Vállalkozások

Napjaink költészetében divatosak a nagy vállalkozások. Költőink egy-egy nekiszaladással a mindenséget kívánják versbe venni, az emberiség végső létkérdéseit ostromolják. Lelkes híve vagyok az igénynek, a sűrítésnek, a mélyfúrásnak, a jelenség ürügyén a törvény kitapintásának: annak a verspályának, amely a hangulatból kiindulva eljut az életérzésig, kifordítja minden szegletét, nyomába szegül okainak. De azért az Über allen Gipfeln-t is szeretem, a világirodalom talán egyik legigénytelenebb vállalkozását. Merem hinni, hogy létrehozó költői élménye: a természet és az emberi hangulat közvetlen kapcsolata örök költői élmény, lírai alapmondanivaló – koroktól, stílusoktól függetlenül. Az, hogy ősz van, Babits mondataival mondva, Babits szavával kiáltva el, „nagy hír”, még ha tudjuk is mindnyájan. S a vers, a Mint különös hírmondó egyike a nyelvünkön írott legnagyobb verseknek. A líra területén nincsen olyan szabály, hogy az igénytelenség vagy igénytelenség látszata mögött ne bújhatna meg remeklés.

Hajnal Gábornak nem kell pironkodnia azért, mert céljait tekintve többnyire szerény. Mert arra korlátozza magát, hogy meglehetősen homogén, átúszó gondolatfoszlányokkal színezett hangulatvilágának naplószerű krónikása legyen. S azért sem, mert a hangulat megelevenítési formája mindig egy természeti kép. Egy pasztell táj. Méghozzá nem is egyedien változatos, hanem lekonkretizált, a belső tartalmak igényei szerint általánosított. Hogy a módszer nagy magyar elődjét megnevezzem: Juhász Gyula tudta így kiemelni és általánosítani a látványból azt, ami a hangulatát kifejezte. De Hajnal nem hozzá kapcsolódik, hanem inkább a romantikához, olykor az expresszionizmushoz. Az ő tájain a hegyek mosolyának tiszta fénye van, kajánul, keserűen nevet a decemberi nap, dermesztő szél vihog, álmos és durcás arcú az ég, a fenyves csodálkozva néz körül komoly-zöld szemével. A másfajta költői eszközvilágot, a másfajta líraiságot szeretném érzékeltetni a kiszemecskélt idézetekkel. Hajnal Gábor kapcsolódását – a franciánál, angolnál századunkban kisebb hatású – német költészethez, melynek ő nemcsak kivételes ismerője, hanem leghatásosabb terjesztője is. S méghozzá igazán nem szerény, hanem nagyszabású vállalkozásokban. (Lásd fordításait s főként a német nyelv területét feltérképező lírai antológiáit.)

Ezt a nálunk szokatlan, polgárjogot alig nyert líraiságot úgy is lehet jellemezni, hogy van benne szándékolt ragaszkodás a mindennapi tényekhez (érzelmekhez) és a tények (érzelmek) köznapi (ismert, megszokott) megnevezéséhez. A kifejezés terén van benne lefogottság, szürkítő szerénység. Ezt Hajnal világosan példázza. Szövegében ritka az ilyesféle találó kép, melyet – egy más ízlés alapján – napjaink költőitől szinte kötelezően elvárunk: „A nyírek fehérsége rámreflektoroz.” Nem, az ő költészetét az idézet előtti és mögötti sor tényközlő tónusa jellemzi: „A fák között szürkésen hó lapul” és „sötét arccal az ég figyeli utamat”. Az, hogy miért került a versbe a szürkés hó, s hogy milyen az az út, melyet sötét arccal (és hogy miért sötét arccal?) figyel az ég, csak a vers végén indokolódik, s kap önmagán is túlmutató jelentést. Ott válik személyes lírai híradássá.

Ha válik, persze. Mert nem lehet azt állítani, hogy ebben a szűkített célú és köznapian általánosító költészetben könnyű volna kiemelkedő verset írni. Ellenkezőleg. Az egyszerű, földsúlyú elemek rendjének, egyensúlyának ritka szerencsés összeszerkesztettsége kell hozzá, hogy a lebegő áttétel létrejöjjön. Olyasformán, ahogy a vas, a nikkel, a króm, az alumínium micsoda megtervezett, bonyolult kombinációja kell, míg a rakéta vagy a repülőgép fel tud emelkedni. Hajnal Gábornak új kötetében (Hűvös nyárban) leginkább ott sikerül ez a felemelkedés, ahol nem általában rajzolja meg hangulatvilágát, hanem ahol a múló idő, az öregedés mindnyájunk számára szorongató tapasztalatairól vall. Ott tehát, ahol a költői tapasztalat és a természethez kötött kifejezésmód szoros párhuzamban van egymással: a versmag, az élmény az ember természeti létének közvetlen következménye. Vagyis alapmondanivalót hordoz a lírai alapforma.

Születésnapi vers-ében azt írja: „A keresztúton mindig kiszemelted – a magad útját, azon mentél szótlanul – nem tehetsz szemrehányást senkinek”, s aztán így zárja a verset: „Ha megint keresztúthoz érsz – megint választasz és megindulsz – a saját utadon – és az az út megint a nehezebb lesz.” Csakugyan nehéz út. Csakugyan konokul választott.

Ami a költői célokat illeti, Fodor András is óvatos. Nem vág bele (vagy csak elvétve) nagy vállalkozásokba. De azért új kötetét tekintve ez a dolog mégsem olyan egyszerű. „Ahogy a közelmúltban írt verseimet nézem – mondotta éppen az új kötet anyagáról a költő –, a régebbieknél szembetűnőbb karakterjegyük az idővel való viaskodás.” Kötetének címe is erre utal: Az idő foglya. A mondott karakterjegy vállalkozásként igazán a létkérdések közepébe vezet. Örök és nagyszabású lírai témák felé. Miért volna hát Fodor András céljaiban óvatos?

Egy kicsit hátra kell lépni, el kell távolodni az új kötettől, hogy a kérdésre világosság derüljön. Fodor Andrást egy időben szívesen emlegette úgy a kritika, mint a hagyományőrző lírai realizmus korszerű folytatóját. Másként s valamivel pontosabban fogalmazva: mint egy könnyen érthető, konkrét, a valóságot közvetlenül megjelenítő kifejezésmód hívét; szűkebben értve: mint az illyési stíluseredmények kamatoztatóját, továbbvivőjét. De Fodor – amint az új kötet is elénk tárja – változtatott stíluseszközein. Megtartotta ugyan, főleg versindításaiban, egyik legfőbb erényét, a költői rajz pontosságát (az új kötet vezető verse például így kezdődik: „Valahol fémes, monoton – zúgás fűrésze remeg. – Valahol hegesztőpisztolyok – szúrnak parázsló vasak húsába”), de szövege általában összevontabb és áttételesebb lett. (Az idézett vers például így folytatódik: „Rétegek súlya csikorog, omlik, – feszül az emlék tengelyére, – de őrzi, védi kínjai edényét – bűnhődött győzelmét a béke.”) Lépés ez – még ha itt a megvalósítás nem kiemelkedő is – egy másik és a realizmusból szintén kitagadhatatlan hagyomány, a József Attila-i örökség felé. Az idő foglyá-nak talán a legsikeresebb verse, a Csend még világosabban (és meggyőzőbben) tanúsítja ezt a kifejezésbeli átalakulást, hiszen az olvasó már a vers első négy során érzékelheti, hogy az József Attila-parafrázis. „Végül is megbékél a lét, – nem kérdi tőlem, mért vagyok. – Földről, égről pillámra gyűlnek – tollászkodón a csillagok.”

Igen, az eszközök változtak, a kifejezés levegősebb lett, áttételesebb, az egyszerinél tartalmasabban foglalja magába az általánosat, a törvényt. Egészében úgy mondhatnánk, hogy Fodor András közelebb hozta költészetét a 70-es évek általános kifejezésstílusához, s nem csökött meg ott, ahol Illyés követői – mesterük nagyszabású pályaívére képtelenül – meg szoktak torpanni. Vonatkozik mindez a szóválasztásra, a képi kifejezésmódra, a versmondat szövésére-fonására, a versbeli előrehaladás dinamikájára. Egyre azonban nem, vagy csak nagyon kevéssé vonatkozik. Magára az élménymagra, melyből a vers fogan. Ezen Fodor András vajmi keveset változtatott. Pontosabban: mivel az élmény a tehetség adott adománya és rajta költői munkával aránylag keveset lehet változtatni (érvényét legföljebb általánosabbá lehet tenni, tartalmát kontemplációval felgazdagítani): a régiekhez képest nem élt nagyobb válogatással az élmények területén. Még mindig tapad az egyszeri élményhez, s ritkán sűrít a versbe egymást erősítő élménysorokat.

A változtatott kidolgozásmód és a változatlan versmag között Fodor András költészetében feszül ma is valamelyes ellentmondás. Aki törvények kimondására készül – és nagyon örvendetes, hogy arra készül –, az nem időzhet el csupán az egyszeri tapasztalatnál. Nem járhatja körül aprólékos fontoskodással mindazt, amit megélt vagy megél, nem állhat meg a jelenségvilág külső burkánál. (Bármennyire értékes is, gazdag humánumú, amit eddigi módszerével máris létrehozott.) Annak a saját tapasztalatkincsét (– bocsánat a képzavarért –) röntgensugárral át kell világítania, a dolgok csont-törvényét is látnia és láttatnia kell. Az idő foglya híradással tartozik az időben élők fogságáról. Annak, ahogy Fodor maga is mondja a San Miniato al Monte faragott oltáráról írva: „a forgandó időt márvány mintán kell felmutatni”. Az új kötet gerincét alkotó Kettős rekviem című ciklusban (egy ízben külön is megjelent már) sikeres leginkább a költő ilyen irányú törekvése. Két halálélmény – létérzetet átalakító – teszi itt jelentékenyebbé a versmagokat, fokozza fel Fodor élményvilágának általános érvényét, teremti meg a személyesnek és az egyetemes érvényűnek azt a dialektikáját, amely nélkül nincs igazi költészet, vagy legalábbis nincs, nem egzisztál az a költészet, amelynek igényes formanyelvén Fodor magát ma már kifejezi. Vagyis hogy itt és jórészt a kötet további részében is az intenzív hatású kifejezésmód mögött intenzív erejű költői élmény rejlik. Eredmény ez – egy óvatosan fejlesztett, szolid értékeket termő költészet számottevő, mindnyájunkat érintő eredménye.

Petri György, ami a célokat illeti, inkább nagyvállalkozó. Létérzete központi magját igyekszik kifejezni, annak okait, összetevőit felkutatni. Legföljebb nem mindig sikeresen, olykor könnyelmű, va banque vállalkozással. Az a pozíció ugyanis, melyből a dolgoknak nekivág, vagy nekivágni látszik, olykor csakugyan a marionettbábu pozíciója: ahogyan maga írja: „kívül minden köteléken – himbálódzom mintha kötélen – talpam alatt a levegő”. Elismerem; erőteljes – költőileg igazán pontosan kifejezett – életérzés ez, bár a világ megismerésére, törvényeinek teljesebb átvilágítására nem a legkellemesebb, nem is a legszerencsésebb pozíció. A költők ilyesféle pozíció-vallomását persze sohasem szabad szó szerint értelmezni, s kivált nem szabad végleges társadalmi vagy filozófiai álláspontot tulajdonítani annak, ami csupán egy esetleg tünékeny érzelmi állapot filozofikus megfogalmazása. Mégis, nemcsak az idézett versből, hanem a kötet egészéből felködlik valamelyes rokonság Petri és Tandori Dezső költői alapállása között. (Nemhiába hasonló itt-ott a hangjuk, a kifejezésmódjuk is, úgyhogy, mint az impresszionista festők képein, alig sejteni: egy-egy hatáskeltő eszköznek melyikük a kitalálója.) Tandori persze Petrinél végletesebb, filozofikus közérzetének több konzekvenciáját vonja le a költői teremtésben – bár ő sem azonos azzal a végletes állásponttal, amelyet kritikusai verseiből kiolvasva, nyersen visszaborítottak rá. Petri pedig, hogy az idézett versnél maradjunk, dehogyis él kívül emberi köteléken, dehogyis csak a levegőben rúgkapál. A földdel fájdalmas ütésekkel érintkezik. Mondhatnám, ha nem szégyellném egy harmincas éveit járó férfival szemben: tipikus serdülőkori fájdalmakat él át. Kifelé csupa keménység, érzéketlenség, befelé csupa érzelmes szeretetvágy. A sírás határán megmerevített közöny-arccal várja a világ előtte való leborulását. Sőt, kegyetlenséggel, komiszsággal is, főleg a nőkkel szemben. Ebben az ál-kiégett magatartásban van valami őszintétlen. Igazán nem szívesen keveredem a kritikusok legreménytelenebb pozíciójába: a költők érzéseivel való vitába. De Petri kiváló képességeire tekintettel mégsem tudok megtakarítani itt egy megjegyzést: hihető-e, hogy a nőkkel való viszály az alapprobléma, amelynek eredménye meghatározza egész közérzetünket?

Ha Petrit, akit régóta nem tartok már úgynevezett fiatal költőnek, hanem igenis líránk számba veendő folytatójának, összemérem a vele korban nagyjából azonos folytatókkal, akkor azt kell gondolnom, hogy ő valamivel lassabban érik. És nem pusztán költőileg. Jó, tartson ki, ha neki úgy tetszik, az olvasóbosszantás vagy megbotránkoztatás szerintem túl hagyományos póza mellett – Weöres se hagyta abba. De találjon rá arra a bizonyos csak reá mért feladatra, melyre előbb-utóbb minden valamirevaló költő rátalál; vagy ha már tapintja, dolgozzék rajta tervszerűbben, nagyobb művészi felelősséggel. Petri a Körülírt zuhanás-ban mintha kapkodna, túl sok mindenbe fog bele. Kötetéből hiányzik még az a szolidabb célra tartás, amely a vele nagyjából kortárs tehetségek közül már néhányat jellemez. Sőt, úgy érzem, hogy az, amit egyelőre központi témának (legfőbb feladatnak) tart, az csak a téma héja, már-már eltakaró takarója. A keménységet önmagával szemben kellene inkább gyakorolnia, a lágyságot, megértésvágyat a világgal szemben. A megismerésben így jutna többre, így válna összképe objektívabbá, hasznosabbá mindnyájunk számára. A kötet részletei (részletfelismerései) többet ígérnek, mint az egész, mely már-már a felvett póz határán illeszkedik bele a fiatalkori elidegenedés ismerős témakörébe. Persze lehet, hogy intellektuális alkatú költőnek ezen egyszer át kell esnie; mint a bárányhimlőn. Petrire a lábadozás után nagyon oda kell majd figyelni. Még jobban, mint eddig, pedig a figyelmet már első kötetével joggal felhívta magára.

Simai Mihály is azok közé a költők közé tartozik, akiknek nevét meg kell tanulnunk. Akikkel számolnunk kell. Persze ehhez azért neki is segítenie kell bennünket még valamelyest. Nem lehet elénk lépnie egy olyan tartalmas, sok biztatót mutató, de egyenetlen kötettel, mint amilyen harmadik verseskönyve, a Kenyérszegő. Ha egy költőnek már kialakult a saját hangja, rászabott feladatköre, nem szabad azt – esetleg régebbi versek közlése révén – feloldani, mással elkeverni. Simai sok mindennel elfedi magát. Megszólal a Kenyérszegő-ben Ady magyar-sors-siratása, József Attila szerelmi lírájának kozmikus zengése, Petőfi egyszerűsége, Nagy László egybetorlasztott képi gazdagsága. De megszólal – s ez a döntő – Simai Mihály is, az, akit majd, remélem, meg fogunk tanulni. Figyeljük csak: „Bohóc kölyök a rettegésben – fölemelem kezem ne hidd! – ne hidd hogy megadom magam – csak tótágast állok az égen.” Dehogyis akarom azt mondani, hogy ebből a négy sorból máris kitetszik a karakter. A gesztus azonban az egész kötet ismeretében mégis jellemző: a költő a művészet erejével – esetleg játékosságával – emeli magát a nehézségek, a rettegés fölébe. Ezt, az önmagát egészségben őrizni képes erőt érzem a kötet legmarkánsabb, legrokonszenvesebb karakterjegyének.

Anteuszi képesség ez (minden igazi költő rendelkezik vele), mely erőt ad Simainak arra, hogy megküzdjön egyfelől költői bizonytalanságaival, másfelől életmódjának kicsinyességeivel, rázáródó világával. Erőt adott máris arra, hogy létrehozza – a kötetben nyomon követhetően – a maga költői hangját, egy hajlékony, elég biztos dikciójú, metaforákkal telített József Attila utáni hangot, s hogy ezen a hangon életének valóságelemeihez hűen, de felfelé nyitottan, költői világot teremtsen. Vagyis hogy vállalkozásait a kötet nyilvánvalóan újabb keletű részében már nem húzzák le többé sem a költői minták, sem a költő életkörülményei. Sőt, éppen az utóbbiakból, a családi élet küzdelmes mindennapjaiból vagy magából a legritkább témából: a beteljesült szerelemből képes költészetet teremteni. (Legenda, Rózsafüzér, Szerelem féltők stb.)

De hogy vállalkozása más összetevőit is érzékeltessem, Simai áttételesebb lírai mozdulataira idézek végül egy példát. Íme, a Fehér fantázia című nyolcsoros verse: „Elgáncsolták a hóesést – s most hogy csak fekszik mozdulatlan – lábamban ördög bizsereg – hogy induljak hogy eltapossam – csupa alázat ez a hó – esett s talán csak vélt ellenség – de tiszta és pusztítható – mint az emberi védtelenség.” Világos, tömör kép ez, magja azonban nem egyszeri élmény, hanem az emberi természetről tapasztalattá vált élménysor. Biztatóan összetett és biztatóan szabatos.