Verset írni nehéz

A költői mesterségnek nincs valami nagy ázsiója korunkban. Nincs még a művelt olvasók előtt sem. Érthető, hiszen a költők századunk során igazán nagy csinnadrattával hajították félre az öröklött lírai hagyományt (legalábbis nagyobb felét); olyan szabályokat is, amelyekről azt hittük – úgy háromezer éven át –, hogy a lírai kifejezés specifikus szabályai. Fordított átváltozás történt: a líra hímporos, szivárványos lepkéje korunkban bábbá változott. A sok díszt, a természet pazarló-zavarbaejtő formalizmusát felcserélte funkciókat célszerűen burkoló formákra. Meg lehetnek vele elégedve modern világunk köznapi ízlésirányítói: a technikai formatervezők. Ennek a bábbá változásnak többek között a klasszikus verstan a leglátványosabb áldozata. Világuralma századunk folyamán csöppnyi országra zsugorodott, mint a portugáloké. A prózavers és a szabad vers mindenki számára világossá tette, hogy nem a rím és a verstanilag számon tartott ritmus tesz egy szöveget verssé. A detronizáció nagy újságát, ezt a huszadik századi olvasói döbbenetet különben eleve tudták a régi költők is. Csokonai például világosan megkülönböztette a versifikálást (a verstani szabályoknak kifogástalanul eleget tevő szövegteremtést) a teremtő költészettől. Az nem volt, sem az ő korában, sem máskor, puszta szabályok eminens megtartása.

Igen, de ha a költők kilőtték (határok közé szorították) a verstant, kiritkították a közlés stilisztikai szabályait, átformálták logikáját, megrostálták a mesterség költőről költőre szálló és csak tehetséggel elleshető tudását (ez az a terra incognita, amely oly szilárdan áll ellen az irodalomtudósoknak), akkor végül mi marad fogható, tételes mesterségbeli szabályként? Elhárulván az akadályok, akkor ugye igazán könnyű, igazán semmisség verset írni?

Csakhogy mégis nehéz. Sőt a formai követelmények átalakulásával talán-talán még nehezebb. Miért? Mert a verseszmény csupaszabb, inkább lényegre törő lett. A személyes felfedezésre, tapasztalatra, látásmódra, élményre fokozottan összpontosít. A közlés módjánál még nagyobb hangsúlyt kapott maga a közlés. Az irodalmias ügyesség vagy ügyeskedés, amely oly hosszú időn keresztül támasz volt, ma buktató; meghamisít, ódivatúvá tesz. Vagyis a korszerű mesterségbeli tudáshoz az is hozzátartozik, hogy módjával szabad csak alkalmazni a hagyományos mesterséget. A hivatását tisztességgel gyakorló költő pucérabban áll az olvasó előtt mint valaha; nagyon is hamar kiviláglik, hogy személyisége mennyit nyújt, mennyit valósít meg abból, ami átalakult elképzeléseink szerint a versbeli közlés specifikuma.

Györe Imre költőietlen költő. Dehogyis akar szép verseket írni! Közléseivel akar hatni; meggondolkoztató vagy kellemetlen és fölkavaró közléseivel. Ez volt régen, indulásakor, a Tűztánc idején a célja, ez ma is. Legföljebb az eltelt több mint másfél évtized következtében – tíz kötet után – biztosabban, célra tartóbban, vagyis magasabb művészi szinten csinálja, amit csinál. Mert a mesterséget – ha napjainkban nincs is ázsiója – a költőietlen költészethez is tudni kell. Sőt, a hatáskeltés néhány effektusát éppen ahhoz kell tudni igazán. Györe Imre nagyjából tudja; pontosabban: az idők során megtanulta. Képességei beértek, kifejezi magát.

Magát fejezi ki, vagy legalábbis egyéniségének azt a részét, melyben heves vágyként él a haladás közvetlen, gyors szolgálata, a közéletben való gyakorlati részvétel. Ez a vágy, úgy tűnik fel, legfőbb, meghatározó tulajdonsága. Kérdés persze, hogy célra tartó lírája mögött nem lappang-e egyszerűsítés. Lehet-e korunkban a társadalmat – bármely rokonszenves hevülettel is – olyan állóvíznek tekinteni, amely mellett a költőnek szinte kizárólagos feladata, hogy belévetett versköveivel felkavarja. És ha lehet is, bár a társadalmi lét és tudat nem tűnik ilyen statikusnak, mindegy-e vajon, hogy mekkora és milyen kővel. Györe hasonló indulattal dolgozik, mint Ladányi Mihály. De jótékonyan meghullámoztató terméskövek helyett olykor kavicsokat hajigál. A szatíra akkor szatíra, ha éle van, a poén akkor poén, ha csattan. Túlbeszélt szatíra és eltompuló poén – akkor már jobb a témából újságcikket írni. Persze, Györe Imre – ne becsüljük le törekvéseit – szántszándékkal ír cikktémából verset, joggal gondolván, hogy a sikeres vers hatásosabb minden vezércikknél. Ez igaz, ha az indulat valóban vers-hőfokú. Csakhogy ezt a hőfokot Györe nem tudja mindig elérni. Pedig, mint mondtam is, ért a mai költői mesterséghez, a tényközlések és szembeállítások, a kihagyások, tömörítések hatásos alkalmazásához. Meg sok minden máshoz, még az iróniához is. Az Elröpültek a lángosok című új kötetből ki lehet mazsolázni nem egy sikeres verset (Kezedben kagylóhéjat, Víz, Csak annyi csendet, A kerub stb.), amely egyúttal a továbblépés kívánatos irányát is jelölheti. Idézni lehet egy-egy szerencsés tömörítését, például: „Kinek fájára napsugár – kinek fájára holdvilág. – Gyümölcse mégis ótvaros, – gyümölcse mégis mézízű.” Vagy egy-egy – magatartását indokló – gnomatikus megfogalmazását: „Bizony, ugyanazt mondom mindig, – ugyanazt. – Mivel ugyanazt nézem mindig, – s az, amit látok, – mindig ugyanaz.”

Ő természetesen nem ugyanazt óhajtaná látni. Csakhogy visszakapcsolva az imént használt állóvíz hasonlatra: nem mindegy az, ki dobja, milyen erővel, mennyire felmagasodva a felkavarásra szánt követ. Vagyis, hogy a közéletre gyakorolt hatás mégsem csupán a politikus verseknek, hanem Györe emberi-költői egyéniségének, teljes művészi teremtésének a függvénye. Az új kötet második felében mintha termékenyítően és utakat próbálón maga is eljutna erre a felismerésre.

Simon Lajosnak is legfőbb ihletője az az alapérzés, hogy a világ nem halad olyan gyorsan előre, ahogy ő szeretné. De míg Györében a türelmetlen indulat inkább ostorozó, szatirikus, iróniával élő verseket teremt, benne inkább haragosokat, szemrehányóakat. A harag nemcsak elvi, de személyes okát is kirajzolja. A címével is magatartását összegző új kötetből (Se fejet, se derekat) megtudjuk, hogy a felszabadulás után városba jött parasztfiatalok közé tartozik („ki tudja, hányadik népvándorlási hullám vetett minket ide!”), s hogy máig azokkal érez sorsközösséget, akik szintúgy ezzel a népvándorlással érkeztek a nagyvárosba: a buszsofőrrel, aki még sokáig úgy hajt, mintha bakon ülne, a gép mellett, mint a bokor árnyán szalonnázgató dolgozókkal, a parasztvicceken tétován mosolygó professzorokkal. Megtudjuk azt is, hogy nagy ára volt ennek a felkerülésnek. Dunapentelén Krisztus-sebeket tépett a tenyerén a tégla, a verejtéke Csillebérc köveire zúdult, s a Hanság hintáztató földjén fele bőre leégett. Munkával, verejtékkel szolgált „hittelen hitéért”, másfelől szájára vette a falu: megafon-torkú öregasszonyok seppegték szét a bűnét; mint kocsmaasztalba a kés, beléállt a férfiak ujjal-mutogatása. S a lányok – királylány-nővérei és fecskefióka-kishúgai – rózsaszirom alakú nyelvvel szurkálták össze. Ez az emléksor, ez a múlt alakította a költő, magatartását, amelyet a címadó vers így foglal össze: „Most meg, hogy testem – már csupa kék-zöld farkasharapás, – hát hogy ne állnék ellent – keményen, mint a tölgy – a vissza-visszafúvó szélnek, – hogy ne rendítene meg – a cinikusok viperasziszegése, – az ide meg oda dörgölődők – huszonöt botütésnyi – vállonveregetése, – a túlontúl ügyesek trahomás pislogása, – az újgazdagok leheletfinom – lesajnálása…” Haragosan puritán, rokonszenves magatartás ez. Nincs, nem lehet vitánk a tartalmával, csupán a költői megvalósításával. Mindaz ugyanis, amit eddig Simon Lajosról elmondtunk, egy költői típus körvonala. Költői értéke, művészi megelevenedése attól függ, milyen személyes tartalommal, mekkora intenzitással telik meg. Már az idézetekből és a félidézetek sorából is feltűnhetett az olvasónak, hogy közhelyes megfogalmazások keverednek itt egyedi megnevezésekkel vagy költői találatokkal. Közhely például a kék-zöld farkasharapás, a szélnek ellenálló tölgy, de jó – hogy kicsit visszamenjünk – a buszsofőr, a dunapentelei Krisztus-sebek, a megafon-torkú öregasszonyok. Még jobb a rózsaszirom alakú nyelvvel szurkáló lányok, vagy a huszonöt botütésnyi vállonveregetés. Szántszándékkal úgy válogattam, hogy több legyen a jó, a költőileg értékes személyes eredmény. Sajnos a kötetben gyakoribb a költői élmény ismert vagy általánosságba vesző kifejezése, a szükséges versintenzitás alatti vers. Pedig a költői értékű szintézist múltja és jelene, emlékei és a látott valóság között, azt a csak benne élőt, általa megteremthetőt Simon már itt-ott létre tudja hozni. „De szép-szépséges éjszakán, – gyárkémény kórószál felett – napraforgónyi hold lebeg, – és a betűk – a csarnok homlokán – krumplivirágfehéren fénylenek.” Ezt már nem csupán a tipikus sors diktálta. Simon Lajos költő írta.

Timár György harmadik verseskönyve, a Hármasoltár igazán jól szerkesztett kötet. Egy gondolattal indul, tartalma ciklusokra tagoltan bomlik ki, aztán a címadó vers visszatér az indulásnál megpendített gondolatra, s végül a kezdő gondolat újabb megismétlésével zárul. Mégsem lehet a kötetet a szerkezete révén jellemezni. Ez az alapgondolat: „Csak az leszek, ami belőlem út”, vagyis amit a költő másoknak folytathatóan létrehoz, inkább a könyv formális kerete, mint központi magja. Nem, nem a lírikus hitelét – isten őrizz! – vonom ezzel kétségbe. Hiszen jól tudom: 1968-ban megjelent Jerikó című kötetében is felhangzott ez a motívum, oly hatásosan, hogy máig sem feledtem. Pusztán arról van szó, sem ez a gondolat, sem a kiegészítő mélyebb életérzés, az tudniillik, hogy túljutott az ifjúságon, nem égeti Timár Györgyöt annyira, hogy lírai alapmondanivalója lehetne. Az ifjúság elmúlása ugyan néhány emlékezetes, erősen formált versre készteti (A gyermek, Lejtmenet – és a kötet egyik csúcsa: Öröklét), de benne a költő, a poétai képesség mégsem ezen a lágyabb, narcisztikusabb érzelmi szinten talált igazán otthonra. Timár intellektuális költő; bocsánat az avíttas megfogalmazásért: nem a szíve vérével ír, hanem a forró fejével. Az érzelmi impulzustól megszaladt intellektusával. „Nem szív és vese nyom mondja a betegség szorításában –, hanem a nincs”; az űr borzasztja, a horror vacui, attól félti a tudatát.

Ez a gyors, érzelmileg fűtött tudatmozgás a versek létrehozója. (Nem egy-egy alapérzelem.) Így a kötet igazán tágasan, a legkülönbözőbb dolgokról ad hírt. Mindenről szinte, ami csak egy felajzott agyú, művelt mai emberben megfordul, létről, erkölcsről, politikáról, filozófiáról, egészen a gyermekien játékos képzetekig. S mindez a mai költészet kikristályosult formanyelvén. Hol a szabad vers ellentéteket, fennköltet és groteszket, valóságosat és képzeltet egybefoglaló tömörítéseiben, hol a hagyományos forma itt-ott bravúros, hatos, sőt nyolcas rímpárokat rejtő strófáiban. Timár György úgy tudja, úgy birtokolja, hogy már joggal le is nézheti a mesterséget. Pedig, ha valami miatt, akkor éppen a fölénye miatt csúszik meg. Létrehozza a sikeres verset, a költészetét magabiztosan és látszólag könnyedén, s talán észre sem veszi, hogy valami súly, valami nehezék kimaradt. Valami láthatatlan, felszín alatti, de ami úgy kell, mint ellensúly a vitorlás hajónak.

Nem először írom le róla, most sem mondhatok mást: szabad versei vagy még inkább prózaversei közléssel ható pontosságában ez a je ne sais quoi, ez az egyéni többlet inkább jelen van. Ott a gyors formakészség, a tolakodó ötlet megoldásait nem fényezi túl. Hadd világítsam meg jobban, mire gondolok. Íme egy ötletverse. Címe Szerelem: „A konyha vizes kövén – Táskás szemmel – tekint föl térdeltéből – Venus Anadyomenae – A leple koszos pongyola – Kezében felmosórongy.” Hiánytalan vers a maga nemében. De Timár, túl ezen a sikeres szinten, többre, mélyebbre képes.

Urbán Gyula, ahogy írja, szóval röptet madarat. Jelképekből és jelzésekből összeálló külön nyelven (jelrendszerben) ír. Elhagyja a köznapi nyelvhasználatot, lóugrásszerű gondolattársításával a köznapi logikát. Tehát ismert modern hagyományt folytat, melynek – költészetéből is olykor kihallható – őse egyfelől Apollinaire, másfelől a fiatal József Attila. Ez a hagyomány nem szorul védelemre. Urbán se azért – kinek különben az ifjabb költők között számos társa van –, hogy a költői teremtésnek egy újabb lépcsőfokáról akar fiatalon továbblépni, ahol nagyobb a botlás vagy a bukás veszélye. A merészséget, a kezdeményezést a költészet területén (és hol nem?) kifogásolni – esztelenség. Sőt, ismerjük nyomban el, hogy ebbe a látszólag könnyű, modern éneklésmódba helyenként sikeresen beletalál. Dal című versének intonálása például telt, levegős, kifogástalan: „E szerkezetben, melyben élek, – nincsenek fecskék, denevérek. – Csengő-pacsirta zeng, s villanyborotva-hal – simogat hűvös uszonyaival.” A nyugtalanító inkább az, amit Urbán Gyula – és néhány szintén tehetséges fiatal társa – ebből a szürrealista vagy avantgarde hagyományból kiolvas, vagy kiolvasni vél. A bátorítást a versbeli esetlegesre. Jól tudom, az avantgarde egészében ez is benne van. Sőt, ott az automatizmus is, a pillanat szülte szabad asszociáció, bármi képtelenség versbe iktatása. De vajon korunk klasszikusaiban, azokban, akik a nagy áradatból fennmaradtak, akiket gyönyörködve olvasunk, nem fedezünk-e fel, az esetlegesség minden divatja ellenére, mely rajtuk is nyomot hagyott, valami mélyebben munkáló rendszert, a szabad asszociációkat egybetartó kohéziót? Törvényt a versbeli mozdulatokra, ha új törvény is az.

Urbán Gyula kötetének, a Családi vadászat-nak a címadó ciklusa a legérdekesebb, a legeredetibb. Kísérletként itt családja történetéhez, a karakterekkel, sorsokkal, anekdotákkal teli múlthoz közelít jelzéses, kihagyásos módszerével. Tipikus magyar család a szürrealizmus kaleidoszkópjában: üde kép ez. Új is, megkapó is. Urbán kínál annyi fogódzót, hogy ha nem is sejlik fel a kép minden részlete, a hangulata ne foszoljék szét. Persze a megfogalmazás szinte elvileg követett kötetlenségét – Urbán nyilván merész játékosságnak nevezné – s ugyanakkor a példaképek fel-felvillanását itt is érzem. A Családi fénykép az öt Ódor lányról című versben így hangzik például az Etelka-portré: „Etelka ültében is futkos. – Kezében tejjel teli butykos. – Lábánál üvegben uborkák; – ecetben forgó Magyarország.” Értetlenség volna, a stílus fel nem fogása, hogy a tejes butykost vagy az átugrást az uborkákról az ecetben forgó Magyarországra túlságosan is József Attila-inak hallom?

Persze méltánytalan ez a vita. Urbán Gyulának van költői személyisége, tehetsége. Ez nyilvánvaló. Kötetében az olvasó – kivált ha elfogadja a stílust és alkalmazásának módját – emlékezetes verseket talál. (Ikon harminc évesen, Felhatalmazás, Szerelmes vers stb.). De talál – főleg A nagy hűtőszekrény ciklusban vagy az Egy forradalmár belső története című oratóriumban – bőséggel olyasmit, ami már nem kezdeményezés vagy továbblépés egy történelmi stílus alapján, hanem magának a stílusnak puszta továbbéltetése. Szecesszióval megtoldva vagy egyszerűen irodalmár módon. Egyszóval szigorúságot, anyagához való megfontoltabb hűséget kérnék számon Urbán Gyulán. Okuljon a családi rész sikerességén. Verset írni a tág modern lehetőségek között éppoly nehéz.

Pardi Anna második kötete – Mennyi út az ajtód előtt – naptárciklussal kezdődik. Ahány hónap, annyi vers. Mindig is feladatszerű vállalkozásnak tetszik az ilyesmi. Pardi Anna megoldása mégis tartalmas. Nézzük találomra egyik versét, az Április-t. „Minden áprilisban újra és újra – kinő a fű, a gondolatok zöld koncentrációja, – napfény-litániák az öreg föld fölnyíló – biblia-lapjain, minden áprilisban újra és újra – halálfélelem, tennivágyás, örökegy felismerések, – miközben a korai virágok korai csonkig vetkőznek – örökegy hisztériákon át.” Hasonló kifejezési mód ez, mint az Urbán Gyuláé. Pontosabban egy tőről fakad vele, ha sűrítettebb is, és kevésbé dalszerű. Van benne jó néhány megfigyelés és egy erős, érzékletes kép: napfény-litániák az öreg föld fölnyíló biblia-lapjain. De van benne, mondjuk, két olyan elem is, ami kicsit divatosan csak oda van vetve, nincs azzal a nyomatékkal megcsinálva, ahogy a dolgokat a versben meg kell csinálni. Az egyik a fű, mint a gondolatok zöld koncentrációja, a másik a virágok korai csonkig vetkőzése, hisztériákon át. Mindkét jelzést persze fel lehet fejteni, a két hangsúlyos idegen szót el lehet fogadni, nem arról van szó, hogy a költő elgondolása eleve kifogásolható. Nem is akadnék fenn rajta, ha az ilyesfajta kicsit könnyelmű odavetés, a divatszavak gyakorisága nem jellemezné az egész kötetet.

Tipikus tulajdonsággal állunk szemben, Pardi Annán is túlmutatóan tipikussal. Alapja az az elképzelés, hogy a modern szabad vers tömörítéseiben elég félig elgondoltan, félig megdolgozottan bevetni az elemeket, s azok az olvasó tudatában maguktól kibomlanak. Igaz persze, hogy a modern költészetben a jelzés és elhallgatás dialektikájának óriási a szerepe. De magát a versbeli létrehozást, a dolog megteremtését mégsem lehet az olvasóra rábízni. Az még a költő dolga. Pardi Anna sokat ír, kötete terjedelme jelentékeny, vállalkozásai sokrétűek. Tárgyak, jelenségek, karakterek (érdekesek például a kötet portréi), emberi helyzetek jól megfigyelt ábrázolásán át a tudományok határterületéig kalandozik. Olvasójának azonban elhessenthetetlen érzése, hogy folytonosan párás szemüveggel olvas. Szövege nem üres, de nem rendezett. Helyenként még nyelvileg sem az, nemcsak költőileg. Intellektusa pedig, mely kétségtelenül biztatóan mohó, nem elég kimunkált, mozdulataiban nem elég hiteles. Pardi Anna azt írja, hogy e világban erősen akar jelen lenni; ahhoz, hogy költészetünkben igazán jelen legyen, magát s művészetét kell erősebben életre hívnia, vagy inkább előhívnia, mint egy még itt-ott homályos filmet.