Ítélet

Kritikai relativizmusunkban nehéz az olyan költői termésről, újabb keletű műről írni, ami nem csupán viszonylagosan jó vagy kiemelkedő, hanem ami túllépve a perc relációin „igazi”. Igazi, vagyis hogy autonóm létezésében – legalábbis úgy képzeli a kritikus – nemcsak mai költészetünknek része, hanem egyúttal a jelző nélküli magyar lírának is.

De túl magasra futottam. Hadd kezdjem el újra, a lehető legegyszerűbben. Székely Magdának Ítélet címen megjelentek a válogatott versei. Annyi vaskos, több száz oldalas válogatást kézbe kapva, ettől nem kell elrettennünk. A kötet mindössze 138 oldalnyi vers. S ritka, hogy egy-egy oldalon több volna nyolc-tíz sornál. A szemünk nem fog belefáradni: nem a mennyiség rejti itt a kibontakozó minőséget. A válogatást sem úgy kell értelmezni, hogy Székely Magda bő terméséből ez most szűk, alaposan megrostált kiemelés volna. Nem sok, szinte elenyésző az, amit a költő két előző kötetében publikált s most elhagyott. Székely Magda már a megírás előtt válogat, és lírai élményei közül egy speciális fajtát tekint csak megírásra méltónak. Abból érlel verset, ami így vagy úgy egész emberi egzisztenciáját érinti, ami létérzetét mozdítja vagy ami létezésünk alapjainak vizsgálatára készteti. Ha meggondoljuk, hogy a költőnek – és olykor nekünk magánembereknek is – mennyi minden adhat felkavaró, lényegükig érő, egzisztenciális élményt, bár behatárolt, de csöppet sem szűk terület ez. Hiszen a névtelen megrendülések mellett minden ismert emóció, szerelem, harag, kiábrándulás, öröm, fájdalom megannyi változata beletartozik – a teljes élet. Csak a csökkentebb intenzitású élmények esnek ki, a felszín vibrálása, villódzása, a kedély játékosabb vagy elengedettebb pillanata, a szellem felsziporkázása – mindaz, ami másfajta alkatoknál gazdagon színezheti a költői művet.

De felderíthető története van annak, hogy Székely Magda miért ilyen. Miért volna sűrítetten „sűrítő” – ha netán a német nyelvből fordítottuk volna át magyarra a költő szavunkat. Miért volt számára a vers költői indulása pillanatától fogva – sőt éppen akkor a legpragmatikusabban – létezésünk alapjai körüli vizsgálódás. Sorsában, élményvilága kialakulásában rejlik erre a válasz. Hiszen mi máson vizsgálja az alanyi költő a létezést, mint döntő élettapasztalatai során. És az ő legelső, kora gyermekkorban szerzett léttapasztalata századunk történelmi, erkölcsi tapasztalatainak a legsúlyosabbja. Adorno azt mondja: Mauthausen és Auschwitz után nem lehet többé írni. Reményt adó ellentmondás: írásban közli az írás lehetetlenülését. A magyar lírának világirodalmilag is kimagasló teljesítménye, hogy a lehetetlenülést is számba véve, félrepillantás nélkül is, lehetett. Nem megkerülve a század tanúként átélt botrányát. Székely Magda, aki a háborút kisgyerekként élte át, s az egyetemes emberi botrányt (személy szerint anyja elpusztítását) felserdülve dolgozta fel magában, már cselekvő kényszert érzett, nem lehetetlenülést. Éppen az lökte útra, erkölcsi vizsgálódásainak költői útjára. De a csonthamuból megéledt, „phőnixként kikelt” erkölcsi elkötelezettség mindjárt az axiológiai gondolkozás fentebbi régióiba emelte. A mártírok lobogásából táplálkozó költői lobogása a jó, a rossz, a végső kérdések bokrait izzította. Mintha verseinek biblikus színpadán egy új csipkebokor égne – társadalmunkra érvényes híradással.

Ez a híradás nem kötődik úgy a konkrét, a megírást kiváltó élményhez, mint ahogyan azt líránkban megszoktuk. A kontemplációhoz kötődik, a felforrósult belső tűnődéshez, amelyet az élmény megindított. Tartalmazni pedig egy-egy felismerést tartalmaz, egy-egy átvilágított, körüljárt közérzeti tényt, egy-egy szenvedélyesen átélt általános érvényű evidenciát – mégpedig egyszerre hordozva a rátalálás heurisztikus frisseségét és az ércbe metszés igényét. Gnomatikus végső megfogalmazásain ezért érezni úgy, mintha a költő keze alatt az eleven anyag még egyre sisteregne.

A felismerések, evidenciák közül – ezúttal csak egyetlen témakörre összpontosítva – kövessük nyomon az emberi magatartásra, a szűkebb értelemben vett erkölcsre vonatkozókat. Kezdeti tartalmaikat, a történelmi bűn és bocsánat dialektikáját, mintegy útnak indításul, a mártírok szólítása határozta, meg. Ez az elhívás, csaknem prófétai vállakra illő teher („nem az én szavam az a szó, – s ha ki nem mondom, agyonéget”) a maga kínzó vízióival („én minden éjjel csontmezők fölött virrasztok”) teremtette meg Székely Magda költészetének objektiváló alaptendenciáját és azt a Károli-bibliából ihletődött hangot, jelképrendszert, amelyen jóról és rosszról még jó darabig szólni tudott. De mit tegyen egy modern szólított, egy „próféta”? „Kinek mindenre joga van, – az mihez kezdhet a jogával? – S kinek bocsássa meg a bűnt, – amelyet senki el nem vállal?” S mi a választása Jónásnak itt és most? „De ma Tarsis és Ninive, – mint két tojás, egyforma város; – ki tudja, hogy menekül-e, – vagy most ért el feladatához?” Más, fentebbi síkra kell hát helyezkedni, ott kell a vizsgálódást folytatni. Így jut el Székely Magda a bűn és erény, kegyelem és szánalom keresztezési pontjait követve ahhoz a hagyományhoz, amit az adott körben Babits és József Attila teremtett meg. A még nehezebb út, a „majd én feloldozom magam”-út vállalásához a jelekkel el nem igazító, üres ég alatt. S csaknem úgy, mint József Attiláé, az ő önmegtagadó és feloldozó embersége is a keresztény hit formavilágán, jelképrendszerén át szólal meg – ősi köntösben a mai kristályos magatartás. Az alábbi címek a formát jelölik, a más személy nevében való szólás objektiváló módját: Bukott angyal, A Fa, Ábrahám, Jób, József, Jeremiás, Madonna, Zsoltár, Albigens, Prédikátor stb., hogy a Graves-díjjal kitüntetett híres, nagy versét, az Ítélet-et ne is említsem. A felismerések fajtáiból pedig adjon ízelítőt két idézet. Előbb az Albigens című versből egy tétel és ellentétel: „Mert az igazon győz a rossz – a rosszon győz a rosszabb – mivégre mégis ellene – mondani a gonosznak.” S az ellentétele: „Mikor a jóra semmi jel, – jel nélkül is indulni kell – az egyre sürgetőbb sötétben, – amíg kigyúlva, mint az ablak, – magam világítok magamnak.” S hogy mire jut, milyen korunkra szabott pontos magatartásanalízisre a töprengés maga-világítása, elmondja a belegondolónak a Súlytalanság című vers: „Alig valami dönti el – hogy ide vagy oda – kis mozdulatok súlytalanság – állapota – Alig valami ki a bátor – és ki a gyáva – honnét mégis a helyzetek – végső világossága.”

De ideje megállnunk – még ha felibe-harmadába fejti fel, részletekben követi csak nyomon a költő eszmélkedését a rögtönzött elemzés. Az olvasó ugyanis azt képzelhetné, hogy bármi érzékletesen, de csupán elvont világba vonja őt ez a költészet. Pedig dehogyis! Ha ellentmondásnak tűnik is fel, Székely Magda hagyományhű (klasszicizáló) olyképpen is, hogy verseiből – ma csöppet sem szabály – kirajzolódik életrajza. Nem úgy rajzolódik persze ki, hogy jellegtelen élmények sorát is verssé érlelné. De személyes közérzetének meghatározó mozzanatait (szerelem, szakítás, magány, gyerekszülés stb.) ugyanazzal a sok száz voltos, látomásos képerővel világítja át, mint általános társadalmi közérzetét. Sőt mintha itt – a kötet végi újabb versek sorában – költői gyakorlata összefoglaló tendenciáit is félre tudná hárítani: élménysorok tapasztalata helyett létre tudja hozni a nagy erővel szóló pillanatnyit. Egy-egy perc létünk mélyéig érő megrendülését – az sem kicsinység. Egy fa című verse például ennyi: „Fa törzse ága – egy téli akna robbanása – vitt a vonat valahova – és az ablakból egy fekete fa.”

Igaz, egy ilyen vers, ha elhangzik is, valahogy tovább beszél. Valami olyat mond – már a szavak utáni csönddel, hogy az olvasónak fontossá válik az a fa; közérzete tényezője lesz, pedig a vers még jelképpé se tette.

Végezetül ezt szeretném elmondani: Székely Magda a maga kiemeléseivel, szűkszavú formálásával mindig is úgy csinálja a verset, hogy többet mond annál, mint amit a szavai. Hogy valami gondolkozásra késztető lebegés marad látomásos nagy képei, axiómákban való tömör összegezései után. Mintha egy-egy verse nyomán tűnődéseinek és felismeréseinek aurája még továbbra is ott maradna az olvasó körül, kitöltené az érzelmeit, meghosszabbítaná a gondolatmeneteit. Egy kiformálódott magatartás és megismert személyiség – mintegy áttetszően – még egyre ott áll előtte.

Azt mondja az Ítélet mottója: „Leüthetsz. Én nem ütök vissza. – Az én kezem gyönge a rosszra. – A hulló test helyén leüthetetlen – erősen áll az én igazi testem.” Valóban erősen áll. Úgy, ahogyan jelen van költészete által az olvasóban.