Élmény-gazdálkodás

A költői élménnyel nem könnyű bánni. Tudni kell gazdálkodni vele, mint valami korlátozottan rendelkezésre álló nemes valutával. Az élmény csakugyan a legnemesebb valuta – a költői lét aranyalapja –, nem mindegy, hogy szétszórjuk, aprópénzre váltjuk, elpocsékoljuk, vagy sóvár fukarságunkban a legkörmönfontabb beosztással a maximumot préseljük ki belőle. S ezzel már körül is írtam a gazdálkodás két gyakori szélsőségét. Vannak pazarló, megfontolatlan költők, frissen vert nagypénzt, kopott garast vegyesen és számolatlanul kihajigálók, s vannak született fukarok, akik szűkös pénzen is mindig nagyra alkusznak. S vannak végül – hogy a harmadik szélső magatartást is leírjuk –, akik megjátsszák, hogy van pénzük, pedig csak szemfényvesztők, és ügyeskedve kölcsönpénzből élnek. Az ő életmódjuk nem témánk.

A művészi élmény – ha éppen definiálni akarnók – egy érzelmi színezetű, emócióval együtt járó felfedezés vagy felfedezéssor. A költői élmény: költői értékű felismerés. A vers természetesen csak ritka esetben alapul egyetlen élményen; ilyen az Über allen Gipfeln. Rendszerint élményhalmaz – vagy még inkább: fokról fokra magasabbra vezető, felépített élménysor. (Lásd például a Szeptember végén-t.) Legalábbis így szoktuk meg, s így tükrözte a magyar költészet nagyobbik fele századunk bő közepéig. Innen kezdve azonban nálunk is, mint megelőzőleg szerte a világban, változás következett. Tegyünk egy Szabó Lőrinc-verset egy csaknem tetszőlegesen választott (de azért színvonalasnak ismert) fiatalabb mai költő verse mellé. Szabó Lőrinc költői élménye (élménysora) nyomban kiviláglik. A mai költőé viszont, ha felfogjuk is, rejtettebb lesz, homályosabb. A változásnak több oka van. Többnyire más lelki rétegből valók a mai költői élmények. Többnyire másként, több alakítással, sűrítéssel, kihagyással, elhallgatással érik el kifejezésüket. A két élményfajta úgy viszonylik egymáshoz, mint a hegy és jéghegy. Az előbbi látható, bejárható. Az utóbbi nagyobb részben rejtve marad a tengerszint alatt.

De ez még csak az élményfajták különbsége. A velük való gazdálkodás egymástól való eltérése, ha lehet, még nagyobb. Egy réges-régtől uralkodó puritán ökonómiát váltott fel líránkban egy végletesen instabil: hazárd inflációt, merész deflációt egyaránt magában rejtő.

Nem célom e téren a pillanatnyi helyzetrajz. De a probléma minduntalan felbukkan, valahányszor, mint most is, olyan költőket párosít egymással a véletlen, akik más-más élményfajta és más-más élménygazdálkodás alapján írják verseiket.

Berda József életművének súlypontja a 30-as, 40-es évek időszakára esik. Kovalovszky Miklós mondja ezt a Berda költészetét méltóképp első ízben bemutató válogatott kötet (Száguldj, szabadság!) utószavában. A több mint négyszáz oldalas kötetből kitetszően valószínű, hogy igaza van. Egy bizonyos: Berda költészete a húszas években formálódott ki, a harmincas évek legelején lelte meg azt a jellegzetes Berda-hangot, amelyen nem sok változtatással haláláig (1966-ig) írt. Ez a hang egyszerű. Csak az élményt mondja, a tiszta élményt, stilizálatlanul, díszítetlenül, felfokozatlanul. Nem él, vagy alig él különösebb képi vagy formai hatáskeltéssel. A Berda-vers természetes beszéd; a világos és bonyolítatlan alapélmény világos és bonyolítatlan kópiája. Ne higgyük persze – ne alázzuk meg a művészetet azzal a felfogásunkkal –, hogy ebben nincs is művészet. A természetesség nagy művészete van benne, amelyet Berda is teremt, létrehoz, produkál. Nem vagyunk hát híjával a produkciónak – tapsolhatunk, méghozzá lelkesen, hiszen úgy hozta létre, mintha semmi volna.

Kosztolányi volt az első, aki méltányolta és pártfogolta a természetességnek ezt a művészetét. Pedig az ő útja mennyire más volt. Berda avantgarde nyomdokon indult. Kassáktól leshette el, az ő bátorító példájából ébredhetett rá, hogy azt kell elmondani, amit az ember megél. S ha az ember történetesen újpesti proletár, ahogy Berda az volt – vagy olyasféle kiszolgáltatott létformában élt –, akkor ezt a proletáréletet úgy, ahogy van. Nemcsak egy szegletét, felsrófolt tudatállapotát, hanem a létet magát, látszólagos földhöztapadtságában és kisszerűségében. Eszközként jó volt erre az avantgarde kínálta szabad vers, amely a maga kötetlenségében képes volt befogadni a köznapi dolgoknak és érzéseknek azt az új esztétikumát, melyet Berda kifejezni kívánt. A szabad verset Berda – egyéniségéhez alakítva – át is vette Kassáktól, de az avantgarde élménykezelést vagy élménykifejezésmódot: magát az avantgarde élményt már nem. Annak a nekifeszülésnek, amely a kifejezés körét mindenképpen tágítani akarja (mert nyugtalanítja a dolgok mélyén lappangó rejtett összefüggés, a világ sejtett és áhított titka), Berdában semmi nyoma. Az ő számára nem volt a világ, mint barátja és vitázó társa, József Attila számára, nyugtalanságra ajzó örökös intellektuális probléma. Sem a tudatmély – az eredetet, az egzisztencia létét, a semmit lidércfényeivel kutató – nem volt költői kifejezésre váró terület. A maga derűs életszeretetében, mint a természeti népek, úgy fogadta el az életet, amilyen.

Az életet, mondom, a maga biofizikai törvényszerűségeivel, de nem társadalmi vonatkozásaival. Ami a társadalmi létet illeti, a nagy költőtárssal és baráttal rokon eszméket vallott, rokon humanizmust. „Az igazi költő a kor lelkiismerete – vallotta 1948-ban írt önéletrajzában –, s természetes, hogy csak haladó szellemű lehet.” Tudjuk, annyi sok keserű tapasztalat után, hogy önmagában véve mi az értéke (mily elenyésző) egy-egy ilyen állásfoglaló kijelentésnek. A mű és az élet egymásra ható egészén múlik itt a szavak súlya, tartalma. Ne azt mondjuk hát alátámasztásul, hogy Berda mindig is a szegények, a javakból kirekesztettek életéről írt, a karámon kívüliekről. Ez önmagában kevés. Ne azt mondjuk, hogy hazugságot és álfinomságot félreseprő iróniával fedte fel az ember biológiai egyenlőségét – minden egyenlőség-idea természetes és triviális alapját. Ez sem vezet el a lényegig. Ne azt, hogy pukkasztóan gunyoros, merész versekben harcolt az adott társadalmi hierarchiával, s tépázta meg a hatalmasok glóriáját. Ne csak azt, hogy az antihumánus ideológiák terjeszkedésének szörnyeteg-idején hogyan fordult szembe, mily indulatosan, az alantas eszmékkel és terjesztőikkel. Egyik szelete-cikkelye ez az igazságnak. Gondolkozzunk el a legkritikusabb időkben kiadott kötetei címén: Irgalmas szegénység, 1931; Indulat, 1934; Sötétség, 1939; Béke, 1940. Gondolkozzunk el a kötetek elé tett, ismétlődő megjegyzésein vagy mottóin: „Mivel a tiszta irodalmi szabadság az élő szó és betű nélküli képzeletben érvényesülhet inkább: meg kell említenem, hogy kötetem anyagának több mint egynegyed részét kénytelen voltam – mint önkéntes cenzor – kihagyni.” 1933; „Aludni jó és kőből lenni kéj, amíg tart a gyalázat és az átok” (Michelangelo), 1934; „Mit csináljak, mondd? – Ordítsak talán, hogy – kivetkeztetek már minden emberségből?” 1941; „Az nem lehet, hogy ész, erő – És oly szent akarat – Hiába sorvadozzanak – Egy átoksúly alatt” (Vörösmarty) 1943. S ha jól figyeltünk, a dátumoknál a történelem eseményeit is némileg megidézve, akkor végül gondolkozzunk el azon is, hogy a későbbiekben, a költői humánum újabb próbája idején vajon Berda neve ott szerepelt-e a fényben fürdőzők listáján, vagy maradt ő továbbra is a szegények és legszebb reménységeikben egy időre ismét megcsalatottak költője. S csak most igen, most olvassuk el újra az önéletrajzból kiragadott mondatot: egy teljes élet aranyfedezetével fog az világolni.

Ez után már elmondhatjuk Berdáról mindazt, amit róla általában el szoktak mondani. Hogy egy gyermek természeti tisztasága, egyszerűsége és sebezhetősége lakozott benne. Olyan latinosan gátlástalan életöröm, mely az étel, ital gyönyörűségeit (sőt a biológiai funkciókéit is) éppúgy megéneklésre méltónak tartotta, mint a lélek finomultabb élvezeteit, erdőjárások, gombászások, okos baráti beszélgetések pezsdítő jóízét. Egy aranyló húsleves, egy ropogós libasült, egy tinóru- vagy fülőkegomba (hogy a telt női idomok látványát meg se említsük) akkora lázba hozta, hogy e csaknem infantilis érzelmi kilendülésből remeklések születtek. Sebezhetőségéből pedig a szelíd, másnak nem ártó, de a korlátozás igáját nem tűrő individuum szabadságénekei fakadtak. Világos önismerettel vallja magáról, hogy ő: „Kakuk Marci kedélyes, imitt-amott még huncutabb hasonmása: költőként kiszakadt közönséges emberi lény.” Közönséges, de olyan értelemben is, hogy általános, egyetemes; emberi, de olyan értelemben is, hogy teljesedésre vágyó és minden embertelenség ellen felhorkanó. Figyeljük meg, milyen pontosan fogalmaz, hogyan védelmezi meg költészetét a szokványos előítéletekkel és lekicsinylésekkel szemben: „Nemcsak torkod-gyomrod s más érzékszerved – füled és szemed, sőt lelked is van hallani – és látni mindazt, mi elmúlhatatlan az – élet minden mozdulatában; hogy hűbb képet – kapjon a világ végtelen arculata emígy.” Nem kiválasztott lény, hanem olyan boldog alany ő – vallja a vers folytatásában – „ki a rábízott hivatást, melyre született lelkiismerete szerint lobogó szavakkal igyekszik megörökíteni”. Lobogó, de még inkább igaz szavakkal, ahogy egy önmagához hű, igazi költőnek kell.

Zelk Zoltán írta egyszer Berdáról – remélem, nem téved az emlékezetem –, hogy ha a magyar költészet elíziumi mezején állna egy asztal, az igaziak asztala, mely mellett sorban helyet foglalnának mind a nagyok, Balassától Adyig, Csokonaitól Kosztolányiig, Vörösmartytól Babitsig, József Attilától Füst Milánig és Kassákig (egyre több annál az asztalnál a kortárs, a személyes ismerős), akkor Berdának is volna ott elvitathatatlan helye. Én se hiszem másképp: azok ott az asztal körül, székeiket kedvesen vagy mogorván arrébb taszigálva, okvetlenül helyet szorítanának neki maguk között.

Egyik napilapunk kritikusa Szécsi Margit új kötetéről, a Szent Búborék-ról írva, elmarasztaló bírálatában még a költőnő tehetségét is megkérdőjelezte. Lehet persze egyet-mást vagy akár sok mindent is vitatni Szécsi Margit költészetéről beszélve. Ezt azonban nem. Szécsi Margit született költő. Mit értek ezen? Olyan látásmódnak van természetes birtokában, amely felismeri a jelenségvilág költői összefüggéseit. Tele van par excellence költői élményekkel. Nézzünk egy példát a kötetből, csaknem tetszőlegesen kiragadva: „Dongó zendül, elzuhan. – Percet köszörül a sáska. – Pengő sürgönydrótokon – tények patkány-vonulása.” Aki ezt a percet köszörülő sáskát meglátja, és láttatni tudja – megfelelő érzelmi-tartalmi közegbe ágyazva –, és aki a sürgönydrótokhoz a tények patkány-vonulását kapcsolja (bár képileg kicsit billegnek a dróton ezek a patkányok), az költői felismeréssel fogadja be a világot. A széthulló és önmagában értelmetlen milliárd részletet, a puszta látványt emberi jelentéssel tudja felruházni, tartalmassá tudja tenni. S mi más volna a költői tehetség magva? De elmélkedés helyett kövessük nyomon az idézet folytatását. „A szövetség kereke – kamillás füvekbe ásva. – Tömör fal a fű dagálya, – harmattól ablak-soros, – ragyog, akár a kaszárnya.” És persze idézhetnénk még rengeteget, mutatósabbakat és könnyebben felfoghatókat is, olyanokat, mint „gyíkok kettőskereszt-árnya mutat a fölkelő nyárra”, mert bennük a költői felismerés közelebb áll köznapi szemléletünkhöz. De a könnyű félrevinne, meghamisítaná az összképet, az ugyanis meglehetősen bonyolult.

Már az eddigiekből kitetszhet: Szécsi Margit költői kapcsolatteremtései mennyire merészek, mennyire egymástól távoli dolgok analógiás párhuzamosításán alapulnak. „A szövetség kereke” olvastán például ki gondol az Istennel való szövetségre, amire gyaníthatóan a költő gondolt, s ami csupán a rímkényszer miatt van beleásva és nem belerejtve a szintén kerek (ez volna az analógiás alap?) kamillavirágokba. A harmattól csillogó, felénk tornyosodó fű és kaszárnyaablak-ragyogás kapcsolata ennél valamivel közvetlenebb, kellő képzelettel már-már utánagondolható. Mégis nekünk, bocsánat a frivolitásért, a szövetség kerekén kell tovább haladnunk. Pontosabban: Szécsi Margit jelképpé nagyított kapcsolatfelismerésein. Ezeknek a felismeréseknek az alapja rendszerint egyetlen, szemlélet igazolta megfelelés. Éppúgy, mint a szimbolista költészet szimbólumainál. Szécsi Margit nyíltan vállalja törekvéseiben a szimbolistákkal való rokonságot. Azért is nyúl vissza Adyhoz, Ady jól ismert, kimunkált jelképeihez. Nemcsak a temető, a nádas, a láp tér nála vissza, az eltévedt lovas, mint gőz-lovas, hanem a félreismerhetetlen Ady-strófa lejtése is: „Csak az élt, aki szeretett. – Csak az létezett, akit láttak, – kit a Szerelem Csillaga – magáravállalt.” Igen, de Adyval ellentétben – jól tudjuk – ebben a népi szürrealizmusban a megfelelések általában távolabbról kapcsolódnak egymáshoz, mint a hagyományos szimbolizmusban. Távolabbról és kifejtetlenebbül. Költői élményre fogékonyan és gyors felismerésre készen Szécsi Margit olykor túl gyors felismerésekre jut, merész vagy éppen erőltetettnek ható felismerésekre. (Például: „Üvöltő hattyúcsorda-álmaim”, „Tisztaság fogalma, a világ véres fogsorát sikáló élő fogkefe” stb.) Mintha gazdagon áradó élményképzését nem szűrné, ellenőrizné eléggé; olykor nem hüvelyezné ki az élmény világos magvát, élmény-embriókkal is megelégedve, álélményekkel is becsapva magát. Holott, ha minden mindenre hasonlít, minden mindennek a jelképe lehet: devalválódik a költői felismerés.

Ez persze csak a módszer ad abszurdum vitt végső veszélye. Szécsi Margit megáll a meredély előtt. De azért egy-egy nagyobb, látomásos versében, különösen az etika kérdéseivel bajlódó A liliomos bolygó-ban megkísérti az élményinfláció, a jelképek szecessziós túlbonyolítása. Nem mintha nem volnának itt is egységes, szuggesztív részletek. Nem mintha a kötet másik két nagyobb vállalkozása, A Visszafelé Olvasott Könyv és a Dávid a szederfán igazságosztó világvége-látomása nem volna sikeres teljesítmény létkérdéseket bolygató költészetünkben. Úgy tűnik fel mégis, hogy Szécsi Margit egykor hetykén kibomló s ma már komorabb, tragikusabb színekkel átszőtt lírájának igazabb, hatásosabb kifejezője a dalforma. (Kezdetben is az volt, egyénisége vadóc-vonzását, báját azzal rajzolta ki.) Az az áttekinthetőbb, többnyire egy élményből fakadt, erősebben szerkesztett és mégis apollinaire-es, lebegő, sanzonszerű vers, amelyből a Szent Búborék-ban is jó néhány kitűnőt találni. Így kezdődik például az egyik: „Mint az őzbak delelőben – a kihantolt temetőben – a forró koponyapáston – szökell akár a parázson: – emlékeimen úgy járok, – sajogván hetykén ugrálok, – sütögetnek az ős-szülők, – s az eltemetett szeretők.” Olyan természetes érzékletesség csap ki, vagy még inkább süt a versből, amelyet a megcsavart jelképrendszerekkel bíbelődve szinte lehetetlen létrehozni. Lehetetlen? Íme egy példa, hogy a dalforma fegyelmében, a Kalóz-dal nyolc sorában még azt is létrehozza: „Jámbor vagyok, mert lehetek, – mert ihatok, mert ehetek, – mert baljós égi jelemet – leütöttem a porba. – Ha az a csillag megered, – újból világgá mehetek, – megveri zúgó fejemet – a fekete vitorla.”

Íme a két szélsőség: filozofikus fehér köntös vagy fekete vitorla. Lehet, nincs is közöttük ellentmondás, Szécsi Margit vagabund énekéhez ez az utóbbi talán mégis jobban illik.

Ladányi Mihály új kötetének a címe – Kitépett tollú szél – megtévesztő. Költőjének nincs köze ahhoz, amit a cím sugall. Nincs köze az új szecesszióhoz. Nincs ahhoz a képkezeléshez, élményformáláshoz, mely gyors és merész vagy erőszakolt párhuzamosításokkal teremt jelképeket: S végül nincs köze a nála jóval fiatalabbak félképeket, képjelzéseket összetorlasztó stílusához. A cím szimbólumra utaló, keresett képzavara nem illik hozzá. Ladányi tartózkodóbb náluk, a kifejtésben puritánabb és erősebben racionális. Élményei közvetlenebb élmények, sietve papírra vetett napi meditációk eredményei. Maga némileg hivalkodva mondja, bár az olvasóra ez nem tartozik, hogy kóborlásai közben írja meg őket, kiskocsmákban, vidéki állomásokon, soha dolgozószobában. Ez volna körülöttük a romantika? Vagy inkább a be nem illeszkedés, a bele nem nyugvás egyik jegye? Egy külsőség, amely azért valami mélyebbet, önmagánál fontosabbat takar.

Ladányit bizonnyal nem kell bemutatni az olvasónak. Nyolc kötetével (ez a kilencedik) az elmúlt tizenöt év alatt igazán belénk írta a karakterét. Rimbaud úgy hitte, hogy a költő – látomásaival szabállyá nőtt szabálytalanságként – a haladás megsokszorozója lesz. Ladányi a mindennapok aprópénzére igyekszik váltani Rimbaud csaknem kozmikus tőkéjét. „A kérdés, hogy a hétköznapi problémák mozdíthatatlanok-e – vallja –, ez fűti lázadásomat.” Nagyrészt csakugyan ez fűti. Mint ahogyan régebbi, még hetykébb, még inkább odamondogatós korszakában is ez fűtötte. A köz dolgai, a politikum az ő számára természetesen életérzés-kérdés. (Valamirevaló költészetben csakis az lehet.) De mert életérzés, a régi Ladányi-kép új elemmel is gyarapszik az új kötetben. Az egyik az öregedés, a másik a keserűség. Az előbbi érzelmes önsiratásával, konvenciókon alig túljutó megoldásaival lehúzza, az utóbbi őszinteségével emeli költészetét.

Ez a költészet különben prózaiságra, beszédessé váló tények csoportosítására alapozza hatását. Ennek irodalmunkban meglehetős hagyománya van, főleg Kassákban és avantgarde áramlatában. A jegyzőkönyv című vers például így kezdődik: „Ma hajnalban – fel kellett feszítenünk a nap redőnyeit, – be kellett hatolnunk november tizedikébe, – ki kellett rámolni a fiókokból – nyolc óra munkát, – nyolc óra szórakozást, – nyolc óra alvást. – (Utóbbi két fiók csaknem üres volt.)” Ez a szántszándékkal költőietlen közlésmód (fel kellett feszíteni, ki kellett rámolni) a húszas évekből visszhangzik. Ladányi jó érzékkel azt élteti, fejleszti tovább itt, azt a szókimondó nyerseséget, ami egykor Kassák proletár szemléletéből fakadt. Félig-meddig tehát a régi avantgarde hagyományból is. Költészete legjavában ennek világosak a nyomai. Még az idézett vers befejező részén is átsejlenek: „Aztán az albérletek őrszobáin, – mikor az őrmester éj – képünkbe bámul, – jegyzőkönyvbe kell mondanunk, mit NEM csináltunk aznap. – S bandábaverődött belenyugvásunkra – és gyávaságunkra ismét kiróják – a dög-magányos órák – az éjszakányi szigorított – álmatlan forgolódást.” A kép, az őrmester-éjjel, expresszív és racionálisan végigvitt. Ha keresni akarnók Ladányi népszerűségének titkát, akkor a fenti elemekben: a mindennapok elleni lázadás expresszív, világosan és könnyen követhető kifejezésében találhatjuk meg. Ezt jól csinálja, többnyire hatásosan, helyenként valódi költői szuggesztivitással. (Lásd a kötet kiemelkedő verseit: Minden reggel, Dialektika, Kívül, Meditáció, Téli vers.) Hogy milyen mélyen? Átfogóbb szemlélettel nézve mennyire meggyőzően? Erről azért beszélni lehetne. Leleplező, ellentmondásokat felmutató, aforisztikus versein érződik olykor a magára vett szerep puszta rutinmozdulata. Amellett helyzete, egyénisége billenékeny is. Világosan kitetszik ez a kötet szerelem-, magány-, öregség-verseiből – hogy csak a kérdés egyik felét bogozzuk –, melyeken ott a hangváltás: tényközlő tárgyilagosságból a költő itt-ott édes-bús táncdalba téved. Őszinteségből, szókimondásból költői konvencióknak hódoló tetszelgésbe. Maszatos álérzelmek közé. Pedig ebben a témakörben is meg tudja lelni magát: „A város felett szentháromságként lebeg – a válóperes bíró – az anyakönyvvezető – és a küretőr. – Mihez kezdjünk, szerelmem, a szerelemmel?” Ez Ladányi. Még ha egyszerűsítő szemlélete ingerel is. De hiszen éppen ezt akarja.