Mozgásterek

Gergely Ágnes a Kobaltország-gal újfajta verseskötetet tett elénk. Olyat, ami részben egységesebb, részben – legalábbis műfajilag – heterogénabb a szokottnál. Egységesebb, mert nem egymástól elkülönülő versek sorozatából áll, hanem az egymásnak felelő, egymást kiegészítő versek sorát még össze is fűzi egy keretvers, mely a maga minden egyes vers előtt megjelenő részletével még hozzá is kapcsol az előzményekhez. Biztosítja a belső kontempláció egyes állomásainak (ezek volnának a kötetben sorjázó versek) a folyamatosságát.

E naplószerűség mellett másfelől viszont heterogénabb is a kötet, már ami lírai konvencióinkat illeti. A líra mellett eszmélkedés vagy éppen tollrajz, karcolat is található benne. Ha nem is teljességgel a prózairodalom szintjén, de nem is egészen a hagyományos versszinten.

Ez az ellentétes irányú formai eltérés természetesen tartalmi célokat szolgál. A költői világkép objektivált kifejezését kívánja elősegíteni. Az érzelmek és élettapasztalatok minél szélesebb, de mégsem direkt, mégsem vallomásos megszólaltatását. A tűnődések szilárdabb érvényességét, korlátlanabb – a költő eseményvilágához nem egy az egyből kapcsolódó – mozgását.

Gergely Ágnes álomképekből, gyerekkori emlékelemekből, problémái ad abszurdum kisarkításából felépít egy képzeletbeli országot – olyasféle költői mozgástérként, mint ahogyan Weöres a maga számára Psychét teremtette. Ez Kobaltország, amely azonos is meg nem is a mi világunkkal. Berendezkedése más – társadalmi szempontból nem modell, nem egyfajta parabola. (A kötetnek a legkérdésesebb pontja éppen az, ahol a kobaltudvar egy pillanatra belterjes irodalmi életünk parabolája lesz.) Az életérzésében, a léttapasztalataiban azonban nem más világ ez, hanem a mi közérzetünké, problémáinké, mérlegelő tudatunké egy olyan állandó áttétellel, amely, mint a köd, „nőtted a tárgyakat”, és ugyanakkor sejtelmessé is teszi. Igen, egy fénytöréssel, ha már Arany Vojtina levelei-nek képe ide keveredett.

A dolgok fénytöréses láttatását Gergely Ágnes az egész köteten végigviszi. XVII. Enceládó, Kobaltország királya vitázik versről versre örök ellentétével, az udvari bolonddal, pontosabban a bolond vitázik vele, úgy és annyira keverve szavaiba a keserű igazat, a paradoxont és az iróniát vagy a szempontváltó ötletet, ahogy egy valódi udvari bolond persze sohasem is tehette. S a vitába, mely a lét és a közérzet alapkérdéseiről zajlik közöttük (élet, halál, szerelem, magány, közösség és azonosulás), csupán két asszony szól még bele; s hogy ez is dialektikus legyen: a feleség és a szerető. A vita nem filozófiai jellegű, de filozofikus. Egy nemcsak a magánytól, de egykori kirekesztettségtől is tépett idegzet (tipikus huszadik századi élményekkel telítve) és egy analizátor tudat – mely a jelenségeket nemcsak önmagukban vizsgálni, de a világméret léptékeihez is arányítani képes – néz szembe itt adottságaival. Vet számot a világ szerkezetével és önmagával. S ezzel csupán a vállalkozás módszerének indokához igyekszem közelíteni. Mert ha az áttételes megközelítés érzelmi és értelmi többletét lehántom, és megpróbálom lemeztelenítve kiragadni a költői mondanivaló alaptételeit, akkor kiemelhetek persze megfogalmazásokat, amelyek inkább tájékoztatók. Idézhetek például ilyesféle tapasztalatsűrítő gnómákat: „Szorongok, tehát vagyok”, „A nyájasság túlélhető”, „Életben lenni annyi, mint feliratkozni kannibálnak”, „Szerelmet elveszteni: légszomj, barátot, fulladás” stb. Vagy citálhatom a szép négy sort: „ne önmagadba zsugorodj, – ne nőj fölébe önmagadnak, – ne légy semmi csak azonos, – hagyd meg a választást szabadnak”, de hogy a választás szabad-e, s hogy meddig azonos az ember, arra a megrázó Bábel-vers felel: „írt égő várost, vágtát, viadalt – kívülről volt kozák. De belehalt.” És ugyanide citálhatnám végül a „kénytelen mennyország, reménytelen szerelem, Magyarország”-képzetet, mely oly meggyőzően és megrázóan szólal meg az egyik vers végén.

De mindez csak tartalmi irányjelző. Gergely Ágnes azért helyezte el megállapításait úgy a versben, ahogy elhelyezte, azért írta meg a kötetet oly módon, ahogyan megírta (olyan dialektikusan), mert felmérte az igazságok érvényességének a korlátait. Természetesen az érzelmi evidenciákéit is – hiszen költő lévén, róluk beszél. Nincs idegenebb tőle, mint a kétely nélküli kinyilatkoztatás. Gazdag és keservesen szerzett tapasztalatait szántszándékkal szerényen közli. Lefogottan, inkább hűtött, mint túlforrósított fogalmazással. Szerencsés példaképe ebben a temperamentumunktól némileg távoli angolszász kijelentő mód vagy versbeszéd, mely tartalékot hagy az érzelmekből és a tényekből a kifejezés utánra is. De Gergely Ágnes nem hagyatkozik pusztán erre az újabb keletű hagyományra, amely azért már nálunk is érvényt szerzett magának, hanem hogy az olvasót kifejezésmódjához hozzáízelítse, két utolsó versében még külön magyarázatot is ad módszerére. Az egyik egy költői esszé, egy verselemzés (Madárcsapda), amely a versmondatok szünet-jeleiből mintegy novellát kerekít, s arra biztat – nagyon is találóan –, hogy közelítsünk kissé másként a mai vershez, esszé- és regényolvasói képességünket is mozgatva. A másik a záró vers – megint csak a kötet nagy vállalkozásai közül való –, most már minden áttétel nélkül eleveníti meg azt a gyerekkort, azt a házat, azt a fantáziajátékot, amelyben Kobaltország előképe létrejött. S ha az olvasó eddig nem ébredt volna rá a transzponált érzelmek és eszmék erős alanyi fogantatására, a motívumok kristályosulásának forró érzelmi alapjára, úgy itt a költő maga siet a segítségére.

Bármi erős, nagy vers is ez önmagában – segítségére nincs szükség. Hiszen az érzelmeknek és tudattartalmaknak olyasféle kivetítése, áthelyezése, amellyel a Kobaltország él, a líra újabb keletű törekvései közt fel-felbukkan. És a költők mindig is azért teremtenek maguknak Kobaltországot, hogy személyiségükből minél nagyobb tartományokat csatolhassanak művükhöz. Gergely Ágnes esetében nemcsak az emóció, a gondolat, hanem a humor és az irónia tartományát is. A költő a mesekeretbe belerakta a kételyt, a vers mellé odatette a prózát – versfogalmunkat fanyarabbá igazította. Úgy gondolom, ez a kiigazítás nemcsak a Kobaltország egyedi értéke, hanem magyar versfogalmunk gazdagodása is.

Fodor András kötete (A bábu vére) is naplószerű. És szintúgy megtalálni benne a költői alakítás átformálását. Naplószerű olyképpen, hogy – mint az eddigiekben is – termő biztonsággal, folyamatosan írja meg közvetlen élményeit. Ezekből az élményekből aztán nemcsak a költő életének sorsfordulói, hanem a mindennapok véletlen eseményei (utazások, találkozások) is kirajzolódnak. Rokonszenvesen kikerekedik a költő életmenete. Vállalt, hagyományos alanyiság ez, melyet az új kötet szerkezete még hangsúlyoz is; nemhiába „Sors” a három részre osztott könyv első ciklusának címe, a másodiknak pedig az úti verseket egybegyűjtő: Tanúvallomások. Ez a két rész csaknem családias közelségbe vonja az olvasót, létrehozza a költő személyiségének külső vonzáskörét, kirajzolva a dunántúli tájat, mely a költőt felnevelte, szerelmét, akiért megküzdött, megpróbáltatásait, amelyek megedzették, barátait és példaképeit, akikhez vonzódik, akik hatottak rá. Érzékelteti emberségét, közösségi tudatát.

Fodor Andrásról jó ideje tudjuk, hogy magatartása férfiasan nyílt, s hogy kötetei az egyenes, magát nem féltő ember kézszorításának melegét kínálják. S most mégis ez az új bemutatkozás? Csakhogy más pillanat ez, mint a fiatalkori köteteké. Más, belsőbb kör az, ahova olvasóit bevonja. „Csavarodik velem az út, – emel az égi geometriákba”, „Visznek csak olyan vonatok, – melyeknek nincsen állomása” – az idézetekből kikövetkezteteti az olvasó, mi készteti Fodor Andrást az új összegezésre. Ez itt már az érett férfikor lírája. Az, amelyben Kosztolányi a Boldog szomorú dal-t írta. Fodor András is itthon van itt e világban, de sejti már – egy másik nagy költő szavait idézve –, hogy fordul a világ, kiborul alóla.

A közérzete változott. S ha a lét végső kérdései előtt az eddigiek során se hunyta le a szemét – mindnyájunknak feledhetetlen például Kettős rekviem-e –, itt most a lírai mondanivaló lényegéig ért a szembenézés. Nem riadt ugyan ez, de átértékelő; sorsát s dolgát tudó emberé, aki „az egyetlen igazi úrvacsorán: a közös időn” azért cselekszik, hogy „végre kiteljesedjen legalább egy pillanat, amiért vagyunk”. S ez már egy megnyílt, felszakadt belsőbb kör törekvése, amely a maga mélyebb, meditatívabb anyagával telítette A bábu vére verseit, némileg a hangon és a költői eszközökön is változtatva, úgyhogy ha a versek indítása kötődik is a mindennapokhoz, mégis kifejlésükben a létezés egészét érintő általános érvényűhöz érkeznek el. S ahogy ez már lenni szokott a jó költőknél, a megidézett pillanat csak kiindulópont volt, csak trambulin.

Persze a pillanat hatását a költészetben hogy is lehetne lebecsülni. Kivált annak a költőnek, aki jó megfigyelő. És Fodor András ebben a mesterekkel vetekszik. Az a látvány, ami belétapad, ami megejti, pontosan és szuggesztívan éled újjá versében. Ezért érzi azt az olvasó, hogy vele együtt bolyongja be a világot, hogy a költő napi útjának a tanúja. Vele van a Badacsony oldalán, s máris jön szembe – a versből kilépve – az ifjú gazda, ingben, csizmásan, s „viszi szőlők, gyümölcsök, pincék, vízmosások lépcsőin át”, vagy vele, a költővel nézi a kőbe faragott Édent az indiai templomban, hol „az asszonyágyék dombja, a harangos – kebel két ékes kúpja mindenütt – becéző, simító tenyér – nyomától fekete-fényes”. S vele éli át az agrai várban a kibomló képet, ahogy a szikrás gyönggyel, fülbevalóval ékes lányok keskenyen úszva lépcsők kanyarában „fölkapaszkodnak a torony fokára, – ruháik sárga, kék, piros, – ingerkedőn verődő röpke nyelve – a torkát-tátó időtlen időbe – vidáman kilobog”.

De azért bármilyen vidáman lobog is a látvány, a torka-tátó időben lobog. Vagyis hogy Fodor András képalkotását is áthatja az újabb keletű meditáció. Sőt nemcsak áthatja, de általában szikárabbá és elvontabbá is teszi, mintha az impresszió felől ebben is – egy másfajta költői gyakorlat felé haladva – a filozofikusabb, az általános érvényű felé törekedne. Nem tudom megtartóztatni magam, hogy példának erre a címadó vers záró szakaszát ide ne idézzem:

Mindez a változás nem annyira elkomorulás, hanem inkább elmélyülés. A pontos, feszes formák tartalmasabb kitöltése. A vers nem látható, de annál fontosabb tőkesúlyának a megnövelése. Fodor András számvetése a megállíthatatlan, felgyorsult idővel férfias nyugalmú. Küzdésre kész, józanul mértéktudó. Hogy a szép kötetzáró verset idézzem, a Tovább-ot, hiába fogta, mint szűkre mért kalap, fejét abroncsba a világ, tudja, hogy „a működés több, mint a lét”, s a költő „működésével” emberséges törvényeket tölt be és ad tovább másoknak, ahogy elrendeltetett, további betöltésre.

Fodor András teszi, amit kell a mindennap újra és újra létrehozandó emberi folyamatosságért. Hogy visszafordítsam rá másról írt szavait: vállal valami öröktől valót, nem kérdezve, mivégre, meddig. Költőként magát az emberség és a magyarság hagyományos letéteményesének tudva, és a hagyományt folytatva – a szükséges újat keresésen át.

Az ilyen alkat az élet örvényléseit egyenletes karcsapással szelve, fokozatosan, impozánsan tud előrejutni, mint ahogyan azt ez a szép kötet is bizonyítja.