Második stációk

Beney Zsuzsa egy kötetnyi szonettet tett elénk. A második szó című verseskönyvével, lírai fejlődésének második stációján. A szonett nehéz forma. Mégis, egy-egy szonettet könnyű összehozni, mert a hívórímek a maguk konvencionális rímlehetőségeikkel máris a verscsináló kezére játszanak valamiféle tartalmat. Csak oda kell figyelni a sugalmazásukra. Költők játékos versenyében: előre megadott rímekre szonettet versifikálni kivált könnyű feladat. Amikor ez a játék költőbarátaim között még divat volt, emlékszem, civilek is bátran részt vehettek benne, mert némi formaérzékkel bárki meg tudta oldani a feladatot, jobbára a rímek tartalmi sugalmazását követve. Igen, de a költők fütyültek erre a sugalmazásra. Eleve egy meghatározott tartalmi célt, témát valósítottak meg, s leleményről leleményre haladva kényszerítették a megadott rímeket, hogy tervükbe belesimuljanak, hogy megszólaltassák a koncipiált költői tartalmat. Könnyed és szellemes diadalt arattak a rímmel is megszigorított formán.

Beney Zsuzsa is, mint játékos költőtársai, lebírja a nehéz formát. Azt, pontosan azt mondja benne, amit akar. De közben arra is vigyáz, hogy a szonett a szó hagyományos értelmében szonett maradjon: zenéje megejtő, töretlen legyen. A napjainkban oly divatos csörömpölő szonettet elkerüli. (Ennek a hagyományellenes szonettnek líránkban tulajdonképpen Szabó Lőrinc a szellemi apja, de hol marad el a csörömpölésben az ő csúnya-rímes, félprózai szonettje a ma divat-stiklikkel porrá rombolt „szonettjeitől”?) Beney Zsuzsa tehát dicséretesen visszacsatol; játékos pastiche helyett – ahogy idősebb költőink között nem egy – ő is a forma és a műalkotás ma is ép, hasznosítható kapcsolatára mutat rá. Nem anti-művet, hanem művet ír. Követni azonban nem is annyira a magyar szonetthagyományt, az olvadékony-dekoratív Juhász Gyula-it, az érces babitsit, a vibráló, több arcú weöresit, hanem igazából a rilkeit követi. Azt kívánja tovább éltetni nemcsak zenéjében, tartalmában is. A rilkei létköltészetet. Merészen és igényesen a legnehezebbre vállalkozik: olyan rejtett, szavakkal alig körüljárható tartalmak kimondására, melyek szinte csak a remeklésekben válhatnak érzékletessé, felfoghatóvá. Életről és halálról, főként a jelenlét értelmezhetetlen értelméről, a létezés indokolhatatlan szenvedéséről, az örökösen változó anyag kimondhatatlan titkairól, s a rajta sóként kiütköző fájdalomról beszél.

Elegendő a kötetzáró szonett tercínáit idéznem, hogy képet lehessen alkotni témaköréről és kifejezésmódjáról: „Csak mi vagyunk a láthatóba zárva. – Az álombeli fű dér-csillogása – a lét vagy nemlét bársonyán ragyog? – Barlangok mélyén élünk, tehetetlen – mégis mifelénk szállanak a ködben – a hatalmas, hallgatag angyalok.” Szép zárása ez a versnek és kötetnek egyaránt. Még ha a hatalmas angyal felemelő látomásainknak túl ismerős jelképe múltból és jelen költészetünkből is. És persze Rilkéből, aki azért azt is tudta és kimondta: Iszonyú minden angyal. Lehet, hogy Beney Zsuzsa talán túlságig is vállalja a hagyományt, túlságig is szépet akar írni, nemcsak a régi zenét, hanem a régi kifejezési eszközöket is hasznosítva. Versei a sors kínjáról, a szépség taváról, a fény poráról, a szenvedés vak útvesztőiről, a lélek megnyíló csatornáiról, a remény csillagáról, az emlékezés erdejéről beszélnek, vagyis egykor tartalmas, mára már üresebbnek tűnő metaforákat túl gyakran alkalmaznak.

Szonettjei ott válnak érvényes mai költészetté, ahol az árnyalt és átélt magasrendű mondanivaló magateremtette képben fejeződik ki, ölt testet: „és a szívünkre szakadt napsütésen – is úgy nézünk át, mint fekete rácson”. Vagy: „De e gyermek-szem – ez még elmerül – a tarka látvány mélyén a homályba, – jövője titkos katedrálisába, – hol a pillanat ívvé merevül.” Szerencsére, ahogy az olvasó az értékes kötetben előrehalad, a végső költői önállósulásnak ezzel a biztató jelével egyre gyakrabban találkozik.

A szintén második kötetes Baka István Illyés és Nagy László nyomdokait követte indulása idején. Sok biztató volt (tiszta rajzú kép, világos vonalvezetésű vers) már az első kötetében is. Mestereitől tehát a puszta hangnál lényegesebbet, nehezebben eltanulhatót sajátított el. Bár mintaképválasztása tegnapi és mai költészetünkben oly gyakori, hogy egyben előnytelen is: költők felduzzadt táborába mossa bele az indulót, mintha csak uniformisba bújtatná. Baka Istvánt a személyes élménykörök spontán megéneklésén túl, akkoriban, mint mestereit, inkább a sors, a történelmi helyzet ihlette, mint az általános emberi létezés.

Második kötete, a Tűzbe vetett evangélium is, indító verseiben a nemzeti témakört bogozza tovább. Azt, ami a gyakori utánnyomásban, gyengébb költők kezén, oly sebesen inflálódik napjainkban. De Baka Istvánnak nem kenyere a divatos didaktikus parabola. Sebesebb iramú verssel, a szokásosnál szűkszavúbban építkezik. S akár a bolgár vagy a székely sorsról ír, vagy ha Vörösmartyt, Balassát idézi, emeltebb képi láttatás segíti túl az általánosságokon. A székelyek önvédelme például így elevenedik meg versében: „Asszonyaink párnára, ingre – mentik a szűkülő hazát: – vásznainkon az elkaszált – rét nékünk pompázik tovább.” Ez a szemléletes, de még egyre Illyéssel rokonítható ábrázolás erősödik fel s válik egyedibbé, ahogy az olvasó a kis kötetben előrehalad, ciklusról ciklusra vált át. (Ne gondoljunk itt bő ciklusokra, 3-4-5 vers tesz ki egyet, s a legbővebb is csupán 9 versből áll.)

Már ez a kis statisztika is utal a költő verseszményének átalakulására, dokumentálja haladását az élményrezdüléseket sorra lejegyző spontán költészet felől az élményt sűrítő (a versek számát csökkentő), tömörebb kifejezés felé. S ahogyan a kötet tematikája a sorskérdések felől a létkérdések felé halad, a teremtéssel, a determinált léttel vagy akár Istennel vitázva – a címadó vers is közülük való –, úgy tapintható a versformálás távolodása az indulás stíluseszményeitől s közeledése önmagához, a sajátos természet-szimbolikával magát kifejező, egyedi eszközöket csiszoló költőhöz. Baka egyedi hangja, saját költészete így már-már a szemünk előtt formálódik ki (itt-ott visszaesésekkel) a mindössze huszonkét versben, s egy-két végleges verssel be is teljesedik.

A nemes anyagú, értékes megoldáskísérletek mellett a kötetben mindenesetre van néhány vitathatatlan lírai eredmény, főleg a Miért hallgatsz tavaszi erdő? című ciklusban, melyek közül például az Ősz, Tavasszal, Sátán és Isten foglya, de leginkább a Körvadászat című vers már nemcsak a költőnek, hanem fiatalabb líránknak legjobb szintjét reprezentálja. Olyan vers, amely beletapad az emlékezetbe és egyedi létet kezd benne. Csak sajnálni lehet, hogy ez a várakozást felcsigázó, szolidan hiteles kötet, a kiadó jóvoltából, nem kevesebbel, négy évvel a lezárása után jelent meg.

Bolgár György nem a hagyományos módon, képpel és nyelvi zenével kívánja érzékletessé tenni versbeli közléseit, hanem csupán ötletes, fordulatos csevegéssel. Hosszabb-rövidebb sorokba tördelt prózaverset ír, köznapi beszédhangon, de a könnyed csevely mögöttes tartalma éppúgy lírai közlés, mint a hagyományos versé. Még ha az anyag, amelyben megvalósul, a forma, amely hordozza, a versnek ellentmondani látszik is. Korunk versének új természetessége ez – nem kevéssé rafinált.

Előnye kétségtelenül, hogy kiiktatja a versből az ünnepélyes emeltséget, amely úgy látszik, már-már megfeküdte a mai versolvasó gyomrát. Túl sok álemelkedettséggel traktálták, túl sok álünnepélyességgel. Hátránya viszont, hogy hatékonysága többnyire csak ötletszintű. Az elemek és tartalmak ügyes elrendezésével, szellemes párhuzamosításával vagy szembeállításával hat, de az ügyesség vagy a szellemesség legföljebb megkapó vagy rávilágító, de sohasem megrázó. A nyelv sem tűri ezt az összetételt: „megrázó szellemesség”, nyilván az élet sem produkálja.

Olvasmánynak azonban ez az új természetesség vitathatatlanul üde. Kivált, ha valaki könnyedén az ifjúi őszinteség bájával hozza létre, mint Bolgár György a Levéltitok című kötetében. A levélforma is, amelyet a kötet következetesen végigvisz, csak fokozza az olvasóval való érintkezés spontán látszatát. „Ez csak egy levél” – kerekíti lefelé mondandói fontosságát rokonszenves kisképűséggel a költő. De hát egy-egy levélbe igazán minden belefér, s ő rajta van, hogy bele is kerüljön helyzet, közérzet, látásmódunk, hitünk ambivalenciája, szellemünk felülemelkedése ügyes-bajos létünk kicsinyes tényein. Sőt kesernyés tréfáink is beleférnek.

Az egyik vers a Táviratstílusban című ciklusból ennyi mindössze: „– nemzeti dal – itt az idő – de ebben a térben – azonnal elmúlik –”. Afféle fricskának is vehetném, csakhogy nem is annyira játékos, itt, ebben a térben. Vagy itt van a Mesébe illő távirat a szabadságról: „Hol volt, – hol nem volt – stop.” Ne higgyük azonban, hogy Bolgár György csupán meghökkentéssel akar hatást elérni. Kötete legigényesebb és legtágasabb ciklusa: a Levélváltás, alcíme szerint: Változatok Comenius-témákra, a majd négyszáz év előtti világmagyarázó szövegekre írt új világmagyarázat. Ezekben a kvázi Comenius mesterhez írt levelekben, melyekben a hit, Isten, emberség, igazság, bátorság stb. egykori és mai értelmezése kerül egymás mellé (egy idézetrész egy verssel), jutott el a költő (már előző kötetében is) közlendői legmélyebb rétegéig. S ha a köznapi beszédhang kedvéért itt-ott laza, felhígított vagy sablonosan okoskodó is, törekvése, hogy Esti Kornél gesztusával „könnyűnek mutatva a súlyosat” beszéljen, egészében sikeres.

Bolgár György mintegy poste restante küldte el kötetét az olvasónak. Érdemes érte menni. A Levéltitok „titkát” feltörni. Már kontúros, de még nem megvésett új költőarc bukkan elő belőle.