Mikor kell verset írni?

A költők általában inkább arra a rokon kérdésre szeretnek felelni, hogy hogyan kell. (Lásd az x az n-ediken számú verses ars poeticákat!) Pedig annak, aki már tudja, tudni véli, hogyan kell, ez a mikor éppen nem közömbös. Persze ezt a mikort azért jó pontosabbá tenni: nem időhatározó, hanem inkább állapothatározó itt, vagyis arra kérdez, hogy a költői tűnődés milyen fokán, a vers mocorgásának, kihordásának milyen állapotában. Egy verset ugyanis könnyebb megírni, letenni, odakenni a végleges belső elkészülte előtt. Könnyebb megírni olyan állapotban – ahogy Nyerges András egyik verse mondja –, mikor a „szájüregben formálódó emberi szavak kiszabadulva testünk palackjából visszaparancsolhatatlan szörnypofákként úsznak szét a világba, s megtévesztésig olyanok akár a mások szájából felénk úszó parányi szörnypofák”. És ha nemcsak megtévesztésig, hanem valóban olyanok, akkor kár volt a fáradságért. Nyerges itt, ebben a Megtévesztésig című versében a versírás munkafolyamatának veszélyeiről beszél, a becsapódásról vagy az öncsalás tágas esélyeiről. Ám ezek a veszélyek nemcsak írás (kidolgozás) közben, hanem már a verselőképzet felbukkanása pillanatában felmerülnek. A költő már akkor sejtheti, vagy legalábbis sejtenie kellene, hogy a verselőképzet mit ér; különbözik-e annyira a mások szájából felénk úszó szörnypofáktól, a már ismert versek képzeteitől, hogy a létrehozás fáradságos és kockázatos vállalkozásába érdemes-e belefogni.

Érdemes-e azt a mutatványt végigcsinálni érte, ami a költés, vagyis – Zelk Zoltántól származó, de Nyerges által is kiaknázott hasonlattal – ég s föld között, térddel, tenyérrel, bokával egyre följebb fogva kúszni – mikor nincs is kötél. (Nyergesnek például ez esetben nem volt érdemes, mert a Költészet című versének alapképzete Zelktől származik.)

Van tehát, kell legyen a költő számára egy vers előtti szelektálás, mely jóval az írás előtt már működik, és a felbukkanó lírai élmények sokaságából (a lehetséges verscsírákból) eleve kiszórja az agyonnyúzott, közhelynek számító élményeket. Azt, amit mások megírtak. Ennek a szűrőnek a működése azonban korántsem olyan automatikus, mint gondoljuk. Nem automatikus és nem megbízható. Mert egyfelől a lírai élményvilág az emberiség nagy kollektív kincse. Megtalálni a magunk egyedi kisvilágában azt a speciálisat, amely majd korunkra nézve éppen az új vers révén általános érvényű lesz (a közös kincs egy modulációja), enyhén szólva próbára tevő feladat és próbálgatást is igénylő; másfelől a szűrés megbízhatóságát eleve kikezdi az alkotói öntudat, mely azzal kecsegteti a költőt, hogy az átélt közérzelem megformálásában túlemelkedik a megszokotton, a banalitáson. Az emberek és a költők legnagyobb része azt hiszi, hogy ami velük vagy bennük történt, az kivételes, az mindenképpen elmondásra méltó. A tizenkettő egy tucat verseknek itt a melegágyuk.

De hogy visszatérjek Nyerges Andrásra, kinek verseskönyve, a Magam ellen immár az ötödik, ő egyfelől túl sűrű, másfelől túl tág szűrőt alkalmaz. A lírai élmény egyéni, legszemélyesebb hányadát – az alanyi költő alanyi világát – csaknem gyanúval nézi, mint valami úgyis elmondottat, használhatatlant. Ritkán fordul vele elő – egyik meggyőző versének csattanóját alkalmazva –, hogy a lírai élmény szárnyán felemelkedjék, repüljön előbb egy kört, s csak azután mondja: lehetetlen. Másfelől viszont a közösségi élményeivel túl megbocsátó, egészen a publicizmusig. E kettősségből az olvasónak az a benyomása támad, hogy Nyerges nem becsüli eléggé lírai élményeit. Nem bajlódik velük annyit, amennyit kellene. Bízni írás közben igazából az ötleteiben bízik, szófacsarásaiban, nyelvöltögető kedvében: a stílusában. Ettől aztán amit csinál, brechtien vagy kästnerien szikkadt és fanyar lesz. Nem is annyira intellektuális, azon sokkal teljesebbet értünk, hanem ésszel létrehozott költészet, melybe személyiségének mélyebb érzelmi rétegei gyéren szivárognak bele. S ha kötetéből biztató értékükkel nem tűnnének ki a sorsot, egyéniséget mélyebben feltáró versek is (Megint, Csak az öröm, Belőlem szóltál), akkor a Magam ellen egy túlnyomóan csak érvelő, pusztán racionalizáló politikus költőt tárna elénk. Egy költőt, aki haladásunkat lassúnak tartja, és ezért elégedetlenséggel színezett társadalmi mondanivalóit ügyes, találó, helyenként szellemesen nyakatekert versekbe sűríti. S általában ezek jó irányba ható, helyeselhető mondanivalók. Igen, de elég-e ennyi költészetnek?

Értem, persze, hogy Nyerges András nem teheti ugyanazt, mint harcos példaképei vagy mint legfőbb példaképe: József Attila. Érteni vélem, ha muszáj, hogy nincs szava a közösség problémái előtt a tapsikoló jázminokról, sem a lélek álmos dzsungeléről, hogy szántszándékkal tör a pőre ésszerűségre meg a heinei iróniára. Azt mondja például a Nyilvántartás-ban, hogy az emberrel a hit vele születik, „de aztán – a falvédők és falvédőnők – a közmondásból horgolt nagynénik – a mesketekönyvek a fennköltemények – a magyarnóta bajszú tornatanárok – az ágyékrajárók és hálóperi tanúk… a rangerősek és latbannyomók – a ráserántók a kivagyokvalakik – a fűvel benőtt fejelágyúak – az utat úgy egyengetik –, hogy amivel született – vagy lekopik – vagy leköpik”. De azért ez a megközelítés felszíni halászat. A nagy hal, az igazi, mélyebben jár.

Papp Lajos új könyve, A domb mögött (ez is ötödik kötet) olyan verssel kezdődik, mely a kifejezés áttételességével, kihagyásos sűrítésével mindjárt felkelti az olvasói érdeklődést. Négy sor az egész, a címe: Sírvers 1974-ből. „Csend lett. A trombita halott. – Szava lehullt homályos-sárga – agyagrögként a sárba. – S hol vannak az arkangyalok?” Afféle feltámadást hiányoló temetői sóhaj ez, találó, szép költői kép élteti. Ez a kifejezésmód ma már stílus (az Újholdköltők meg Weöres nyomán vált általánossá), s felbukkanása többnyire az igényesség, az élményanyagot megmunkáló költői összeszedettség jele. S így, ha ez a kötetnyitó vers nem is jelentős – s előrehelyezése némileg indokolatlan –, hangleütésnek mégis biztató.

Csakhogy Papp Lajos kötetébe ez a stílus véletlenszerűen került bele. A továbbolvasás során kitetszik, hogy nem ilyen képi öltözetben, érzelem és gondolat egységének testet teremtve fogalmaz ő, hanem többnyire áttételek nélkül vagy hagyományos áttételekkel. Mintha a vers puszta verstémaként, jobbára gondolati, reflexív szinten jelentkezne benne, s nem lírai élményként. S ha tévednék, akkor pedig úgy igaz: Papp Lajos nem fedezte még fel vagy nem fedezte fel eléggé, hogy az élménnyel bíbelődni kell. S ha már benne nem láttató képben, látomásban jön létre (gyullad ki megvilágosulásként, mint a költők egy jelentős részében), akkor az elvont, a reflexív jelentkezésnek – ahogy az esztétikusok mondani szokták – mégiscsak konkrét, érzékletes formát kell adnia. (Ha ugyan ez az utólagos érzékletessé tétel a gyakorlatban egyáltalán megvalósítható.) A kétféle írásmódra, az élményalapú érzékletesre és a reflexívre, hadd hozzak fel Papp Lajostól egy-egy példát. Az Évek hatalma című családias hangulatú versben így írja le az otthon köznapi idilljét: „Ronika most leckét ír, Gábor meg autókkal – játszik, s te pulóverbe kötöd a hosszú estét.” S ez a pulóverkötés sikeresen foglalja képbe az élet meghitt pillanatát. De ugyanez a vers a családiasság előzményeit is érinti, és a szülőszoba előtti férfitipródásról így számol be: „…Rámszakadt a félelem. – Az ablak mellett ültem; és lelked visszalendűlt – a túlpartról, hogy éljen. Megőriztettél nekem.” Mindez viszont merő összegezés. Pedig abból az élményből, ami itt kimaradt (milyen volt az a félelem, mit élt át az ablak mellett ülve?), meglehet, egy egész vers, mit egy vers, egy ciklus vagy kötet is kitelnék. (Igaz persze, és elég sajátos, hogy a világlíra tengernyi epekedő és féltő szerelmes verse ezt az élményt, hogy, hogy nem, mindig is mellőzte.)

Nem kívánok ezzel többet mondani: Papp Lajos kötetének világosabbak a témái, mint a lírai élményei, melyek a témát fogantatják benne. Könnyebb is összefoglalni őket. S lehetséges akár egyetlen mondatban is: az ifjúság nagy álmai után a megvalósult férfikor mindennapisága borzolja, lankasztja vagy kedvetleníti. Olyan téma, pontosabban érzéskör ez, melyből Kosztolányi a csodás Boldog, szomorú dal-t írta. Ezt a különböző változatban versről versre megpendített témát Papp Lajos is összefoglalja a kötetben nem is egyszer.

Előbb a Don Quijote utolsó leveleiből című emlékező és helyzetelemző hosszú versben. Ez egy a jelenre áttételesen utaló, irodalmias sorral kezdődik és zárul: „Lebontották a szélmalmokat.” Máris kikövetkeztetheti az olvasó, hogy miről szól: a társadalomátalakításban egykor lelkesen, lobogva részt vett (és szélmalmok ellen is harcba vitt) nemzedék mai, megkeseredett szájízéről. Anélkül hogy vitáznék az érzéssel, azzal a divatos beállítással, mely ilyen következtetésre jut, pusztán az élményszint alapján és a reflexív elem túltengése miatt mondhatom: a vers, sajna, nem Boldog, szomorú dal. Nem így van ez azonban az érzéskör második összegezésekor, a kötetet is jelölő A domb mögött című versben. Itt a költő sok szinttel mélyebb lelki rétegből hozta felszínre a vers anyagát, s az eddigiekben apadtnak tűnő lírai élményforrás bőséggel megindult, áthatva, átitatva a vers szövegének egész textúráját. S ha van is a vers környezetében a dolognak előzménye, az olvasó szinte-szinte költői átváltozásnak vagy magára találásnak lehet a tanúja. Papp Lajosnak a kedvenc eszközi megoldásai is beértek itt, nem egy helyt ügyetlenül ható ismétléses versépítkezése egyszerre helyénvaló lett.

A sikeres vers, amelyre az olvasó mint egy tékozlófiú-parafrázisra még hosszan emlékezhet, Papp Lajosnak példa lehet arra, hogy mikor kell (mennyi kontempláció után, melyik lelki rétegből) a verseit megírnia.

Ha már Papp Lajostól olyan verset idéztem, amely egy ismert áttételes és kihagyásos kifejezésmód jelenlétére utal, sokkal inkább kellene idéznem Vasadi Pétertől. Az ő költői kapcsolódását, elődkeresését, stílusirányát nagyon is jellemezné. Csakhogy második kötetében (Ének a szomjúságról) olyan négy vagy hat sorra alig akadni, amely magyarázkodás nélkül nyomban bizonyítaná a kapcsolódását. Még méltánytalan is volna azt mondani, hogy például a Vox humana című versének hangvétele nem jöhetett volna létre Pilinszky nélkül („Jéghártya ég. Sólyom szemek – falréseket kutatnak. – Megfontolod. Hosszú hajad – kifésülöd a napnak”), vagy hogy az Új hajnal, e szép, tiszta kötetzáró vers egy képe („az égébenfalapban csillag szögek”) József Attila nélkül, a Kétség két-három eleme (például: „növelje kő az éhem, só a szomjam”) Nemes Nagy Ágnes nélkül.

Méltánytalan, mert Vasadi Péter nem hangot vagy motívumokat lesett el vagy vett át, hanem azt a nálunk nagyrészt még nevekhez kötött, de a világköltészetben általánossá vált módszert hasznosította, hajlította egyéniségéhez, mely a belső kontempláció kifejezésére a valóságtól lazán függő képi látomásvilágot teremt. Olyan autonóm képi jelrendszert, mely ugyan a nyelvi jelrendszeren alapszik, de mintegy fölötte lebeg; más, de éppúgy objektív, sőt felfedezés alatt álló jelenségek leképezésére való. A jelentést kereső olvasó egymást üldöző és egymásból sarjadt képi jelek és átvitt (már-már kifordított) értelmű szavak dzsungelében jár itt; ősi (hiszen már az ősköltészetből ismert), egyszersmind vadonatúj, a költő által frissen teremtett jelvilágban.

Tájékozódnia valóban nem könnyű, hiszen olvasás közben szinte versről versre meg kell fejtenie a jelrendszert, vagy legalábbis hozzá kell ízelednie különösségeihez. És ez csak a nehézség egyik fele. Ugyanakkor a versek során át előre kell haladnia a költő összetett, egyedül ezzel a kifejezésmóddal megközelíthető belső világában, ahol maga a költő is ködlámpással halad. A nehézségekkel győzködve, Vasadi Péter költészetének megértésében jutottam, amennyire jutottam. Hogy mennyire, azt mondom el.

Mindenekelőtt: Vasadi Péter, bár nehezen megközelíthető, de hiteles költő. Ha verskonstrukcióinak egy részét nem is tudom áttekinteni, ha összetorlasztott képeibe belebonyolódom is, annyit azért sejtek, hogy fontos dolgokról beszél. Neki is, nekünk is fontosakról. Egy azonnal világos leírását ide iktatom az emberi vérről, ennek az emelkedett komolyságnak a bizonyítékául: „Ó, mily bőségben tud – ömölni a horpadt emberi – testből, ugráló sugarakban –, hirtelen összefutó – ágakban mély vörösből – enyv-feketén megkocsonyásodva – és megrekedve, mint az olaj!” A vérrel a költő egyik alapmotívumához értünk. További motívumok: vassisakos halál, fegyverek, véreb, csont, menedék. Ezekből a talán könnyelműen kiemelt, de a versekben mindig súlyosan elhelyezett és ismétlődő fogalmakból máris ki lehet következtetni: Vasadi Péter számára meghatározó lett a háború élménye. Egész költészetét átható, imponáló erőfeszítésének itt, ebben a fiatalkori tapasztalásban van az indítéka. Az inhumanitás, az erőszak, a lét kegyetlensége csaknem azzal az intenzitással bolygatja fel, mint Pilinszky Jánost, de az írás feloldó erejében és valamiféle félig kollektív, félig transzcendens jóvátételben, eltörlő kegyelemben töretlenebbül hisz nála. Hisz az értékek, a maradandóság, a köznapian konkrét jó és szép erejében, mely nem filozófiai, de filozofikus költői jelképrendszerében a csönd, az elmélyülés, a társadalmilag felszabadult természetes emberi jó szándék terméke.

Vázlatos ez az ismertetés? Igaz. De talán nem pusztán a kritikus hibájából. Vasadi a maga emelt, tartalmas nyelvét nem munkálta ki eléggé. Vitám van vele nem egy ponton. Természetes például, hogy ünnepelni való, ha egy költő közlendőit a képi áttételek láncolatára bízva többértelművé teszi (a többértelműség, vallja Aragon, mindig is a kifejezésmód gazdagsága), de a több értelmű képnek a vers érzelmi menetében egyértelműen kell funkcionálnia. Nem lehet homályban hagyni – és ezt nemcsak Vasadi, hanem e stílus legtöbb mai gyakorlója elvéti –, hogy a közölt mozzanat jó-e vagy rossz, érzelmileg kellemes vagy éppen kellemetlen. Ha egy látomásos tűzözön lángjai pusztítják a várost – e példa pusztán képzeletbeli –, akkor nem lehet elkendőzni, az olvasó ítéletére bízni, hogy barbár pusztítás műve-e, vagy éppen a gonoszokat sújtó igazságosztásé. Másfelől – hogy folyhassam vele a vitát – fogalmainknak többnyire van mindenki által érzett hangulati alapszférájuk, s bár a modern költészet gyakran él az ellentétek egymás mellé állításával, például az egymást megsemmisítő jelzőkkel, mégis a hangulati alapszféra kiforgatásával, ellentétének szuggerálásával már csínján kell bánni. Sőt abban az érzelmeket objektiváló, a tárgyi világra rávetítő törekvésben, melyhez Vasadi sok szállal kötődik, éppen az alapszférák kiaknázása vagy éppen felfokozása a legfőbb feladat. Az érzelmi objektiválás sikere ezen múlik.

Egyszóval Vasadi Péter bár tömött versszerkezeteket hoz létre, valamelyest mégis korán ír. Az érzelmi-logikai menetet hordozó képi láncolat – végül is ez hordozza a közlendőt – teljes kitisztulása előtt. Kötetében van néhány szép, nagy erejű verse (Tükrözések, Új hajnal, A csönd ítélete). És van rengeteg jobbnál jobb versrészlete, eredeti látásmódot, érzékeny humánus tisztaságot csillogtató. De nyelvteremtésében s főleg a verskompozíciók élesítésében valamit még tennie kellene, hogy tehetségének sokat ígérő gyümölcseit jobban élvezhessük.