A portrék kiegészülnek

A véletlen újra úgy hozta: érdekes verskötetekről számolhatok be. Nem kezdő, hanem harmadik-negyedik, sőt ötödik kötetes költők könyveiről. Azt látszanak bizonyítani: színesebben folytatódik a líra a fiatalok vagy fiatalabbak kezén, mint ahogy azt egy-egy folyóiratszámot olvasva feltételezni lehet.

Simor András kötete, a Vurstli például mulatságos. Ez napjainkban még mindig ritka jelenség, ha nem is annyira ritka, mint a fekete holló. (Hol van már a fehér?) Ha líránk alaptónusára figyelek, alig érzem, hogy az idő megcáfolta volna Dsida Jenő jó negyvenéves sorait: „…a játszi hangulat megvetve bujdosik a magyar ének berkeiben, és többé nem mulat. Kik vígat írtak, szemlesütve félnek, mint csempészek…” Dsida e komor súlyosságot Ady „tusázó, véres szelleme” hatásának tulajdonította. De igazi oka mélyebben rejlik; költői gyakorlatunkban és irodalomtörténeti közgondolkodásunkban. Mintha nemzeti költőideálunk nem engedné játszani szép, okos fiait.

Lehet persze, hogy e téren éppen napjaink hoznak változást. Simor András kötetének alapja mindenesetre intellektuális játék, ötletesen kamuflált, tréfás történelemhamisítás. A vurstli, a liget, a bábosok és kikiáltók világát, a népszórakoztatás egész történeti múltját mutatja be egy képzelt múzeumban. A tizennyolcadik századvégről keltezettek az első áldokumentumok, s elér a soruk napjainkig. S mert aránylag kevés a feljegyzett szöveg, hiszen a „levegőképek” mutogatóinak, a kikiáltóknak, bábosoknak rögtönzése ritkán került nyomtatásba, nagy lépésekkel tud haladni az időben. Igen, de voltaképpen miben halad, mit mutat ez a múzeum? Két idézettel szeretnék felelni – bármiért, amit a nyomdafesték nem tűr, eleve elhárítva a felelősséget. Elvégre a Vurstliban vagyunk. „Vándor-bábos úr, Schenigen, – itt tsufolt urat és papot. – Karó van, tsufra, seggiben.” Ez a Vurstli kezdetei című tárló rigmustöredéke ismeretlen szerzőtől. S most nagyot ugorva az időben, íme egy bevésés a céllövölde falán: „Ki lőni nekem helyet nem adott, ki rendőrrel jegyeztetett fel rólam – utókorban hízelgő adatot – mind azt mondja majd: jó komájuk voltam. – Attilának ez a sors adatott.” Vagyis amiben Simor András halad, az a nemzeti történelem Vurstli-szintre ért törmeléke. Nyersen, szókimondóan vagy akár durván egyszerűsítve, de az.

Benne van az urak és papok világa – ahogy a nép látta, s főként forradalmi agitátorai: Dózsa, Zrínyi, Rákóczi is. Történetüket egy bécsi Luft-bild-mutogató meséli el, félnémetül, dinasztikus lojalitással. Benne van a ligeti panoptikumban Hitler is, Mussolini is, egy képmutató balladában Bajcsy-Zsilinszky is, és persze még sokan mások, Derkovitstól Goldmann Györgyig. Simor András felfedezte, hogyan lehet egy tréfás szellemi játék keretein osztályharcos szemlélettel ábrázolni, politikai költészetet csinálni. Ez jó.

Más kérdés, hogy a játékot – az olvasó nyilván már jó ideje közbe akarta vetni – nem Simor találta ki. Ez Weöres Psyché-játékának ügyes változata. Témája, tárgya, szemlélete más, de a módszere azonos. És megint más kérdés, hogy beállva a Psyché-játékba, a szisztémát elfogadva, a maga ötletét Simor milyen gazdag anyaggal, milyen szellemesen, mennyire mulatságosan és végső hatásában milyen mélyen valósította meg. Nos, gazdag, bő anyaggal: nemcsak Vurstli-múzeum van itt, s ligeti képek a legkülönbözőbb korokból, hanem Hübele Balázs-versek a századfordulóról – ez pompás ötlet –, s még egy soroksári Faust-bábátirat is akad. És többnyire szellemes vagy mulattatóan nyers az ötletek kidolgozása, ha az egész együtt, némileg elnyújtott is. De ez így méltánytalan. Mert Simor leleményeinek igazán változatos sorával végül is szerez egy-két derűs órát az olvasónak, s amit mond, elgondolkoztató, igaz.

Sumonyi Zoltán is a történeti múlt idézésével indítja új, harmadik kötetét, amelynek címe: A portré kiegészül. Egész ciklust szentel neki. A régvolt és a volt időben tágasabban és nem is tréfába öltöztetve merül itt fel, mint Simor Andrásnál: Balassi, a Bethlen Gábor-i erdélyi politika (mint példa és önigazolás), Csokonai a Vérmezőn Martinovicsék kivégzésekor, Bacsányi a száműzetésben, Petőfi, Szendrey Júlia, Hruz Mária és Pőcze Borbála, Kossuth, Ady és Radnóti a Rue Cujas sarkán, sőt Allende is. Csakhogy nem annyira agitatív, hanem, mint Illyésnél, meditatív, érvelő anyagként. Csokonai például felhajtott kabátgallérral álldogál az egykori Generális-kaszálón a Vár alatt, mert ha felismernék a kivégzésen, még rámondanák: Nemde, te is ennek a tanítványai közül való vagy?

Sumonyi jó érzékkel választott helyzeteket, önmagukon túlmutató jeleneteket emel ki a múltból, teszi őket plasztikussá, ügyelve a sokatmondó részletekre, hogy aztán elgondolkozzék rajtuk, elemezze tartalmukat, s következtetéseket vonjon le belőlük. Gyakran pontokba foglalt következtetéseket. Hogy lesz elemzéseiből költészet? Úgy, hogy a tárgyilagosan megidézett helyzetnek, a hűvös gondolatközlésnek mindig van eltakart, nyomatékos érzelmi tartalma. A versben valójában arról van szó, amiről vajmi kevés szó esik. A ciklusnak azért a címe: Enyhítse szívünkben a gyászt, mert a versek rejtett érzelmi tartalma sorsunkká vált, létünket meghatározó fájdalmas gócokat érint, a tegnapi esemény rajza az eleven jelent értelmezi. A jakobinus költő linzi meditációja éppúgy a mának címzett, mint a Nemzeti dal merész átköltése, vagy az Ady és Goga alakját idéző beszámoló a csucsai kastélyról. (Ez utóbbi a román-magyar együttélés kétfelől is érzékeltetett nehézségeiről vall.) Nyilvánvaló, hogy ez a lefojtott, örökösen félrehárított, rafináltan a szavak mögé rejtett igazi tartalom, az okos meditáció felfűtött háttere teszi verssé a verset.

Ennek az érvelő, hideg szavakkal forró érzelmeket keltő költői módszernek magyar kezdeményezőjét szinte fölösleges is megneveznem. Sumonyi nemhiába hivatkozik hangsúlyos, kötetzáró versében Vas István Branyiszkó-jára. Egy sereg verssel pótolhatnám meg ezt a hivatkozást, melyben Vas István a módszert kikristályosította. Sumonyi hangját, versteremtő módszerét mégsem lehet egyetlen költőhöz kötni: annál személyesebb és meggyőzőbb. Ha meg akarjuk húzni költészete eredetvonalát, akkor egy ilyesféle görbéhez jutunk: Kavafisz–Vas–Tandori–Petri. Vagyis az őstől, a példaképtől elérünk a kortársi, sőt nemzedéktársi lírikusokig. Az előbbiektől – hadd ismételjem – a precíz, körülményesen tárgyilagos hangot, a lefogott beszédmód rejtett érzelmi telítését sajátította el – ez fontos tudás és verskultúra –, Tandoritól, Petritől pedig egyfelől azt, hogy oldalozva, a látszatra jelentéktelen dolgokból kell a versben kiindulni (a lényeg a részletekben rejlik), másfelől azt, hogy a bizonytalanítás, a kérdésessé tétel néha több a versben, mint bármely nagyhangú kijelentés. (Nem mintha nem tudta volna mindezt az eleven költészet, csak ők alkalmazták programszerűen.)

Sumonyi azonban ezt a Tandori-módszert: a jellegzetes elbizonytalanítást, az állítást és visszavonását, a megjátszott érzelmi közömbösséget nem új, kísérleti célok elérésére, hanem pontosabban körülhatárolható és ismert költői mondandók előhívására fordítja. Kötete további ciklusaiban a már ismertetett meditációk mellett úti emlékek tűnnek elő, s felködlik egy sebesen szétfoszló szerelmi történet is. Így költészetének egész vállalkozása nem vitatható a szokványos mércék szerint sem. És nem vitás egyenletes, jó színvonala. Kissé följebb helyezve a mércét, azt lehetne mondani: kimért, szinte kicentizett magatartás az övé, mint az eminenseké. Hiányzik belőle az a megszállottság, az a már-már mániás hűség önmagához, amely ha kell, képes fejjel menni a falnak is. Hiszen a falak, ha igazi tehetség fut nekik, „üdvözült mosollyal szétnyílanak és helyet adnak”, ahogy ezt már Illyés tapasztalta. Sumonyinak nem ártana „keble Istenét” követve többet megkísérteni, s kevésbé szorongania, hogy „pompás veszélyérzéke egyszer csak cserbenhagyja”. Elvégre nem autót vezet, hanem verset ír. Méghozzá kulturáltan, jól.

Parancs Jánost nem kell biztatni, hogy merje vállalni önmagát, hogy írja ki belső világát, hisz költőként ez a dolga. Már előző kötetében eljutott ahhoz a keserves felismeréshez, hogy nem segít rajta tanult szómágia, imitált fantáziajáték, mindaz a csín és dísz, ami mások (akár a legmodernebb újítók) sajátja; hogy aki a sarki hómezőben áll, nem a forróövi dzsungelek felfedezője. Ez tette költővé, a leszámolás önmagával s helyzetével. Új, ötödik kötetében, A versírás természetrajzá-ban sorra felbukkannak akár kisebb eszmefuttatásként (Vas neki is mestere), akár gondolatfoszlányként mindazok a kétségek, amelyeket a lírikusok a versírás lehetetlenülése címszó alatt tartanak számon, s amelyekkel valamirevaló művész így vagy úgy, de szembenéz. Innen-onnan kiragadva idézek belőlük: „értelmetlen már a szó. A nyelv bemocskol és elárul”, „a szándék és a megvalósulás közt megnyíló szakadék egyre áthidalhatatlanabb”, „amiről érdemes volna, arról úgysem lehet beszélni”.

Ezek azonban – ne tévedjünk – korántsem az ismert és divatos elmélet versbeli leszűrődései, hanem az anyaggal, a vers létrehozásával küszködő költő keserves tapasztalatai. Parancs Jánosnak legszemélyesebb központi létproblémája maga az írás: az, hogy sikerül-e költővé válnia, és mennyire. Ne botránkozzunk meg azon, hogy előbbre helyezi az önmegváltást a költőktől oly igen elvárt világmegváltásnál, hiszen alanyi költészetről lévén szó, a kettő összefügg. Itt a személyiség elhelyezkedése a létben és a társadalomban (hiszen társadalmon kívüli lét nem képzelhető) egyúttal általánosítható modellje az elhelyezkedésnek. A kiküzdött hely, még ha eredetében speciális alkotói problémák megoldásának eredménye is, belehelyezkedésre alkalmas, átélésre lehetőséget kínáló, vagyis társadalmi hatású eredmény. Amellett ne higgyük, hogy a különleges alkotói problémák annyira speciálisak. Hogy az írás etikája nem része a társadalmi etikának. Hogy aki a „szorongás és a kétely gödrében” „szívós és konok igyekezettel furakodik előre, mint a gyűrűs állat” (legalább valami „viszonylagos igazság” felé), az nincs tudatában annak, ami a világban van, nem látja az emberségre mért csapásokat, annak nem lehet például utalása – ahogy Parancsnak nagyon is van – a század gázkamráira vagy friss kínzótáboraira. Hiszen Parancs művészi küzdelmének, mely mint mondottam, átélt kételkedésen alapul, éppen a lehetetlenülés el nem fogadása, etikus elutasítása a mozgatója. Az a kétellyel szembeszegezett hit, hogy mégis, mindennek ellenére „egyetlen esélyünk a nyelv, a gondolatok folyamatos cseréje. Hiszen egymás nélkül semmit sem ér a nyelv, egymás nélkül semmit sem ér a szó.”

A kíméletlen őszinteség, mely a költő legigazibb támasza ebben az egész kötetet betöltő erőfeszítésben, s mely a pillanatnyi tehetetlenséget se rejti el, igaz, néha meglepi az olvasót. S a költő magára kényszerített versrögtönzéseit olvasva, meg a falnak fordított íróasztalról értesülve ámuldozhat: milyen önkínzó dolog a költészet. Lehet: másnak talán nem, vagy nem így, nem ilyen látványosan, de Parancs Jánosnak az. S egy bizonyos költőalkatnak jellemzője, hogy adottságait a maximumig csigázva mégis csinálja. Nem, nem hiszem, hogy Parancs kötetének címe (A versírás természetrajza) általános érvényű; mint olvasó inkább ezt érzem hitelesnek: egy versíró dokumentumdrámája.