Boszorka-textek

Kiss Anna Kísértenek című verseskötete meglepő társításra sőt már-már gyors általánosításra készteti az olvasót. Olyasféle bizarr megállapításra, hogy íme, nálunk is divatos merészség lett hagyományos versek helyett úgynevezett szövegeket írni. Hiszen egy sereg intellektuális ihletésű költő után (Tandorival az élükön) most a népi szürrealizmushoz kötődött Kiss Anna is texteket ír, textfélékkel kísérletezik. Ezek a text-versek olyan szövegek – fogalmazza meg kisarkítottan az elmélet –, amelyek nincsenek közvetlen összefüggésben a látható, tapintható világgal (nem is akarnak róla semmit sem egyenesen állítani), hanem a nyelvvel, a nyelv jelrendszerével vannak szorosabb összefüggésben. A nyelvből képzett, egyberakott struktúrák ezek, szervezett jelorganizmusok, amelyek maguk is – legalábbis elméletileg – önálló valóságdarabok. Éppúgy, ahogy minden valamirevaló alkotás – természetesen az is, amely a valóságra közvetlenül visszacsatolható és róla információkat hordoz – önmagával azonos valóságdarab. Csakhogy ezeknek a texteknek a visszacsatolását elvágták vagy megrongálták; a szervezett jelek jelentése valahol lebegve marad, nemhogy elfárad, nem tud odaérni hozzá a gondolat.

Persze arról a jelenségről, amelyet az olvasó az újabbfajta versekben (nemcsak a textekben) általában tapasztal, egyszerűbben is lehet beszélni. Valahogy így: nyilván sokan tudják, milyen az, egy általunk nem eléggé ismert nyelven olvasni – szótár nélkül. Mikor az ember nemcsak mondatrészeket, hanem mondatokat, sőt egész bekezdésrészeket kitalálni, kikövetkeztetni, képzelettel odagondolni kénytelen. A versolvasó nemritkán olvas így napjainkban az anyanyelvén. De a költőket hibáztatni ezért – a kelleténél ugyan hajlamosabbak vagyunk rá – mégis elsietett következtetés. A költők jelentékeny része rákényszerül arra (éspedig már meglehetős ideje), hogy a hétköznapi anyanyelvből új jelrendszert, más „nyelvet” teremtsen a lírai kifejezés számára. Valamiféle anyanyelvet költőknek és versélvezőknek. Otthonosat és pontosat annak, aki, mint mondani szoktuk, már az anyatejjel együtt szívja be – napjainkban bölcsődés-óvodás korában sajátítva el. Hiába – ha tiltakozunk ellene, ha nem –, az eleven művészet élvezetéhez mindig kell némi megszokás, kisebb-nagyobb erőfeszítés.

Kiss Anna új verseskötetének eredetibb feléhez, a szövegeihez is hozzá kell ízeledni. Pedig ő igazán hagyományba ágyazza őket, megkönnyíti az élvezetüket. Már az is könnyítés, hogy a kötet szinte követhetően elénk tárja, hogyan jutott el maga a költő ehhez a testéhez illő formához. A kötet végi versek – feltehetően korábbi keltezésűek – még a népi szürrealizmus kategóriájába illenek: a közlendő valóságdarab – ahogyan ezt a stílus előírja – képzeletszínezte felnagyításban jelenik meg bennük. A látvány beleírva, belemosódva a látomásba. Logikailag kézenfekvő – költőileg korántsem annyira az – elhagyni a versre indító valóságelemeket, s csupaszon közölni a felpárádzó látomásvilágot, mintegy a valósághoz, a szubjektumhoz kapcsolódó élményanyagok kiiktatásával. Önálló mesevilág teremtődik így, divatos szóval: életmodell, melynek mind a valósághoz, mind a költői énhez való viszonya leplezett, áttételes.

Mesei? Nem olyan pontatlan itt a szó, mint első pillanatra képzelnénk. Kiss Anna versszövegeiben egy ráolvasásból, szájhagyományból, öregasszony-suttogásból jól ismert hiedelemvilág elemeit hasznosítja, belőlük teremti meg látomásai életmodelljét. Keserűen mulattató, groteszk, olykor abszurd szövegeit az teszi könnyebben befogadhatóvá, hogy minden mondatuk, minden nyelvi mozdulatuk s motívumaik java része ismerős: a népi hagyományban, szóhasználatban, képzetkapcsolásban gyökeredzik. De azért ez mégsem egy az egyből kapcsolat, csak olyan, mintha az volna. Ahogy Weöres Sándornak Arany ballada pastiche-a, az Egérke és cenk Ser bolgár története se Arany-ballada-utánzat. Weöres nem Arany szavait mondja, de úgy beszél, mintha Arany szavait mondaná. Kiss Anna is ilyesféleképpen hasznosítja a népi hiedelemkincs boszorkányvilágát. Ilyesféleképpen emeli magához és alakítja lírai céljai szerint. De azt már kár kutatni, hogy az általa megírt Bori boszorka, aki Boriszépleány temetőárokba vetett holtteteme felett repdes, kéményekben és malomgerendán tanyázik, de akinek a békakirálytól mégis az igazság kellene, kiféle-miféle nőszemély. No persze, afféle alteregó, mint – hogy nagyot mondjak – Esti Kornél. Azért mégsem úgy, olyan közvetett közvetlenül. Elvégre amiket Kiss Anna ír, azok önálló valóságdarabok, nem egy elrejtett kulcsuk van, hanem – teszem azt – ahány olvasó, annyi kulcsuk.

Eszembe jut erről Aragon ismert megállapítása: „A kifejezés kétértelműsége nem jelenti a gondolkozás kétértelműségét, hanem ez csak az elmondandó dolgok gazdagabb kifejezési eszköze.” Igen, de a többértelműség, a végtelen sok értelműség? Nem elkedvetlenítő-e, netán unalmas, ha a szöveg kódolására nem kettős-hármas, de végtelen sok a lehetséges fogódzó? Ami pontosan annyi, hogy nincs fogódzó. Mi tagadás, a text-versek és a próza-textek írói világszerte a brutalitás és a szex végletes túlhajtásával próbálnak védekezni az ellen, hogy unalmassá ne váljanak.

Kiss Anna nem így; erre a védekezésre tulajdonképpen nincs is szüksége, babonás hiedelemvilága amúgy is elég bizarr. Sőt még arra sincs – fogódzóadásként ez is szokás –, hogy netán a versszövegbe belelopjon esetleges közérzetéről, pillanatnyi érzelmi állapotáról közvetlen vallomásokat. Nem, Kiss Anna az érzelmeket megzabolázva, direkt megnyilvánulásukat valóban kiiktatva epikus. (Ami persze nem akadályozza abban, hogy a szerelemről mint egyik alapvető életérzésről a maga módján ne szóljon.) Szövegei valóságbő, kihagyásos történetsorokból állnak. S egy-egy megjelenítéssel kezdődnek, tömören, népi beszédhangon, mint – hogy megint nagyot mondjak – a Tamási-novellák. Akár találomra idézhetnék belőlük, az anyaguk is, a megformálásuk is annyira azonos. „Jaj, édesanyám – így kezdődik a Hazug lúd című vers – megint mit láttam! – Hazug lúd vagy Éliás, nem láttál semmit! – és a visszafelé felvert négy patkót ki látta?…! – Éliás pislog, tollat szed ki a hóna alól, megpecsételi a gang kövét, szortyog hármat, nekikészül az alvásnak. – Mit mondtál az előbb Éliás? Miféle patkók? – Nem fontos, szortyogja Éliás, teszi, hogy alszik. – Ez így van minden este…”

Mesei elemei ellenére annyira reális hang ez, hogy az olvasó joggal kifogásolhatja, miért beszélek szövegekről, miért nem versbe tömörített elbeszélésekről. S igaza is volna, ha a verskezdetek szép szabályosan folytatódnának az epikai előadás törvényei szerint, s ahogy illik, kikerekednének. Csakhogy erről szó sincs epikai értelemben.

Egyik-másik ugyan kikerekedik csattanóra (főleg A macskaprémkalapos hölgy ciklusban), de csak úgy, mint Örkény egypercesei, vagyis alapjában vers módon. A többiben jelenet jelenetet követ, váratlan vágást újabb vágás. A kavargó kép- és jelképkockák váltakozásából nem vetítődik elénk követhető történet, de az erős atmoszférájú jelenetsoron át, akár bizonyos filmeken, felgomolyog és testet ölt egy par excellence lírai életérzés. Ködkavargásból, mítoszból, babonából mégis kitapintható személyes, egyedi, Kiss Anna hiedelmektől zaklatott, parasztian reális, ugyanakkor intellektuálisan fanyar életérzése.

Ami azt jelenti, hogy merész és némileg divatos kísérlete a text-költészettel sikeres. Ha mesterei még itt-ott felsorolhatók, ha módszere mechanikusnak tetszik, mégis: a Kísértenek kötetben érdekes, speciális kontúrú tehetség formára találásának lehetünk a tanúi.