Az egyetlen szó

A költészetben négy sor többet nyomhat a latban, mint négyezer. Tudatunkat mégis befolyásolja a mennyiség, a termékenység. Aki sokat publikál, belénk ivódik. És ez természetes is. De! Rajtunk múlik, hogy a sok ezer sor ne takarja el azt a szerényen meghúzódó négyet. Egy ilyen látszatra egyszerűt, sőt szürkét például: „Leüthetsz. Én nem ütök vissza. – Az én kezem gyönge a rosszra. – A hulló test helyén leüthetetlen – erősen áll az én igazi testem.” Mielőtt az olvasó csodálkozva elutasítana, kérem, hogy egy pillanatra gondolkozzék el. Gondoljon az emberi haladás legkülönbözőbb mártírjaira. Legkivált a költőkre. Az emberség és az erőszak örök összeütközéseiben egy Radnótira, egy József Attilára. Az ő „igazi testükre”, amely erősen áll közöttünk. Leütés után is leüthetetlenül.

De bár lehetne még, nem erről a fontos, összegező négy sorról szeretnék beszélni, hanem két aránylag ritkán publikáló költő új verseskönyvéről, melyet kár volna, ha eltakarna a mennyiség.

Az első kötet címe A tér visszahívása. Tóth Judit harmadik kötete. Feszült, drámai. Nem úgy drámai persze, hogy egy történetsort adna elő, hanem úgy, hogy egy feloldhatatlannak tűnő belső konfliktust exponál és juttat el valamilyen érvényes nyugvópontig. Mindjárt világosabb leszek. Az első olvasásra nehezen értelmezhető cím a konfliktus magjára utal: idegenbe kerülve, idegen tereken élve, emlékeink színhelyétől távol hogyan lehet továbbra is önmagunkkal azonosan élni. Például, mint Tóth Judit esetében, magyar költőként Párizsban. De ez, kimondva, máris leszűkíti a problémát. Az otthon-, a szülőföld-, a hazavesztés igaz banalitására. Ez lenne csupán a drámai mag – korunkban, sajnos, oly gyakran, oly ismerősen jelentkező? Nem ez, nem csak ez. Hadd ismételjem: a megváltozott térben s a változtató időben (ez éppoly lényeges) hogyan maradhatunk azok, akik vagyunk, vagy akik lenni törekszünk: magánvaló híd emlékeink és a jövőnk között. Szét nem tört, önmagába nem záródott személyiség, kiben „az emlék és a jelenidő egymásba ér”. „Ki minden nap megtapasztja a széttört időt, szétvágott teret”, s kinek „szülőföldje a folytonosság, melyben egybeér az itt, az ott, a most s az akkor”.

A létezés kérdését színezi itt a kiszakadás, mint az önmegvalósítás akadálya. Mégpedig a támadott létezését.

De hogy mindez még világosabban álljon előttünk, üssük fel Tóth Judit két előző kötetét (Tűzfalak, Két város). Tekintsünk bele magasrendű önmegvalósításának a krónikájába. Felbukkan benne két másik drámai csomópont – megint csak a létérzet válságaként. Az első még a gyerekkorból származik, s ha történetsor kell az ilyesmihez, ennek igazán van bőséges történetsora: kivégzések, szülők elvesztése, hányódás az árvaságban. A háború, a fasizmus aknarobbantásai a belső világ zilált terében. A másik csomópont (a Két város vall róla) már nem ilyen végletes. Az élet folytatása, a szülésélmény a magja – éspedig ezek után. A véletlen hozta életveszély után a vállalt veszély, mely persze az égető emlékek legyőzését is szolgálja, de fel is kavarja azt, amit el akar takarni.

Visszatekintésnek ennyi elég is. Ugye világos, hogy az önként vállalt új helyzet (az idegenben való élet) újra csak az egzisztencia létérzetét érinti, azt fenyegeti. A szétbontó, idegen mindennapokkal szemben a vers, a költészet az ellenállás, az összetartó erő, az azonosság bizonyítéka. Önfelejtés és önelvesztés helyett építkezés. Hiszen oly „könnyű az elveszés. – Csak ácsorogni arctalan, kitömve. – Egy próbabábu törzsében lapulni, – ki félig alva, hogyha forgatják, forog.”

Az építkezés helye természetesen a benső világ – egyedül ott lehet legyőzni a tér korlátait és a szétmosó időt. És sürgős, megfeszített építkezés ez: „örökös virrasztás reflektorában”. (Tóth Judit verseiben mintha mindig is sötét volna, legföljebb áthúzó fénynyalábok pásztázzák, utcalámpák világítják be.) Anyaga: az emlékezés és a meditáció. Kínzó emlékezés és heves, feloldódást kereső meditáció, mely – az elmondottakból világos is már – a kétségbevontság állapotával feszül szembe, és újra meg újra felteszi a kérdést: ki vagyok, mi vagyok, mi a helyem és feladatom a világban. Egyszóval az egyedi létezés alapkérdéseit. A költészetnek, különösen a huszadik századi költészetnek ezek igazán hangsúlyos témái. Az azonosság problémája pedig kivált modern mondanivaló. Tóth Judit verseiben azonban nem általános vagy csakis meditatív síkon jelentkeznek, hanem mintegy önvédelemként. Vagyis: az úgynevezett létkérdések személyes létezésének legaktuálisabb, legégetőbb kérdései.

Mindebből a versre nézve sok minden következik. Mindenekelőtt az, hogy a vers a költő számára életmentő létszükséglet. Komor, aggályos hivatástudat hozza létre, nincs benne se játék, se divatos trükk, se mellébeszélés. Voltaképpen nem más, mint drámai színtér, egy monodráma színtere (olyan Beckett-féle, de reményt csillantó, kiutakat kutató Becketté), melyben az egyetlen szereplő abbahagyhatatlanul körbe- s körbejárja (legföljebb új és új kiindulást választva) az alappontokat. Innen a versek állóképszerűsége, önmagába visszatérő íve s az, hogy az előrejutás inkább csak a kötet egészén keresztül világlik ki. Ez talán hátrány az egyes versek olvasójának, de előny a kötet-olvasónak, mert az egymást erősítő versek során át ő kerül e csupa-felelősség költészet szuggesztív hatása alá.

De következik továbbá a versek kifejezésmódja is. Az a választékos, mégis bőséggel áradó versnyelv, mely közvetlen gondolatot és közvetett képi érzékeltetést úgy ötvöz egybe, hogy nyűge, pányvája ne legyen a meditatív íveknek. Tóth Juditnak ritkák az egyetlen látomásra épülő, zárt versei. Mestereitől eltérőleg, kikkel ugyan heves intellektualitása rokon, kedveli a gondolati anyag közvetlen, esszészerű kimondását (s ettől verse beszédesebb), de elmélkedéseit egyfelől igyekszik gnomatikussá nyesni, véglegessé tömöríteni, másfelől képi és metaforikus szilánkok habarcsával illeszteni egymáshoz. E leírásnál persze érzékletesebb egyetlen példa: „Kezdetben kívánságaid, – később tapasztalataid héja vagy. – Egyre több rész, karéj, szelet, – gyűlnek a megismert dolgok szilánkjai, – csillognak benned, mint a szén. – Éghető és éghetetlen tapasztalat-hegyek. – Kazántűzzel ég az, ami éghet.” Az első két sor aforisztikus (esszészerű) megállapításából nyomon követhetően csúszik át a strófa egy érzékelhető, plasztikus metaforahalmazatba.

S bár az idézetet stiláris példának választottam, olyan tartalmi elem villan fel benne, amiről még beszélni kell. Gyűlnek a megismert dolgok, mondja itt nyomatékkal az egyik sor, s ráfelel a kötet végéről a Párbeszéd az éjszakával című vers, mely a költő feladatairól vall: „Eltalálni ahhoz, ami van. – Saját magunkhoz. Hozzájuk. Bejárni – a megvilágosodások és elsötétedések őserdejét… – Amit bejárunk, a miénk, – mindenkié…” Töredékességükben is kulcsot kínáló állítások. Azt mondják el, hogy ez az önvédelmi belső építkezés dehogyis áll meg az egyénnél, hanem nagyszabású megismerés vágyában önmaga és a világ azonosítására tör. Hozzákötődve „ahhoz, ami van”: egy zaklatott sorshoz, zaklatott, képtelen és gyötrődve bízó huszadik századunkban. De a megvilágosodásokon és elsötétedéseken át, mégis eljutva valami szilárd igazhoz, melyhez csak jelentékeny költészet ér el.

Székely Magdának is túl kellett jutnia Tóth Juditéval rokon emlékein. Lásd tizenhárom évvel ezelőtt megjelent kötetét, a Kőtáblá-t. De a gyerekként átélt, felnőttnek-is-sok tapasztalat nemcsak a maga kiírására késztette, hanem egész költői útját eljegyezte a jó, az igaz, az emberség kérdéseinek latolgatásával. Ha már tűzoszlopok és víziók által nem szól hozzánk az Úr – ilyesféleképpen fogalmazta meg indulása idején –, akkor nekünk magunknak kell a Kőtáblá-kat kifaragnunk. Nem véletlen, hogy a cikk elején idézett négysoros a költő igazáról Székely Magdától való. Új kötetének, az Átváltozás-nak a mottója. S az sem, hogy a kötetben a biblikus metaforarendszer hasznosításával egy egész ciklus foglalkozik metafizikátlan korunknak már-már metafizikát érintő kérdéseivel: a jó és a rossz közötti választásaink természetével. Azzal, amit József Attila a maga tömörségével így tár elénk: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! – Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” Székely Magda az Albigens című versében (tehát valamelyest történetibb síkon) így exponálja a kérdés első felét: „Mert az igazon győz a rossz – a rosszon győz a rosszabb – mivégre mégis ellene – mondani a gonosznak.” És ilyen kategorikusan válaszolja meg: „Mikor a jóra semmi jel, – jel nélkül is indulni kell – az egyre sürgetőbb sötétben, – amíg kigyúlva, mint az ablak, – magam világítok magamnak.”

A kérdéssel, mondom, egy egész ciklus foglalkozik. Summázó versek sora. Olyanok is, amelyek nem kultúrhistóriai köntösben szólalnak meg. Egy nyolcsorosat közülük még ide iktatok az előbbi válasz kiegészítéséül. „Alig valami dönti el – hogy ide vagy oda – kis mozdulatok súlytalanság – állapota – Alig valami ki a bátor – és ki a gyáva – honnét mégis a helyzetek – végső világossága.”

Nos, e három idézet után már feltehetem a kérdést: úgynevezett meditatív, gondolati költészet ez? Olyan, amilyenre az erkölcsi, filozófiai kérdések latolgatását emlegetve gondolhattunk? Bizony nem olyan! A magányos töprengések indulat- és gondolatmenetei lezajlanak itt a vers előtti állapotban, nem kerülnek bele a versbe. Székely Magda már csak azt mondja el, ami belőlük életérzéssé vált. A léttapasztalatot. S azt is többnyire nem közvetlenül (bár példáink arra engednek következtetni), hanem inkább közvetve, egy-egy látomás vagy parabola zárt költői keretében. Minél plasztikusabban, minél tömörebben, úgy, mint aki hisz a mással cserélhetetlen „egyetlen szó”-ban. Pedig ezt aztán igazán megkérdőjelezte a huszadik századi költői gyakorlat; nagy címletét csörgő apróra váltva fel. De Székely Magda minden ereje latba vetésével azt keresi, azt az egyetlen szót, amely gondolatsorokat tömörít, kötetek helyett beszél. Úgy ír, mint akinek kevés a helye. És jellemző az íróra, hogy hány sorra való mondanivalót, hány képzeletbeli papírívet lát maga előtt, amikor írni kezd. Székely Magda magamagával szűkmarkú.

Az egyetlen szót keresi, igaz. De a költőileg érvényes egyetlen szót, a költőileg érvényes egyetlen megfogalmazást. Nemcsak tömöret, pontosat, hanem a kötött ritmusba belesimulót, hangtestével is érzékleteset. A szépen, szuggesztívan tömörítőt. Székely Magda törvényszerű megállapításai formájuknál, hangkompozíciójuknál fogva is törvényszerűek; azoknak a kőtábla-megfogalmazásoknak a távoli szellemében fogantak, amelyeket még a szájhagyomány tartott fenn; a biblia gondolatritmusa, alliterációs nyelve meg a népballadáké teszi őket megjegyezhetőkké szemben a szabad verssel, melynek nem szavai, inkább csak hangulata marad meg. (Lásd például az idézetekben a záró sorok alliterációit.) Pedig magában a szóválasztásban a nyelvi archaizmus csak színező elem. Ha a „véshetőség” célja is, egészében József Attila utáni szótár a szótára. Azt írja például Madonna című versének második szakaszában: „Sötét anyának ilyen – világos fia, – a depresszió után – eufória.” A század elején ez a „depresszióra eufória” még így hangzott: bánatra öröm; Ady megnövelt jelentésű szóhasználatában: nemre igen; a múlt század közepén: borúra derű. Egy egész világ és benne az életérzés micsoda változása kellett, hogy a pszichológiai szaknyelv versbe ért, s egy ismert ellentét korunkra érvényes, egzakt és tartalmas modulációjává lett.

Látható mindebből, hogy Székely Magda költészete tart némi távolságot a hetvenes évek lírai hangjától. Inkább a hagyományhoz kapcsolódik, persze elsősorban a modern hagyományhoz, már kötött formájánál fogva is, meg a személyes és törvényszerű dialektikájának megvalósításában is: költészetében életrajzot kínáló élménysoron sarkallnak az általános tapasztalatok. Ha szemérmesen, ha tartózkodva, de kirajzolódik a sorsa. Az Ünnep című kötetzáró ciklus azonban átszínezi ezt a képet. S hoz meglepetést. A szavakkal való szűkmarkúság, úgy látszik, addig növekedett a költőben, míg versét le nem feszegette a hagyomány fájáról. Vagy csaknem lefeszegette. Míg el nem dobatta azt a magasrendű, áttételes lírizmust, amely általános érvényű mondanivalóinak testet adott. Igen, de még kevesebb szó hogy válhat testté? Természetesen a tartalmas kihagyások révén. Hiszen nemcsak a sorközök, a pontok utáni szünetek hordozhatnak mondanivalót – ezt eddig is tudtuk –, de tartalmas lehet a le nem írt, ám az olvasó képzeletében életre hívott mondatrész. Állhat a vers, a szűkszavú vers, olyan megszakított mondattöredékekből, amelyek sorozatosan az olvasóban fejeződnek be, a leírt szavak csak az állítás irányulását jelzik.

Ezt a „mondat-költészetet” persze nem Székely Magda találta ki – itt-ott mások is kísérleteztek vele –, de ő úgy talált bele, mintha rászabták volna. Mintha mély belső életének ez volna a legtermészetesebb kifejezési formája. Még a feszessége (mely egyszerre erénye és gátja) is oldódott, hogy teret nyisson közvetlenségének. Egy persze rejtőzködő közvetlenségnek, mely éppen ezzel a nem-megfogalmazó, de felidéző beszéddel eljutott létérzete nem pusztán összefoglaló, de rezdülésről rezdülésre való közléséig. A szűkszavúság ellenére a folyamatos híradásig.

Nem tudom, hogy ez a kötött formát és zenei bel cantó-t ugyan fenntartó, de mégiscsak más hatóanyagú lírizmus folytatható-e – egy életen át bizonyosan nem –, de amit Székely Magda itt létrehozott vele: remeklés.