A megtalált kőtáblák

Mindig is öröm végignézni azt, ahogyan valami kialakul, létrejön a szemünk láttára. Egy cserépedény a korongon, egy patkószeg az üllőn – vagy akár egy költő, versről versre. Ahogy kiformálja, kikalapálja magát. A Fehér malom című válogatott kötet ezt az örömet kínálja.

Nem mintha csupa alakulásra utaló keresés volna ebben az összefoglaló gyűjteményben. Dehogy! Mindjárt a több részes indító vers (A szabadságról) első tétele magabiztos, erős, a mesterség igényeit magasan betöltő költőt mutat be. Minden mozdulata végleges. Szemléletösszegező. „Mikor az ostobák ledobták – a toronyból a madarat, – hogy zuhanjon akár a kő – Lenn a tajtékzó agarak. – Mindenkor az volt szép, – ha egy vérengzés elmaradt. – Kinyílt a szárny a kőből is, – és fennmaradt, és fennmaradt!” A nyolc sor parabolikus hatóerejét rontaná bármi kommentár. Inkább csak azért idéztem, hogy az önmegvalósításnak legfőbb irányát ezzel a szép eredménnyel máris jelezzem. A dalszerű és mégis gnomatikusra törekvő áttételes fogalmazásmódot s azt a nyugtalan, világjavító vágyat, amely a képi kifejezésben megnyilatkozik, s amelynek mind érvényesebb, mind árnyaltabb megszólaltatásra Mezei András költészetét formálja.

Igaz, ha a vers folytatását (vagy akár az egész kötetet) veszem szemügyre, akkor nem állandó, nem folyamatos a fogalmazásnak iménti tiszta evidenciája. Sorokba botlunk, amelyek költőileg ugyan formásan „meg vannak csinálva”, de egymáshoz való kapcsolatuk inkább sejtelmes, bizonytalan, mint találat erejű. Mintha inkább a dalforma éneklő szuggesztivitása teremtené meg összefüggésüket, mintsem az összefüggés forrósítaná át a dalformát. Itt van például mindjárt az idézett vers folytatása, önálló második tétele: „Szárnyak ura, hívlak madárnak. – Vállamból sajgó hazámnak. – Minden sivárság körzete: – angyalok repülőtere.” Igaztalan dolog volna bármi kifogást tenni – kivált, hogy még egyre a vers közepén járunk és a képi anyag jelentése a továbbiakban pontosabban kirajzolódhat. De a közlésmód világosságának lumenekben mérhető fényereje nem azonos fokozatú az előbbivel. Mezei éneklő költő, tipikus chansonnier. A dal vágya – ebben semmi rossz sincs – egy lépéssel rendszerint előbb fakad fel benne, mint maga a dal. Amennyiben az időrendet mellőző kötetből ezt rekonstruálni lehet, különösen korai, már meghaladott időszakában. És a dalvágyat a mások verse, az olvasmányai keltik (keltették) fel benne. Azok igézete alatt szólaltatja (szólaltatta) meg a magáét. A kötet egyik megkapóan szép verse – sok költői telitalálattal –, a Rejtett szobor című a „Vérköreid, miként a rózsabokrok” József Attila-sor tudatos továbbéneklése. De hasonló módon továbbénekelve, csaknem kivétel nélkül megszólalnak, jellegzetes szavaikkal, mozdulataikkal felbukkannak költészetünknek József Attila utáni kiváló újítói.

Ne tévedjünk, nem magukat mondják, hanem Mezeit. Hogy világirodalmi párhuzamot, nagy példát említsek: elkerülhetetlenül Aragon jut az ember eszébe, akiről a szakértő francia kritika jó ideig nem győzte hangsúlyozni, hogy a maga éneklő módján, a maga nagy énekében nála zártabb költők, elsősorban Paul Éluard eredményeit népszerűsítette. Valahogy így tesz (tett) közkinccsé, vesz (vett) köztulajdonba költői eredményeket Mezei is. Nem epigon módon, hanem mintegy indukciós átvétellel. Az idegen feszültség felkelti az ő feszültségét. A más találat, újítás, meglatolt költői mozdulat az ő mozdulatát.

De mi hát az ő saját mozdulata? Miért mondhattuk, hogy egy költő önmegvalósításának örömteli tapasztalatát éltük át, a szemünk előtti szép kibontakozást? Induljunk el a tartalmak felől: mit énekel meg Mezei? Először is: egy jellegzetesen nagyvárosi, de nem fényes világvárosi, hanem proletár gyerekkort. „Tereken át, grundokon át” valahol Molnár és Mándy között. Ez azonban nem irodalmi emlék a versben, hanem a sajátja. Az általa látott és megteremtett Rózsák tere és Rózsa utca. Innen nő ki, itt nevelkedett fel – hogy megint már az egyedit rokonítsam – a Nemecsekkel és Csutakkal egy családfájú igazságtevő és igazságra vágyó „kispróféta” (Alföldy Jenő szava), aki Mezei. De nem gyerek már, s nem is annyira „kis”-próféta. A hit, a világjavító láz heve, fiatalos túlfutása, lehet, még rokonszenvesen rajta van, de a kő, amelyre a törvényt faragja, valódi. És a törvény: az emberség forradalmi törvénye. Valósággá válása, érvényesülése oly sietős neki, mint minden világjavítónak, hiszen „újabb világok teremtését szikrázza minden pillanat”, és „hat napon át, hat napon át talán még tehetünk csodát!”. Az áttételes fogalmazás ne tévesszen meg: Mezei azért prófétál, hogy mi itt, világunkat építve mindennap nőjünk önmagunk fölé. Kevesebbet egy próféta nem is akarhat.

Igazságot tenni, persze, nem lehet csak a mában. Ebbe az emberi múlt és az egész mindenség is beletartozik. A teljes lét- és tudatszféra. Mezei menet közben jött rá, hogy el kell határolnia magát múlt és jelen mindama „prófétáitól”, akik a maguk számára mindig is lukratíven szoktak biztatni arra, hogy húzzunk meg jobban egy csavart, ontsuk vérünket a királyért és a lobogóért. (Nem mintha helytől és időtől függően ez a biztatás nem volna helyénvaló.) Ráébredt, világosan felfogta, hogy egy csavar megfelelő állapota bármi fontos, csak következmény. Semmi baj nem származik persze abból, ha a költő a meós vagy a művezető szövegébe is belesegít a maga szintjén – az ÉS olvasói tudhatják, hogy Mezeitől ez a gesztus sem idegen –, az ő igazi területe mégis az az erkölcsi-társadalmi közérzet, amelytől mindennapi dolgaink, cselekedeteink függnek. S ez az, amit költészete, fölszabadulásunkig visszatekintve, majd jelenünket mérlegelve, jövőnket kutatva végigkövet. Ismert, olykor vitatott nagyobb versvállalkozásaiban (A teljes fölszabadulás, Egy régi dal, Ikarusz, Arcél, De profundis) erről van szó: amennyire a költői szöveg megengedi, már-már analitikusan, az eszmei célok aggodalmas számonkérésével; a közérzet billenékenységéről, a kijátszott vagy könnyelműen eltékozolt bizalom miatti sérülésekről sem feledkezve meg, sőt a Megjelöltek című kiemelkedő versében a „bélyegesek”, a „kitagadottak” szemrehányó, tiltakozó gesztusának dialektikus előrevivő erejét is felismerve.

Költői önformálásának ezen a merész és tiszteletre méltóan önálló pontján Mezei azonban nem állt meg. Igazságtevő keresésében eljutott minden költő-prófétaság őshagyományához: a biblia tanulságokban kimeríthetetlen kútfejéhez; az időálló, szinte ércbe véshető megfogalmazások vonzáskörébe. S a gnomatikus és sokértelműen parabolisztikus kifejezésmód, melyet a réges-régi költőelődökben fellelt, nem kevésbé termékenyítette meg költészetét, mint az a gnomatizmus, amelyet József Attilában és továbbfejlesztőiben megtalált. Csakhogy ez az őshagyomány nemcsak formai (ahogy a kortárs sem). Szemléletében, a dolgok megközelítésében kínálja a magasköltészetet. A végleges szavakhoz illő ítéletformálást a világ dolgairól; vagy legalábbis a megfigyelésnek és megállapításnak kristályos világosságát, tágas érvényességét. Mezei András ennek az újabb indukciós hatásnak a feszültségében kifejlesztett magában egy olyan fogalmazásmódot (egy olyan dal formájú, kis verstípust), amelyben minden eddigi szép eredményén túllép. Leküzdve a mondanivaló túlbonyolításából fakadó homályt, tud úgy pontosan és tömören rajzolni, hogy közben levegős marad és még humora is megszólal. Tud rövid, de nagy aurájú verseket írni.

Ezekben a kisebb versekben lényegében ugyanaz jelentkezik, mint népszerű, nagyobb vállalkozásaiban. Ugyanaz, de mégsem ugyanúgy. Mintha az ősprófétáktól azt sajátította volna el, hogy a prófétaságra nemcsak a szemünk előtti konkrétum, hanem az egész mindenség tartozik. Az tartozik rájuk, a költőkre. Ők azért felelősek. S ahhoz, hogy egy vérengzés elmaradjon, egy szinttel magasabbról, egy szinttel érvényesebben kell beszélni. Olyasféleképpen, ahogy például az Amíg című vers szól: „Despoták gyengülése –, szellem szabadulása – Mindig az árapálynak – színén a gyönge bárka. – A pillanatnyi szélcsend – melyben a tiszta szó cseng, – amíg össze nem forrad – a vízen a barázda.” Vagy hogy egy látszatra igénytelenebb hatsorost mutassak, íme a Félelem című futam: „Vad nyár van újra. – Buja a világ és nem tudja – mire is jó a béke… – lassanként felnő – a hadat nem látott bátrak – veszélyes nemzedéke.” Egy pillanatra azért meghökken tőle az ember, és rákényszerül, hogy továbbgondolja. Mit is? A világot.

Akarhat-e többet egy költő, aki foghatatlan szavakból teremti magát, s születik általunk, olvasói által elevennek?