„A vén czigány” két olvasata

Jobbágy Károly a Szentendrei búcsú című kötetében az egyik vers előtt mottóként idézi Gyulai Pálnak 1854-ből azt a levelét, amelyben A vén czigány kéziratáról számol be Arany Jánosnak. A vén czigány „…az öregnek (mármint Vörösmartynak) egész elkeseredett kedélyét fölleplezi, nagyon szép, de fájdalom oly alakban, mint írva van aligha megjelenhet, s kérdés, az öreg fog-e változtatni rajta? Szegény öreg, csak azt tudja írni, ami a szívén fekszik, ő sem tartozik a legújabb kor költői közé.” Vessünk egy újabb pillantást a dátumra: 1854. A Bach-korszak. Az, hogy Vörösmarty nem tartozik a legújabb kor költői közé, pontosan az ellenkező értékelést jelenti Gyulai tollából, mintha Schöpflin írná ugyanezt egy kortársáról a huszadik század tízes éveiben. Nem, nem kell szégyenkeznünk az egész kritikusi szakma nevében, hogy a szakma legnagyobbja lesajnálta volna századokra fénylő remekműve kapcsán a „szegény öreget”. És mégis a félreértésre, félreértetésre, a titkos párhuzamok sejtetésére nyílik itt valami csekély lehetőség. Mérlegelni vagyok kénytelen, amikor Jobbágy Károly költészetéről írok.

Magát a költőt aligha kell bemutatnom. Harmincnégy éves korában, 1954-ben Feltámadás címen jelent meg első kötete, azóta rendszeresen publikál, ez a hetedik verses könyve. Az olvasók tudják, könnyedén, simán versel, s azt írja meg a versben, ami pillanatnyilag közvetlenül foglalkoztatja, ami történt vele vagy benne. A gyors, spontán reakcióit. Verse direkt kapcsolatban van az élménnyel, egy áramkörön, egy feszültségen van vele: a tartós belső kontempláció transzformáló, felerősítő működése elenyésző. Jobbágy Károly elmondja – s ha erősebb az élmény, lendülettel, verve-vel mondja el –, hogy mit érzett. Nem ábrázolja, nem szuggerálja és – a tömörítés eszközeivel, a jelképek erejével – nem erőszakolja rá az olvasóra. Ezzel a módszerével szó szerinti értelemben találó az idézete: „ő sem tartozik a legújabb kor költői közé”.

Egy-egy időszakban azonban nemcsak a koron uralkodó, hanem számos más stílus is érvényes. Ha vannak is meghatározó tendenciák, írni, kifejezni magunkat – Istennek hála –, sokféleképpen lehet. Ismert eszközökkel, az esztétikai hatáskeltés már begyakorlott mozdulatával is. Jobbágy Károly eszközei – könnyed rímelés, behízelgő ritmus, módjával alkalmazott, szolid kép – az adott dallamos, kifejtő formakultúrában kimunkáltak, hatásosak. Versének hagyományosan felépített, világos menete van, rendszerint jól előkészített csattanóval a végén. Nem akar másnak látszani, mint ami; sorai nem rejtenek többet azonnal felfogható tartalmuknál, de a célba vett tartalmat tisztán kiadják. Ahogyan a Modern pék című versében a „modernek” ellen éllel mondja, ő mai lisztből süt kenyeret, mai tűz melegénél – éspedig mindenki számára. Kenyere azonban korántsem olyan „lágy és szájban elomló”, mint ahogyan gondolja, s mint ahogyan szembeállítja más költők „rideg, sziklához hasonló” kenyerével. A Szentendrei búcsú formájában harmonikus, tartalmaiban már nem. Mind az egyéni lét, mind a nemzeti-közösségi konfliktushelyzetek utáni, nehezen oldódó állapotában merül fel benne. Öregedéstudat, halálfélelem, sikerek utáni kifosztottság, bizonyos dezillúzió jelöli a kötet érzelmi alapszínét, melyben nemzeti létünk fájdalmas pillanatai, Vörösmarty ősze – így kerül szó A vén czigány-ról – vagy Radnóti pusztulása is fokozzák a sötét tónust. Ebben a megkeseredésben a szerelmes verseknek egy szép csokra jelent csak szigetet – a kötet erényeit hathatósan gyarapítva.

Természetes, hogy ötven év fölött nem éltethetnek többé szép, de naiv illúziók. Az átértékelésnek vagyunk tanúi a Szentendrei búcsú-ban. De ez a költőileg termékeny folyamat valahogy félrecsúszik, és átvált a mai költészet elleni ingerültségbe. Azt nevezi Jobbágy sommásan fülsiketítő vad zenének. Versek sorában küzd ellene – többek között a mottójában Gyulai-levelet idéző versben is. Kétszer is elmondja, hogy „az értelmes beszéd jelenti a költészet lényegét”, s nem sok türelmet tanúsítva megállapítja: „De itt egy új nyelv új törvénye szól – a versformájú zűr soraiból.” Amire nem lehet mást felelni: kinél zűr szól, kinél nem az, hanem az új közlésmódban új közlés.

Jobbágy Károlynak persze szíve joga, hogy védje a saját közlésmódját. Attól már óvnám azonban, hogy kizárólagosnak tartsa. Hogy költőtársaitól is azt kívánja, tekintsék az egyszerű, az avatatlan versolvasót ideálnak. Rendben van, ha ő e mellé a képzelt olvasó mellé „ül oda”, s ahogyan spontán költőhöz illik: közli magát. Ápoltan, egyensúlyosan, többnyire hatásosan azt mondja, ami átfut rajta, „azt tudja írni, ami a szívén fekszik”. Csak nem szabad azt képzelni: az fekszik a szívén, ami az öreg Vörösmartynak.

Takács Imre érdes költő. Amit mond, többnyire felzaklató, kegyetlen. „Egyáltalában nem arra való figura – idézhetném reá Kassákot –, hogy a gyermekek elé álljon, és megtanítsa őket kesztyűbe dudálni s a szülők iránti tiszteletre.” Olyan költő, aki csaknem minden téren feloldhatatlan ellentéteket lát, a létezés, az erkölcs, az ember önmegvalósítása, a szerelem és természetesen a költői működés területén. Íme, egy kis gyűjtemény kininízű axiómáiból: „Létezik-e hely, ahol én is létezem még?” „Az ember agyveleje a legjobb edény, beleillik millióféle szenvedés.” „A cserélhetetlen idegsejtek sérülésekkel írják a volt időt.” „A hazugság atomfelhője alatt – elveszett régi arcom pernyéje száll. – Nem sült ki mégsem a szemem, látom a sötétséget.” Vég nélkül folytathatnám, de már csak a költészetre vonatkozólag hozok fel egy utolsó példát: „Eladnivalóm nincs más, csak költemény, – de szólnék a vevőnek: ne vegye meg!”

Mindez, természetesen, nem egy filozófiai álláspont jelzése – ily irányban félremagyarázás egyberakni a kiragadott részeket –, hanem csupán egy közérzet körvonalazása. Komisz közérzeté. Mozgásirányát, mechanizmusát általánosítani lehet A zöld bronzfal című versből: „Csókollak és kényszeredetten gondolkozom – gondolatkényszer alatt elrombolom – ami lehetne pedig az élményem.” Így él a világban. Illúziótlanul. Gyanakvón. Mindent megkopogtatva. Minden szép felszín mögött a benti mély fonák és ellenséges visszhangjait lesve. Mégis, e sajátos maga-át-nem-adással megismerésre törve, önmaga sérülése árán is tudni akarva.

Aki a költészetben a szép idilljére, vagy szerényebben: a világ megnyugtató művészi elrendezésére vágyik, annak Takács Imre verseit nem kellemes olvasnia. Még a szerelem témájában is kínosat, gyötrőt vagy emberileg lefokozót kap. Viszont ha valaki szereti a versben a valóság erős plasztikus rajzát, bármi „költőietlen” is, az talál magának valót: „A rókázást utánzó hang a hídon – korosztályom tiszteletére fölbicsaklik – fölkurrog, fölcikákol és fölböffen. – A madár is hanggal jelöli – birtoka határait.”

Takács Imre azonban nemcsak a tartalmai miatt érdes, hanem a kifejezésmódja miatt is az. A kellemes hangzás, a zene szokott eszközeit (különösen a Kísérlet kavicsokkal című kötete első ciklusában) szinte teljességgel elveti, s főként képpel, jelképpel, párhuzamot teremtő kapcsolással, a megtestesített gondolatmenet vonzásával kíván költői hatást elérni. Érdekes módon többet, zavartalanabbat – helyenként szuggesztívat – ér így el, mint korábbi, gyakrabban rímelő korszakában. Itt a szikár, zenétlenített szabad vers az agyagsúlyú, göcsörtösen kibomló tartalomnak természetes formája. Ott, ahol azonban kötöttebb versben módjával, de rímel – például a nagyobb vállalkozásnak szánt és világnézetet összegező Izsák-ciklusban –, nem tudni, hogy a félasszonáncnak se tekinthető rím keresett disszonancia-e vagy költői ügyetlenség. (Főleg a ritmikailag eltérő hosszúságú hangzók rímeltetése visszás, például: mezőn – mentjük föl; kése alá – leheljen rá; puputevét – szerződését stb.) Persze Takács Imre eleve kivédi ezt a kifogást a Versírásról című versében, mely a költő és a nyelv viszonyáról meggondolkoztató, meggyőzőnek tetsző ars poeticát ad elő. Azt mondja: „a személyiséggé vált költemény”: „személyiséggé szervezett nyelv”. Lefordítva – hiszen az előzmények nélkül ez alig érthető –: a személyiséggé, a nyelv „betörése” árán egyedivé tett vers – amilyen például A vén czigány, hogy Takács példáját idézzem – a nyelvnek is, a költői hatásnak is külön egyedi törvényeit teremti meg s teszi érvényessé. Ami igaz, persze – de csak akkor, ha már a vers valóban egyedivé, „személyiséggé” s hozzáteszem: nemzeti közkinccsé lett, mint A vén czigány. Nem pedig eleve és mindig.

Rendben van. Nem teszem hát szóvá Takács nehézkes, gyötrő nyelvhasználatát (nyelvünk hajlékonyabb, „betörése” nélkül is képes arra a szolgálatra, amit kíván tőle), mert nyilván a fentieket ismételné meg válaszul. És bármi furcsa, kénytelen volnék fejet hajtani érvelése előtt, mert ha verseinek nagyobb része egyelőre vitatható is, sajátos vállalkozásában van azért meggyőző megvalósulás. Takács Imre elfogadtatja magát. Elfogadtatja a maga darabos közlésmódját. S van annyira vizsgálódó, önemésztő, kritikus alkat, hogy költői kibontakozásának megtalálja az eredményesebb formáit. Ahogyan antagonizmusokon áthaladó kereséseiben – melyek előző kötetével szemben nem szociális, hanem inkább létproblémákat bolygatnak – magával és a világgal küzdve, jövőt szolgáló igazságokra jut.