Útelágazások

A versolvasó közönség egy része türelmetlen a mai költőkkel. S elégedetlensége, ha a megnyilatkozásra teret kap, hullámszerűen magasra csap. (Lásd például az Élet és Irodalom vitáját a mai költészetről.) És ugyanakkor türelmetlen a kritikusokkal szemben is, akik az eleven termést értékelik. Mondjam, hogy többnyire joggal? Mondjam, amit az olvasó szokott, hogy világos információ helyett rendszerint többismeretlenes egyenletet kap, csak a bennfentesek számára megoldhatót? Dehogy mondom! Nem az én dolgom. Megteszem, amit megtehetek: kirakom a kártyáimat, és azt írom meg itt, amit egy-egy cikk írása előtt végiggondolok, s aztán már alakítva, finomítva mondok el.

Itt van előttem Kalász Márton új kötete, a Hírek Árgyélusnak. Félszáz vers csupán, s tele van számomra kérdőjelekkel. Azt még tudom, hogy a költő mire törekszik: nagyon igényes közérzetlírát teremt, ilyesféle alaphelyzetből: „Körülvéve emberöléssel, – világitógázzal, hirekkel, távoli jó barát tragikumával, – munkában az idegzet végső – teherbirásáig –.” Ezt ismerjük. S értjük azt a szűkszavúan hozzátett, imponálóan szerény vallomást is a költői hivatásról, amellyel a verset és egyben a kötetét is lezárja: „a munka – nem elég csábitás, nagyobb – szükség is, mint e suta kis – szájakat ellátni kenyérrel, – mosolyt kelteni, ügyetlenül-hozott csinnal, talált-virággal”. Azt is tudom még, hogy Kalász Márton verseiben a közérzet valójában alap az elmélkedésre. Természetesen nem olyan elmélkedés ez, amely célra tartóan egy irányba halad, egyenes úton eljut valahová, nem gondolatmenet, nem eredmény. Inkább az éber merengésnek az az ellentéteket egybegubancoló állapota, melyet egyik szép versében, a Mondjuk: én, a halász címűben leír: „Fekszem, – tűnődve mesterségemen. – S kételkedem. – Töprengek magamon, – s igényem van hinni magamban.” S azt is tudom még, hogy Kalász Márton ebben az állapotban bőven termi a költői megfigyeléseket, a lényegre tapintó képeket, párhuzamokat, a tehetség hiteles mozdulásait.

Amit nem tudok, vagy nem tudok eléggé, az ennek a közérzetet tükröző merengésnek a személyes kulcsa. Kérdéses számomra, túl sok vers után kérdéses az ellentétek és párhuzamok arabeszkjeinek egymáshoz való viszonya, az összetorlasztott képek, költői mozdulások, célzások menete. A versek jó részének költői logikája.

Meg szabad-e ezt írni? Kalász Márton nem akárki, nem egy költő a sok közül. Hogy is lehetne elfelejtkezni Viola d’amour című kötetéről, amely a hatvanas évek java eredményeihez tartozik, s néhány tömör, véglegessé vésett strófájával sokunkban eleven. Pályájára visszatekintve hogy is lehetne megfeledkezni önalakításának imponáló erejéről, arról, hogy konok igényességének súlya alatt, mint a pálma, olyan meredeken növekedett. Hogy az ötvenes évek divatos epigonizmusából magát kivágta, áttételes, tömörítőbb kifejezéssel, részben maga törte úton közelített új költői eszményeihez. S közelít hozzájuk ma is. Úgy tetszik ugyanis, hogy az új kötet ennek a személyes útnak még nem elegyengetett, nem kiépített kapaszkodója. Az olvasó ma még csak a felvonulást látja, a rendezetlen földkupacokat, az értékes építőanyagok halmait, s legföljebb megsejtheti a jól kimért pálya ívét. De járni itt, s kivált ahogyan megszokta és elvárja: kényelmesen haladni nem fog.

Miért? Azért, mert Kalász a versek „megcsinálásában”, a hatáskeltésben is olyan szerény, szemérmesen tartózkodó, mint hivatása céljainak megfogalmazásában. Nem akarja „eladni” azt, amit felfedezett vagy létrehozott. A tömörítés kedvéért kihagy mindent a versmondatból, ami kihagyható (gyakran az állítmányt is, hiszen nyelvünk szerkezete szerint a mondat irányulásából az amúgy is kiviláglik), másrészt Illyés esze járására emlékeztető egy-egy közbevetéssel meg is bontja annak ívét.

De ez még nem minden. Sűrű, analógiás képeket gyors iramban váltó nyelven ír, mintha a tizenhetedik század szemléletes töménységére törne, enyhén archaizálva is. Ám a halmozott képekkel, jelzővé egyszerűsített hasonlataival túl nagy gondolati-érzelmi távolságokat hidal át, az olvasót egyre-másra megállítva, latolgatásra vagy éppen felfejtésre ingerelve. Maga így vall erről: „Belém volt írva mindig a ridegség. Hurnak rám feszitve a szemérem – kár, hogy vékonyka lett igy a dallam, bármely tökélyben.” Meg kell adni, ritka kemény önszemlélet. Kicsit persze azért zavaró az idézetben, hogy a „hurnak rám feszitve a szemérem” nem eléggé képszerű, alighanem két kép van kontaminálva, összefényképezve benne, a „bármely tökélyben” kifejezés pedig, ha tömör is, egyben keresetten régies, nyelvtani vonzatában már-már erőltetett is. Egyik mozzanat sem véletlen azonban. Kalász tudatosan egymásba torlasztja a képeket, s inkább, mintsem kerülőt kelljen tennie, megmarad az árnyalatnyi nyelvtani erőszaktételnél vagy a nyelvi homálynál.

Nem tudok mást mondani: költészetében annyi igazi érték van (az új kötetben ismét néhány maradandóan szép vers), megérné, hogy – igényeit fel nem adva – versét átélhetőbbé tegye. Esete ugyanis nem azonos az inflálódott szavú költőkével, akik megfontolatlanul, dobálják egymás mellé a szavakat. Ellenkezőleg, az ő homályos részleteit a túlzott tömörítés, a túlságosan is meglatolt zsúfoltság hozza létre. Nyugodtan mondhatom neki, amit csak keveseknek mernék ajánlani: levegősebb versépítkezést!

Kiss Dénessel nem először vitázom, azon a jogon, hogy sokra becsülöm a tehetségét. Kék kék kék című kötete alkalmából megírtam: költészete még nem ért be ahhoz, hogy József Attila példáján lelkedesve, gnomatikusan összegezze élet- és léttapasztalatait. Ez számára túlfeszített feladat. Új verseiben nincs komolyabb nyoma a korábbi József Attila-vonzódásnak. Egyetlen sorpárra leltem csupán, melyre minden irodalmár leteszi a főesküt: József Attila nélkül elképzelhetetlen: „Csillagok csontig égetik – bőrömön át a rácsot.” De ha ideiktatom a sorpár előzményét, és majd a folytatását (a kiemelt részt három ponttal jelölve), akkor nyomban kitetszik, más stíluseszmény formálta a versét. „Mára arcomat egybemosták – festett tűzekével – mintába dermed az ország – öntöttvas az éjjel – Rózsáim jajgatnak – szavaim fehér galambfiókáit – hordozzák sötét varju szárnyak – …Csöndfehéredéseim sziksóit – arcomon villogtatom.” Ez a tág megfeleléseken alapuló képsor divatos költői közlésmód napjainkban. Nem mondom azt, hogy Kiss Dénes teljességgel a divat hatása alá került, de valamit azért változtatott a kifejezésmódján. A logikai, gondolati összeszedettség igényét oldotta, a képi egyneműség gondján lazított, az ösztönös, a pillanatnyi elfogadására lett hajlamosabbá. (Lásd a kiindulásul idézett sorpár vázlatosságát s a további idézet képi elemeinek tarkaságát.)

Kiss Dénes azok közé a rokonszenves költők közé tartozik, akiknek vissza-visszatérő ihletköreik vannak. Olyan, jól tapintható, érzelmi és gondolati gócok lüktetnek benne, amelyeket költészete szüntelenül körbejár. Már az előző kötetből is ki lehetett volna rajzolni, az egyik kör: gyerekkor – anya – a világ anyaszemet idéző kéksége; a másik a költői hivatáshoz kapcsolódik: nyelvészkedés, vajákolás, varázsolás. Amilyen ép és emlékezetes versekre ihlette az első kör, annyira vitathatókra (egy-két játékos futamtól eltekintve) a második. A Hetedhét című új kötetben a téma- és ihletkörök szempontjából nincs lényeges változás. Az folytatódik, ami az előzőben, már-már az ismétlés egyhangúságával. Nem volna baj, hiszen a sikeres versek csak erősítik egymást, beleszuggerálják az olvasóba és értelmezik benne a költő motívumrendszerét. Ami viszont már elgondolkoztat: magasra nőtt az új kötetben a költő varázsoló-vajákoló hatalmába vetett hit. Igazán nem szívesen teszem, s ha nem ígértem volna meg, hogy kirakom a kártyáimat és azon nyersen írom meg, amit gondolok, nem is tenném: vessük össze Kalász Márton rideg önismeretét Kiss Dénes öntudatával: „Én vagyok kit meggyújtott az isten – földdé hamvadó csipkebokrok lángja – Életemmel élő tüzvész játszik – hogy fényt árasszak az idők felett.” Nos, még ha nem is pusztán önmagáról, hanem magát is beleértve általában az emberről írta ezt a harsány kinyilatkoztatást, akkor is jó volna visszafogni a lovait. Versek hosszú sora a bizonyság arra ugyanis, hogy Kiss Dénest elragadta a varázsló-láz, a „költőnek mindent lehet” meggyőződés, s hogy az a szóinflálódás és képi kuszaság, amely közköltészetünkben napjainkban dívik, őt arra ösztönzi, hogy verseinek megmunkált, szép sorait hol tisztátalan, könnyelmű képbe, hol okoskodó megállapításokba torkolltassa bele. Új kötetében kevesebb a műgond, a költői fegyelem, mint az előzőben. Akad ugyan néhány szép, a mesterség pontos munkájával létrehozott vers is (Csöndek, Szerelem, Anyám bolygócsillag stb.), de ritkásan. Inkább csak kivillanó jó sorok vagy versrészletek vannak.

A kötet vezető versében, a Szép szóról elmélkedő prózaversben így beszél Kiss Dénes: „Tiszta források helyett zavaros szürkeség árad. Eltűnik a versekből – az emberből! – az egyszerűség, a pontosság fegyelme. Megsinyli ezt a gondolat is.” Kicsit ugyan túl kategorikusan fogalmaz, de egyet tudok érteni vele.

Tóth Bálint második verskötete, a Hetedik évad mindjárt egy érdekes verssel kezdődik. Az apollinaire-esen daloló, a Megcsalt szerető éneké-t visszhangzó címadó verssel. S ahogy a mintaképe, ez is édes, könnyűnek tűnő zenében (amit csak létrehozni nehéz) ontja a keserűt. Valamilyen múltból szakadt magyar sors és életérzést. Illyés kezdeményezett hasonlót az Avar és a Remény, remény című versében még a harmincas évek végén. S annak a két versnek is az volt az érdekessége, hogy az átültetett idegen dallamban testet öltött a magyar specifikum, ahogy Tóth Bálintéban testet ölt a pincesor, a summáslány vagy a bakhátas út. Persze ma már, a magyar Apollinaire-kötet után, ez jobbára csak eminens diplomamunka. Más költők is megcsinálták előtte. Mindenesetre jelzi azt a magas verskultúrát (korántsem csak verstanit), amelyben Tóth Bálint otthonos.

Ebben a verskultúrában, melyet minden valamirevaló fiatal költőtől elvárhatnánk, de sajnos gyakran hiába várunk el, elevenen jelen van az egész magyar költészet, mindenki, aki tett valamit nyelvünket költészetre hajlítva, Balassitól Pilinszkyig. És Tóth Bálintról beszélve, a nem ok nélkül kiemelt két költő között ott van természetesen a Nyugat-költők teljes tábora is, hiszen verskultúrája a legerősebb szálakkal mégis hozzájuk kötődik. Tőlük leste el, vette át azt a könnyed természetességet, a versbeli beszédnek azt a magától értetődő evidenciáját, amivel már a diplomamunkán túl a saját költészetét is létrehozza.

A kötet ugyanis, ha nem is problémátlanul, de három erős, meggyőző ciklussal indul, s csak azután, vagyis a versek felén túl érződik valami oldódásféle, valami lazulás, mely elsősorban az igénytelenebb témaválasztásban, a nemes verskonvenciók felbukkanásában jelentkezik. De addig az első két ciklusban jó néhány gonddal rajzolt, erőtelteljes vízió ad költői választ mai tudatvilágunk, etikai gondolkodásunk egy-egy sarkalatos kérdésére, ha itt-ott bele is szüremlik a sorok közé némi publicizmus is. A Radnóti Miklós emlékének ajánlott Felelek kérdezetlen című vers azonban igazán zavartalanul tisztán és mélyről jövő szavakkal beszél a költő – a mártír költő – elhivatottságáról. „Igazság tanúja, tanúd – magadnak lehetsz, úgy felelj, – nem futhatsz meg, itt nincs kiút, – hal kivet, tenger nem nyel el, – tüz meg nem éget, a homok – őrzi, ha menekülsz nyomod, – egy sorsod van a nap alatt, – de ezt az egyet kibirod.” A kötet csúcsa azonban talán nem is itt van, hanem a Vakító partraszállás című ciklusban, mely a Szabó Lőrinc-i líra ellenpontjaként – hozzá áll itt hangja a legközelebb – bensőséges és férfiasan gyengéd szerelemnek az éneke. Egy strófát azért idézek belőle: „Nekem a csend – a hallgatásod – a sötétség – nem látlak ujra, – a bor – az arcod kipirulva, – az ölelés – veled, de más volt! – a nap – pipacsrét szemlehunyva.”

Persze nem hallgathatom el, hogy ez a hang azért már ismerős, s csöpp édes íz, régiesség is keveredik a mintaszerű megverseltségbe. S ez azért elgondolkoztató. Az igényes, helyenként eminens második kötetet forgatva nem paradoxon azt mondani: tulajdonképpen a harmadik kötettel derül majd ki, hogy milyen költő Tóth Bálint.

Gutai Magda kitalálta, hogy amiként a szavakból költészetet lehet csinálni, úgy a költészetből is lehet egy másik költészetet. Ebben a másik költészetben a szavaknak már nincs vagy alig van fogalmi jelentésük, csak érzelmi aurájuk; szinte csak azzal vannak jelen a versben. Az érzelmi-jelképi tartalmaikkal, a jelentéstöbbletükkel, amely a sokszázados költői használatban rakódott rájuk. S ez a második költészet semmi másra, mint fogalmilag csaknem megközelíthetetlen érzelmi rezdülések lekottázására hasznosítja őket.

Persze ne higgyük komolyan, hogy mindezt csakugyan Gutai Magda találta ki. Köteteket írtak már arról és további köteteket lehet még írni, hogyan fedezte fel ezt a lehetőséget a modern költészet. Hogy kezdett a nyelvvel mint önálló természettel kísérletezni, miként aknázta ki azt, hogy a szavak akaratlan vagy tetszőleges egymáshoz illesztéséből is jelentés születik. Századunk költészete e felfedezés nélkül nem volna az, ami.

Gutai Magda érdeme annyi, hogy a sok ismert és nagy hírű kísérlet után a saját céljaira ízlésesen alkalmazta a feltárt lehetőségeket. Zene helyett ő verset ír. És valami olyasmit mond el a szavakkal, amit a zene szokott. A hangulatát, a rövid időre érvényes közérzetét. És természetesen indirekten mondja. Emlékfoszlányokból, lehetséges látványokból és irreális látomásokból, az egymás mellé került, véletlen adta szavak jelentéstartalmaiból úgy áll össze egy-egy verse, mint színes kövek mozdulása nyomán a kép a kaleidoszkópban. Hogy a szimmetria megvalósul, hogy a külső leírás, ábrázolás, felvonultatás belső jelentésre tesz szert, ebben rejlik a művészete. Gyanúm, hogy bár látszatra igénytelen és olykor automatikusnak tetsző, mégsem egészen egyszerű. De mutatok már egy példát, a Vonzalmak című verset, melyben a látomás menetét, a szabad asszociációs mozgást s a rejtett párhuzamokat az olvasó egyaránt nyomon követheti. „Vonzalmak. A bimbó, a virág. – Amig egy gyümölcs megfogalmazódik. – Eljutsz-e vajon a kikötőbe, – az indulásra váró nagy hajókig? – Himbálódzik a pókhálófonál. – Akasztófakötél. Hajókötelek. – Vonzalmak. A bimbó, a virág. – De senki nem marad veled.”

Olykor, mint itt például, nemcsak hangulatot rögzít a vers, hanem némi élettapasztalatot is. Egy-egy élettapasztalat hangulati vetületét. Kár, hogy sem intenzitása nincs, sem a percen túlmutató érvénye. A versekből nem rajzolódik ki a tartós közérzet, amely már mutatná a kontempláció munkáját, a megfigyelések és tapasztalatok feldolgozását, s eljuttatna a szervesen kiformálódott személyes világképig. Igaz, ha az ember jobban odahajol ehhez a lehatárolt, pasztellképekbe rejtett, örökös intimitásában már olykor kényelmetlen költészethez, akkor látnia kell, hogy a vállalt korlátokon mégiscsak átcsap. Nemcsak közérzethullámzást, hanem itt-ott sorsérzetet is fel tud mutatni. „Már eldobod azt is, ami kezedben sem volt. – Mindig hátrafordulsz, és a táj helyett – hársfák, kis facsoportok, alkonyi égbolt – elgondolod, mi az, ami – nem történt meg veled.”

Ezt kellene erősíteni, felfokozni. Birtokba venni s netán átvilágítani a sorsát.

Gutai Magda különben egyenletesen dolgozik. Amire vállalkozik, azt megcsinálja. Új könyve, a Dalok egy régi házból már a harmadik kötete – s a maga elmosódott, pasztelljellegében is beletartozik a hetvenes évek lírai színképébe. Csak a költőnek mégis többre kellene vállalkoznia.