A költészet nevű alma

Voltaképpen nem tisztességes dolog, hogy írok róla. Orbán Ottó nyugtalanít, kihív, szinte ingerli bennem a kritikust bő harminc éve. Ingerelt már a gyerekfővel írt verseivel, mikor is? 1946-ban vagy 47-ben. Aztán a gimnázium végén, az érettségije előtt, Nemes Nagy Ágnes tanítványaként felhozta a verseit, és „ellenséges fejhangon kezdett beszélni”, mert még nem ismerte a magyar jambus egyszerű alapszabályát. Később egy fordításkötetben – most úgy tűnik fel, négy-öt, hét, vagy egyre megy: négy-öt év után – pontosan és gyönyörű természetességgel formálta meg a mestert kívánó antik strófaszerkezeteket. De az isten szerelmére, kiről beszélek én? Nem az egykori gyerekről, hanem egy negyvenedik évén túljutott férfiról, érett, kiváló költőről.

Mivel horzsol ma? Új kötetében (sokadik kötet már), A visszacsavart láng-ban így fejezi be versét Stephen Spenderről, a hírneves angol költőről: „Költőre vallott fehér bozontja, professzorra az öltönye, és fájós lábra a tornacipője.” Van Saint-John Perse-nek a létezés öntudatlan öröméről beszélve egy gyönyörű képe: „Fésülködnek a föld zöldszín gyönyörei egy hosszú nap évszázadában.” Orbán Ottó rokon elemeket hordozó sora így szól: „Mikor az öntudatlan öröm még mezítláb járt a füvön, és zöld fésűkkel tépte a szél a kamasz föld haját.” Költői ősképzetből fakad ez is, de a fésülködő zöldszín gyönyörből egy áthelyezéssel a mezítlábas öröm és a szél zöld fésűje lett. Nyilván a váratlanabb hatás kedvéért. Éppúgy, ahogy váratlan a fentebbi idézetben a fájós láb és a tornacipő.

Az új kötet legnagyobb vállalkozásában, a Folytatás című ciklusban a századeleji Budapestről ez áll: „A tőke palotákba fekteti magát és szabadelvű újságokkal takaródzik.” Meg ez: „A repedt államvázában Baudelaire virágai.” S végül a háborúra utalva: „Az öntöttvas nyereg alatt puhított hullák millióiból spongyát csinál az idő s letörli vele a táblát, melyen vak sugarakban araszol a csúszómászó vér.” De bárhol ütöm is fel a kötetet, ugyanezt kapom, hasonló keverésben. Ugyanezt a mit? Hadd szálazzuk végig. Először is: már a látásmódban megmutatkozó nekifeszülést a konvencióknak. Az érzékelés-észrevevés valamelyest horzsoló tiszteletlenségét, a „csak a magam módján szemlélem a világot” hangos kihívását. Aztán mit még másodsorra? Nézzük az asszociációkat, a képalakítás módozatait. Ne csak a merészen távoli képzetkapcsolásra ügyeljünk: A törött váza (Sully-Prudhomme) és a Romlás virágai ismeretét igénylő államhasonlatra, hanem legalábbis hasonló figyelemmel arra a nyelvi találékonyságra, amely a szavak (szólásmondások) konkrét köznapi jelentését kifordítva, többértelműségüket felfedve teremt belőlük hasznosítható képet. (A szó szerint vett „fekteti”, hogy a tőke szabadelvű újságokkal takaródzhassék; a modern háborúra utaló öntöttvas nyereg alatt stb.) S legfőképpen pedig arra a hulla – spongya – tábla – vér laza metaforaláncolatra, amely a vers legfontosabb közléseit hordozza.

Nem lehet tagadni Orbán Ottó költői gondolkozásmódjának testre szabott mivoltát; más szóval ötleteken nyugvó eredetiségét. Nem tagadhatni, hogy ez olvasói megszokással (esetleg némi idegenkedés árán) esztétikailag elsajátítható. Legföljebb az tehető hozzá, hogy Orbán, ahogy mondja is, vastagon hámozza a költészet nevű almát, s a díszítmények, a hanglejtés meg a szófűzés mögött csakugyan a rejtett magra kíváncsi. A csábos látszat mögött a szerkezetre. Csakhogy mit tegyen – hogy egyre őt idézve lépjek tovább –, ha egy véres történet (a történelem?) tanulsága mindössze annyi, hogy a Bocsánat az Isteneknél és Szeressük Egymást Emberek. S még tovább, folytatva a Canto című helyzetelemző kulcsverset: „Naná, mondanám a legszívesebben erre – csakhogy mi van a kényelmetlen részletekkel…”

Ezen, a versben aligha leírt, ironikus „naná”-n szinte a magatartás alaptörvényeit lehet tapintani. Olyan költőét, aki gyerekfővel éppen átvészelte a háborút, és felnövekedve, idősödve végigkövethette földgolyónk azóta is tartó, kisebb méretű háborúit. S ez az igénybe vevő tapasztalatsor – mert azért a költő nem egészen olyan ember, aki így beszél: „semmi baj nem az én házam ég!” – nem úgy állította az emberiség szociális vagy transzcendens eszményei mellé, kétségbeesett szilárdsággal, mint az idősebb nemzedékek költőit vagy az övében a nem kevesebb kataklizmától gyötrött Székely Magdát, hanem valamilyen magánhasználatra készült, látványos sündisznóállás létrehozására kényszerítette. „Az eszmék vérétől vörös történelem”, a Föld gömbölyű arca „és a vörös lé, ami kétoldalt lecsurog”, és a maga konkrét gyerektapasztalata izgékony kamaszgyanakvást rögzített belé. Gyanakvást észlelettel, ténnyel, hagyománnyal, költészettel, még a szavak hatékonyságával szemben is. Orbánnak a dolgok java részét magának kell megtapasztalnia, eredményeit segítség nélkül kiküzdenie. Így lett mestereit méregető, tanulékony, de bizalmatlan tanítvány. Eszméivel tusakodó hangos eszmehirdető. Szépségeszményeket kicsúfoló szépségteremtő.

Mert persze az lett. Utolérte őt is az elődeikkel hadakozók, az elutasítók legbanálisabb sorsa. Ha ebben a szép verseket sorjáztató, gazdag kötetben a harmincas évek költőiről szóló versére lapozok („Őszintén szólva kiröhögtem őket, – a profi nyelv- és szívbillegtetőket”), mosolyogva kell arra gondolnom, hogy az ő sokfelé vágó, ironikus és önironikus versformálása, meghatódást triviálissal ellenpontozó érzelemmenete évek teltével majd milyen visszhangot kap. Kivált, hogy ma már ez a kezdetben túl színes és nagy hangerőre állított dikció beért és hajlékony átmeneteket variál. Hogy jól kirajzolódik benne a versképzés eszméje. Hogy az elsajátítás bizonyos szokatlanságához hozzáízeledve, nemcsak az „üzenet” fogható fel Orbán verseiből, „a dadogva is alig mondható, a létezés-atom magja, ami körül a remény és szenvedés forog”, hanem kitapintható a gondolkozásmód képi logikája, a személyiség magja is. Az a nyugtalan, felsrófolt költő, aki vastagon hámozza a költészet nevű almát, de az esztétikai gyönyörködtetés vitathatatlan forrása.