Egy költő önarcképe

A szenvedély évszakai Garai Gábor összegyűjtött verseit tartalmazza (Borsos Miklós szép rajzaival), csaknem hétszáz oldalon, a papírral fukaron bánó, folyamatos szedésben. Akár a klasszikus kiadványokban. Ha valaki, bár túl a negyvenen, de sejthetően még nem túl a pálya derekán, nem válogatott kötettel lép elénk, hanem egybegyűjtött mindent, amit eddig létrehozott, az vértet, pajzsot, alkalmi védelmet önként elvet magától, az bízik annyira művének egészében, hogy a pillanat ezer tényezőtől befolyásolt mértékét félrevetve valami másnak, a magyar líra nagy hagyományait szem előtt tartó, hozzájuk viszonyító mérlegelésnek vesse magát alá. A „minden munka” kendőzetlen dolog. Van, aki nyer rajta, van, aki veszít. S van olyan költő, aki meg sem engedi magának, csak halála után teszik meg vele – nem is mindig tapintatosan – a filológusok.

Előrevethetjük: Garai Gábor nyert a merész vállalkozással. Nem azért, mintha lehetne hétszáz oldalnyi remekművet vagy jó verset írni. Ezt senki sem tudta, Petőfi zsenije sem, még Arany sem. Nincs a világirodaiamnak egyetlen ilyen költője. De hétszáz oldal megmunkált, gonddal létrehozott versszöveggel, sőt sokkal kevesebbel is, árnyalt, világos, félremagyarázhatatlan arcképet lehet rajzolni. Ki lehet bújni egy maszkból, amelyet az arcunk elé tettek, vagy az eleven élet vibrálásával lehet telíteni, át lehet lelkesíteni azt a maszkot, amelyet önként magunkra illesztettünk. Az arcvonás nemcsak a véletlen műve, hanem a választásé is. „Harmincon túl – ahogy Székely Magda szép verse mondja – az arc elszabadul, a rossz, a jó kiütközik javíthatatlanul.”

Miből bújt ki Garai? Abból a képből, melyet az értesültség, a közhiedelem alkotott róla. Amit az indulása – vagy a kiugrása – rávetített. Hogy a Tűztánc-nemzedék… Mennyire műviek ezek a gyors bélyegző-fogalmak, milyen sebesen kopnak el. Anélkül, hogy a Tűztánc-cal jelzett társadalmi mondanivalók jelenlétét Garai költészetében egy pillanatig is tagadnánk (ez ostobaság volna), az összegyűjtött versek egészen másképp rajzolják ki Garainak mind a társait, mind kapcsolódását a múlthoz. A megszokott párosítások többnyire félreértések. Nincs köze például Illyéshez vagy az Illyés-iskola bármely új hullámához. Abban a légtornászrendszerben, ami a magyar líra – hogy némileg átformálva magától Garaitól vegyük a hasonlatot –, ahol mindenki kapaszkodik valakibe vagy valakikbe, és ha lett valaki, hát tart is valakit, ebben a rendszerben Garait mások tartják. És amint nyilvánvaló is, ez a függés és összefüggés korántsem formai kérdés. A használható lírai anyag észrevétele, belső feldolgozása, majd a vers megformálása, építményének egész struktúrája ezen múlik. Garai magas szinten, magába olvasztó szinten tanulékony. Kapcsolódása mégsem kétséges. Kiemelkedő versei mögött József Attila áll, jó versei mögött Babits, színvonalas, de kevésbé jó versei mögött Szabó Lőrinc.

Mindez azonban igazságtalanul félremagyarázható, ha a költők egymáshoz való viszonyát iskolásan, epigon fokon értelmezzük. Ha viszont természetesnek vesszük azt, hogy a költészet tartományának leleménnyel, kínnal vagy zsenialitással meghódított minden új földdarabja általában csak rövid ideig a felfedező-hódító magántulajdona, és hogy az új köztulajdonba vétele: maga a költői kifejezésmód fejlődése, akkor már világosabb, hogy miről beszélünk. Garai már közbirtokokat vett birtokba. Az ihletődés, az észlelt jelenséghez hozzáfűzött kontempláció, a kifejtés tempója, a kép- és hasonlatanyag alkalmazása területén leginkább a Babitsét. De úgy is mondhatnók, a Nyugat első nemzedékének nagy hódítását a maga teljességében. Egy hajlékony, tartalmas, világosságra törő, roppant verskultúrát. Ezen ír, ez önkifejezésének alaphangja. Költészete egészét forgatva, már az avatatlan szem is észlelheti azt a formai feszességet és ugyanakkor hajlékonyságot (szonettek, tercínák, hexameterek, anapesztizált formák), amellyel ír; érzékenyebb fül pedig világosan kihallja a régi szavak, ismerős mozdulatok, költői képzetek visszhangját vagy új modulációját. Mindez természetesen tudatos; és nincs is mereven körülhatárolva az időben; a Gázel a Goethe-parkban Goethe modorában szól, a Párizsi posta egyik darabja Baudelaire-t, másik Apollinaire-t eleveníti. A Tűztánc Weöres Sándor-idézettel indul, s belőle csap át T. S. Eliotba. Apollinaire, Weöres vagy Eliot nevének említése azonban ne tévesszen meg: ezek inkább a szélső határokat jelzik. Garai alapállása racionálisabb, nem üldözi a mondhatatlant vagy a látomásoknak Apollinaire-t kísértő, lebegő, új tartományait. Ihletődése, versmondanivalója foghatóbb, konkrétabb, költői eszközei körülhatároltabbak, szolidabbak. „Megcsinálja” ugyan ő is a verset, mint az igényesebb modern költők, de nem a megcsinálás közben jön rá, hogy mit csinált meg.

S hogy miből ír, milyen élményekből-észleletekből? Ihletének főbb területei világosan bemérhetők, tapinthatók. Legfőbb ihletője (versre izgatója) a pillanatnyi látvány: a jelenségvilág egyszeri, konkrét mozdulása. S közöttük is legeslegelsősorban a természeté. (Híressé vált szerelmi lírája, ami persze rokon fogantatású, csak a természetlíra után említhető.) Csaknem egymás mellől idézem a verskezdeteket: „A tárt ablakon át sötéten szobánkba hömpölyög az ég”, „Nyári viharok dúlják a mezőt”, „Hosszúszárú kukorica, de megdőltél az éjszaka”, „Az őszi nap már álmosan és imbolyogva jár”, „Gyanakvó cinke-nesz. Avartűz borveres”, „Mintha rakéták sötétvízü tóba, felhőbe fúlnak sápadt csillagok”. A kötet 57. oldalán kezdtem, és a 63-ig jutottam el, s még három újabb ilyen természeti képpel induló verskezdést idézhetnék a következő két oldalról. Persze, azért az ilyen vers egészében nem, vagy nem csupán természetlíra (József Attila Hazám című verse a tapsikoló jázminokkal indul, az Óda a nyárral és a sziklafallal). Garainál is gyakran belejátszik a személyes vagy a világszemléleti áttétel, de tagadhatatlanul tartózkodással, csaknem parnassien hűvösséggel. Szinte-szinte elmondhatná ő, is: „ezek hideg szonettek” (nemhiába ez a kedvenc formája), s csaknem azt is: „szonett, aranykulcs zárd el szívemet, erősen, hogy csak rokonom nyithassa”. (Persze itt sem szabad, ahogyan eredeti helyén sem, Babits szavait szó szerint venni.) Kétségtelen, egy sereg finom észrevételt hordozó, szépen megmunkált természeti képet kapunk – sok mindennel átszőve – ezekben a versekben – (például Őszi nap, Rózsa-tűz, Dáliák) –, s nem kétséges az sem, hogy ez a feszes természetlíra véges-végig jelentékeny az egész költői oeuvre-ben – értékszintjének egyik biztos záloga.

Hogy függ össze ezzel az ihletterülettel (és a míves, elegáns megformálással), hogyan ízesül hozzá a másik, a többet emlegetett, a társadalmi mondanivalókat hordozó? Az elkötelezetten harcos, az emberi ügyekért hevesen küzdő? Sokan hiszik, vagy hosszú ideig hitték, hogy itt valami ellentmondás van. Hogy egyfelől lefojtottság, rejtőzködés, másfelől hitvallás. Hogy egyfelől szemlélődő hajlam, másfelől cselekvő agitáció. Nem tudom. Garainál mindenesetre a két terület ízesülését valahogy így képzelem: erős, alacsony napkoronggal szemben nézi a világot, a fény minden változása megindítja; a fák, füvek, virágok vibráló tánca, a természet szépsége vitális boldogsággal tölti el – ez különben természetlírájának alapmondanivalója. Ezt a boldogságot, humanizált létörömet szeretné rávetíteni a szembesütő nap (vagy a lényéből fakadó hűvös távolságtartás) miatt már egyedileg kevésbé plasztikusan látott emberekre, emberi jelenségekre. De az emberi világ, a valóság az ő normatív rendjét, humánus eszményeit folytonosan sérti. Absztrakt hűvösség meg ugyanakkor normatív megszállottság ezért vegyül egymással lírájának ezen a területén. Ha ugyan vegyül még mindig. Mert, ha igaz is, hogy Garai költészetét egy fából faragták – nagy váltásokkal, kísérleti periódusokkal vagy látványos ugrásokkal nem találkozunk benne –, mégis: társadalmi mondanivalójú lírájának van titkos alakulása. Az elvontból, a gyakran csak képzelettel átéltből, a konkrét, a személyes felé vezet az útja. A magamagán tapasztalt és átvilágított felé. S mert a lírában mindig a személyes, az átélt válik vitathatatlanul általános érvényűvé, az ezerszer szavalt, ismert versek mellett és fölött a vállalás és választás személyes küzdelmét is kirajzoló Dávid- és Jób-példázatok – A szenvedély évszakai-nak ezek a záróakkordjai – jelzik itt a legmagasabb, legérvényesebb szintet. Garai szocialista költészetének legtartósabb eredményeit.

Hogy küzd meg az ember, a költő a magában hordozott alkattal? Ha a belső, kontemplatív világ – ez az érzékeny, hamar felizzó – amúgy is tele van közösségi gonddal, az azonosulás vágyával, minden emberi átélésének áhításával, hogyan lehet akkor még beljebb kerülni az emberi dolgokba – az összegyűjtött versek utolsó harmadának tanúsága szerint ez Garai költészetének egyik fő gondja. A másik: hogy lehet a világosságigényből semmit sem engedve a tartalmak és a kifejezés új, kimunkálatlanabb területéig is kinyújtózni, azt is birtokolva, amit József Attila után már magába zárt, meghódított a magyar költészet, s túljutni azon is. Garai Gábor gazdagon termő költészetének, mely programszerűen igényes úton jár, ez volna az elkövetkező, nagy „költő virtusa”. Arról van itt szó, amit más szavakkal, más kiindulásból magamagának így fogalmazott meg: „idegzeted rácsába zárva lappang – elméden egyszer fog csak átnyilallni – az ösztönöst, e tűnő akaratlant – próbáld a tudat csapdájába csalni”. De hiszen erre törekedett eddig is. Nincs előtte új feladat.