Adósságaim

A költészetnek van egy olyan ellentmondása, hogy akkor is versillúziót kelt a szavakkal, amikor nem akar illúziót kelteni. Amikor kézzel-lábbal, manifesztumokkal le akarja hántani magáról az illúziókeltés eddigi módszereit. Dobd el a zenét, dobd el a képet, vesd el a racionális közlés szabályait, törd át a nyelvtan kategóriáit: a szavakkal felkeltett képzetek az olvasóban mégis egymás felé igyekeznek, kapcsolódni akarnak, mint apró mágnesek. A jelentést hordozó jelek sora tudatunkban közléssé akar válni.

Ezzel a közlésillúziót keltő szómágnességgel persze vissza lehet élni (lásd a költői automatizmust, a parttalan szabad asszociációs áradást), meg okosan is lehet gazdálkodni vele. Ráhagyatkozva ki lehet kapcsolni a versből olyan illúziókeltő eszközöket, amelyeket pillanatnyilag meguntunk, vagy amelyek sablonjaikkal konvencionálissá vagy édessé teszik közléseinket. S mert a huszadik századi szüntelen formabontásban rájöttünk arra, hogy a versbeli közlés specifikuma, a vers elemi magja sokkal ellenállóbb, mint gondoltuk, igazán szélesre tárult a költők előtt a lírai közlés lehetősége. Ki-ki ezt, azt, amazt, a hatáskeltő eszközt elhagyva, visszaszorítva alakíthatta ki a maga lírizmusát.

Puszta Sándor például Bronzveret című új kötetében, amelyről ugyan egy kicsit elkésve számolok be az olvasónak, a vers két sarkalatosnak hitt jegyével, specifikumával él. Elhagyja, visszaszorítja a zenét (ritmust, rímet is többnyire), és kiiktatja a hasonlatot. Verse (sorvégén záródó) tényszerű közlések sorozatából áll; a lírai hatás e közlések egymáshoz való kapcsolódásából, sorozatuk olvasóbeli összegeződéséből adódik.

Abból, hogy nemcsak a szavaknak, hanem az egymástól látszólag független közléseknek is van mágneses elrendeződésük. Éspedig még a töredékes, megállapító közléseknek is. Nézzünk néhány példát. Elsőnek az Árnyékok-at: „madáré havon – léceké esti réten – kezemé arcodon – táncos rajz tapsoló – gyermekkezeké – szuronyoké – katonáké – kusza absztrakt lázgörbe – szívedé – szögesdrótoké”. A módszer érzékeltetésére a költő szempontjából talán előnytelen verset választottam, de hogy a szöveg: vers, vagyis kihagyásos felsorolásával képzetet ad a lírai közérzetről, az alig kétséges. Folytassuk az idézést előnyösebb példákon, íme, két kétsoros, előbb a Levétel a keresztről című: „levették a keresztről – s ottmaradtak a sebhelyek”, s végül a Legendám: „legendám ennyi – álarcom alatt voltam fehér”.

Nem azt mondom természetesen, hogy ez a lírizmus eredeti lelemény napjainkban, sem azt, hogy a legrejtettebb érzelmi rétegeket tárja fel, csupán azt, hogy Puszta Sándor az adott lehetőségeket számba véve jól hasznosította, a maga számára hatásosan kimunkálta módszerét. S arra alkalmazta, amire alkalmazni lehet: a meditatív gondolkozás (tűnődés) közben kipattanó lírai szikrák, érzelmi villódzások megörökítésére. A gondolatmenet mögötti érzelmi menet vagy közérzeti háttér feltárására. A költői élmények háttérbe szorult, másodlagosnak tetsző kategóriáinak előtérbe állítására. Mindenképpen: sokra figyelő és ugyanakkor tartózkodó, nagy hullámokat nem vető érzelmi világ közvetett kifejezésére.

Ez az érzelmi világ – az idézetek is sejtetik – a korunkkal együtt élő, kérdéseivel szembenéző keresztény humanistáé. (Tulajdonképpen nem tartozik ide, hogy a költő Leányfalu plébánosa.) A kereszténységből fakad jelképrendszerének egy-egy visszatérő jegye (az évezredes szimbólumvilág nyomatékosabb jelenléte a csupasz, avantgarde utáni szövegben); humanizmusából – ha ugyan szabad esetében e kettőt szétválasztani – tépelődve latolgató modern gondolkozásmódja, mely Dózsától Hirosimáig, magyar sorstól az emberi létproblémákig veszi számba a világot. A kettő egymással ilyesféleképpen él: „tudom tudtod nélkül – hajszálunk se hull –, de számolod-e – a hulló fejeket?” Aki írta, természetesen nem pap-költő, hanem költő. A Bronzveret a kilencedik verseskötete.

Ugyancsak némileg késve számolok be Pákolitz István Koronák és Káldi János Tavaszt-kiáltó című kötetéről. Együtt a kettőről; éspedig nem azért, mert mindketten dunántúli költők. A tájélmények jellege, a szülőföld múltjának és jelenének a vonzása ugyan hatással van, hatással lehet a költőre – történetesen ez a hatás mindkettőjük líráján érződik is –, mégsem hiszem, hogy azt a teljes emberi kifejezést, ami a költészet, helyes volna az otthon, a táj szerint osztályozni.

Pákolitz és Káldi nem csupán ilyen vagy olyan vidéki költők, hanem költők. Hogy együtt beszélek róluk, azt sokkal inkább költészetük hangvételének rokonsága, élményeiknek köre, kifejezésmódjuk egymáshoz közeli intenzitása indokolja.

Ami a hangot illeti: mindkettőjüknek közös iskolamestere Illyés Gyula volt. Az ő nagy iskolájában igazán sokat lehetett tanulni annak, aki tanulni akart; és ők tanultak is, klasszikus és modern verstant, prozódiát, s ha Pákolitz újabb kötetében eltért is tőle, Káldi még Illyés friss keletű törekvéseit is hasznosítani tudta. (Például a fonatos, egy-egy strófa tört sorain végigindázó versmondatot.) De a kapcsolat nemcsak az intonálás közös eredetében rejlik.

Ha az ember csak éppen átforgatja Pákolitz István Koronák című kötetét, azt képzelheti: végre egy szigorúan szerkesztett kötet. (Más alkalommal beszéltem már arról, hogy az okos szerkesztés mennyire erősíti a versek együttes hatását, mennyire élesíti a költő karakterképét.) A Koronák öt ciklusra bomlik; a verseket Aranypapír, Szivárvány, Bogáncs, Tövis és Tűzkorona című egységekre bontja. A jelképes címek – joggal gondolja az ember – tartalmi, hangulati egységeket alkotnak. Vagy legalábbis kellene alkotniuk. Valójában ez a beosztás nagyobb részben formális, és a legkülönbözőbb témájú, kidolgozású verseket rakja közös kalapba. Pákolitz ugyanis éppen hangot vált, modernizált klasszicizmussal, szabad verssel, humoros vagy szatirikus bökverssel és népieskedő gyerekköltészettel egyszerre kísérletezik. S mindezzel kicsit sietősen. Sebesen kapva a kínálkozó versmagon – igazi értékét alig-alig meglatolva –, s gyakran anélkül hozza létre a verset, hogy az élményt elmélyítené, intenzitását felnövelné.

A ciklusokon belül ingadozik a hang, és nagyok a színvonalkülönbségek. A versek egy része csupán publicisztikus észrevételeket tartalmaz, vagy lírai konvenciókat ismétel, nem beszélve a gyerekversekről, amelyek – e téren elért sok szép eredmény után – meglepetésszerűen üresek. Pedig az elegyes elrendezés ellenére a kötetnek vannak konvenciókon túlemelkedő, intenzitásban megnövelt, személyes teljesítményei. Éspedig nem annyira a magyar múlt felidézésben, sem a jelen szatírájában, torzulásaink megcsipkedésében, hanem a költő fiatalkori emlékeit elevenítő (és a ciklusokban szétdobált) versekben. Ebben a gyerek- és ifjúkori élményvilágban Pákolitz István olyan értékes lírai érre lelt, melyet érdemes volna még a továbbiakban is kihasználni. Azt, amit már eddig felszínre hozott belőle, költészete legjava eredményei között tarthatjuk számon. (Aranypapírkorona, Köszönet, Közjáték, Szeplőtelen, Csibe-néni, Kalucsni.)

Káldi János verseskönyve, félreértés ne essék, egyenletes színvonalú kötet. Szerkesztése is világos. Azt is jól dokumentálja, hogy szerzője, aki éppúgy, mint Pákolitz, szépen, egészségesen tud magyarul, milyen szívós munkával fejlesztette ki magában a költőt. Milyen messze jutott onnan, ahonnan elindult. Milyen pontosan-gondosan, nemes esztétikai követelményeket betöltve dolgozik. Itt van például egy nyári verse, így indítja: „Kidőlt, akár a tej, a katlani hő – tűnődik-piheg a világ. – Néznek rám – szomorúan – a paprikavirágok, a szegfük, a dáliák. – Vigasztalom az egyik rózsaágat. – Nem vigasztalódik a rózsaág.” Ez a szép leírás a vers végén ilyen erőteljes képpel zárul: „Széttépem ezt a hosszu-hosszu, csupa láng –, kék sálhoz hasonló délutánt.”

Az ilyen kép azonban ritka; a versekre inkább a klasszicista, megbízható kidolgozásmód jellemző. A közvetlen élmény közvetlen, nemesen egyszerű rajza. A pillanat adta élményé. A két költő igazi kapcsolata, Pákolitzé és Káldié, valójában itt rejlik. Abban, hogy nem várják ki lírai élményeik belső visszhangját, felgazdagodásukat, beépülésüket a tágasabban érvényes közérzetbe. Spontán élménylírát írnak. Költészetük ettől túlságosan is kötődik az esetlegeshez, a feltűnő és elfoszló benyomáshoz, s mivel a benyomások köre az emberi létben aránylag zártabb, a versek tematikája is zárt lesz. Szinte fel lehet sorolni – mint a klasszikusoknak – tematikájukat. Természet, emlék (az olvasmányok is), utazás stb. Az évszakváltás (és benne az emberi mulandóságérzés) fő ihletforrása mellett így kap külön ciklust mindkettőjük kötetében múltunk nagyjainak idézése – szép, borongó, de az általánosságokon túl keveset megvillantó versekben. Nemes törekvés ez – költészetünkben talán veszélyesen is nagy hagyománya van –, de eredménye nem az odahajolás áhítatán, hanem a belerejtett személyes közlés intenzitásán múlik. Azon, amit önmagáról mond közben a költő. (Lásd Ady Csokonai Vitéz Mihály című versét.)

Hát igen, a versintenzitás. A figyelmet érdemlő, szép felfejlődés után mindkét költőnek az alapproblémája. Káldi a maga egyenletessé vált színvonalán még talán nem is tudja. Pákolitz, kísérletezve, most néz vele szembe.