Második kötetes költők

kötete (Szerenád a lámpavason) nehéz kérdés elé állítja a kritikust: lehet-e egy megteremtett, félmúlttá vált kifejezésmódban új verset írni? Olyat, ami érvényes is? Hiszen egy-egy kifejezésmód nem csupán stiláris rekvizitumok összessége, hanem azoknak a költői tartalmaknak, szemléletmódoknak, érzelemmeneteknek a hordozója is, amelyek létrehozták a stílust. Nincs stílus – jelentés, rátapadt tartalmi elemek nélkül.

Szerb György a Nyugat hatása alatt ír, pontosabban: a Nyugat nagyjainak szépségeszményét elsajátítva, korai, érzelmesebb tónusaira törekedve, hasonlatvilágába kapaszkodva, csengő rímjátékait célba véve. József Attilának van egy megfigyelése, amely – analóg alkalmazással – megvilágíthatja az itt rejtőző, csak látszólag stiláris problémáit. Petőfinek a hazáról írt négy soráról („Szentegyház keblem belseje, – Oltára képed. – Te állj s ha kell: a templomot – Eldöntöm érted”) azt fejtegeti, hogy e sorok a maguk korában zseniálisak voltak, de ha ma írná le valaki őket, avultnak vagy fennköltnek éreznénk. Miért? Mert a négy sor képi anyaga (az ember: templom, a haza: oltár) jellegzetesen tizenkilencedik századi szemléletből fakad, s az egykor haladó szellemű képi azonosítást költők és epigonok sora nyúzta tartalmatlan közhellyé.

Szerb György verseit olvasva egyre azon kell gondolkoznom, hogy mennyire vált múlttá a Nyugat nagy stílusa. Annyira túlhaladtuk-e már, hogy szemléletünkhöz alkalmazva, kifordítható, kitermelhető belőle ismét az újság? A vállalkozás sikerében végül is kételkednem kell. Nem méltó dolog, hogy ezt gyengén vagy elhibázottan bizonyítsam, azon a prológusként a kötet élére tett rímjátékon például, amely akkor se nagy költészet, ha maga Kosztolányi csinálja: „Én, zengő – lézengő – gézengúz – hőzöngő – utcákon – ődöngő – fanyűvő – kődöntő – autót – elütő – apámtól – elütő – anyámtól – elütő – másokat – leütő – bírságot – leülő – lobogó – léhűtő” stb. Ezt a könnyed és könnyelmű csilingelést nem érdemes bonckés alá venni.

De itt van mindjárt a kötet második verse, amely igazán komolyan veendő, sőt veretes is: …„Mert szelet iszom, s csak enyém a kortya, – s a világ képe egyedül enyém, – e nagy birtoktól nem foszthat meg senki – mert nem látja úgy senki, ahogy én.” Nem vitás, a századfordulón, például Komjáthy Jenő tollából ez kimagasló volna, mint a korabeli szemléleti újság megfogalmazása. Közlendője persze ma is elmondható, de másként, nem az egykori stílusba ágyazva. Máskülönben olvasói tudatunk viszonyítani kezd, s a vers alján önkéntelenül dátumot keres.

Nem így vagyunk a következő strófával: „A csillagokat szemeimbe zárom – hogy belső napom fényesebb legyen –, hogy saját egem éghessen a tájon: – magamon állok, mint Sion-hegyen.” A modern költői logika két párhuzamos mozdulásán alapul ez a négy sor, s itt már nem ötlik fel az idő kérdése. A strófa érvényes. Ahogy vele szemben a vers záróképe ismerős, impresszionizmusával („míg életem, mint pergament egy őszön – halálba sárgul, szépen, mint a fák”) megint csak visszaejt az előbbi pontra.

Egy versen belül olyan hullámvonalat követtem itt nyomon, amelyet Szerb György egész költészete mutat. Kiindult egy lírai félmúltból, túlemelkedett rajta, majd újra visszahullott bele. Az olvasó ebből a hullámmozgásból többnyire csak annyit érez, hogy a versek képanyaga, a motívumok rendszere, a rímeket csilingeltető harmonikus vers-zene ismerős. S mert ismerős – egy sokak számára verseszményt adó nagy stílus jegyeit idézve – vonzó is. Elkésettsége ellenére, sőt éppen elkésettsége miatt. Szerb György tagadhatatlanul szép verseket ír, vagy inkább: szép, megkapó verseket is ír, amelyek befogadásáért, átéléséért senkinek sem kell átrendeznie eddigi versképzeteit. Nem kell a művészi új elfogadásáért harcot folytatnia, csak át kell engednie magát az érzékeny, patinás, chansonnesque énekeknek.

Mégse hiszem, hogy Szerb György arra a költői útra vágyik, amelyen halad. Éppen e stíluson való túlemelkedései bizonyítják, a kételyei, az érdesebb-nyersebb megfogalmazásai, a fel-felcsillanó József Attilá-s megoldásai, hogy impresszív egyéniségének van olyan többlete, karakterjegye, amelyen idegen a magára öltött Nyugat-köntös. Hogy az egykor gyönyörű, de ma régies eszköztártól, képi konvenciótól, rímihlettől önmaga érdekében kell megszabadulnia. Lehet, hogy verse nem lesz annyira tetszetős, de mai vers lesz – az övé.

kötete (Ajánlott küldemények) egy tizenhat részes versciklussal kezdődik. Címe: Gina elhagyása. A szerelmes versek ritka fajtájából való; halott nőhöz szól, méghozzá réges-rég halotthoz, Vajda János egykori szerelméhez. A más által örökkévalóságba emelt, szimbólummá tett nőnek nem a teste-lelke, hanem valószínűleg a nimbusza az, ami a mai költőt valami nem földi jellegű szerelmi érzésre készteti. Ehhez képest józan, pofon egyszerű dolog egy regényhősnőbe beleszeretni. Az legalább van, létezik a regényíró jóvoltából; a vágy vagy a nosztalgia, amit felkelt, ismerős. De Apáti, ha jól értem a vers szavait, az űr hidegén át közeledve hozzá, a földi idegenségen túl akar együtt lenni egy lakhatóbb égitesten Ginával. Ízlés dolga – frivolizálhat a költővel az olvasó a Vajda-versek és az irodalomtörténeti adatok ismeretében. Ez azonban félrevisz. Nem többet, csupán azt igyekszem itt körvonalazni, hogy a reprezentatív vállalkozásnak tekintett, kötetnyitó ciklus élménymagja homályos.

Az egymásnak felelő, ellentmondó vagy semleges versrészek annyira megkomplikálják és annyi felé komplikálják a versmenetet, hogy a fogantató érzelmi vagy élményi anyag láthatatlanná válik. Apáti olyannyira tudja, hogy a mai érvényes versstílusban széles ívben el szokás kerülni minden konvenciót, és hogy mindennapos közérzelmeket is megcsavartan, áttételesen vagy rejtjelesen illik közölni, hogy végül azt zárja el az olvasó elől, amit a vers körbejár. S ebben nemcsak személyes tulajdonságát, költészetének egy jellemző jegyét érhetjük tetten, hanem azt a fiatalokra hatással levő stílust is, amely versíráskor nem az élményt veszi célba, hanem a következményként létrejött érzelmek és reflexiók hullámverését. Ha ez a hullámverés erős, akkor közvetetten így is kirajzolódik az élmény, és esetleg gazdagabban, plasztikusabban, érvényében megnövekedve rajzolódik ki. A módszer tehát korántsem elvetendő, de sikere a felfokozott erősségű és egyfelé mutató elemek kiválasztásán múlik. S ez jelentékeny költői képességet és szerkeszteni tudást igényel. A kettő hiányában vagy bármi botlás, ügyetlenség következtében, a vers beragad, csinálttá, kiagyalttá válik.

Apáti Miklós verseinek egy részén is eszes hidegséget érezni. Valamiféle spekulatív lírizmust. Pedig több rétegű kötetében, ha állhatatosan jelen van is a bonyolítással előidézett lehűtés, a reflexiókkal való megelégedés vagy éppen a velük való takarása az érzelmeknek, mégis tapinthatók benne a személyesebb, átfűltebb élménykörök.

Az Örökség című ciklusból például egy olyan proletár gyermekkor romantikátlan, erős rajza bontakozik ki, amelyet Apáti – érdeméül mondom – igazán nem azért írt meg, hogy tőkét kovácsoljon belőle. Sőt éppen az hitelesíti rajzát, élményi erejét az fokozza, hogy a keserveken felhorzsolódva, szinte rosszkedvűen tette. Ebből a szófukaron felidézett emlékvilágból következtethetni leginkább arra, honnan származik a költő szavakat elharapó mogorvasága, „elrontott jelenlét”-érzése („Én voltam-e? Hogy kérdezhető: voltam-e egyáltalán?”), mely ködként úszik végig a köteten, és utólag még a Ginával vágyott kapcsolatot is értelmezi.

Apáti ezzel az elrontott jelenlétérzéssel küzdve nem könnyű küzdelmet folytat. És társadalmi-politikai érdeklődésű költőként – joggal vallja ezt magáról – nem könnyű dolgokért küzd. S végül nem is annyira egy-egy verse, hanem küzdelmének ez a kettős szigorúsága fogja meg az olvasót. Az, hogy sok minden költői lehetőséget kiaknázatlanul hagyva, botladozva, vállalt nehézségekkel teremti meg saját lírizmusát, s benne a maga szűk szavakkal körülírt, rezignált emberségigényét. Végezetül egyetlen versszakot iktatok ide az Apám című versből, hogy illusztráljam, milyen az, ha a kettő sikeresen találkozik: „Dallamtalan életed fütyörészném – kezed és arcod árkait óvatosan – rárajzolnám Magyarország térképére – hogy megmaradj hogy láthassalak.”

is azok közé az igényes költők közé tartozik, akik az élmény helyett az élmény belső következményeit írják. Azt a hullámverést, amit a bedobott kő létrehozott. Jobban mondva: közéjük tartozott a Némajáték című első kötetének tanúsága szerint. Az új kötet (A búcsúzás részletei) azonban változást mutat. Ha kezdetben a versre késztető élmény vagy tapasztalat (a bedobott kő) látatlan maradt is, s így az olvasó gyakran nem kapta meg a versből azt a tájékoztatást, hogy az örömnek, a fájdalomnak vagy az elrévülésnek mi is az oka, az új kötetben mindez tisztázódott. A versek itt csaknem önéletrajzi pontossággal vallanak az élménygócokról – ha Takács Zsuzsa írásmódja nem is vett persze száznyolcvan fokos fordulatot. Még kilencvenfokost sem, de a vállalt stíluson belül világos lett, egyértelmű.

Kötetének két központi témája van: szülés és elválás. Nagy lírai téma mind a kettő. Az első még vadonatúj is. A költők által meghódításra váró, nagyon is valóságos érzelmi területek felé irányul. A női emancipáció nehézkes szemléleti felszívódására, valamint uralkodó hipokrízisünkre jellemző, hogy líránkban Tóth Juditon kívül, tudtommal senki más nem próbált e téma számára polgárjogot szerezni a költészet magasabb szintjén. Durva szavaink rendre versbe kerülnek, de az életadás kozmikus érzésvilága – tabu.

Az elfogultságot eleve kivédendő: Takács Zsuzsa nem dokumentumot készít, hogy nézzünk szembe a naturális és felemelő biológiai ténnyel és éljük át – évezredekig meg nem szólaltatott, szuggesztív közérzelmeit. Nem kiragadott és premier plánban fotózott tényanyagot közöl, hanem egy kétségekkel viaskodó, fenyegetett létérzetével küzdő költő továbbfolytatott monológját abban az állapotban, ami a terhesség, a szülés, az anyaság. Ebben a szélsőséges ellentéteket feltáró állapotban lét és nemlét, gyönyörűség és kín, megaláztatás és diadal között. Az egzisztenciának e határhelyzete azt a jótékony költői változást okozta, hogy Takács Zsuzsa verseiben minden tűnődésre okot adó kérdés, minden válasz, költői mozdulat valahogy hitelesebb és érvényesebb lett. Sőt: az ész keserűségét oldó, életet féltő, rejtett gyengédséggel telítődött.

Az anyaság emberi élményeit vállaló huszadik századi őszinteségnek íme a költői pozitívuma. Mintha a fényképezőlencsén egy szerencsés mozdulattal állítottak volna. A világ kitisztult, s a költő alakja – ahogy egy szép versében mondja – éles megvilágításba került. Az áttételes, a jelzésekkel élő, az élményről keveset és inkább tárgyiasítva beszélő írásmód ellenére. Sőt éppen annak segítségével. Takács Zsuzsa költőileg megérve nyilván rájött az írásmód törvényeire és fortélyaira, melyek persze adottak, de amelyeket azért minden költőnek magához is kell alakítania. Másképp hogyan lehetne külön hangja?

A kötet második részében – az szól valóban a búcsúzásról –, ezzel a megszerzett biztonsággal dolgozik. Nemcsak egy érzelmi vállalkozás felbomlásának menetét tárja itt elénk (egy drámát drámai kitörések nélkül), hanem ahogy a szülésnél megint csak a történetnél többet adva, egy teljes emberi világ megrázkódtatásának több dimenziós képeit mutatja, melyek a puszta érzékeléstől kezdve a tudat elmélkedő szintjéig őriznek látleleteket. Van a versek közt impresszív kép, mely látszólag külső leírás, mégis a belsőt regisztrálja. (A nyárból), s van közvetlen közérzeti megállapítás („nevemben egy bábu cselekszik – lélekzetem gyűlölt udvarában”), de a legtöbbnek mégis a válás e tartós pillanatában, „az elmúlt és az eljövő között” az idő az alapproblémája, mely mint a költők legtöbbjének, Takács Zsuzsának is főkérdése. Nem filozófiai kérdése persze, hanem a mozzanatról mozzanatra élő embernek mindennapi tapasztalata, mely életünk összefüggéseit rejti. Az „ismétlődés rácsai között” feltárni őket, „begyakorlott mozdulatokkal, időzni, körüljárni, kerülgetni”, és persze kimondani – mi volna más a költő feladata? S ezt valósítja meg Takács Zsuzsa ezzel a tartalmas, szép kötetével.