Sirató

Juhász Ferenc új verseskötete, A megváltó aranykard csaknem teljes egészében egy családi tragédiáról szól. Arról, hogy a költő hogyan élte át, hogyan élte túl ezt a tragédiát. A haláleset és a kiszivárgó részletek annak idején azt is megdöbbentették, aki a tragédia szereplőit személyesen nem ismerte. A megváltó aranykard most újra visszavon bennünket a történtekhez, melyeket az eltelt egy esztendő már kezdett jótékony feledésbe takarni. Közlése látszatra annyira személyes közlés, hogy talán nem is volna szabad kritikát írni róla, csak tapintatosan ismertetni. Arany János, amikor elhalt Juliska lányáról ír (Juliska emlékezete), néhány sor után megtöri a verset, s odajegyzi: „Nagyon fáj! nem megy!” Elhallgatásával hallgatást parancsolóan. Juhász Ferenc nem így tesz. Nem magánjellegű naplót vagy dokumentumot ír, hanem költészetének minden eddigi eszközét, lehetőségét felhasználva művé, életműrészletté objektivál. Tapintatunkat, magándöbbenetünket félretolva, bennünket is objektív beszédre kényszerít.

A kötet a prózavers jellegű Kései előszó-val kezdődik, amely részben bevezet a tragédiába, részben magyarázatát adja a költői termésnek. Azt, ami történt, így írja le: „Aztán hazamentem. A lépcsőház kivilágítva. Balzsam, a puli: a kertben egy rózsatőhöz kötve. A lakás fényben. Köröttem: fagyott szívek, száraz, roskadt tűzben égő szemek. S az előszoba piros szőnyegén óriás fehér vászonlepel alatt a Törékeny Kicsi Titok. A Hallgatás… S a fehér vászonlepedő alatt, a gyűretlen, ráncolatlan lepedő alatt: törékeny domborulatok. A Sejtelem. És fehér csúcsok és fehér horpadások és fehér hajtogatottság, a másra-szántság fehér vászonvonalai és vászonkockái, fehér szögletesség.” Kurta, tömör, drámai mondatok. S bennük az érzelmileg villámsújtott ember látásának eszelős pontossága: a puli a rózsatőnél, a vasalt ágynemű vászonvonalai, vászonkockái a tetemen. Holdtávolságnyira van ez a stílus attól, amellyel a következő oldalon Juhász a feltakart halottat leírja: „Úgy feküdt ott az Édes Kis Titok, mint kéken lángoló, éles, szigorú, keskeny, kicsiny Aranykard! A fej kék gyémántmarkolatával. Barna bojtja: kicsi konty. És ez az égő vékony aranykard aranyvéset kérdőjelekkel vala teleírva. Az aranyba-karcolt virág-kacskaringó aranykacs-kérdőjeleivel volt teleírva. Aranypólusok buborék – pontláncolat cérnaszál-likacsaiból pettyezett kérdőjelekkel vala teleírva! Mint a mesék Aranyvirágkard-Asszonya: kontyától talpa kagylójáig. Arany kérdőjelekkel.” Gondolatmenetemet gyengítve, kihagyással idéztem. Így is kitetszik, mi leírás-beszámolás, és mi stilizáció.

Nem mintha a korábbi idézet nem volna maga is némileg stilizált („a Törékeny Kicsi Titok”, „a Hallgatás”, „a Sejtelem”); de csak annyira az, amennyire egy romantikára hajlamos szemléletnek a valóság írói megidézésére éppen szükséges. A második idézetrészben azonban már másról van szó, teljesebb áttételességről: egy népmesei ihletésű látomás dús képzeletű feldíszítéséről, kiszínezéséről, melyben a valóságos látvány a díszítőelemek sejtelmes párhuzamosításaiban bujdokol csupán. A kimondott szó nemzi itt a további kimondott szavakat, a csírájában felbukkanó kép a továbbfejlesztett képet, annak barokkos elágazását – átlényegülését. Divatos strukturalista kifejezéssel: egy szöveg (texte) keletkezik itt, amely öntörvényű, autonóm. (Nem igényli, nem úgy igényli a valóságos élményhez való visszacsatolást, mint amihez szokva vagyunk.)

A hitelesség kedvéért tekintsünk bele még mélyebben a szöveg keletkezésébe. Napjainkban nem idegen a műkritikától a statisztika. Az utóbbi idézet környéke (7. oldal) – a kardhasonlat mellett – két szó igézetéből foganhatott. Az aranyéból és a kékéből. Az előbbi 15-ször, az utóbbi (különböző összetételekben) 11-szer ismétlődik ezen az oldalon. De ez a szöveg csak bevezető, ha tetszik, próza. Nézzünk most egy jellemző versstruktúrát. Az Anna, aki szívemre-fonódva búcsúzott című versét. Így kezdődik: „Anna, Anna, Anna, Anna! – Szegénység Szép Riadalma. – Szőrös alumínium-sas, – kiszőrösödött bádog-arc.” A szőrös bádog – ez az okkal visszataszító kép, mellyel Juhász a vers tárgyának-hősének betegségét kívánja ábrázolni, különböző változatokban (vagy akár változatlanul) 71-szer tér vissza a 230 soros versben. (Csak néhányat a változatokból: „szőrös fémrács, aki voltál”, „szőrös szögletesség-csillag – alumínium szörny-alak”, „kiszőrösödött fém-asszony”, „alumínium fehér nő”, „a halál fém-szöglet-szobra –, szőrös pléhszobor” stb.) De hát csaknem fölösleges az idézgető bizonyítás, a statisztikacsinálás, mert aki elolvassa például a Fény-hitem kő-kérdőjele című vers első nyolc sorát (csak négyet fogok idézni), az nyomban rátapinthat a szöveg keletkezésének titkára: „Kőkérdőjel a szívem, – kő-csikóhal fényhitem, – kőpáfrány-fül-tollakkal, – kő-toll uszony-szárnyakkal.” A fogantató és a versen végigvonuló szó: a kő itt a szöveg alfája és ómegája. Máshelyt, más versben, persze változnak a versfogantató, verstovábbvivő képzetek-fogalmak, de állandó visszatérésük-ismétlődésük következtében mégis szinte az egész kötetre nézve meghatározhatók. (Arany, gyémánt, ős, tűz, kő, vér, kés, minden, csillag, csődör, kanca, pikkely, pont, szőr, zsák, rózsa, mosoly stb. és összes elképzelhető vagy éppen meghökkentő kombinációjuk.)

Mi következik ebből? Nem az, ami nyomban elénk tolul, hogy Juhász Ferencben a vers verbális fogantatású, mert ez nem is teljesen igaz, és nem is magyarázná bőven bomló látomásait (bár azoknak is van verbális eredetük). Inkább az következik, hogy Juhász jellegzetesen díszítő költőtípus. Méghozzá egy-egy korszakában adott nyelvi díszítőelemekkel, díszítő módszerekkel dolgozó. Az élményt nem egyszer írja meg, megszerkesztve, maximálisra fokozva a kifejezés erejét, hanem, mint a siratóasszonyok, kikiáltja előbb, majd modulációit énekli el, módosít rajta itt, módosít rajta ott, ahogy a pillanatnyi ihlet, a szavak és képek benne kialakult vonzása (az Adyra utaló Juhász Ferences nagybetűs szókapcsolás) hajtja, löki előre. Teljességgel idegen tőle az a költői eszmény, mely szerint három sor is lehet monumentális, a tömörség és a szerkesztettség eredményeként. Igaz, a monumentalitást ő is célba veszi, de más, inkább a méretekre törő eszközökkel. Mivel élményei majdnem mindig halmazélmények, szoros kötöttségben legfőbb eszközével, a halmozással, versei szalagdíszes ékítmények, ismétlődő, alig változó motívumok láncolatai. Új kötete mintha az ősi, mezopotámiai domborműveket idézné, az egymás nyomába lépő figurák vonulását. Előbb láttatja az ornamentikát, a fogyhatatlan, a túlhajtott dekorációt – s később tűnik ki a lényeg: a dekorációba takart borzalom.