Rába, Tandori

Rába György azok közé a költők közé tartozik, akik a negyvenes években indultak, jobbára a felszabadulás után, és akiknek fiatalkori, formáló, sőt determináló tapasztalata volt a háború. Idegekben hordott, nem csillapodó, az erkölcs és a lét végső kérdéseiig ajzó tapasztalata. Ez a szembekerülés, sőt félrepillantás nélküli szembenézés a legnehezebbel, melyre legszebb korukban, még a biológiai optimizmus teljében kényszerültek, természetesen nemcsak létérzetüket formálta, hanem – hiszen a dolgok összefüggnek – költői céljaikat, költészetük mineműségét is meghatározta. Ha valakinek alaptapasztalata, hogy a létezés dráma, melyet félelmes előrejelzések között hol lassabb, hol nekiiramodó tempóban játszat el vele az idő, a sors, akkor számára a vers: híradás a közérzetről – dráma közben, egy-egy felismerés villámfényében. Rába György egy helyütt így fogalmazza ezt meg: „A vers tanúságtétel – az emberről, drámájáról és színpadáról: az életről. A történések homokja alól ki kell bukkannia az igazság, a törvények kő-arcának; az anekdota, az impresszió önmagában érdektelen és esetleges: magánügy.” Ez azonban – ha kicsit belegondolunk – nem annyira általános érvényű meghatározás, mint amennyire formája szerint gondolnánk, hanem személyes ars poetica. Figyeljük csak: „a törvények kő-arca”; „az anekdota, az impresszió…: magánügy”. Vajon nincs-e rímelés itt a József Attila-i „csak a törvény a tiszta beszéd”-del? De kövessük még egy darabig nyomon ezt a tudós mezbe bújtatott vallomást: „Ugyanakkor a líra, az »alanyi« költészet azzal érdemli meg nevét, hogy indulatot közvetít, egyszeri megnyilatkozás is. De a költő csak néhány verssor erejéig állítja meg a napot, hogy küzdelmére világítson. Beszéde ezért ünnep: a lényeglátás és a szavak ünnepe. Nyelvéből el kell hagynia a szónokias, a magyarázó, sőt igen gyakran még a társalgó összetevőket is, hogy a nagy összefüggések mellett a még kendőzetlen indulatokat is megragadhassa. A sallangjaitól megfosztott vers így akár »kiáltás«, háborgó belső világ hű kifejezése is lehet.”

Így Rába. Összegezzük csak: „nagy összefüggések”; „háborgó belső világ”; „sallangjaitól megfosztott vers”. Ez megint mond valami lényegeset Rába költészetéről, de még mindig elég messze van tőle. Próbáljunk tovább közelíteni, küzdve-kínlódva a fogalmi nyelv eleve adott tehetetlenségével meg azzal a zavaró érzéssel, amely a kritikust elfogja, ha az irodalomtudományt már-már az esszé művészi rangján gyakorló Rábával akar konkurálni. De hát ő maga, az ő szövege kényszerít a feladatra.

Méghozzá eltávolodva közelítsünk. Azok a költők, akikkel Rábának rokon az élményvilága, rokon a hangja, nála (talán igaztalanul) inkább elismert, jelentős vagy nagy költők. Az erkölcsi, filozófiai reagálásra kényszerítő alapélmény – és persze a saját vonzódásuk – olyan ősökhöz közelítette őket, akik a magyar líra mai forgatagában kevésbé elevenek, vagy csak látszatra, optikai csalafintasággal elevenek. Vörösmartyból a romboló tapasztalatok után ezt emelték ki maguknak: „És mégis, mégis fáradozni kell”, és a folytatást, úgy, mint a nagy előd, az általános emberi szem előtt tartásával együtt vallották: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.” Babitsból a költői tartás rezüméjét merítették, sok minden mellett, mondjuk, ezt: „Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha – virág volnál a saját sírodon.” És József Attilától? József Attila a legközvetlenebb elődük. Tőle való a fentebb már körvonalazott alaptétel: a vers nem valami megcsinált, tetszetős holmi: egy hatásos benyomás, egy tanulsággal járó történet: a vers a közérzeti állapot összegezése egy adott pillanatban; egy-egy költészet egésze pedig magának a léttel küszködő embernek a drámája. Ezért lehet egy költői életmű katartikus hatású.

De József Attila nemcsak a kifejezendő, hanem a kifejezés területén is útjelzőjük volt. Nem úgy persze, hogy kimunkált eszközeit, védjegyzett motívumait hasznosították, alkalmazták volna. – erre líránkban rengeteg példa van, de ez epigon szintű követés, nem érdemes rá szót vesztegetni. Ők a módszerét fejlesztették tovább, mely a fellazított vers, elsősorban az avantgarde által felszínre hozható tartalmakat hagyományos formában, már-már klasszicista igénnyel tárta az olvasó elé. (Gondoljunk a formahű Nyugat-versben őelőtte elképzelhetetlen, polgárjogot nem nyert merész képzetkapcsolásaira, párhuzamaira, vágásaira, továbbfejlesztett, látomássá növelt képeire, melyekben a látszólagos klasszicitás mögött a felszabadult analógiás költői gondolkodás roppant érzékletessége dolgozik.)

Rába és költőtársai – hogy végre mégiscsak visszaérkezzünk hozzá – ezt a módszert hasznosították, és fejlesztették tovább. Előreléptek, két irányban is: egyrészt úgy – s ez különösen Rábára jellemző –, hogy az analógiák sűrítésével, egymás lábába kapó alkalmazásával még töményebbé tették a vers szövegét, még több költői információt préseltek bele. (Gyakran a felfejtés igényét, magyarázatvágyat ültetve el az olvasóban.) Az új kötetből, a Lobbanások-ból íme egy kiragadott példa: „A lenti léthez tartozom – a látvány-alji éjszakához – már tapintható vas-sötéthez – nem üti át – a pillantások sorozat-lövése.” Csupa tartalmas és szuggesztív analógiás tömörítés: egymással is összekapcsolódnak, s belepréselik a sorokba azt a költői közlést, melynek kifejtése hosszas és dadogó prózai mondatokban lehetséges csak. De tovább idézem a verset, hadd lássa az olvasó a maga szélsőségében ezt a nehezen, de mégis felfejthető, gazdag tömörséget: „S a várva várt nap – a másnap – megismerése ingoványnak – cserépedény dicsőségére jutva.” Persze a tömörítésnek ez az analógiás kapcsolás csak egyik eszköze; éppúgy szolgálja ezt a dolgok indokolás nélküli, de drámát szuggeráló egymás mellé állítása: „Egy percnyi föld – élükre állított percek – az ég magas – egyszeriek a csontok” – vagy a fölösleges szavak, az olvasó tudatában amúgy is felsejlő ige egyszerű elhagyása: „Bár lehetne – egy tekintetbe – a nap teljes ívét – a fénykeltét a fénylementét – s a repesést a delelőt.”

Ki ne látná, hogy a vers szövege így nemcsak tartalmasabb, hanem feszültebb, szenvedélyesebb is, a közlés irama sebesebb. De éppen mert „a háborgó belső világ” „kiáltás”-igényű közléseiről van szó, valamivel hűteni kell, általános érvényűvé kell tenni ezt az alanyi felfokozottságot. S itt érkeztünk el a József Attilától való különbözés, az előrelépés második mozzanatához. József Attilánál az „én” még mindig és mindenkor azonos József Attilával, a költővel. De a modern költészetben ez koránt sincs mindig így. Már Füst Milánnál sem közvetlen az azonosság a vers alanya, egyes szám első személye és a költő között. Ő a maga szecessziós koturnusán többnyire idegen személyek álarca mögül beszélt. (És Weöres is, hányszor, de hányszor!) Rábánál és társainál azonban nem erről van szó. Ők nem más személyből beszélnek, hanem a tapasztalatok, a megismert törvények és szenvedélyek tárgyiasításával, a világ dolgaira való kivetítésével: az énből általános alanyt csinálnak. Bármennyire személyes is a tapasztalás, amelyről hírt kapunk, maga a tapasztalat általános érvényű. Persze a líra dialektikája révén így van ez minden valamirevaló költőnél; a személyes egyetemessé lényegül át. De ők, hogy a személyes véletlenül se maradjon magánügy, az én versbeli pozícióján; funkcióján változtattak; tartózkodással, eltávolítással lefaragták róla az esetlegest, mindazt, ami old, félrevisz, fecsegésre késztet.

Csaknem képtelenség ezt a fontos jelenséget ilyen kis helyen bemutatni az olvasóknak. Mégis egyetlen példán megpróbálom érzékeltetni. Előrebocsátom: az egész gazdag kötetben – ha jól nézem – mindössze egyszer fordul elő az a szó, hogy én. S akkor is kiemelve, sorvégen, hogy a másokkal való ellentétet, a vers kompozíciós fordulóját hangsúlyozza. De idézzük ide a kötet egyik legszubjektívabb versének teljes nyolc sorát, a pályáról, a költői útról tett vallomást: „Egy szűk mezsgyén haladtam az egyetlen – ige felé elnémulóban – Ha megláttad foltot a szemhatáron – süllyedni emelkedni testemet – az út írt engem nem mehettem – másfelé s most az a mezsgye vagyok – már soha semmi több – és soha kevesebb.” (Visszanézve) Ugye világos? Nem másról, egy törvény kő-arcáról van itt szó.

Rába György azt mondja itt: „nem mehettem másfelé”. Azt a közérzeti drámát kellett apránként, versről versre megformálnia, amelyet átélt, s melyet új kötete a magas költészet színvonalán összegez. Erről a költészetről könnyű megállapítani, hogy túlnyomóan belső dráma, s hogy tematikailag visszafogottabb, társadalmi mondanivalójában szűkszavúbb, áttételesebb, mint a nagy előd és példakép. Ez természetesen alkat kérdése is. Meg szerencsétlen múltbeli körülmények következménye is, amelyek Rábának és vele rokon társainak teremtőerejét, nagyszabású humanizmusát oly könnyelműen félrevetették. Rákos Sándornak – egy a társak közül – van egy magára és költőbarátaira utaló, megdöbbentő nagy verse Ras Shamra torzóiról, akik félig élnek csak, sem meghalni, sem megelevenedni nem tudnak. Vajon az analógiás tömörítésre felhozott példa („a lenti léthez tartozom, a látvány-alji éjszakához”) tartalmában, közérzeti híradásában – s éppen benne rejlik a Lobbanások egyik alapmondanivalója – nem rímel-e, nem egyezik-e Ras Shamra torzóinak létérzetével? Igen, de a Ras Shamra-versben megidézett költők régen megelevenedtek már: helyük van legjobb költőink között. Nélkülözhetjük-e sorukban Rába Györgyöt?

Tandori Dezső különleges tehetség. Őt igazán arra találták ki, hogy verset csak hivatali kötelességből olvasó szakférfiak kétségbeessenek miatta. Hogy megint világgá kiálthassák – a verset nem szeretők ismert közhelyeit csokorba gyűjtve –: érthetetlenek ezek a mai költők. Pedig az, amit Tandori csinál, világos, mint a nap. Végiggondol valamit; amit nem szoktunk végiggondolni, és az ad abszurdum végeredményt szántszándékkal bosszantó módon írja meg. Nem is annyira versei az érdekesek, a trükkjei, sziporkái, leleményei, hanem az, amit velük eltakar: a versek mögötti kontemplációi.

Új verseskötete, az Egy talált tárgy megtisztítása, mely, vigyázzunk, pusztán 1969-ben és 70-ben írt verseit tartalmazza, címében egy József Attila-versre utal. „Mint talált tárgyat visszaadja”, mármint az életet, mit, ugye, emlékszünk a megelőző sorokra, a halálra kap az ember ráadásul. A kötet címe szerint tehát Tandori Dezső, mint talált tárgyat, az életet tisztítja meg. Ez a cím azonban nem pontos; csak a kötet második, kisebb felére érvényes. Az első rész, a nagyobb, éppen ellenkezőleg, a tárgy elvesztésének folyamatáról számol be.

De ne beszéljünk rébuszokban. Tandori számára az egyéni lét, és általában a létezés abszurd dolog, filozófiai nonszensz. (Vagy, mint látni fogjuk, az volt legalábbis.) Éspedig nem filozófiai meggondolások, a logika spekulatív tornája alapján, hanem érzékelését, tudatát átható alapvető létélményként. (Ezért írhatta meg versben.) Első kötetében, amelyben több érzékletes vers volt, mint az újban, azt írta meg: bizonytalan, hogy ő, a költő, a beszélő én, egyáltalán van-e. Új kötetének első (nagyobb) felében arról van szó: nemcsak az én bizonytalan, maga a világ realitása is kétséges. Ne nagyképűsködjünk itt most azzal, hogy különböző filozófiai kategóriákba osztályozzuk ezt az „álláspontot”. Tandorinak ugyanis ez nem álláspontja, hanem költői tapasztalata. S az más. Másként is foglalkoztatja „mindaz a kétkedés – ahogy írja is –, amelyhez nyilvánvalóan jogom van, amennyiben hordozom”. S ő hordozza, de még mennyire! Ha a beszélő én, a költészetet létrehozó alany bizonytalan, továbbá kétséges maga a világ, a lét, akkor a legkétségesebb, a legbizonytalanabb a kettő kapcsolatát kifejező beszéd: a költészet. A kételkedés paradox módon a költészettel szemben a leghevesebb ebben a költészetben.

Az olvasó hiába szokhatott hozzá immár száz esztendeje, ma is nehezményezi, ha a költő nyilvánosan felülvizsgálja az eszközeit. (Hogy a csodában csinálhatná másként?) Egy híd teherpróbája kötelező; a verskonstrukció, a szavak hitelének próbája szentségtörés. Mi, nyájas olvasók csak azt kedveljük, ha egy-egy versváltozat révén (például nagyok kéziratjavításai) vagy egy már eleve megcsinált, művé tett versmagyarázat kulcslyukán át bepillanthatunk a műhelybe. De hogy valaki magát a szétdúlt, elkínzott, problematikussá lett műhelyt sarkig kitárja? Vers-drótvázak között mutogassa a formába öltöztetés bizonytalanná vált vagy fölösleges művészi mechanizmusát? Tandori pedig ezt teszi, s borzongásunkat hellyel-közzel még ki is gúnyolja.

Nézzünk egy példát arra, hogy kell-e a vázra szó. Ennyi a Horror című verse: „akkor inkább – el – gat-getek – Rémületemben”. (Az igét nem, csak a gyakorító képzőjét jelzi.) Vagy egy másik; a Kant-emlékzaj című: – „A fűnyírógép – odakint – villanyborotvám – odabent.” Ha az olvasó megérti a csillagos égre és az erkölcsi törvényre való utalást, akkor akár meg is pukkadhat – ha humortalan – ennyi blaszfémikus elhallgatáson. A tréfa Kantról különben számomra a szó hatalmát tárja fel, egy mondatforma megidéző erejét – úgy érzem, a költő szándékával ellentétesen. Mert Tandori a szó lejáratására tör; trükkök, mutatós és kevésbé mutatós ötletek sorozatán át sugallja: az irodalom az évszázados gyakorlat, az olvasói berögződések miatt tele van az elhitetés fondorlatával, a meghamisítás természetesnek vett, soha meg nem kérdőjelezett hazugságaival. (S ebben igaza is van.) E téren nemcsak addig jut el, mint az idézett példában, hogy csak jelzi az igealakot, hanem verseket, versvázakat is létrehoz, melyek teljes egészükben tetszőlegesen kitölthető nyelvtani meghatározásokból állnak. Sőt addig is eljut – és talán a vers lényegét illetőleg gondolatilag itt a legmélyebb –, hogy nemcsak félig kiírt vagy csak formálisan jelzett szavakkal, de szavak nélkül is lehet verset csinálni, ha az ember a verscímmel megad az olvasó számára egy kontemplatív beleélésre, gondolkozásra késztető pozíciót. (A címben azért kénytelen ő is a szavakhoz folyamodni.) Mindezzel az írói műhelynek napjainkban eléggé adott, részben valóságos, részben divatosan kilovagolt, eltúlzott kétségeit akarja dokumentálni. Az ötletek bőbeszédűségével azt veri a fejünkbe: a kimondott szó nem azonos a jelölt jelenséggel, a költő szava az olvasóban felkeltett képzettel, s így a leírt jelenség a leírással, az ábrázolt a megtörténttel. Egyáltalán semmi semmivel.

És máris itt áll előttünk napjaink egyik jellegzetes paradoxona. Mert ha a jelzés, a jelekkel való közlés reménytelen, minek akkor írni? Micsoda akkor a művészet? Tandori a kötet harmadik harmadában, ahol mint talált tárgyat, visszakapja az életet – bár szerintem elég szűkös és mesterségesen érdektelenített részét csupán –, már-már visszakapja a művészetet is – még elég sok, maradék kételkedéssel. Figyeljük csak: „hiszen a dolgok állásáról – személyemen kívül nem sok elképzelésem – lehet, nem tudom kimondva mi, hol, mit jelent – Később, igen. – Később többnyire megkapjuk a választ. – Arra például: mit is írtunk. – Legalább nagyon is gyakran történik így. – Addig: nos, addig terjed a kutyakötelesség.”

És erre csak rá lehet bólintani – mármint csupán a végére, és azt is némileg megváltoztatva –, hogy igen, marad a kutyakötelesség. A „csak azért is megpróbálom”. Tandorinak szerencséje volt: olyan szellemi példaképei és tanítómesterei voltak (előbb Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, később Vas István), akik éppen ellenkezőleg, lábukat megvetve, a szó hiteléért, pontosságáért, félremagyarázhatatlanságáért tettek nagy erőfeszítéseket. És olyan, nála tehetségben nem alábbvaló közvetlen nemzedéktársai, Tóth Judit, Székely Magda vagy Petri György, akik a maguk felelősebb és szolidabb módján, de áthidalták azt a szakadékot, amelybe Tandori beleereszkedett. Rendben van, Tandori most kikapaszkodóban, trükkösen, heccesen, szellemesen döbbentse csak rá a kételyekre a szóbűvöletben élő gyanútlan olvasót. Ez csak művelődésünk javát szolgálja. Azt azonban már kevésbé érteni, hogy olykor miért untatja, fárasztja tréfái, sziporkái monoton ismétlésével? És még a kötet utolsó harmadában is, sőt ott leginkább. Miért van úgy eltelve egy-egy ötletétől, fintorától, mintha tükör előtt csinálná? A lényeg másutt van, nem ezekben. Nem a felfedezett modorban. Harminchét éves, és kitűnő tehetségű költő. A talált tárgyat visszakapva, ha tetszik, ha nem, marad ugyanis a kutyakötelesség.