Ének-változatok

Van úgy, hogy jólesik egyszerű verseket olvasni. Verseket, amelyek énekelnek, s amelyek nem vezetnek sem a végső okokon töprengő elme, sem a dúlt idegzet vagy a kiégett szív labirintusába. S különösen jólesik, ha az egyszerűség arany középszere mögött fölsejlik valami más is, valami sötéten villanó, mélyebb értelmű, ami már nem is egyszerű, csak éppen az egyszerűség álruháját öltötte magára.

Bella Istvánnak sem kell teljességgel elhinnünk, hogy mint a madár, dalol. Még ha új, negyedik kötetében többnyire könnyű, olvadékony dalformában ír is, még ha egyik-másik versét úgy kezdi, mintha díszzsebkendőnek szánná – hogy a saját szavait idézzem rá – „holmi múltba öltözött jelenek csikkzsebébe”. Mintha nem Ady volna egyik termékenyítő mintaképe, hanem Szabolcska Mihály. „Hova fut a nyári szél, – a tavaszi szellő, – ha hullik a falevél, – az idő őszellő?” A vers, őszire kezdő sorai itt például csaknem száz évet ugranak vissza a közköltészeti stílus területén, a Fűszáltól fűszálig című verse („Szitakötő, mit kötsz, – fényszitát, – mig bukdosol, röpködsz – réten át?”) jó negyven-ötven évet.

Mindez azonban csaknem az olvasó megtévesztése, vagy lehet inkább pillanatnyi zavar az intonálásban, mely a daloló stílusszándékon túlgerjedve, a közlésre szánt tartalmaknál naivabb hangot üt meg. Az idézett versek ugyanis – ha folytatják is a továbbiakban a könnyed éneket – nem a konvenciók szintjén folytatják.

A Fűszáltól fűszálig például, amely a szitakötő ürügyén a lét elpattanó törékenységéről szól, ilyen tartalmas-szépen (modern régiességgel) zárul: „Örülj hát, hogy szállhatsz, – s neszezzél, – mint a borostyánba – zárt levél, – örülj hát, te, árva, – hogy valál, – mint a borostyánba – zárt bogár.”

Ahogyan az idézetek is megerősítik, Bella felfedezte a maga számára, hogy a költészet: ének. Hogy lehet ének is. És felfedezte, megint csak a maga számára, a módját is az éneklésnek. Költőnek ez fontos felfedezés. Különösen ma, amikor sok nyomós okból nem divat énekelni. És kicsit megmámorosító is, ha, mint Bella, a saját külön énekhangját is megleli hozzá az ember. Megleli, kikeveri, itt is, ott is modulálva a jelen vagy a múlt tónusain, Adytól Szabó Lőrincen át Nagy Lászlóig, sőt Vas Istvánig, mindig lefedve a folytatottat, az átvettet a saját hangszínével. Hogy hogyan? Íme, egy újabb példa, a Mégis című vers két strófája, még a kialakítás átmeneti periódusából: „Vesztőhelyszáj. Bakóölek. – Minden szó egyéb és csak talmi. – Itt már meghalni se lehet. – Ebbe már bele se lehet halni.” Ugye, bár távolról és ügyetlenül, Adyn ihletődött strófa ez, a kezdősor túlhajtott szimbolikájával s a folytatás erőszakolt nagyotmondásával? De a következő strófa, a záró versszak, feledtetően elmossa a zavaró képzeteket: „Csak múlni, mállni, lassan elhullni, – levelesen, ahogy a zápor – laskál, pereg, foltokban hullik – rozsdás ég horpadt bádogáról.” Érdemes belegondolni: a vázlatos, nyers indulatosság után milyen lágyan énekel ez a múlni, mállni, hullni sor, s az impresszionista záróképben milyen jól választott és képszerűen pontos szóhasználattal laskál, pereg, foltokban hullik a zápor. Ez Bella új hangja, a megtalált ének.

Feltételezésem szerint, mely nem adaton, hanem puszta esztétikai benyomáson alapul, az újabb versekkel kezdődik Bella kötete, a közepén túl, újakkal szemecskélve, találhatók a fenti módon még kevertek: az előrelépés még kísérletibb dokumentumai. De a sikeres új hangon írtakra akár egyenként is rá lehetne mutatni. Miért? Mert a felújított éneklő formát nemcsak az imént hallott behízelgő zenével hozza létre (s beléje rejtett impresszív képpel), hanem napjainkban elég gyakori nyelvváltoztató, már-már a grammatikai költészet lehetőségeit is hasznosító újításokkal. Fiamnak című szép versét például így kezdi: „Hoztam s elviszem magamat – tőlem-hazából, tőled-hazába. – Enyim-tiem-övém magányba – holnapi tegnapjaimat.” Igaz viszont, hogy ez a hol régiesítő, hol népiesítő, hol modernizáló, hol erőszakkal élő nyelvváltoztatás nem simul azért zökkenő nélkül a versbe. S bár a hajszolt alliterációk lazább fércein még aránylag könnyebben teszi magát túl a zenét élvező figyelem (például: „férgel a fény”, pedig ugyanaz a könnyelműség jelentkezik itt, mint a „minden szó egyéb és csak talmi”-sorban), de egy-egy merészebb versindításon esetleg már fönn is akad: „Ahogy minden megérik magára, úgy halálosodsz; magadsz.” S eltűnődhet azon, hogy ez vajon felfedezés-e vagy sokkal inkább kialakulóban levő modor? S tovább töprenghet a nyelvalakítás jogosságán, ha a verlaine-i zenét minékünk csak zenét-program új feltámasztásával írt címadó versben (Igék és igák – s bizony megint csak könnyelmű cím) a formai bravúrba ágyazva ilyesmire bukkan: „Csak bongani csapongani – ütött harangként bongani – tűzverte bronzként brongani – borzongani borongani.” (Kiemelés tőlem.)

De hát eddigi gyakorlatától elfordulva, miért fedezte fel újra Bella az éneket? Társak közt élő költő létére, egyedülállóan, társtalanul? Már egy gyors, rögtönzött összevetésben is előtűnik az az alkati sajátosság: az erős harmóniavággyal egybekötött érzelmi fogékonyság a hagyományos költői iránt, amely predesztinálta, s amely a társakban nincs jelen. A fogékonyság többnyire hullámos vizekre vezérli. Főként az időmúlás örök lírai problémájával – de a magyarság gondjával vagy éppen a humánum világméretű problémájával is – ütközteti, ám a harmóniára való eredendő hajlam, ha nem is csillapítja le, de megszelídíti a hullámokat. Békétlen békesség születik a nyomában, nem felcsapó, hanem felszín alatti mozgásoktól nyugtalan. A hagyományosabb zene, a mívesebb forma jobban is illik kifejezéséhez. Általuk Bella – minden apróbb-nagyobb kifogásunk ellenére – előrelépett pályáján, s önmagához is közelebb jutott. Nem a zenevágyat, a formaművész hajlamot kellene az elkövetkezőkben tovább szítania magában, hanem a leírt szóért való költői felelősségvállalást. Az egyetlen és cserélhetetlen szóért való műgondot. Szép tehetsége, amely már eddig is figyelemreméltóan bontakozott, akkor fog méltó eredményekre jutni – esetleg éppen ebben a most megtalált érdesen édes, új stílusban.

Utassy József második kötete (Csillagok árvája) is bizonyítja, hogy a nyelvváltoztató törekvés mennyire eleven fiatal költőinkben. Hazáig című versének zárósorai például így szólnak: „Hazáig az út fogyó holdmeredek! – Rétről a ködöt magamra húzom – s őszen, a kertek alatt elúszón – ballagok tova, szeptemberedek.” (Kiemelés tőlem.) Sőt a Bella által rím- és alliterációs kényszerből kitalált megbrong igét is megtaláltam nála („Jaj, ha megbrong a húr”). Bár az is lehet, hogy ez a nyelvi „lelemény” az ő felfedezése. Pedig Utassy aztán igazán nem törekszik énekre. Sőt maga vallja – az az érzésem, hogy egyelőre belenyugvóan –, „énekijesztő lett beszédünk is, zagyva”. Mindenesetre a szavakkal és könnyelműen egymásra halmozott képekkel inkább nagyotmondásra tör, mint harmonikusan rendezett kifejezésre. Szinte választani sem kell, egyre-másra ontja erre a bizonyítékokat: „Szomorú csónak: Emberszem! – Nem marad semmi biztató itt. – Égre leng, oly sovány a tó is, – zenitre húzó légnemű láger: Kémény-Anyaöl! hol a kondor gyász – párafüstből is Pietàt formáz, – s örökmécs ragyog: Hold-kandeláber!”

Ez az áthatolhatatlan képzetsor az Őszvilág című versből való, melyet a költő meghökkentő félreismerésből Bartók Béla és Radnóti Miklós emlékének ajánl. (Különben minden második versét valakinek ajánlja vagy valakihez írja.) S bár aligha feltételezhetem, hogy a köznapian értett bartóki disszonanciát az elemek művészi rendezetlensége vagy esetleges zsúfolása jellemezné, s így valamelyest indokolódna az iménti idézet, mégis hozok fel más példát is arra, hogy Utassyban a költővé válás gyermekbetegsége: a szavakkal, a nyelvvel való erőszakoskodás még eleven: „Dühöm évszaka: kivagyi nyár van – e bajuszpödrő kukoricásban. – Már tudtam én, hogy eljön a perc, el: – megállok, hazám, előtted háttal, – s kivárom míg a naplementtel – hontalanná nyurgul nagy árnyam. – Állok itt; Magyarországnak háttal.” Hadd ne mutassak rá arra, hogy bármennyire is kivagyi nyár van s a bajuszpödrő (tehát csövet érlelő) kukoricásban aligha érdemes az árnyék nyurgulását várni, nem nő az meg, nem válik „hontalanná” a magas szárak miatt. A kép téves. De hagyján, ne beszéljünk róla. Ellenben a naplementével helyett naplementtel-t írni már nem költői fokú tévedés. Valami olyan felbátorodást érzek mögötte, hogy a költőnek mindent lehet. Annak a kínos észlelését érzem, amit az egész vállalkozás mögött felfedezni vélek. Hogy az egymás mellé tett jelek (kivált nagybetűvel írva és kötőjellel összekapcsolva) mindig is megtermik értelmüket. Hogy a szabadon halmozott képzetek érzelmi vagy gondolati menetet rajzolnak ki – különösen, ha harsányak. Utassy legalábbis hinni látszik ilyesmiben – s nem veszi észre, hogy olyan ingoványon jár, melyben elmosódik a különbség a szilárd költészet és a vizenyős dilettantizmus között.

Pedig kötetében akad néhány vers, amely bizonyítja: járni tud a szilárd talajon is. A ritmikai ügyetlenségek, az odadobott sorok, a torlódó képzavarok mellett találni egy-egy szépen formált, nagyzolás nélküli verset is. Hatékonyat, igazit. Sőt annak is van világos bizonysága, hogy a fiatal költő verstanilag képzett. Csakhogy Utassynak döntenie kellene, és bizony a költészet mellett. Megvan a képessége ahhoz, hogy helyes döntése meghozza eredményét.