Egy közérzet alapelemei

Abban a bizonytalan kutatgatásban, amelyben arra szeretnénk feleletet kapni, hogy milyen élmények és tapasztalatok formálták Pilinszky János magánszemélyt Pilinszky János költővé, korunk emberi szenvedésének messze hangzó megszólaltatójává, rendszerint hivatkozni szoktunk a háborúra, a haláltáborok történelmi botrányára, valamint arra is, hogy az emberi egzisztenciának kiszolgáltatott, fenyegetett állapota nem zárult le számára 1945-tel. Ha a létérzetét a 44-es és 45-ös németországi tapasztalatok megsértették, természetes életkapcsolatát kérdésessé tették, akkor az 50-es évek hazai tapasztalatsora – költői elhallgattatásának ideje – csak rögzítette, ha el sem mélyítette, a kialakult állapotot. Minderre természetesen az egykor csupán asztalfiókba rejthető, ma nemzeti-nemzetközi közkincset jelentő verseiből következtethetünk. Hiszen a történelem vonulásában mindenféle történik, jó is, iszonyatos is, de hogy mit fog fel belőle az egyes ember, a költő, mi hasít bele, mi válik benne kiheverhetetlen, determináló élménygóccá, azt egyedül a szubjektív híradásból, a lírai közlésekből olvashatjuk ki.

Nincsen okom, és a legkevésbé sincs szándékomban megkérdőjelezni azt, ami e téren Pilinszky Jánosról kialakult, amit másokkal egybehangzóan magam is mondtam. Csupán tudva azt, hogy bizonyos igazságok, ha a költőkről kimondatnak, olyan általánosságokká lesznek, amelyek előre és hátra vetülve akadályozhatják a tények árnyaltabb számbavételét, megpróbálok kiegészítéseket tenni. Próbálkozásom gondolatmenete csupán egyetlen szempontból közelíti meg Pilinszkyt, és kísérletet sem tesz költői értékeinek vagy módszerének feltérképezésére. Költői világának kiformálódásához ad csupán további adalékot; a versek alapján természetesen, hiszen pillanatnyilag az az egyedüli fogódzónk.

Vannak emberek, akiket vezessenek bár végig a pokol bugyrain, akkor sem veszik észre a szenvedést. Ez a többség, gyakran még a költők között is. A megsebzetteket többnyire csak akkor fogadjuk testvéreinkké, ha már a mi húsunkba is beleszaladt a tüske. Tudott dolgok ezek az emberi természet részleges vakságáról vagy süketségéről. Nem többet, annyit szeretnék itt állítani, hogy Pilinszky már a történelmi tapasztalat, a KZ-élmény előtt is, mely döbbenetes tiltakozó verseit kiváltotta, a szenvedésre eleve nyitott volt. Másoknál nyitottabb. Hogy ez mennyire fakadt az alkatából, és hogy ezt a fiatalon megnyilatkozott adottságot hogyan erősítette fel élete, a háború egyre súlyosabb atmoszférája, majd egy konfliktusos, világból kifordító szenvedély, bőven fog még erről beszélhetni az irodalomtörténet; nem célom a jövendő tudósoknak elébe vágni. A verseinél maradva: minden gyűjteményes kötete élén (és persze az első könyvszerű publikációja: a Trapéz és korlát élén is) egy invokáció áll az éjszakához, a Te győzz le című vers. Bizonyíthatóan 45 előtti. „A foszladó világ felett” / „szelíd örök vigaszt” jelentő éjszakáról azt mondja itt Pilinszky: „belőled jöttem és / belőled / vagyok”, s így folytatja: „legyőzhetetlen kényszerek – vezetnek vissza hozzád… fogadd be tékozló fiad, – komor, sötét mennyország”. Ugorjunk egy nagyot az időben, s idézzük fel a későbbi Pilinszky-végítélet képzetét. „Az a nap, az az óra mezítelenségünk felmagasztalása lesz” – írta sok-sok év múlva. Vagyis vigasznyújtó lesz, mint itt a komor, sötét mennyország. Mire vagy mi miatt ad vigaszt? A későbbi válaszokat könnyű volna megidézni, de a válaszok kulcsszavai már itt, a pálya legelején is fel-felbukkannak. „Fogad között fakó panasz, – magányosság vacog” – intonálja a Gyász című vers 1943-ban, s így folytatja: „a homlokod mögött – csak pőre sikoltás maradt – vigasznak semmi több”. A Téli ég alatt (ugyancsak 1943) című vers így vall: „Az irgalmatlan ég alatt – hanyattdőlök a falnak. – A szomorúság tétován – kicsordul árva számon. – Mivé is lett az anyatej? – Beszennyezem kabátom.” A vers végül így összegezi a közérzetet:

Ezt a közérzetet nemcsak színezi, de mélyen formálja is a rátörő élettényekkel vívott heves etikai küzdelem, az erkölcsi határhelyzetekbe sodró konfliktusok sora. Ez érzékelhető tény. A Pilinszky-versek ugyanis, ha nem is tárnak fel életeseményeket, valójában közérzettörténetet rögzítenek, összekapcsoltságuk, egymást magyarázó mivoltuk a szokásosnál szorosabb. Az olvasó az egymásra sorjázó versekből magától is kiolvashatja a kétségbeesést előidéző helyzetet, a világgal való meghasonlás korai tényezőit. Sőt, ha figyel, még a későbbi közérzet-kifejezés egy-egy motívumát is fellelheti. A fegyencképzetet (Trapéz és korlát, Mert áztatok és fáztatok), a hóhér-vesztőhely képzetet (Tanúk nélkül), bár az utóbbi két vers már 46 körüli. S ahogy a versekben, már a 46 utániakban előre halad, meglelheti a gyötrő léttapasztalatok lebírását is. A megszabadulást tőlük. Igen, de milyen áron? A meghasonlás elfogadása árán. A különállásba való belenyugvással, a „tékozló remény” elbocsátásával, azzal a felismeréssel, amely most már hol előtérben álló, hol háttérből ható evidenciaként az egész életúton végigkíséri: „E világ nem az én világom.” (Kihűlt világ.)

Ez a tragikus következtetés (rögzült közérzeti állapot) azonban már a háború utáni. Nem alapulhat egyetlen tapasztalaton. Nem lehet egyetlen lélektani késztetés szülötte. Hiszen a KZ-láger látványa önburjánzó látomásként már benne élt Pilinszkyben. A Harbach 1944 című vers korábbi. Legalább kétfelőli, ha nem háromfelőli a késztetés, amely ennek a krisztusi mondásnak az idézéséhez eljuttatta. A versekből visszakövetkeztetve: itt ezzel látszik túljutni fiatalsága személyes sebesülésén, ekkor találja meg a KZ-láger témát, mint a meggyötört, kiszolgáltatott emberi egzisztencia közérzetének kifejezési formáját, és itt fedezi fel, 46–47 körül az előbbiekkel párhuzamosan költészete számára a keresztény hitet és jelképrendszert. (Lásd első jelentkezéseként a Parafrázis és a Pietà című verseket.)

Mindeddig célom szerint – hadd ismételjem meg – Pilinszky tapasztalatairól beszéltem, nem a költészetéről. A világgal való viszonyáról és nem e viszony kifejezéséről. Szükséges itt éles határvonalat húzni, mert sokan gondolják még ma is úgy: ha végigszálazom egy költő világszemléletének alakulását, már tudom is, hogy milyen költő. Pedig legfeljebb valamelyest közelítettem hozzá, de tudni nem tudom. Nem tudhatom. Egyetlen ajtót nyitok csupán feléje a rengeteg zárt ajtó közül.

Vegyünk mindjárt egy szorosan ide tartozó példát arra, hogy a világszemléletnek ezek az adott kategóriái mennyire sokértelműen tágasak, mennyire dekonkrétak. Csak nem régen vettem részt egy olyan kritikusok közötti beszélgetésen (Jelenkor, 1981. 5. szám), amely a későbbi kötetek (Szálkák, Végkifejlet) szuggesztiója nyomán Pilinszky egyetemes költői értékeit globálisan a katolikus költészet címszava alá sorolta. S a világról való egyedi gondolkozását ebből a szemléleti kiindulásból közelítette meg. Jól tudom persze – ne értsenek félre –, hogy Pilinszky maga így nyilatkozott: Költő vagyok és katolikus. Jól tudom, hogy költészete nagyobb részében a kifejezés alapvető formája a hivő katolikus gondolkozásmód. Igen, de hány alakzata, hány változata van a katolikus gondolkozásmód nagy egységének, Pascal kétségbeesésétől a megtért Gide hitéig? Ha a Pilinszky-versekben megnyilatkozó hitet összevetem egy másik, szintén egyetemesen érvényes katolikus költő: Rónay György hitével, akkor nyomban olyan különbségeket észlelek, amelyek lehet hogy a hitélet szempontjából közömbösek, de a költészet szempontjából korántsem azok. Rónay György harmonikus lélek, Szent Ferenc-i, aki nemcsak elfogadja a teremtett világot, hanem Isten dicsőségének tényeit is megleli benne. Pilinszkyt viszont kétségbe ejti az adott világ. A dolgok értékét (az élet értékét is) elmúlásukban fedezi fel. („Egyedül az, ami elveszett, világolhat.”) Amikor azt mondja, egyetlen helyen, az Aranykori töredék-ben, hogy „kimondhatatlan jól van, ami van”, és az öröm, a világot fényesítő öröm képzete is felmerül a versben, akkor már a helyre tevő, minden dolgok rendjét visszaadó és eligazító utolsó ítélet gondolatkörben mozog. Így érthető, csupán így, a vers zárása: „Mint vesztőhelyen, olyan vakító és olyan édes. Úgy igazi minden.” Ez a gondolatkör – ez a közérzet – jelentkezik a kiemelt vers környezetében (lásd Dél és Jelenések VIII. 7.), hogy aztán sorrendben éppen a Jelenések VIII. 7. után kiteljesedjék az életmű csúcsát jelentő nagy végítélet-versben, az Apokrif-ban. A megoldást, a kreatúra felszabadulását a szenvedésből, az örökös magányból, a rásötétedő világárva papundekliből itt találta meg. Itt lelte meg, ide helyezte – ahogy az Agonia Christiana négysorosában mondja is – a virradatot: „Szellőivel, folyóival – oly messze még a virradat! – Felöltöm ingem és ruhám. – Begombolom halálomat.”

Ha mármost Pilinszky János költészetének folytonosan alakuló, felfelé ívelő szakaszát a közérzetet meghatározó tapasztalatok szempontjából végigkövetem, akkor a következőket kell számba vennem: személyes konfliktus sebe, gyógyíthatatlan háborús trauma, magát fogolynak vagy rabnak tekintő létezés a világ változtathatatlan adottságai között, s végül mint kikínlódott remény: az utolsó ítélet víziója. Tragikus létszemlélete nagyjából ezen az úton formálódott, ezt a pályát járta be. Majd, hogy mindez így összeállt és mozdíthatatlan szemléletté kristályosult benne, kezdődött összehasonlíthatatlanul jobb külső körülmények és az írói siker idején költészetének második korszaka, a Szálkák-kötettel. Az élményekkel és tapasztalatokkal való gyürkőzés után a kialakult állapot regisztrálása. Elvont, algebrai megformálása annak, amit átélt, megismert, mély kontemplációval végiggondolt.

Tudott dolog, hogy a tapasztalás pokoljárása egyetemes s egyben speciális nagy költőjévé tette századunknak, világirodalmi rangú költőjévé és vigasztalójává a megsértett huszadik századi embernek. De ahhoz, hogy voltaképpen hogyan és miért, művészete zárt világának még sok csukott ajtaját kell felnyitnunk.