A költői személyiség

Egy-egy verseskötet, ha igazi, sosem csupán a versek véletlen adta egymásutánja, hanem elrendezett, folyamatos beszéd, megszerkesztett monológ. Igaz, a nagy költők – egy-egy termő korszakukban – természetes folyamatossággal beszélnek (lásd például Ady tematikus ciklusait) – ezért is lehet ránk maradt művüket később az időrend véletlene szerint elrendezni. Lehet, de ez a művelet mégsem veszélytelen. Hiba volt például, nagy hiba, József Attila Medvetánc-át a nagyközönségnek szóló, nem tudományos célú kiadásokban is szétbontani, mert ezt még ő rendezte el, és az elrendezéssel mondani akart valamit.

Mit akart mondani? Önmagát. A lehető legtöményebben, legpregnánsabban. Úgy, ahogyan fölismerte és láttatni kívánta költői személyiségét, ahogyan vágyta, hogy megszeressék.

A költői személyiség karaktere, az, ami vonzóerejével bennünket megragad, ami olvasói szeretetünket kiváltja, két tényezőből adódik: általános emberi tulajdonságokból (lelki alkat, jellem, intellektuális szint) és speciális művésziekből (a kifejezés sajátságai, értéktényezői). A kettő a műben szoros szimbiózisban él, és bennünk, olvasókban észrevétlenül összefényképeződik. Mi ugyanis – a tudós elemzőkkel szemben – egy-egy verseskötet vagy egy lírai életmű lapjait forgatva általában nem szoktuk szétbontani a költői karaktert emberi és művészi szféráira, hanem hagyjuk, hogy a megnyilatkozó személyiség elrendezett, folyamatos beszéde hasson ránk. S még azzal sem törődünk valami sokat, hogy ki mivel hat ránk, művészi szuggesztivitásával-e inkább vagy egyénisége színeivel. Egy azonban bizonyos: a költői személyiség jelenléte nélkül nincs hatás, nincs olvasói viszony a költészet területén. Furcsa, de a líra műfajának ez kivételes specialitása. A válogatásnak, az elrendezésnek, a fontos kiemelésének – és ez nem afféle sminkelés – ezért is van a költészetben a köztudottnál lényegesen nagyobb szerepe.

Károlyi Amy válogatott verseskönyve (Pakli kártya) szigorúan megszerkesztett kötet. Csaknem egyetlen élménykörről szól benne a folyamatos beszéd. Az időbe zárt, két végtelenséggel körülvett létről. A képtelen „elrendezésről”, hogy elmúlunk. Arról, hogy – amint megfogalmazza: „úgy hullok a vetés – redőibe mint túlérett, dércsípte – berkenye, – vagy tisztáson felejtett keszkenő”. És még tovább követve az idézet felsorolását: „vagy gyöngyös bőrű, – zöld selyem cipő, – amiből éppen kilépett a lány”. Elgondolkoztatók ezek az elmúlás-hasonlatok. Főleg a „keszkenő” és a „zöld cipő”. Egyik sem a torz, az erőszakos halál jelképe, hanem inkább az észrevétlenségében finoman ódon, a szecessziós halálé, mely már-már Krúdy világából lép elő. Meg is jelenik a versben, a következő szakaszban az örök Krúdy-kellék: a szekrény a levendulával. Pusztán irodalmi mélázás volna mindez? Vagy olyasféle gyönyörű és megborzoló kacérkodás az elmúlás gondolatával, mint a fiatal Jékely Zoltáné, aki annak idején húszéves érzékenységével mindenben, de mindenben az elmúlás jeleit tapintotta?

Nem erről van szó. Az idézet a témának csak olyan korai vagy korábbi megpendülése, amelyben még túl sok dísszel élt az ünnepélyes elfogódottság. A téma (az életérzés) itt: még nem ért be, nem formálta át a költői személyiséget a maga igényei szerint, nem válogatta át, nem selejtezte kifejezéstárát. Károlyi Amy létszemléletének nincs igazi párhuzamossága Krúdyéval. Ha valamihez köze van, ha mindenáron kapcsolni, hasonlítani akarnók, akkor a Weöres Sándoréval van rokonságban. Életszeretetben és elmúlás-elfogadásban egyaránt.

Ahogyan a kötetben lépésről lépésre követni lehet a téma érlelődését, alap-életérzéssé való kiterebélyesedését, úgy lehet tapintani kifejezésmódot, költői ízlést alakító hatását is. Így rekonstruálom a folyamatot: Károlyi Amynak kezdetben két hangja volt. Egy közvetlen, némileg esetleges hang egyszeri, nem is túlzottan megválogatott élmények gyors, aperçu-szerű rögzítésére. Mondjuk, ilyesféle: „Elvesztettem kulcsomat. – Kintről nézem az idegent: mit őrizhetek odabent?” S volt, kiforrott egy másik, egy közvetett, a létmondanivalókhoz méltó, szuggesztív teremtő készséget birtokló hangja is. Az említett alaptémát természetesen ez bontja ki. Az egyre emelkedő kötet magas pontján, a Negyedik ház című ciklusban ilyen vitathatatlan evidenciával szólal meg: „A negyedik ház alabástrom – az élő benne – meg nem él – lépcsője jég – erkélye szél – ablakai az évszakok – bedeszkázva a nyár, az ősz – de sarkig tárt ajtó – a tél.” Tovatűnt belőle a szecesszió, a puha érzelmi anyag, a szemlélődő, keleties életfilozófiának annyira ellentmondó irodalmias dísz. Joggal szállhatunk hát szembe az egy témára szerkesztett kötet máskülönben nagyon is helyénvaló búcsúversével: „Maradjon utánam – tiszta szoba. – Égjen a lom. – A füstbe kék arcomat – rajzolom.” Eleven arcát, költői személyiségét tartósabb anyagba rajzolta.

Elég merész vállalkozás a versben a tényektől mindig a reflexiók felé haladni; egyre-másra gnomatikusan összegezni, amit a világról tudunk. A gondolati csattanóra kihegyezett vers persze nagy műfaj nagy költő kezén. De azért nem árt itt az óvatosság, s bizony visszájára fordulhat a dolog, ha a vers végső aduja többnyire egy következtetés. Ha a költő túl gyakran zár ilyesféleképpen: „Halhatatlan az ember magánya – akár ölik – akár ölelik.” Vas István, aki, gondolom, gyanakodva fölveszi ezt a kesztyűt („már megint egy intellektust béklyózó teória!”), azt mondaná erre: attól függ, hogy milyen következtetés. És igaza lenne. Mert a gondolati reflexiók versbe iktatásában igazán nagy példaképek állnak a mai költő előtt. Elsőnek hadd említsem József Attilát. És Kiss Dénes verseiről beszélve még inkább indokolt, hogy éppen őt. Figyeljük csak: „Hamvasszon el utak hossza – húzzanak fel ég ágára – érdemes lehessek végre – sunyi sandák haragjára.” Ugye ismerős? Legföljebb az „érdemes lehessek végre” üt ki a kompozícióból a maga vázlatosságával. A Kék kék kék című kötet más tájáról (meg kell adni, kitűnő cím!) nemcsak ilyen tónusegyezéseket idézhetnék, hanem ismert motívumokat vagy ismerős motívumképzést is. Mindez nem azt jelenti, hogy Kiss Dénes József Attila nyomán jár. Hanem azt, hogy a reflexiókkal telített gondolati költészetnek bizonyos fajtája József Attila végleges megoldásainak milyen mágnesvonzásában áll ma is. Hogy őt igazán követni csak felfedezéseinek továbbfejlesztésével, úttörését úttöréssel meghosszabbítva lehet.

Ez azonban egyelőre nem Kiss Dénes feladata. Van neki megírható külön világa. Emlékekből, köznapibb élményekből egybeálló, vonzó lelki tájék (sok pontos természeti megfigyeléssel), harmonikusabb, mint láttatja, a létkérdések, a kínzó eszmélés eróziójától kevésbé tagolt. Vagy ha az van, amit láttat, akkor még az eszmélkedés terén is és költőileg, főleg a műgond terén nőnie kellene hozzá, hogy szava hitelesebb legyen. Kiss Dénes ugyanis a nyelv szerelmese, ami gyakorlatilag azt is jelenti: a nyelvgyötrés megszállottja. A költői hatást gyakran veszi célba pusztán stiláris fordulattal, többnyire alliterációval, rokon hangzású szavak egymás mellé illesztésével. Helyenként frappáns, helyenként könnyelmű. Pedig talán többre megy, s a beleélésnek nagyobb teret nyit a költői képpel. A kötet végén bújik meg Hiány című verse. „Lassan már semmi sem hiányzik – csak az a végső nagy hiány – mely minden tárgyról rám világít – sötét nappal a homlokán – Lassan azzal vigasztalódom: – vigaszból is hiány fakad – Sötét napok holdjait hordom – ragyogó homlokom alatt.” Sejtelmes vers, ha a tárgyak fényhomloka máshonnan ismerős is. És figyelemre méltó. Költőjének is figyelmébe ajánlom.

Parancs János negyedik (fordításokat is tartalmazó) verseskötetében (Fekete ezüst), úgy látszik, elérkezett önmagához. Kedvetlenül, a korábbi céljaival, költői eszményeivel való leszámolás közben. Jó adag kétségbeeséssel, hogy nem képes arra, amire képesnek hitte magát. Ez a rossz, nyomott érzés válik költészete javára: megajándékozza azzal, ami; segíti megvalósítani azt, amire képes.

A leszámolásra, melyben véget ért „a szépelgések, a jajgatások kora”, s melyben a „káprázatokat megunta”, egy másik illúzió szertefoszlása is ösztönözte. Az ifjúságé. A világosan szerkesztett kötet indító ciklusa (Az ősök útján) igazán köznapi tárgyilagossággal ad számot erről. Az ősök útja – sajátos, antiromantikus értelemben – a kitaposott örök út az elmúlás felé, melynek szabott pályáján, akár a bányaló, vonul az ember, egyedül, barátok és ellenfelek nélkül, fegyelmezetten és közönyösen. És persze üresen is – hogy visszatérő jelzőit idézzem –, sőt az ürességtől idegesen.

S ettől az idegességtől fordul át a közhelyekig való lecsupaszítás művészi kifejezéssé. Ez készteti, hogy egy újabb ciklusban olyasféleképpen rendezze újra költészete eszközeit, ahogy az életérzését. A szavak ebben a rendcsinálásban éppúgy üreseknek bizonyulnak („tátogó űr mögöttük iszapos sötét”), mint az ember az ősök útján. („Csupán alakjuk ismerős.”) De az idegesség, mely a nyugtalanság, sőt a tettvágy szinonimája a költő felülvizsgált szótárában, tovább űzi, és a kötet Összefüggés-ek ciklusa el is juttatja az újrakezdésig – a létbeli és költői tapasztalatokon megokosodva. A mindennapi, de mégsem köznapi szintű élményekből, a fanyar, próbált igazságokból és reflexiókból a megvizsgált, átalakított eszközök révén létrejön az összefüggésrendszer: a költészet. Az útkeresések után Parancs János saját költészete. Ő ugyan a tavaszról írja, de ráillik: „annyi keserű tapasztalat ellenére, – újra az egykori tündöklő lobogás, – újra ez a szánnivaló igyekezet”. Csakhogy, ha megszenvedett is, ha hiteiben óvatos, emberségében szűkszavú, dehogyis szánni való. Sőt. Hitelesebben ír, tartalmasabban, helyenként megragadóan. És magamagát írja. Akarhat-e többet egy költő? És kívánhatunk-e mi olvasók mást tőle?

A Senki ideje Rózsa Endrének a második kötete. Ő még nem esett át, mint Parancs, a szótár felülvizsgálásán. Hiába írja (nem tudom, hogy miért éppen Biztató címmel), „a szavak túlságosan fáradtak ahhoz, hogy jelentést vonszoljanak”, „a szavak addig sem léteznek tán, amíg elhangzanak”. Egész kötete – tehetséges kötet – arra bizonyság, hogy nagyon is léteznek a szavak, s nemcsak „hóval befútt nyomok”. Máskülönben hogyan is érezhetné a kötet olvasója, hogy Rózsa Endre versszövegei mögött unos-untalan ismerős szövegek emlékképei motoznak. Hogy amiképpen a magyar szabad vers tele van klasszikus ritmusok alaksejtelmeivel, úgy van az ő szövege tele ismert versek alaksejtelmeivel. A legkülönbözőbb költők legkülönbözőbb mozdulatával. Mert Rózsa rengeteget olvasott, és tegyük hozzá, kitűnő érzékkel, értéket, újítást, leleményt nyomban felismerve és elsajátítani is próbálva. Nyilván azt gondolja, olyan hévvel, bőséggel árad belőle a szó, a kép, a látomás, hogy felvehet, magával sodorhat bármit ez a zuhatag. De vajon így van-e? És nem volna-e célszerű ezt az áradást – ismétlem, kétségtelenül tehetséges áradást – az ellenőrző értelem erejével némileg megzabolázni, a képek burjánzását rendezni, a látomások sorjázását világosabb versszerkezet céljának alávetni? Pillanatnyilag túl sok az, amire a fiatal költő vállalkozik, és túl heterogén is. Úgy tetszik, Petőfit vallja mesterének, Dózsát politikai ihletőjének, de a képinfláció, a végletes szó- és képzetkapcsolás az eszköze. És a vershang vagy a megelevenítő technika terén is mennyi egymásnak ellentmondó hang és technika. A népdaltól József Attilán át csaknem mindenkié, aki pillanatnyilag érvényes. Más szóval Rózsa sokat tud – ami persze mégis kevés. Mondom, a szavakon kellene kezdenie. A saját szavain, képein, látomásain. A saját maga által látott, megfigyelt, felfedezett világon. Költő maradna így is. Nem kell félnie, bátran ledobhatja, ami nem az övé. Sőt, így lenne igazán költő.

Héra Zoltán harmadik verseskötetét (Dél az öbölben) úgy szerkesztette meg, hogy máskülönben csak körülményesen bemérhető, összetett egyéniségének egy indulatos, forrongó szegletét tárja indulásul elénk. Valami csaknem kamaszosan egyensúlytalant. Nemcsak a kötetnyitó vers exponálja így a költőt, hanem a négy ciklusra osztott könyv egész első része. A kezdő vers, a Minden órán így indul: „Mert a vacsoracsillag nem csillagod, – s az éjféli Pásztor sem juhaival. – Mert szökéssel kezdted, – s Heródes-éjre jött új Heródes-éj – szökj.” Egy új Krisztus készül itt tehát új Egyiptomba. Később a vers a jelképeket odahagyva egyre konkrétabbá, egyértelműbbé válik. Szökj, mondja minden strófa végén a refrén, és „szökésre minden óra jó”, foglalja össze az utolsó előtti strófa végsora a mondanivalót. S talán csupáncsak egyszer van jelen a versben egy olyan levegősebb megfogalmazás, amely a lázadásra késztető konkrétumok mögött a magatartás kulcsát is kínálja: „Tudod, gőg ront le gőgöt, – haragod Táborhegyére szökj.” Enélkül a vers csaknem félreérthető. A magatartást különben a ciklus egésze teszi világossá – bár sosem egyértelművé. Nem lehet ugyanis pontosan tudni, hogy vajon az emberi alacsonyság váltja-e ki a költő forrongó indulatát, vagy a társadalmi együttélés, vagy általában a lét ránk szabott és képtelen ellentmondása? Amikor az ember ezt olvassa: „Már megint ők, már újra ők, – az egyarcú ugyanazok. – Mint bírák, mint jópofák, – mint kócnyelők, mint ködevők”, akkor hajlamos azt gondolni, hogy a költő az emberi minőséggel elégedetlen. Amikor ezt: „leszegett homlokú – zsaruk, tanúk. – Mikor döntenek rólunk, – nélkülünk, – mikor sorsunkat aláírják”, akkor inkább vagy még inkább társadalmi konfliktust érez az indulat mögött. Végül, ebben az utolsó idézetben: „Bírád te lehetsz, ítélőd te vagy – a megérő fergetegben”, már hajlamos többet: általános létproblémákkal való etikus küszködést belemagyarázni az elégedetlenségbe.

Bármi az igazság, bármi dominál is ebben az összetett magatartásban, a lényege világos: távoltartás és ítélkező hajlam dolgozik a mélyén. S ez rendben is van. Költészetünkben megvannak ennek is a hagyományai. A magam részéről sosem hittem – és sosem tartottam azokkal, akik hirdették –, hogy a kritikus vitázhat egy költő alapérzéseivel. Nem, egy bizonyos humánus körön belül, csak a kifejtés érveivel, módozataival, a kifejezéssel lehet vitánk. Héra Zoltánnal is csak ebben vitáznék. Az ember és az emberi együttélés etikus megítélése, másfelől a természeti lényként társadalomban élő ember speciális létproblémája (a létezés mint probléma), örök és talán legintenzívebb területe a lírának. Szinte előnyben van itt a többi műfajjal szemben. Amit századunk a létlírában létrehozott – éppen, mert ez a század olyan volt, amilyen –, fájdalmas csúcsa lehet még hosszú ideig a világköltészetnek. Hadd ne utaljak másra, csak József Attilára, Radnótira: bár utalhatnék mindazokra, akik a rokon élmény nyomása alatt úttörésüket folytatták. Egy bizonyos, ők változtattak a magyar versen. Restelkedve mondom ezt, mert mindenki, Héra Zoltán is jól tudja. Kötetének Föld-levegő-föld című ciklusában például úgy ír, ahogy eredményeiket hasznosítva ma írni lehet. De itt, egyéniségének ebben a küszködő, forrongó szegletében, mintha egy korábbi és érvényét vesztett verskultúra töredékes elemeit próbálná újra egybeötvözni. A szavakon, kapcsolataikon már-már erőszakot téve. Nem lelve meg, vagy alig lelve egyénisége szántszándékkal egyoldalú profilképéhez az elfogadható, hitelesítő művészi karakterjegyeket.

Furcsa csak az, hogy a kezdetben árnyékban maradt, a kötet további részében kirajzolódó másik arcél nem ilyen. Azon már teljes az emberi és művészi személyiség egysége. (Magasabb, harmonikusabb verskultúrán alapszik itt a kifejezés.) Nem mintha gyökeresen más egyéniség volna, de tágasabb, hajlékonyabb, megérleltebb.

Ha elfogadjuk, hogy a kifejezés és a kifejező változása miatt a versben soha sincs két teljesen azonos gondolat, akkor elfogadhatjuk, hogy a különböző versciklusok mögött sincs teljesen azonos személyiség. A magam részéről Héra Zoltán nehezen bemérhető, összetett személyiségének ebben a második szférájában érzem a költői továbblépés biztató lehetőségét.