A gyűjteményes Pilinszky

Pilinszky János új verseskönyve, a Kráter, összefoglaló kötet, amely az eddigi teljes életművet tartalmazza. Benne van mindaz, amit az olvasóközönség régóta hiába keres, s aminek ismeretében Pilinszkyt legkiválóbb költőink között tartjuk számon. Ami miatt Pilinszky Pilinszky. Ott a sötét ragyogású indulás, a kamasz-kétségbeesésű vergődés a szenvedély labirintusában, s ott az ötvenes évek annak idején íróasztalfiókba rejtett és csak szűk baráti körben ismert mélylírája, az az eredetében antifasiszta ihletettségű líra, melyhez foghatót nem írtak talán sem a kiszolgáltatott üldözöttek, sem a cselekvő antifasiszták a világköltészetet is számba véve. S ott van végül az utóbbi két évtizednek az előzőekhez képest mindenesetre bővebb termése, a Szálkák és a Végkifejlet című kötetek anyaga, mely egyszerre oldottabb és elvontabb összegezés, kísérlet a régi konkrétsággal szemben a létélmények általános egyenleteinek felállítására. S végül van vagy félszáz új vers is, az 1974-es és 75-ös év termése.

S ha már vers-számot említettem itt, a mennyiség híveinek, a termékenység apologétáinak megdöbbentésére, hadd folytassam egy kis statisztikával. (Hiszen e költészet lényegéről már úgyis képet adtam.)

Tizennyolc versből áll az első periódus (Trapéz és korlát), 1940 és 46 között írt versek, melyek révén Pilinszky a felszabadulás utáni líra élvonalába került. Harmincnégy vers a rákövetkező tizenkét év termése 1946 és 58 között. Ez a késve publikált Harmadnapon. Az irodalmárok által cím szerint ismert és gyakran betéve tudott versek itt sorakoznak (Harbach, 1944, Francia fogoly, Apokrif stb.). Szövegük oly tömör, a létérzetet olyannyira felfedező erővel megfogalmazó, hogy bennük rejlik szinte egy kisebb idézetgyűjtemény. Pilinszky itt – sajátos adottságainál fogva – magára tudta venni és ki tudta fejezni a már nem antropomorf szenvedést, mely a tagolt szavakkal valójában elmondhatatlan. Innen az antifasizmusa. De annak idején talán pontosabban fogalmaztam: „Vállalkozása a legnagyobb vállalkozások közül való mai líránkban: a század legsúlyosabb, szorongató élményét a lehető legkisebb helyen, maximális tömörítéssel, a lézersugár élességével fejezni ki… Költészete különlegessége, felfedező specialitása, hogy a mélyen lappangó létérzetet éppen azok között a tömeges és képtelenül szélsőséges körülmények között tárta fel, melyeket korunk teremtett kataklizmáival és megismétlődő válságaival a kataklizmák után. Lírája olyan problémákra szegeződik egy látcső célratartásával, amelyek végiggondolása, végigélése nélkül századunk emberét megérteni nem lehet.”

A Harmadnapon után, az elkövetkező tizenegy évben (1959-70) Pilinszky további tizennyolc verset írt (Nagyvárosi ikonok), azt folytatta, bővítette, amit a Harmadnapon-ban létrehozott. Még egyre csak hetven versnél tartunk az eltelt harminc alkotói év alatt. S tulajdonképpen most válik érdekessé ez a statisztika. 1971-ben beáll a változás. Az évi két-három verssel szemben (ennyi a bőven számított átlag) 1971-72-ben ötvennyolc verset ír (Szálkák), 1973-74-ben negyvenet (Végkifejlet), 74-75-ben ötvenkettőt (Kráter). Vagyis öt év alatt, ami a versszámot illeti, megháromszorozza életművét.

Nyilvánvaló, nem arról van itt szó, hogy megszállta a termékenység. Nem, látni fogjuk, a költői céljait változtatta meg. Ha az életmű első hetven verse kataklizmákat átélt emberi fajtánk létérzetének analízise, mintegy oknyomozása annak, hogy miként és miért alakult ki az, ami kialakult, akkor e költészet folytatása adottnak veszi már az oknyomozást, s csupán a következmények regisztrálására szorítkozik. Még világosabban: ha az előzményekben láttuk, miért lett legfőbb ihletője az egyetemes szenvedés, a fenyegetett emberi egzisztencia – háborúval és KZ-lágerek tapasztalataival roncsolt – létélménye (ez vált benne általános érvényűvé) s ha láttuk azt is, hogy egy igazságosztó, mindezt múlttá tevő végítélet rejti számára a reményt, emberi mezítelenségünk felmagasztalását, s mi több: az élet édességét, sőt bármi paradox: az emberséges, megtisztult folytatást is – Pilinszky a keresztény jelképrendszerben fejezi ki magát –, akkor az új versekben tapasztalnunk kell: a költő felhagyott létérzete (létérzetünk) történeti rajzával. Nem célja többé megrendülésről megrendülésre haladva, az okok és következmények, e jövendő pszichológiai és szociológiai tények tudományt megelőző költői felmutatása. Sem megsértett evidenciák újravésése a humánum rongált törvénytáblájára.

A 71 óta írt új versek inkább napló jellegűek. Pillanatnyi lét- és közérzethíradások. A múlt, azzal a roncsoló élességgel, ahogy Pilinszky átélte, csak hatásában él bennük, rejtett meghatározó elemként, mint egy fojtogató betegség, amelyről nem beszélünk. Másképpen fogalmazva: miután harminc év hetven versében megalkotta már a saját külön koordinátarendszerét, Pilinszky továbbra is ebben a rendszerben mozog, de most már az olvasónak kell megtalálnia e mozgás vonatkozási pontjait. Az ismert, és első megjelenésében reveláló erejű motívumvilág föl-fölbukkanása persze segíti ezt a tájékozódást; ami azt is jelenti, hogy igazán az tud tájékozódni itt, aki a motívumokat kialakulásuktól kezdve emlékezetében tartja. És az sem mindig tájékozódik zavartalanul, mert Pilinszky csillagléptékre készült rendszereit itt többnyire a mindennapok földi mértékeire alkalmazza. S így, ami korábban a feltárt speciális tapasztalatban általános érvényűvé vált, éppen a kiterjesztő, általánosító törekvésben gyakran speciálissá lesz.

Az olvasónak, aki Pilinszky János költészetének méltán elterjedt nagy híréért figyelemmel kísérte e váratlanul termékeny korszak publikációit, ezért lehettek az újabb terméssel nehézségei. De most a Kráter révén, a hiányzó előzményeket elsajátítva – ha eddig nem lett volna – teljes találkozása lehet a költővel. A dolgok előtörténetére, a maga történetére is ráismerve a költő egyedülálló, századunkra nézve forrásértékű felfedezéseiben. Az idegeinkben lappangó múltakon át jutva el a jelenig, ahhoz a szomjas és elszomorodott emberségvágyig, amely e költészet fekete napja alatt úgy lüktet egyre, akár a csupasz szív.