Falssal bökni

Marsall László harmadik verseskötete, a Portáncfigurák meglehetős kritikai visszhangot váltott ki, a szokásosnál is erőteljesebben hökkentve meg olvasóit. Milyen költő hát Marsall? Jó? Figyelemre méltó? Jelentékeny? Egyik felkínált jelzőmet sem érzem kielégítőnek. Egyelőre maradjunk abban, ami biztos: hogy költő.

Bata Imre az Új Írásban (1980. december) azt írja, hogy Weöres Sándor Tűzkút-ja óta líránknak nem született még olyan verseskönyve, amelynek a Tűzkút-éhoz hasonló drámai szerkezete volna, mint van a Portáncfigurák-nak. S bármi nehéz feladat is egy ilyen drámai szerkezetnek a tételeit egy kritikában összefoglalni, Bata vállalkozik rá. A hármas tagolódású kötet első része a mai élet köznapjait egy képzelt középkorral kapcsolva egybe, a Carmina Burana lélekalji világával párosítva tárja fel (amit cikluscímével is jelez) bugyrainkat és beteg katedrálisainkat. A második rész arra koncentrál, hogy a mai bugyrokban élő embernek az életérzése leginkább a lebegéshez hasonlítható: nem egyensúlyát veszti el, hanem a súlyát. A harmadik részben oda konkludál a költő, interpretálja Bata, hogy a súlytalan ember tulajdonképpen nem egzisztál, lehetőségei csak képzeletbeliek vagy verbálisak; értékválságban él, eszmék iránti közönyben.

Más kritikus is, például Varga Lajos Márton a Tiszatáj 1981. januári számában, megpróbálja végigkövetni ennek a hármas szerkezetnek a menetét. Szerinte Marsall arra törekszik, hogy költészetében minél több helyzetből mutatkozzék meg a személyiség (az én, aki a rimbaud-i rátapintás szerint mindig valaki más), mégpedig a volt, a van és a lehet szempontjából vizsgálódva.

Mi tagadás, ámulattal adózom kritikustársaimnak, akik példás erőfeszítéssel törekednek Marsall eszmerendszerének kihüvelyezésére. Erőmből erre nem telik, mert a kapható eredmények nagyszámú variációja visszariaszt.

Másfajta költői gyakorlat a Marsallé, mint amihez szokva vagyunk (pedig korunk költészete igazán sokhoz hozzászoktat); ellenáll a hagyományos analízisnek. Ehhez mindenekfelett tudni kellene, hogy a költő hol beszél komolyan, hol nem. Mikor bosszant csak a meghökkentés hagyományos avantgarde eszközével, vagy újabb divatú szadisztiko-erotikus képzeteivel, nyelvi kitalációival; tudni kellene, mikor játékos csupán a groteszk fintora, mikor pedig fájdalmas, érzést leplező kamaszvigyor. De Marsall avantgarde módszere avantgarde-nak is speciális. Bata Imre jó nyomon jár, mikor Weöres Sándor nevét kimondja, Marsall ott folytatja (ott is), ahol Weöres a maga végletei szélső határán megáll; a közlés- és a versminimum terén, úgy a Panyigai ü-nél és az Egérrágta vers-nél. Misztériumjátékaiban pedig ott (a kötet három ciklusa három játékra van alapozva), ahol Határ Győző – hogy a körülmények miatt nálunk kevésbé emlegetett nevet iktassak ide – abbahagyta groteszk lírai játékait. Szabad képzetkapcsolásos, szótorlasztásos, grammatikára, sőt szóalakra, szóismeretre fittyet hányó szövegrendszere oly fortélyos, oly fifikus, mint egy sokismeretlenes egyenletrendszer. Van-e, nincs-e megoldása, eltűnődhet rajta az olvasó.

Tűnődjön is el, rendben van. Tévedés azt képzelni, hogy a művészet új jelenségeinek elsajátítása nem kíván szellemi erőfeszítést; hogy a jó verset úgy kell felhajtani, mint egy pohár friss vizet. Közhelyre gyanús az, ami túl-könnyen érthető. De az üres markot az olvasó orra elé bökni: „nézzétek, most repül ki belőle a madárka” – újmódi ars poeticának ez se a legszerencsésebb, bármennyire divatos is. Marsall egy biliárdhasonlatba rejti ars poeticáját, és úgy vallja: „Ha a módi kopár forma, – sehol bodor vagy cikornya, – ha a vers pár csontgolyó” „és a nyelv ha dákó vége”, akkor ildomos a szógolyót „megtámasztva falssal bökni”, vagy pedig – kissé változtatva a versben a képet – „sötét múzsakeltetőben” „feltörni a csonttojást” (Szavak fickós fortyogása). Nem véletlen, hogy az idézett vers mellett egy olyan nyelvi játék áll (2x2-es mátrix szorzatok), melynek csattanója, végeredménye: szómészárszék. Könnyű volna most, a költő vallomását fejére olvasva, általánosítani. Könnyű volna Vasadi Péternek, Marsall kiváló költőtársának véleményét idézni az említett Tiszatájból: „Továbbra sem hiszem el Marsallnak, hogy a költészet szó-biliárdcsata, csak jól kell »falssal bökni«, s »elmetőben« törni kell »pár szótojást«.” Mert ezzel nemcsak a magam véleményét egyszerűsíteném, hanem Vasadiét is meghamisítanám. Ő ugyanis így folytatja: „de az biztos; hogy akinek nagy nyelvalakító, nyelvújító, nyelvkitaláló bősége és leleménye van, akár törhet is”.

Marsallnak pedig van bőven – ezért is kapcsolhatjuk Weöreshez vagy Határhoz. Csakhogy ő a verbális készségét sem általában vett lírai hatások elérésére, hanem speciális lírizmus létrehozására fordítja. Nem a hagyományokhoz bizonyos távolságtartással kapcsolódó, korszerű „szép” verset akar írni, amit készsége révén megtehetne, hanem antiszép-verset, amely merész, nyers, kínos, kellemetlen vagy akár durva plakátszerűségével éri el (módjával), hogy sikeres, hogy szép. S e célból minden költői-nyelvi hatóanyag, ami csak elüt a megszokottól, a lírai szabálytól, alkalmasnak tűnik fel számára, csak a már elismert, rögződött nem. Triviális köznapi, tájnyelvi vagy kocsma- és szexargó. S minderre a maga találékonyságával még rá is tesz néhány lapáttal.

Ha az olvasó nem fárad bele az összefüggések bogozásába, akkor jól mulathat, hogy a szöveg mennyire életszagú (olykor a mosdók kigőzölgésével keverten), milyen erős szövésű, szóljon bár a vers a leghétköznapibb témákról. Marsallnak igazán nem probléma verset írni, folyik szinte a tolla; ír ő, ha éppen arra van kedve, egész versciklust csupa t-betűs szavakból.

Ez a könnyedség azonban csak törekvései felszíne, a nem is túl komolyan vett látványos része. Mi van a mélyben? Mi ennek az antilírizmusnak a lényege? Valamikor, évszázadokon át, de a romantika óta aztán mindenképpen az volt a magatartásszabvány, a hagyományos alapállás, hogy ha a költőnek meggyűlt a baja a világgal, társadalommal, sorssal, teremtéssel, szóval emberrel és istennel, akkor kifejezte azt a versben; így került a dolgok, bajok, válságok fölébe; így volt személyes életében a költészet szilárd pont vagy legalábbis menedék, reményt adó refúgium. De a ma költője számára ez a hajdan szilárdnak tetsző pont, gyakran és többszörösen is, válságterület lett. A cselekvés adott és egykor biztos tere kétségessé vált. Mégpedig részben a költők XX. századi költői gyakorlata, részben a nyelvtudomány alapos kételyei következtében. (Hogy más tényezőkről most ne beszéljünk.) Mert ha a versben a szóval és a nekilódult képzelőerővel mindent meg lehet csinálni, és ha a jelek természete, kapcsolódókészsége révén így-úgy, de létrejön valamilyen közlés: verssé lesz a szöveg, akkor maga a költészet se különb, mint a világ; s nem lehet ír a világ sebére. S ha a személyiség a modern világban súlytalansági állapotban teng-leng, mint ahogyan ezt Bata Imre olvasata Marsall alapérzésének valószínűsíti, akkor a költő személyisége is ilyen súlytalanul van jelen a versben. Igen, a versben, amely maga is súlytalan.

Csakhogy… De hadd ne mondjam el e nem is új keletű gondolatmenet lehetséges cáfolatait. Elég arra utalnom, hogy a líra hiteltelenedésével – feltehetően szkepszisre hajlamosító alaptapasztalatokkal éppúgy feltöltődve, mint Marsall – minden valamirevaló költő megküzd. Megküzd még akkor is, ha lírizmusa létrehozása közben híve is a bontó, a kifejezés konkrétságát, egyértelműségét lazító költői gyakorlatnak. Híve, ha tetszik, a szó-tojás-törésnek. Marsall e megfeszült, már-már elvéreztető harcban – melynek éppen korunk jelentékeny, nem súlytalan költészete az eredménye – még egyre azon az oldalon látszik állani, amely tovább bontja a vers hitelét, s amely „képes a – még költői – szöveget” (hogy ismét Vasadit idézzem) „a halandzsáig eltolni”. Vagy ismét odatolni, mint a költői automatizmus. Igaz, Marsall nem magaelengedéssel csinálja, mint az automatizmus, hanem többnyire éppen erőbevetéssel, ötlethalmozással, nyelvi képzelete szinte joyce-i (Finnegan’s Wake-i) bravúrjaival.

Ezzel a szertelen ötletburjánoztatással azonban – úgy gondolom – távolodik attól, amihez közelíteni szeretne. A hatékony, saját lírizmustól. Nem más ugyanis a célja, még ha mást deklarál is. A Portáncfigurák-ban – bármit sugalmaz is a cím – nemcsak remek vagy kevésbé remek, de elpattanó ötletek kergetik egymást. Nemcsak egy kísérleti antilíra hangol. Marsall, ha vajákos körítéssel, de lírailag meg is valósít (főleg a kötet javát jelentő, A rekviem megtagadása című ciklusban). Sok minden kétes trükkje mellett, a maga módján hitellel mondja a fontosat is, a mindnyájunkat érintőt. Éspedig divatos és kipolcolt szkepszisét félretolva, a költészetbe mint szilárd cselekvésterületbe vetett természetes bizalommal.

Hogy milyen költő hát Marsall László? Pillanatnyilag ilyen.