Határainkon túl

Magyar költők kötetei határainkon túlról. Ahogyan gyűlnek a polcon: Tűz Tamás, Határ Győző, Bakucz József, Szabados Árpád, Szélpál Árpád, Thinsz Géza, Papp Tibor, Kibédi Varga Áron, Vitéz György könyvei (hogy csak a nagyobb utat megtettekből emeljek ki néhányat) szinte erkölcsi kérdéssé állnak egybe. Egy elmulasztott (vagy inkább elhalasztott?) feladat jelképei. Olyan levelek – ki tudja, fontos hírrel? –, amelyeket nem bontottam fel. Miért? Nem csupán feledékenységből, elfoglaltságból. És nem is abból a már-már pszichopata szorongásból, amellyel az édesanyja hazulról érkezett levelét felbontatlanul a tárcájában hordta egy amerikás magyar. (Nem legenda, maga számolt be róla.) Inkább talán szakmai kényelemből vagy netán kishitűségből. Mert bár magyar versekről kellett volna beszámolnom, mégis: ezek nagyrészt más társadalmi közegből, más ízléskonvenciókból, más irodalmi háttérből kinőtt versek. A kritikai megközelítés némileg elmozdított szempontját igénylik.

Hogy ez így van, s hogy mennyire így, bizonyítja az erdélyi Kányádi Sándor költészete is, bár közelebbről, ismerősebb tájról érkezett az említetteknél. Fekete piros versek című gyűjteményes kötetét, melyet örvendetes módon a Magvető adott kezünkbe, legelsősorban a romániai magyar költészet eredményeihez kellene viszonyítanom, s nem utolsósorban a romániai román nyelvű költészethez is. Akkor tudnám a talajt – amelyből kihajtott – érzékeltetni, ágainak formálódását, leveleinek osztatát, kibomlásának gátját és segítőit megbízhatóbban feltárni. Igen, de a közeg, a körülmények, a helyi adottságok túlhangsúlyozása nem jelent-e lebecsülést? Elvégre nemcsak az egységes magyar költészet, hanem az egységes világköltészet korát éljük. Közhelyszerűen igaz ma már – oly sokszor és oly sokan hangsúlyozzák –, hogy helyileg is csak az „érvényes”, ami világirodalmilag érvényes. S Kányádi Sándor, aki a világköltészetnek: az értékek népek közötti megbecsülésének és cseréjének eltökélt híve (s aki román költőtársairól mintegy közelítve őket hozzánk, nem egy megragadó verset írt), nyilván nem a felnövelő talaj specialitásának számbavételét várja el tőlünk, hanem saját érett gyümölcseiét. Azokét, amelyeket a fája termett. S joggal.

Kötete mintegy 23–24 év termését foglalja egybe. Mondhatjuk úgy is: egy negyedszázados költői működés eredménye. Ha a publikáció nem követi is a versek szoros időrendjét, mégis jól felismerhető benne a költő kiforrásának története. Van egy korábbi korszaka (az ötvenes évek közepétől a hatvanas évek közepéig), mely inkább a keresés időszakának tekinthető, s van egy másik – a későbbi, amely a rátalálásé és beteljesítésé. A keresés verseiben nemcsak az 50-es évek ismerős tematikája visszhangzik a békéről, az emberi együttérzésről, a nép sorsáról és jövőjéről, hanem a nemes elvontságokban van egyfajta helyi konkrétság is. Az a leírás, ahogyan egyik versében (Hajnaltájt, hazaballagóban) juhok apróznak végig a városi macskaköveken, s az egyik csobán karján ott van az éppen megszületett gyönge bárány, jellemzi egyfelől a költő városi közegét, falu és város együttélésének helyi specialitását, másfelől témakeresését és témaválasztását. Kányádi ebben a periódusában többnyire a külvilág apró tényeiből indítja versét, egy zápor, egy öreg gerenda, egy öreg pásztor láttán, egy korsó eltörésekor, vagy egy olyasféle kalandból, hogy a múzeumban fejére próbálta Arany János kalapját. Felfedezi bennük a költőit, a mindennapi dolgokban a költészetet, de azért kiaknázásuk során nem rugaszkodik messzire. Mintha a megmunkálás, a vers létrehozása terén még bizonytalan volna; ilyen meg olyan hasznosítási módokba is belekap; tárgyias, prózaizáló közlés, népdallebegtetés, érzelmes városi sanzon, jelképi elmélyítés, sőt olykor – később – szürreális, apollinaire-es stílusminta váltja egymást a versekben. Túl sok minden, de éppen annak bizonyos híjával, ami csak az övé.

Ez az, ami úgy a hatvanas évek végével, a kötet második felében egyszerre csak beúszik. Hogy valójában mi? Meg lehet mondani: a saját folyamatos közérzete. Ez a közérzet kétség és remény között egyensúlyoz, többnyire vergődéssel teli, de amennyire személyes, annyira köz-érzet is. Ahogyan ezt már költőinktől megszoktuk, akik ilyen önmagukba néző, számvetéses óráikban vetették papírra: „Lement. a nap, de csillagok nem jöttenek”, vagy „Száraz ágon, hallgató ajakkal”, vagy: „Előre hát mind, aki költő”. Hogy csupa klasszikust idézzek. Kányádi közérzetének alapmeghatározója a kisebbségi magyar sors, melyben „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. Apáczai nyomába eredni – mert hiszen Kányádi számára erről a szerepvállalásról van szó – ezzel a cselekvést szabályozó felismeréssel lehet. S azzal a tudattal is, hogy a szegénység „kipróbált példabeszédekkel int szüntelen alázatosságra”. Meg olykor azzal az önemésztő tapasztalattal is: „akit hol egy magatehetetlen öreg – hol egy mezítlábas gyerek – kényszerít megalkuvásra – annak kínjához csak a Prometheuszé fogható”. Ha Kányádi nem is önmagáról, hanem egy megrekedt „falusi Platón”, Kádár István siratására írta ez utóbbi sorokat, mégis helyzetvizsgálatának hőfokát ki lehet tapintani rajtuk.

Ezekben az érzékeny emberségű, vívódó versekben Kányádi átformálta korábbi kifejezésmódját és egy jelzésekkel, jelképi utalásokkal, gondolatkeltő elhallgatásokkal teli, kihagyásos beszédmódot teremtett. Lényegesen hajlékonyabbat, költőibbet, mint az előzőkben. Egy Illyés nyomdokain haladó költői nyelvet, mely azonban inkább ötletekben, gondolatilag gazdag, mint képi szuggesztióban. Egész költészetének egyik közérzetet összefoglaló, kiemelkedő vállalkozásában (Halottak napja Bécsben) Mozart rekviemjét hallgatva így fogalmazza át például az ismert latin himnuszt modern asszociációival: „Dies irae dies illa – szórhat szikrát a favilla”… De az ötlet villanása után már fogalmilag ölt testet a himnuszhoz mért kontempláció: „Csak a bíró késett eddig – bűn bűn alól új bűnt vedlik – s nem tudhatjuk vajon meddig – tartatunk itélet nélkül – s mit bűnhődtünk azt is végül – nem róják-e vissza vétkül.” Vagy így: „szóródik folyton porlódik – él pedig folyton porlódik – szabófalvától san franciskóig”. Majd két román nyelvű verssor után így csap fel a vers himnikussá: „ó itt maradnom adj erőt – örökre itt legyek megáldott – hol sötéten enyésznek el – gyilkos hiábavalóságok”.

Azt mondja egyik versében Kányádi Illyésről: Egy darabka földön él, aránytalanul nagy égbolttal a feje fölött. Nem mondhatnék róla se mást. Szegényebbek volnánk az ő földje, az ő sorsterhes égboltja nélkül.

Cselényi László szlovákiai magyar költő. Krétakör avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez című kötete szintén pályaképet kínáló gyűjtemény, és nagyjából azonos időszak termése, mint Kányádié. Sokkal több összefüggés nincs is köztük. Legföljebb annyi formai, hogy Cselényi kötete is két egymástól világosan elhatárolható részre bomlik; s ezen felül annyi tartalmi, hogy a versekben itt is felsejlik a rokon jellegű társadalmi meghatározottság („Mert ember vagy s ez nem elég magyar vagy el nem menekülhetsz – Átkot amit ezer év oltott szavakkal el nem üthetsz”), és meredek kanyargóikon ki-kibukkan, mint lenti panoráma a gömöri táj, s megkísért az otthon, a haza vonzása. De lényegében itt nem egy közösség sorsa a költészet tétje, mint Kányádinál, hanem egy személyes eszmélkedési mód költői kifejezése. Magának a költészetnek hipermodern átalakítása a tét; az, hogy a vers egy „stilizálatlan”, formaeszményektől szabadult, mondat- és kapcsolatkényszerektől nem befolyásolt tudatműködést kifejezzen. Egy új keletű avantgarde kísérlettel kerültünk hát szembe, olyan merésszel és végletessel, hogy határainkon belől nemigen akadunk napjainkban párjára.

A gyűjtemény hagyományos felének egyik záróversében azt mondja Cselényi: „Mert igenis jogunk van kételkedni – S a fejünk szerint cselekedni – A saját lábunkon megállni – Saját hangunkon kiabálni – S valami újat mondani – Erről a csupa új világról…” Amire csak rábólinthatunk: nemcsak joga, kötelessége is. Bár nem mondhatni, hogy ez a program újat vagy eredetit csillogtatna. De két verssel előbbre lépve, a második korszak verskompozícióihoz érkezvén, már hunyoroghatunk nemcsak a verssorok, hanem már a metaforák összefüggéseit keresve, s törhetjük a fejünket, ha a ciklussá szervezett versáramlásban tájékozódni szeretnénk. Akkora itt a váltás. Cselényi ugyanis itt egyszeriben elhárította magától a költői közlésnek azt a módszerét, mely az olvasót a szokott mondattani logikával irányítja, és az informálás sokkal töredezettebb, a nyelvi szintaxist mélyebben felbontó útjára lépett. Olyan verset, bocsánat, olyan „szöveget” teremtett, amely „nyitott” (pontosabban a megszokottnál is sokkal nyitottabb); nem ezt vagy azt a körülhatárolható közlést tudatja az olvasóval, hanem a beleélés, az értelmezés, a híradás megfejtésének számos lehetőségét kínálja, éspedig nem annyira a képi ábrázolásmód (ezt már megszoktuk), hanem a nyelvi, mondattani felbontás következtében.

Kötetének ez a neoavantgarde része mindössze két, címében csaknem értekezésre utaló verskompozícióból áll. (Összefüggések avagy az emberélet útjának felén; Kiegészítések avagy a történelem kerekeiben.) Szövegük azonban korántsem szakirodalmi. Idézem az első mű bevezetőjét: „Tüsketáj – bűvös jelkép az erdő – kolostor-sötét – kirakat-sárga – Egyetlen lakott szöglete – jelképek otthona – részletekben kiküzdött – Menedékhely – maradéktalan gondolat – jelkép-fagy – kifacsart agy – Ösztöneink értekezlete – szigorúan elvi- – selhetetlen.” Nagy oktalanság volna azt mondani, hogy ez a csak látszatra szabad asszociációs, rejtett megfelelésekkel dolgozó, szófacsarásokkal is élő szöveg (mely a továbbiakban vissza-visszautal az itt felvetett elemekre) nem értelmezhető s ezért szigorúan elviselhetetlen. Dehogy is, hiszen menete követhető, s a felidézett jelképek egy része már a romantika képalkotásából ismerős. De tessék tovább követni a szándékoltan töredezett és kihagyásos közlésmódot 63 nagyalakú oldalon át, és végigpróbálni közben a „nyitott szöveg” megfejtésének sok lehetőségét. A gondolatmenet szála el-eltűnik, a folyamatosság megszakad. A módszer az ellentétére fordul: az olvasó számára a vers egyre zártabb lesz.

Cselényi módszere elvileg ugyanis sokkal kevésbé új, sokkal kevésbé képtelen, mint ahogyan a hagyományokhoz szokott olvasó esetleg gondolja. Sőt már-már a huszadik századi versfejlődés alaptendenciájának irányába esik. Csakhogy könnyű a költészet egy-egy lehetséges fejlődésmódjáról elméleteket létrehozni – lásd a legkülönbözőbb avantgarde kiáltványokat –, de nehéz, sokszorosan nehezebb új költészetet teremteni. Nekem nem is Cselényi elméleti megfontolásaival van bajom, amelyeket a kötethez csatolt tanulmány szép logikusan felfejt és bírál is (Zalabai Zsigmond kiváló írása), hanem többnyire magukkal a versekkel. S azokkal sem az, hogy nem értem, a költő mit célzott meg velük, milyen hatást akart elérni, milyem teremtésbe belevonni, hanem az, hogy olvasásuk közben – akarva, nem akarva – elkalandozik a figyelmem: a rejtvényfejtés fáradsága elüt az esztétikai elsajátítás gyönyörűségétől.

Azt hiszem, minden különösebb esztétikai bemosakodás nélkül rá tudok mutatni e figyelemelkalandozás okára; vagyis Cselényi különben érdekes és tanulságos kísérletének gyenge pontjára. A kötet első, tehát hagyományos felét olvasva, figyeltem fel arra, hogy a költőt el-elkapja a beszéd mámora. Könnyen ír, s ezért hosszan ír. A szózuhatagra bízza magát, nem a megvilágító, tömör képre. A nehézségeken inflációs eszközökkel akar túljutni. Nos, „nyitott” verskompozícióiban e téren változatlan az alapállás. Az új módszerrel, melyet párizsi tartózkodása alatt sajátított el, s mely az ott megjelenő Magyar Műhely textíróiéval rokon, oly módon él, mint eladdig a hagyományossal. Csakhogy a célba vett szerkesztett szöveg meglehetős rosszul tűri a bőbeszédű spontaneitást, a véletlen szülte elkalandozásokat. Mint hajdan a sivatagi karavánutakat, ezt az ismeretlenen átvezető verset téveszthetetlen jelzőkarókkal kell végigcövekelni. Nem mondom azt, hogy Cselényi verseiből ez teljességgel hiányzik. Csapongó szövegeiből fel-felpárádzik a versre késztető konkrétum: a végső kérdések körbejárására való törekvés vagy a magyar történelmi sors mélyebb feltérképezésének az igénye. A költőnek van számunkra fontos, igényes mondanivalója. Verse korántsem a kiüresedés, vagy a semmi leltárba vétele; csak közlendőit a túlfuttatott, szertelen neoavantgarde módszer olykor inkább eltakarja, mint életre hívja.

Böndör Pál jugoszláviai magyar költő. De ezt vagy bármi többet, amit tudok róla (hogy Eső lesz címen 1970-ben jelent meg előbbi kötete, meg hogy az újvidéki Symposion egyik szerkesztője), nem a Vérkép című új könyvéből tudom. A Vérkép a költő körülményeiről, életrajzáról alig sejtet többet, mint a kódex a kódexmásolóról. Ha valamit mégis elárul, az olyan ritka, olyan véletlen, mint a tudósok öröme: az a bizonyos „igen fáj fejem” bejegyzés. Böndör mást akar elmondani: mindennapos tűnődéseinek egy-egy részletét, morzsalékát. S ezt személyes hangon mondja, hiszen lírai költő. De a személyességet nem a vele történtek előadása hozza létre, hanem a benne gondolati síkon történteké. Általánosított meditációinak érzelmi köréből fakadnak a versek.

„Mintha felriadtam volna ébrenlétemből” – kezdi egyik versét egész költészetére nézve találóan. Hiszen apró felismeréseinek pillanatsorát írja. A megvilágosodás pillanatait, amikor másként lát az ember. Nem ok nélkül fogalmazza meg egyik versének végsorában: „Másként látni, ez a kifejezés nem a látásra utal, hanem a gondolkozásra.” Amit másként lát, vagyis amin folytonosan tűnődik, az az emberi személyiség viszonya önmagához és a látszólag változatlanul pergő köznapokhoz. Tárgyak és helyzetek monoton ismétlődéséhez, melyeknek létét vagy lírai értékét kevésbé szoktuk észrevenni. Ébrenlétéből felriadva, egyelőre itt kutat, ezen a zártabb, lehatárolt, de költőileg aránylag kiaknázatlanabb területen. Ilyen felismerésre jut:

„Szél hajlította – vén diófa az ablakom – alig érinti. – Bent, hintázva szúette – hintaszékemen, majdnem én!” Vagy: „Mi is, – a csokoládé – csomagolások és konzervdobozok mintájára, – feltüntethetnénk a szavatossági időt.” Végül egy utolsó idézet a költő problémakörének a közepéből: „Valaki másnak – néztek bosszankodtunk majd – nevettünk. – Azok – kik nevemen szólítanak – kinek néznek ismernek?” Ez utóbbit a II Waka című ciklusból idéztem. Az olvasó, ha analógiát keres a hazai költészetben az ilyesfajta kifejezésmódra, Tandori évekkel ezelőtti Haikuira vagy Koanjaira gondolhat. Azokban is egy-egy gondolat vagy ötlet kiszikráztatása volt a lényeg. S azokban is a „vagyok-e?” és „ki vagyok?” kérdés a meditációs probléma.

Ezek a kérdező, tűnődő felismerések végső soron mégsem magukról a dolgokról, hanem a költő közérzeti állapotáról vallanak, s ezért nem ontológiaiak, hanem líraiak. Böndör a hagyományos lírai eszközök, díszítőelemek háttérbe szorításával, de minuciózus gonddal, plasztikusan formálja meg őket. Látszatra egyszerű, prózára hangszerelt versben, amely rafináltan, a művészi munka erőfeszítése által egyszerű és természetes. Olyan versben, amelyben – mint ahogyan írja is – más a szava, mint amit mond. Ebben a világlírában általánosan elfogadott „csupasz” verstípusban – amely líránkban sem ismeretlen, sőt némileg divatgyanús holmi – mutat fel, így összegezhetnénk, felülnézetből és csaknem kívülállva, helytől, időtől és személytől függetlenül valami általános emberi tapasztalatot, valami létérzetet befolyásolót a semmi és a konkrét valami között. Olyasformán csinálja, hogy szinte a költő személyére lehetne vonatkoztatni azt, amit a Szabálymódosítás című versében a sakkjátékról ír: „…az se lenne rossz húzás, ha létezne másoknak nem ártó, más figurát le nem ütő, de maga is immunitást élvező játékfigura… Néha lépni lehetne vele soron kívül is, de… egyszerűen félre lehetne tenni, ha például a huszárt zavarná ugrásában.” Nem tudom lehetséges-e, hogy én is áttételesen beszéljek, ilyesmi a költészet sakktábláján? Hogy tartósan ilyen determinálatlanul lehetne játszani? A determinánsokról ilyen kevéssé beszélve? Ebben a kötetében Böndör Pál mindenesetre tett rá egy próbát, ízlésesen, költői mértéktartással, sikerrel.