmód – tapasztalhatjuk a szörnyű versinflációban – bőven kínál alkalmat. (Ez azonban nem a módszer hibája – itt a közkeletű tévedés –, hanem a gyenge költőké, félfigyelemmel, félszakértelemmel dolgozó szerkesztőké.) Általában véve tehát nehezebb volna ma verset olvasni, mint régen? Nagyobb figyelmet, teljesebb odaadást igényel? Valószínűleg igen. Bár ki tudja, hogy a magyar vagy a világirodalom nagy verseit keltezésük idején hogyan kellett olvasni? Mekkora figyelem mellett nyíltak meg a maguk teljességében? Mindenesetre az olvasói törekedés éppen a tartalmasabb verseknél kulcskérdés. Ha a törekedés, renyhe, a vers elsikkad.

Vannak költők, akiknek versét olvasva eleve tudjuk (tapasztalatból), hogy a megértésre fokozottan törekednünk kell. S azt is tudjuk, hogy ez megéri a fáradtságot. Weörest, Nagy Lászlót, Kormos Istvánt például éppúgy összeszedettebb figyelemmel követjük nyomon, mint mondjuk, Pilinszkyt, Nemes Nagy Ágnest, Rába Györgyöt. Nemhiába iskolateremtő költők ők ma eleven líránkban. De éppen mert iskolateremtők, nem mindegy, hogy eredetiben olvassuk-e őket, vagy tanítványaiktól felhígítva, másod- vagy harmad-öntetben. (Ahogy az se mindegy, hogy az 50-es, 60-as évek csaknem kizárólagos iskolamesterét, nagy tanítóját: Illyést eredetiben kapjuk-e kézhez.) Nem a presztízsérték, hanem az egyedi költői mozdulat és mondanivaló hitele, primer és eredeti mivolta válik így, az egymás mellé kerülés révén, visszahatóan kérdésessé. A név letakarásával – vagy a hasonló megoldások egymás mellé ömlesztésével – ez forog kockán, ebből faragunk le. A költő ugyanis, ha egyáltalán jelen van kulturális tudatunkban, egész művével, teljes személyiségével van jelen. Képtelenség volna ez? Persze hogy képtelenség. De mégis, ahogy múlnak az évek, s az egyszer elmondott szavakra, mint holmi építőkövekre, rárakódnak az új szavak, a régi képekre az új képek, az elhomályosult versemlékekre az új versek: a költő jelenléte csalhatatlan jelenlétté válik. S ebben a személyes jelenlétben minden számít: – minden, ami egy antológiában csak tehertétel – a töredék, a sikertelen vers, az átlagos, mert valami önmagánál többre vet fényt, azt modulálja, értelmezi.

Fordítsunk egyet a gondolaton, s máris előtűnik az olyannyira hasznos és népszerű antológia minden ellentmondása. Az egy-egy költőtől bemutatott két-három vagy négy (nagy ritkán esetleg több) vers mennyire karakterizál, menynyire szolgálja ezt a csalhatatlan jelenlétet? Elképzelhető-e hogy a kötetben közölt 68 költőnek éppen a múlt év kegyelme adta meg a pályájukat emlékezetesen emelő vagy kiegészítő verseket? (Mellesleg: úgy tetszik, van, akinek megadta: Fodor Andrásnak, Hajnal Annának, Rákos Sándornak, Rónay Györgynek és Székely Magdának például.) Vagy az antológiában való szereplés annyi, mint az olvasónak beküldött névjegy? (De akkor miért maradt ki belőle egy-két jelentős költőnk – például Kálnoky –, s miért hiányoznak régóta számon tartott tehetségek, Takács Zsuzsa, Tamkó Sirató Károly, Tandori Dezső, Timár György, Toldalagi Pál, Tóth Eszter, Tóth Judit – hogy csak a „t” betűseket soroljam fel.)

Beszámolónkat tehát így összegezhetjük: a Szép versek csak bizonyos hányadában szép versek gyűjteménye. Valójában időről időre kibocsátott körkép, seregszemle líránk csaknem teljes területéről. Évről évre megjelenve hallatlan dokumentatív értéket képvisel. De mint minden dokumentum, elsősorban tájékoztató jellegű. Az olvasónak módot ad arra, hogy kinézze magának, ki érdekli, kik azok a költők, akiket meg akar ismerni. S mert a líra személyes, alanyi természeténél fogva egy költőt megismerni, elsajátítani, vele bensőséges viszonyra lépni csak kötetein át lehet, a Szép versek akkor éri el igazi célját, ha átforgatása után minél több egyedi verseskötetet vesz kezébe az olvasó. A méltán népszerű és főleg az információ terén felbecsülhetetlen értékű vállalkozás közművelődésünk javára így gyümölcsözik a legteljesebben.