Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér

Hiába, nehéz leszokni arról, hogy a költőt ne a romantika szemüvegén át nézzük. „A sátán kacaja és az arkangyal röpte” – olvastam sok-sok évvel ezelőtt Babits fejezetcímét Az európai irodalom történeté-ben, amikor még a nevükön túl alig tudtam többet Byronról és Shelleyről. S nem feledtem máig, pedig már Babits csaknem idézőjelben írta fel a címet, jellemző cirádaként. Mit tegyünk, hogyan szokjunk le a romantikáról, ha a költő figurája még napjainkban is romantikus, sőt romantikusan romantikus? Ha bőséges legenda övezi, olyan vagabund-villonos, mint például Kormos Istvánét? Ha történetek sora kering arról, hogy csikóugrándozását sosem lehetett hámba törni; hogy az élet szolidabb kereteiből hányszor és mily csokonais vagy Kakuk Marci-s kópésággal vágta ki magát; hogy a nők nevét –, hiszen ez is idetartozik – színes léggömbként gyors egymásutánban vagy csoportosan eregetik fel versei, s olyan ő e léggömbcsokorral, mint egy felragadott, égbe tartó fiúalak. Valaki, aki játszik, s akivel – nem tudni, ki vagy kik – játszanak.

Pedig Kormos Istvánnak semmi szüksége rá, hogy inkább figyeljünk eleven figurájára, és kevésbé a verseire, Lírája – sokan tudják már – nagyon is megéri a bennfenteskedésnél sokkal mélyebb odahajlást. Ez a líra úgy villonos, ahogy az Apollinaire-é. Úgy apollinaire-es, hogy az igazán Kormos István magyar szabadalma, legföljebb némi Balassi, József Attila és Jékely van elkeverve benne (távolabbról Krúdy, Tersánszky, Gelléri) hazai ízelítőül. Tündéries játékosság a felszíne; és az „új inget gondolok reád”-mozdulat fedi a keservesebb mélyét. Ha Kormos elmondja – mert kénytelen elmondani –, hogy se háza, se széke, se asztala, s fekszik könyéken a puszta földön, akkor a villonos–József Attilá-s hetykeség így felel rá: „de semmi vész gyerekeim – sajnálnotok fölösleges – világokat varázsolok – amikor akarom”. És varázsol is szüntelenül. Csakhogy az ember varázsolni is csak abból tud, amije van. A képzelet is a valóság természetes leánya. Kormos varázslatainak fő eleme a zsellérgyerekként végigélt gyerekkor. Éles-fájdalmas, determináló élményhalmaz; kiírni fél élet sem elegendő. A versek kaleidoszkópjában persze ott van a másik elem is, a költő mai élete, nem-kipolcolt műveltséganyaga, úti élményei, egyszerre magabízó és kesernyés életérzése. S ahogy a kaleidoszkóp versről versre mozdul egyet, könnyű felismerni, hogy a varázslás módja: szürrealista.

Mit jelent ez? Nem többet: merész költői áttételességet, nem kerülőt, hanem éppen átvágást a költői lényegig. Ugye ismerik Čapek feledhetetlen védőiratát a szürrealista költészetről? Čapek történetében a költő egyetlen szemtanúja egy cserbenhagyásos gázolásnak. A nyomozó az autó rendszámát kérdezi tőle. – Fogalmam sincs róla, kicsit ittas voltam – feleli a költő –, de írtam egy verset azon nyomban az eset után. – A detektív elolvassa a szürrealista verset, nézi-nézi, és nem érti. – Hogy kerül ide. Szingapúr, Malájföld? – Mert az autó barna volt. – Ahá! És ez: „hattyúnyak, kebel, dob és cintányér”? – Várjon csak – mondja a költő –, kellett ott valaminek lennie, ami ilyesmire emlékeztetett. Gondoljon az alakzatokra: a hattyúnyak a kettes, a kebel a hármas, a dob és cintányér az ötös. 235 lehetett annak az autónak a rendszáma.

Čapek tréfája: alapvicc. Evidens igazságot fejez ki. Kormos szürrealizmusára pontosan illőt. A kifejezett belső világ és a látható külső törvényszerű kapcsoltságáról. A versek hiteléről. Fontosabb dologról van szó, mint látszatra hinni lehet. Napjaink költészetében divat (újra divat) a szürrealizmus. Kivált a népi szürrealizmus, melyet számon tartott mesterei előtt éppen Kormos István kezdeményezett újra a Magyarok-ban és az Újhold-ban, Dülöngélünk című korai kötetében. Szürrealizmusa azonban – hogy kitartsunk a szó mellett, bár más kifejezést is segítségül hívhatnánk – korántsem az esetleges szinonimája. Kormos játékos áttételessége, bármire merészkedik is (mondjuk például a kódexíró Sövényházi Mártával való szerelmeskedésre), világos és megfejthető. Pedig meghökkentő, friss szemlélet dolgozik benne, friss, remek magyar nyelven. Azt mondja például: tengerek szaharáiban kétpúpú hajók, ötforintos pelyhekkel jön a hó, köd medvéskedik, madár-Niagara zúdul, vagy egy kis látomás az időmúlásról: velocipéd gurul, kerék a hold, a nap. S mindezt énekelve, könnyedén, a keserűt is édes sanzonversben mondva, hogy a behízelgő verszene – éppúgy, mint mesterénél, Apollinaire-nél – egybetartja a merész képzetkapcsolások miatt széthúzó verselemeket. Üde, természetességével elbájoló, mindjárt, egy csapásra megnyerő, modernül romantikus költészet keletkezik így. Igazi költészet. Az olvasó igazi gyönyörűségére.

Más kérdés, hogy a magatartásban is, a sanzonhangban is, nincs-e az elkerülhetőnél egy csipetnyivel több irodalmi emlék? Nincs-e nyersebb, ősibb költőmozdulatok domesztikált reflexe? Az új kötet (N. N. bolyongásai) után a teljesítmény, mondhatnám, példaszerű értékeiről tudósítva, teszem fel ezeket a kérdéseket. Annál is inkább, mert a kötet újsága éppen az, hogy maga a költő is már-már szembenéz velük. Mintha ott állna, azon a ponton, hogy a továbbiakban nem N. N. bolyongásait írja, hanem N. N. visszaérkezését bolyongásaiból. Ismét feltűnik a kötetben a gyerekkor, de fényévnyi távolságból előbukkanva, tragikusabb, sötétebb horizonttal. Fel-feltűnnek ismét a lányok léggömbnevei, de egyre borúsabb, kételkedőbb ég röpteti őket. S ahogy a szép kötet belső életrajzában előrehaladunk, el is tűnnek végleg. Egyetlen valódi érzelem foglalja el a helyüket, a múltakat hökkenten számba vevő. Nem a költő játszik már az élettel, hanem ő mered arra, aki vele játszik. Időre, sorsra, elmúlásra.

Ez a született kamaszköltő így ajándékozza meg olvasóit a legmélyebb pillanatokkal.