Költők geometriája

Gyurkovics Tibort nem kell bemutatni az olvasónak. Sok műfajú, termékeny és mindenekelőtt tehetséges író. Verseinek negyedik kötete után már mondhatom: költészetének van vonzása. Egy kicsit ugyan túlzott hangerőre állítottan, de személyes lírai világot teremt, indulatosat, meztelenítő őszinteségében elég különlegest. Saját hangja is van, egy fűtött, rekedtes, meg-megbicsakló hang, amelyet fel lehet ismerni, bár nemegyszer előbb a mestereire, József Attilára vagy Pilinszkyre érez rá benne az ember. Mondom, költészet ez, megérdemli, hogy megszeressék. Mint a hullámvasút, örömöt ad és némi kielégítetlenséget.

Új kötetében (Szeretlek, akárki vagy) az élre tett nyitóvers, A hal mindjárt a közepébe vezet annak az érzelmi gócnak, annak a közérzetnek, amely ezt a költészetet táplálja. Ez a közérzet túlfokozott, rácsait rázó, robbanásveszélyes. Olyan, hogy azt a KRESZ-ben is előírt halálfejes fekete zászlót úgy tízméteres körzetben minden irányból ki kellene tűzni Gyurkovics körül. Ám úgy közlekedjék vele a világ! Félreértés azonban azt hinni, hogy az irodalmi életünkben oly divatos mesterséges öngerjesztés pumpálja túl Gyurkovics közérzetét. És az sem igaz, hogy elsősorban kívülről jött, külső impulzus hozza veszélyhelyzetbe. Hogy benne maradjak a hasonlatomban: ez a közérzet inkább öngyulladásos. A hiány az, ami fellobbantja. Részben néven nevezhető érzelmi jellegű dolgoké: szeretet, emberség, valódi szerelem, s mi tagadás, még a nők hiánya is. Részben a megnevezhetetlen hiányé, az élet olyan többletéé, az emberi teljesség olyan tárgytalan vágyáé, amelyről (némileg rögtönzötten és túlzott hangerővel) éppen a bevezető vers szól. „HALAT nekem!” mondja itt Gyurkovics, mintegy a halban, valami tapinthatóban és lenyelhetőben teremtve meg az említett többlet jelképét – „Élet értelmét agyonfetrengett – lepedők és agyontérdelt bársonypárnák fölött, mindegy! papot vagy repedtsarkú kurvát, – egyösszegben személyes önmagát!” Vagy másutt: „Nekem a HAL kell – életünk s a vég – egyetlen nyomorában összerántott, – megérthetetlen lényegi vadhúsa.”

Látszatra a hiány annál nagyobb az emberben, minél többre vágyik. És Gyurkovics igazán vágynagybirtokos. De valójában egyetlen betöltetlen vágy égethet annyira, mint számtalan (lásd a világirodalom szerelmi költészetét). És az se mindegy, hogy a vágy mire irányul; a vágyaknak is van rangsora. Az a hiány például, amelyről a kötetnyitó vers beszél, központi mondanivalója lehet egyféle nagyköltészetnek; a pillanatnyi partnerhiány viszont többnyire csak a sanzonnak. Gyurkovics Tibor hiányköltészete a két véglet között helyezkedik el. A kötet első részében a rangsorban magasabb rendű vágyak alkotják a versmagokat (társadalmi igazság, emberség, az elidegenedett lét kínja), objektiváltabbak, általánosabb érvényűek. (E nemben kiemelkedő a Nagy István képeihez írt Magyarország című vers.) Majd az olvasásban előrehaladva, fokozatosan jutunk a vegyes rangú vágyak közé, a szeretethiány (kifosztó szeretet) néhány megrendítő versén át egészen a gyakran panaszolt társ- vagy partnerhiányig.

Ne értsük félre, nem szeméremre vagy őszintétlenségre biztatom a költőt. Hiába is tenném, hiszen Gyurkovics maga is jól tudja: hatásának nem kicsiny tényezője a lemeztelenítő, a feltáró szókimondás. S ha van is a vágyaknak rangsora, versmaggá válva az már alig-alig érvényesül. A kis téma, a fölpárádzó és eloszló lelki semmiség is maradandó verset teremthet. Ezt én is tudom. Minden azon múlik, milyen érvényességgel ruházza fel a megformálás. Gyurkoviccsal ebben vitázom; öröme és mégis fennmaradó kielégítetlensége miatt ebben vitázik majd az olvasója is. Mert Gyurkovics a megformálásban egyszerre igényes és elsietett. A lelki tények rögzítése terén olyasféle gnomatikus, törvényerejű megfogalmazásokra tör, mint József Attila (meg a nyomdokain járó tehetségek). S bőven vannak találatai, végleges megfogalmazásai. Ilyesfélék: „Én azt hiszem, amit már nem hiszek – hogy kinyílik az ég felettem – és lesz erőm még összeesnem” (De profundis), vagy: „A gyűlölet raktára él a szívben, – a gyűlöletnek ezer arca van, – erős arc, szép arc, kíméletlen arc, – de mind boldogtalan” (Gyűlölet), vagy: „Majd megjövök. Majd elmegyek. – Magamtól magamig – a sötétségben, hol saját – elviselhetetlenségem lakik” (Utazás). És végül: „Az arany levegő fölött – élesen, tisztán jön az ősz. – És ég a nap, fehér a fal, – hogy összeégsz, ha nekidőlsz” (Kánikula). Terjedelmesen kellett idéznem, hogy a stílus, a megformálás igénye kivilágoljék. Hogy az olvasó előtt kétségtelenné váljék: olyan tömörített, magasrendű itt a kifejtés, amiért kell hogy minden megállapítása ütéserejű legyen. Rutinból még odavágni egy-egy erőtlent, vers végére odabiggyeszteni egy-egy nemes lélektani banalitást, ebben a stílusban mindent leront. (Például ilyet: „Mindnyájan orvvadászok vagyunk és áldozatok.”) És Gyurkovics sajnos nem mindig állja meg, hogy ne tegye.

Végezetül még csak egyetlen példát arra, hogy Gyurkovics Tibornak nem kizárólagos lehetősége ez a felcsavart, ez a törvényt mondó stílus. A kötet egyik legszebb és a maga látszólagos igénytelenségében is maradandónak tűnő verse a Kérés. Az első és az utolsó strófáját idézem csupán, remélve, hogy a megcsonkítás ellenére is kitetszik, milyen meghitt lírára is képes ez a költészet. „Kis napot adj, kicsiny napot, – amilyen embereknek juthat, – őrjítő-puha meleget, – kétségbeejtőt, nyomorultat.” És a záróstrófa: „Kis napot adj, kicsiny napot, – nem nyarat kérek, csak hogy este – húsba burkolt csontjaimat – valami átmelegíthesse, – kis napot adj.” Gyurkovics Tibornak ezt a szolid, de érvényes hangját jó volna többet hallani. Költészete bármilyen heves, robbanékony, tud adni olyan „kis napot” is, amely tiszta emberséggel melegíti olvasóját.

Csukás István kitűnő gyerekkönyveket ír. Tud úgy mesélni, könnyedén, játékosan, ötletesen, hogy egyszerre szól a gyerekek és az igényes irodalom nyelvén. Hogy egyszerre népszerű és értékes. Képzeletének remek figurái, Mirrmurr vagy Keménykalap és Krumpliorr mindnyájunk jó ismerősei. S kis történeteiket könyvben vagy a televízióban örömmel követi nyomon még a felnőtt is.

Jó volna ugyanilyen örömmel szólni az Ima a vadevezősökért című új verseskötetéről is. De ez nem olyan egyszerű. Csukás István mindjárt a kötetnyitó címadó vers formai kidolgozásával megfricskázza az olvasót. Döccenő (nem tudatosan döccentett) ritmussal, ügyetlen (nem keresetten disszonáns) rímekkel. Így ritmizál: „Tábortűz töpped, fiúk locsolják – megvakul a prométeuszi láng” – vagyis hogy akár jambikusnak, akár hangsúlyosnak olvasom a verset, valamelyik sor odavetett, hibás. És úgy rímel, mint az iménti sorpárban is, hogy hosszú szótagot csenget össze rövid szótaggal. („Zenét – szövőszék”, „mézillatot – elrakhat” stb.) És ez a – kicsit bizony félvállról vett – kidolgozás végigvonul az egész köteten. Különösen kínossá válik, amikor – a Dsida-sorok című versben – hexametert kíván írni.

Pedig a kötet képi és megfigyelésanyaga (s a verseknek egy mélyebb rétege) nem ilyen, nem ezen a szinten van. Felemás helyzet ez. Csukás Istvánnak feltehetően fontos a költészet: ez a negyedik kötete. Minden részletében mégsem annyira fontos. És ez a mégsemannyira-gondolkozásmód nem korlátozódik a formai részre (ha igen, akkor szóvá sem teszem), hanem áttevődik, rávetül az egészre is. A versek előteréből kamaszosan hányaveti és magabízó, a keserűt gyorsan felejtő költőalkat rajzolódik ki, aki hajlamos azt feltételezni az életről, hogy végtelen esélyek láncolata, játék, lóverseny, kártya, tízes-lehúzás, amely persze meg is dobogtatja, meg is kínozza a szívet, mégis jól mulat az ember közben.

Ez legalábbis a kirakatba tett kép, amelyet a költői gyakorlat is igazolni látszik, mely hol egy mellékes Kosztolányi-mozdulatot (lásd a kötet nyelvi játékait, például „Hindemith a mindenit!” vagy: „Labrádor – kirázlak a nadrágból”), hol Kormos István vagabund legyintését vagy fintorát próbálja ki a vers tükre előtt. Vagy az antikos erotika igézetében egy az egyből megír egy sikamlós kalandot, helyet, rímet, csaknem partnernevet is közölve.

Igen, de mint jeleztem, a dolog felemás. A kirakatba tett önarckép mögött van egy másik is. Érzékenyebb, mélyebb tekintetű, kontemplatívabb. Ez hordozza a múltat, a rizst arató anyát, aki ma is nyomkodja reumás térdeit, ez érez rá Mándy kapualjainak költészetére, ez szorítja magához a Külvárosi éj sárgult lapú füzetét, s nem adná a holt-tengeri tekercsekért sem, ez keresi Sinka bojtárjai nyomán a „szájbavert szegények igazát”, Aranyra, Csokonaira, Móricz Zsigmondra gondolva, ez diktálja a költőnek: „Képzelgésem netovábbja – legyek lábnyomuk a sárban!”.

Ez tudja, hogy „harmincnyolc belélegzett évem: pirosbetűs ünnep, harmincnyolc kilélegzett évem: keserű sóhajtás”. Ezt vallja a kötet egyik örvendetesen szép írásában, a Műhely-vers-ben: „Költő vagyok, minden emberrel azonos, dolgom az elrontott világ tagadásával kezdődik, kacsintgatások és alkudozások nélkül, ahogy a bőröm alatt bujkáló elcsapott Isten álmodik.”

Ezt a költőt szeretné látni az olvasó a következő kötet előterében, a kirakatban.

Hatvani Dániel ismertsége nem vetekszik Gyurkovicséval vagy Csukáséval, pedig ő sem kezdő, Csukással egyidős, és egy folyóirat, a Forrás főszerkesztője. A Koronaakác (meg kell adni, ízléses, szép cím) a második verseskötete. Elég terjedelmes, tíz év termését gyűjti egybe. Pontosabban: tíz év költői készülődését. Sok jót kell elmondanom erről a készülődésről, mely ugyan nem lezárt, befejezett. Mindenekelőtt szólnom kell Hatvani Dániel általános (tehát formai és tartalmi) igényességéről s szolid költői megbízhatóságáról. Vagyis hogy tisztességgel elsajátított, magas költői kultúrában (s ebbe sok minden mellett a verstan is beletartozik) azt írja, amit érez és gondol.

Főként azt, amit gondol (tapasztal), mert verseiben az érzelem s általában a személyiség többnyire csak objektiváltan, a világra kivetítve van jelen. De amit gondol, amit tapasztalatai alapján környezete lírai állapotrajzaként elénk tár, az még a versek sikerétől függetlenül is érdekes. Megközelítésül most szívesen idéznék valamit, ami élményvilágának eredetére rávilágít, de a kötetben mindössze ennyi életrajzi utalást találok: „lábszáramon már behegedt a gabonarendek hajnali harmatos horzsolása, – nadrágom ülepe fényesedik, nejloningemben szikrázom… s feltöltődöm a szorongás ezer voltjaival”.

Hatvani Dániel szót sem veszteget arra, amit régebben – nem is olyan régen – divat volt szétkürtölni. Nem vallomásából, hanem csak tárgyilagos híradásából tudjuk meg, hogy látta még a régi tanyasi parasztvilágot, benne élt, s hogy a szeme előtt játszódik a szabadító átalakulás a közelnézet csigalassúságával és keserveivel. Megtudjuk, kikövetkeztetjük például a Falusi udvar című verse pontos és deromantizált leírásából: „Árnyékban pihés, moccanatlan rögök a kacsák, – egyik sövényről a másikra csak a csend loccsan át. – Gallykerítés kettős korcának szinusz-vonalai: – szegénység geometriája, görbülésed még a hajdani.” Vagy a vers folytatásából, mely egy csepp idillt vagy nosztalgiát se kínál a máshoz szokott olvasónak: „Micsoda múzeum dereng az iszaposodó nyárban! – visszeres oszlopain támolyog a kocsiszín hazátlan, – fakul a szalmatető, a lótörlő rongyból kihull a por, – fölfeslett a takarmányos kas, ürességében fuldokol. – Micsoda rétegek! Akár a kőbaltáig áshatsz le innen!”

S ha ehhez hozzávesszük még az Áznak a tanyák című vers néhány kiragadott megállapítását: „Mire a rossz homokba pottyan, – az eső megrozsdásodik. – Nem fénylik itt a lét. Fagyottan – szállong a szilvás lombokig”, akkor kirajzolódik Hatvani költészetének egy sajátos élménygóca, a paraszti lét múltjával való szembefordulás, mely szociológiailag objektivizált, mégis lírai ihlető. S továbblépve, ha még mindehhez, melyet a kiragadott részek éppen csak körvonalaznak, hozzáidézünk néhány sort a Sárország című versből, akkor a vidéken élő, de már nem vidéki költő türelmetlen, gyors haladást áhító szemlélete válik világossá: „…mert ki lehet Messiás e latyakországban – …térj magadhoz drága Sion gályarab ki itt marad – évei küllőire mi tapad fel csak a sár – acél gondolatait nem várja termékeny kohó csak a sár – vágtája előtt nem nyílik sztráda torlódik csak a sár – háza ablakára nem hull Nap-gyémánt csak a sár – lába nyomán nem zendül ajzott zene loccsan csak a sár.”

Ha az olvasó figyelemmel kísérte az idézeteket, melyek az élményanyag, a magatartás kitapintása kedvéért nem is mindig a költőileg legsikeresebb sorokból állnak, észrevehette, hogy fel-felbukkannak bennük mai költészetünk innen-onnan már ismerős mozzanatai. Egy-egy karakteres szóválasztás vagy hangvétel. Ilyen például a „szinusz-vonal” (ezt különben meggyőzően, képszerű pontossággal helyezi el), a szegénység geometriája. Ilyen a „nem fénylik itt a lét. Fagyottan szállong”, ennek a versnek a végén különben a „művelhető csillagok” képzete is feltűnik. S ilyen végül a Sárország hangvétele. Hatvani Dániel költői készülődésének igényességére vall, hogy érzékelhetően, számos példával bizonyíthatóan József Attila áll hozzá a legközelebb. De ihleti távolabbról vagy közelebbről Juhász Ferenc is, Pilinszky is, Weöres is, T. S. Eliot is, és egy ajánlással maga is utal rá: Allen Ginsberg is.

Nem féltem a költőt, ám ihlesse. Nem féltem, mert van saját anyaga, s ez az anyag megérdemli, hogy ne sanyarúan és szűkösen, hanem a legjava költészet közelnézeti megfigyeléseivel, ugyanakkor távlati, gondolati felülnézetével szólaljon meg. E nemben Hatvaninak már vannak saját találatai, például: „a falu lova motorok zsolozsmáin a mennybe táncol át” vagy: „Kikezdte az eperfa nyakát ruhaszárító madzag, – leng rajta miniszoknya, nejlonkacat-füzér, – város felé sóhajtott imák olvasója a szélben.” És nemcsak sorai akadnak, vannak versei is.

Egy hiányzik még: a költői személyiség erősebb jelenléte. Nem a szubjektivitás (isten őrizz!), hanem a túlságig háttérben tartott szubjektum, mely minden költészetnek, az objektívnek is, alfája és ómegája. De talán az is töri már a burkát. Úgy képzelem, hogy ez a sokat ígérő készülődés nem tart má soká.