Hol kezdődik a költészet?

Ágh Istvánról azt írja Fodor András A nemzedék hangján című tanulmánykötetében, hogy költészete a vidéki gyerekkor igézetében fogant, s hogy tele van „a szülőföld, az útra bocsátó falusi közösség iránti felelősségtudattal”.

A Jóslatok az újszülöttnek című új kötetében mindennek elég kevés nyoma található. Pontosabban távoli nyoma van egy népi motívumokat variáló ciklusban (Krumplinyomóhuszár), közelebbi pedig az Elveszejtve és szabadon című versben, hol igen erőteljes képeket gerjeszt: „gyermekkorom előtűnik, – mint ritkás bokorból a fészek, – falu széle az állomástól, – elfojtott láng a lángolástól, – közel vagyunk, mint nagyharang – délben a déli kondulástól”. S ha e néhány sor nem is rajzolja ki: az egész vers a hazatérés képéből indul, és az „itt mégiscsak hazára találok” vágyképével fejeződik be: „találj, nyüszíti a beton – fekete vére a füvekből, – kanász leszek, kócostorom – sudarát lerántom a mennyből, – kocsis leszek, én hajtom az – utolsó lovat kétezerben, – anya leszek, olyan fiút, – szülök, ki nem felejt el engem”. Pontos, sugallatos képi megfogalmazás ez, még ha a belerejtett dac vagy keserűség (a beton fekete vére) nem világosul is meg közben. A költő változásának pedig itt van a kulcsa, ebben a dacban. Figyeljük csak: „belülről égni e »Tilos – nyílt lángot használni!« világon, – hogy bezárt szám is füstölög, – és fél tőlem a papiros?” Vagy másutt szintúgy tömör és szuggesztív képi megfogalmazásban: „Mit cselekedjek önmagammal? – nézzek az emberek szemébe, – mint földi-kutya az enyémbe, – olyan félelmes tekintettel, – hogy már puska kell szemem ellen?”

Fölösleges is magyarázni, hiszen a szöveg beszél helyettünk: embert, költészetet átformáló heves indulat dolgozik itt, nem emlékeket bogozó, hanem létkérdéseknek nekifeszülő. Valami láz, amely csillapodottabb állapotában tiszta, szép verseket is terem, felszaladtában pedig már-már megfejthetetlenné teszi a költői beszédet. A kritikus ilyenkor, ezt a beszédet olvasva, csaknem illetéktelennek érzi magát, mert csupán a költői módszer mineműségét tapintja, a Nagy Lászlóéval rokon szabadasszociációs képi gondolatfűzést, részleteiben helyenként érzékletes megfogalmazások sorát, de a vers egésze mégis zárva marad előtte. S mi tagadás, elég gyakran kerül ebbe a kellemetlen és számára szokatlan olvasói helyzetbe. Miért? Mert Ágh István részben nem dolgozza meg eléggé a képi elemeket, részben nem illeszti bele egy olyan rendbe, mely a részleteket költőileg világosan értelmezhetővé tenné. Bárhonnan, akár a kötet elejéről, akár a kötet végéről idézhetnénk erre példát. De szólaljon meg inkább helyettük A vers című kötetnyitó írás kezdete. Ez feltehetően a költő szerint is a termés javához tartozik, másként nem állna kiemelt helyen:

Ugye világos, hogy milyen veszély kerülgeti Ágh István költészetét? Láthatóan nem értéktelen és nem tartalmatlan szöveg ez, és mégsem igazán evidens. Az egyes elemek nem érnek össze benne, és korántsem egyenértékűek. Több-kevesebb kérdés kételyét cipelve vágunk neki ez után az indítás után a vers további szakaszainak, melyek, mint az indítás, éppúgy homályos és megvilágosult részek váltakozásából szövődnek egybe. A homály oka – s ezt már általában mondom –: az egymásra halmozott képi és jelképi megjelenítés túlhajtása, nem is annyira az asszociációs távolságok túlméretezése révén, hanem inkább képi pontatlanság, tetszetős, de félrevivő szavak meg nem fontolt alkalmazása s legfőképpen a versírás előtti versprekoncepció tisztázatlansága miatt.

Ágh István erőteljes víziókra képes – láthattuk a korábban kiemelt idézetekben is –, de mintha nem törődne eléggé azzal, hogy a szürreális képek egybeillesztése nagy szakmai megfontoltságot igényel. Abban az irányban, amelyben tájékozódik, éppúgy veszély az esetlegesség (sőt talán fokozottabban az), mint a hagyományos kifejezésben.

Demény Ottó sohasem vállalkozik többre, mint amennyire futja az erejéből. Ez le is határolja költészetét, de meg is növeli szolid megbízhatóságát. A művészetben nekifohászkodni, megkísérelni és belebukni a kísérletbe sohasem szégyen. De az se szégyen, ha valaki tisztában van saját határaival. A század lázas újító hangulata miatt olvasói szemléletünk e téren csaknem megrontott: mindig új és új üstökösökre, szenzációkra vágyunk. Pedig a költői érték kiteljesedése egyfelől (mondom: egyfelől!) a mindennapi munka, a lassú érlelés következménye – s csak nagy ritkán (s akkor is többnyire utólag) látványos, égbolti jelenség.

Mindezt nem is Demény Ottó mellett vagy ellene mondom. Ő a maga nevében a mindennapi munkára voksol. Közhír című válogatott verseskötetében éppen hétköznapi pontossága révén végigmond egy olyan híradást, amely csakugyan közérdekű. Hogy mi ez a hír? Egy táj átalakulása. A város széléé. József Attila, Kassák, Zelk óta egyszerre konkrétum és költői jelkép ez. Egy társadalmi céljainkat is tükröző egész jelképrendszer. Demény Ottó ott nőtt fel, ott töltötte a gyermekkorát azon a város peremén, amit elődei, idősebb társai megírtak. És úgy, olyasféleképpen is kezdte írni, ahogy ők. Ha kisebb intenzitással és harmonikusabb lélekkel is – de hűséggel. Éppen ezért lehetett a vers a sajátja. Ám ez az elmúlt, lassan-lassan bulldózerekkel kisöpört világ híradásának csak egyik fele. A másik az, hogy mi lett vele, mi lett aztán belőle. A városszéli modern lakótelep – a későbbiekben nyilván nagy téma – talán-talán vele vonul be irodalmunkba.

Egy nyolcsoros versében Demény azt mondja: „Mindent, amit igaznak mondtam – ó, te szenvedélyes világ – nem álmodtam s nem is hazudtam. – Bennem semmi sem kitalált.” Pontos önjellemzés ez. És az a kép is pontos önjellemzés, amelyet Életforma című versében rajzol magáról, a hivatalnokmód dolgozó költőről, aki vaskos aktatáskával úgy indul munkába napról napra, mint a többi ember. S megérkezve, kiteregeti papírjait, dolgozni kezd – „hátha sikerül”. S csupán ez a kétség utal arra, hogy ez a munka másnak is alá van vetve, nem csupán a tisztes szándéknak. Persze Demény, akár nagy elődei, akik mindennapi robotra kényszerítették ihletüket, igyekszik kiszűrni, kiiktatni ezt a kiszolgáltatottságot. De vajon lehet-e? S kivált annak, aki az élményt – mint ahogy erre az iménti vallomás is utal – átalakítatlanul és nagyjából fogantatása hőfokán írja meg. Abban a lelki rétegben, amelyben felfogta. Az ilyen alkat számára korántsem a felizzó (ha van?) vagy a felvillanó, hanem a mindennapok által aprólékosan megformált egyszerű tapasztalat válik költészete igazi témájává. Azt vagy azok sorát képes hitelesen megfogalmazni. Ahogy Demény a Közhír-ben – amint mondtam is – sikeresen ábrázolta egy nem akármilyen táj átalakulását s benne egy tisztes és rokonszenvesen szerény költői életmód lírai állomásait.

Elég titokzatos dolog, hogy a hibátlanul megmunkált versek sorából mikor lesz költészet. Rab Zsuzsa – fölösleges is szinte mondani – kiváló műfordító, mindent tud, amit a versírásról tudni lehet. Amit csak a költők a világlírába napjainkig létrehoztak, megvalósítást, lehetőséget, azzal már – csaknem kivétel nélkül – mind-mind szembekerült. Szó szerint a száján próbálta, nyelvén szavanként ízlelgette. S még azt is hozzátenném: műfordítói művészetének megvannak a sajátosságai; megoldásainak tipikus karakterjegyeit össze lehet állítani.

De a vers, a saját vers más dolog. Azt nem lehet „megcsinálni” a tolmácsolás bevált művészetével. Önérzéseinek senki sem fordítója. Sőt, szinte küzdenie kell, hogy ami idegen, de magyarul mégis a mi szavunkon szól, bele ne keveredjen, a sajátunkat el ne maszatolja. Rab Zsuzsa ezt jól tudja. Vigyáz is rá. Új verseskötetét, a Ráolvasó-t szinte nem is lehet a fordításaival kapcsolatba hozni. (Mulatságos módon: egy-egy védjegyzett Kosztolányi-rím az, amelynek műfordítói hajlama nem képes ellenállni.) A kötet hibátlan versekkel indul. Jól megcsinált, hideg, karakter nélküli versekkel. Aztán, a Gyufalángok című ciklustól kezdve talán már nem is olyan biztos a szakmai fogás, de a versek átforrósodnak. Az átfordító verset hadd idézzem, címe: A XC. zsoltár: „Eleitől – magamban kellett volna bíznom. – Most már – az öncsalás se tesz csodát. – Fejem alá szorítom – megszenvedett nyugalmam – kemény és tiszta vánkosát.” Ugye az első négy sor az, ami megérinti az embert? Egyszerre hallani benne a zsoltár és József Attila parafrázisát. S a lezáró három: inkább csak mívesen megcsinált. Hogy mi a hatóanyaga? A megszenvedett személyes tapasztalat. Ez az oka a kötet átforrósodásának is. Rab Zsuzsa egyszerre beljebbről kezd beszélni. Amit a magányról vall, a társ nélküli ünnepekről, a magára vett vagy a sors által rátestált kemény, elszánt, munkás életéről a megcsinált és kevésbé megcsinált versek során át: az már kirajzol egy arcot. Egy küzdő-küszködő embert, aki azáltal válik rokonszenvessé, s nyeri el részvevő szeretetünket, mert küzdelmét, megszenvedett személyes tapasztalatát megszenvedett, sajáttá tett szavakkal mondja el. Itt kezdődik a költészet.

Makay Idának inkább az a kérdése: hogyan lehet folytatni? Nevét ugyan nem vettük eddig számba – Mindörökké című verseskönyve valójában első önálló kötete –, mégis a verset írás és a költészet szétválasztó határát már ő is maga mögött hagyta. Megfogalmazásai – egy adott stíluson belül – többnyire egyedi, személyes megfigyelésen alapulnak, vagy legalábbis karakteresen összeszedettek, képi pontosságra törők. Íme egy versindítása: „Úgy gyűlöllek, hogy sistereg már – élő és tárgy, ha hozzáérek. – Vibráló veszéllyé sűrültem, – mint halálthordó vezetékek.” Nézzünk más helyről egy közbülső versszakot: „Lesz-e igém, hogy szólhassak veled, – vagy így maradsz már örökre bezárva – a tiltó- meg a tagadószavaknak – irgalmatlan-szép, halott nyelvtanába?” S végezetül ne sajnáljunk még egy verslezárást is elolvasni, a három idézet közül ez a legeredetibb, legerősebb: „Vagy. Mint a végső axiómák. – Az ok a jelenségek alján. – S úgy ütközöl ki tetteimben – értelmetlen s kérlelhetetlen, – akár a kőkemény borosta – a holtak éles, sárga arcán.” Nyilvánvaló, nemcsak a képalkotásról, hanem a gondolkodásmódról is mélyen vallanak ezek az idézetek. Az első metafora a modern technika, az elektromosság köréből való, a második nyelvtudományi, a harmadik filozófiai – s ez úszik át, az adott oksági viszony értelmetlenségét ábrázolandó, a borosta-hasonlatba. Persze, ha akarnók, meg lehetne nevezni, hogy költészetünkben kinek vagy kiknek az úttörése bátorítja Makay Idát, de ez mit se von le igényes törekvése értékéből, abból, hogy magát, világát kifejezve korszerűen igyekszik egyszerre intellektuális és érzékletes lenni.

Fordítsunk azonban módszerünkön: nézzük meg, hogy milyen témakörből vágnak ki egy-egy vizsgálati mintára valót az idézetek. Véletlen volna csupán, hogy mind a nő–férfi viszonyból? Persze örök, nagy lírai téma. Csak félve merem kimondani: szövevényébe belegabalyodva, elmerülve benne, lehet azért a teljes költői világteremtés gátja is. (Bármilyen nemű költőnél.) S itt már a költői folytatás kérdéséről beszélek. A költő nem nyugodhat bele a körülmények lehúzó hatásába. Egyénisége teljét nem engedheti át, nem rendelheti alá sem érzelmi konfliktusainak, sem annak a ténynek, hogy egy baranyai faluban tölti az életét. Könnyelműség volna azt állítani, fellengzés, hogy a költő, ha Niklán, ha Fogarason, ha Kaposvárott, ha Pécsett vagy történetesen Véménden: a világ közepén él? Vagy legalábbis az emberi egzisztencia belső körében. Makay Ida úgy tudja folytatni, ha ismét csodát tesz: maga emeli magamagát a hajánál fogva még magasabbra a körülményei fölé. Erre izomerő persze nem képes, de az emberi agysejtek csodaereje igen. Ez az első kötet azt sugallja: sikerül majd neki.

Bari Károly 17 évesen szenzáció volt líránkban. A sajtó, a televízió legalább úgy foglalkozott vele, mint a Kohoutek-üstökössel. S amit nem kapott meg soha magyar költő: első kötete idegen nyelven is megjelent. Mennyi, mennyi segítőkészség, jóindulat – rosszabbat nem is tehettek volna vele. Bari ugyanis tehetséges. És hozott is jelzéseket egy számunkra ismeretlen mély-világról. Bár ezek a jelzések egy jól ismert lírai tónust színeztek csupán. Bari megtanulta, átvette Nagy László hangját. Azon írt. Ez is eredmény 17 évesen.

Most itt van a második kötete, az Elfelejtett tüzek. Huszonkét vers mindössze, annyi – ha nem csalódom –, mint Pilinszky híres Trapéz és korlát-ja. Mint az előző kötet, a lírai pastiche helyenként virtuóz teljesítménye ez is. Bari pompásan ellesett egyfajta dikciót, kiválóan hasznosítja az ismert motívumkincset, s szuggesztíven tudja képről képre áramoltatni a verset. Legnagyobb ereje a képi látás: itt hoz merészet és újat is. Például: „Ráncokkal szíjazta arcunkat a földhöz az idő”, vagy: „árnyékok lobognak a rögek ruhájáért verejtékbe öltöző táltosok: a parasztok arcán is…”

Mit nem tud? – szerkeszteni. Kötete elején van ugyan néhány világosabb verskompozíciója (Karácsony, Cigánysor satöbbi), de ahogy előrehaladunk, s ahogy egyre rejtelmesebb és könnyelműbb lesz a képi beszéd, úgy egyre inkább kiesik kezéből a gyeplő: nem tudni, honnan tartunk, hová; ő vezeti-e a képeket, vagy a képek vezetik-e őt? Pedig nem mondhatni – ilyen látleletet nem állíthatunk ki –, hogy a modorosság teljességgel szétbontotta volna. Nem, a kötet végén is van egy meglepően erőteljes négysoros verse (Kórházi látogatás), s még ott is tud a sok szecessziós túlhajtás mellett ilyen tisztán fogalmazni: „cigányok: az útszélek piros pipacsos-gombos mentéin – is szeretkező árvák, akiket csak jég-agyaras vadkan: tél kerget – fedél alá, fekete sáslevelek, közt zokogó kunyhókat csak a tél épít – nekik…”

Ezt a világosabb előadásmódot kellene tartania, modulálnia, továbbfejlesztenie. S nem ezt a sejtelmes-zavarosat, amit a szenzációéhség vár el tőle, vagy az oly fiatalon elsajátított rutin diktál. A tehetség – adomány: ingyen van. De írói művet, igazit, csak magunkra mért nehéz, kemény, állandó munkával lehet létrehozni. Igen, tanulással; a tehetség megszenvedett erőfeszítése árán. Ha a sok mindent látott irodalmi embernek nem is, higgye el legalább maga-magának: „Nehéz élet az ének.”