Közvetlenül és áttételesen

például új kötetében, a Csigaház-ban, ahogyan egész eddigi költészetében, többnyire a közvetlen rétegből ír. Közvetlen meg álközvetlen verseket. Közvetleneket, mert nemegyszer datálható úti élményeket ír meg, sietősen és a lényegre szorítkozva, mint egy levelezőlapon – minden szó azt jelenti bennük, amit jelent; álközvetleneket, mert máskor meg ugyanebben a puritán és szűkszavú stílusban, ebben a szinte egyszerűsítő lecsupaszításban mindent áttételessé, jelképes értelművé tesz. Amikor azt írja például, hogy „hajszol a százszor megcsúfolt vágy, hogy itt rakjak fészket a Szépnek”, akkor közvetlen, nemesen patinás megfogalmazását adja rokonszenves költői programjának – örök program! –, de amikor Így volt című versét így kezdi: „A költő töltőtollával szívenszúrta a szívtelen unalmat – A szürke szörnyeteg felhasított hasából kijönnek az elnyelt színek”, akkor a költő szerepéről, feladatáról az előbbinél sokkal tartalmasabb képet kapunk, kivált, ha még a következő négy sort hozzáolvassuk, s érzékeljük a költő tettének következményét: „A megváltott víz várja a csöbröket – A megváltott szűz várja a férfit.” A világ tehát a költő hatására, a költészet nyomán átalakul, értelmére talál. Képes versében ez a mélyről feltörő, érzékletessé tett gondolat; melynek annyi gyönyörű és lázas megfogalmazását ismerjük, a megváltó és a megfeszíttetés jelképrendszerébe torkollik, abba a csaknem szállóigébe, hogy az emberiség megfeszíti prófétáit. A vers, amely egyénített, indirekt jelzésrendszerrel indul, ezzel egy túl ismert, általános szimbólumrendszerhez érkezik. Miért érdemes ezt megállapítani? Azért, mert a mélyebb, összetettebb élmények megírásakor a túlzott lecsupaszításnak és egyszerűsítésnek örökös buktatója: az ismert jelképek vonzása. A vonzás, amely az egyszerit és csak a költő által látottat egyszeriségétől és egyediségétől megfosztva beleerőlteti az adottba, a kínálkozóba. A Csigaház-nak egész ciklusa van, melyben Képes ezt a szerencsésnek nem nevezhető fátumot elkerüli. Érdekes módon ezek a prózaversei (Pokoljárás kis hibával). Talán a kötet legmélyebb rétege, egyszersmind a legelevenebb is. A világ itt egyszerre tágasabb lesz, az élmény teljesebben kap formát, mint általában a könyv kurta, szentenciákra törekvő verseiben vagy azokban a csipkelődő ötletversekben, amelyeket a Feliratok ciklusa tartalmaz. Széllel, szélben, szél fölött a címe a Csigaház kiemelt, utolsó versének – versciklusának, mely önarckép és ars poetica, némi távoltartással, egy sirály jelképébe szőve. Tizenegyedik részében így vall a sirály (a sorvégeket a jellegzetes forma érzékeltetésére jelölöm): „Az én műfajom: – rövid, – könnyű – dalok, – az én soraim – szinte – repülnek.” Ha önvallomás, akkor tévedés. Nem könnyű dalok; nem is repülnek. Műfajuk más. Inkább gondolati költészet – földközelben.

csodagyereknek indult, aztán irodalmunk egyik enfant terrible-je lett. Most felnőtt. Jó költőnek csöppet sem szokatlan pályafutás. Felnőtt a szó másik értelmében is, költőként. Emberáldozat című kötetében nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy szembenézzen önmagával, visszatekintsen arra, aki volt, és életre hívja azt, aki lesz. De előbb felírja a kötetnyitó versben, hogy „férfikor”, meg hogy mostantól fogva „vérre megy”. S ezt annyi ellenpontozással teszi, a meghatódás oly heves elutasításával, hogy az ember gyanút fog, s jobban odafigyel. Mi van a könnyű kézzel ontott, áttételes megfogalmazások rejtjelei mögött? Munkaláz van, szégyenkezve takargatott költői hivatástudat. A szembenézés, az önportré mögött? Őszinteség.

A költő őszintesége nem művészi sztriptíz zenei aláfestéssel. Az nem ilyen olcsó vetkőzés. Annak csak kínnal, fájdalommal, önmegalázással lehet elhitetni a valódiságát. És Orbán Ottó, ha valaha hozzá is szoktatta az olvasót a bohócos fintorhoz, el tudja hitetni. Kötetének több mint fele múltnyomozás, válasz a „hogy lettem az, aki lettem?”-re. Egy darab sűrített magyar történelem tárul fel, kegyetlenül, senkit sem kímélve, önnönmagát kivált nem, pedig a történelemben nem ő az, aki üt. De hát Orbán, aki – tudjuk – kitűnően ír prózát, miért nem írta meg prózában ezt az átvilágított, sokrétű és töméntelen tanulságot hordozó epikus életanyagot? Miért írt belőle verset? Sikeres verset? De így se pontos a szó: miért teremtett belőle jelentős költészetet? Mert ez az életanyag, ez a borzalmaival és megaláztatásaival speciálisan huszadik századi, a legmélyebb lelki rétegébe szállott már alá, s ott állandó heves érzelmeket lobbantva, egzisztenciája, énje része lett. Orbán vele együtt az, aki. Vele, miatta volt fiatalon „két lábon járó skorpió”, „kis idegbeteg pávián”, „a nevelőintézet krónikus szeretethiánytól rángatott Hamlet-bábuja”, „orfano furioso az idegosztályon”. Vele és miatta vált költői élményvilága olyan sokrétűvé, zaklatottá és termővé, hogy csak a vágásokat, párhuzamosításokat, jelképeket és metaforákat merészen sűrítő, közvetett vers képes kifejezni indulat- és gondolatmeneteit. A vers, amiben nem arról van szó, vagy nemcsak arról, amiről szó van. Orbán lefúrt olyan mélyrétegekig, s ott lent olyan nyomású anyagra talált, amely a közvetlen verset szétveti. De az elődök és nem akármilyen költőtársak vagy mesterek ellenére azért nem volt könnyű megfelelő nyelvet találni. Ha fejlődését kissé visszapergetjük, két egymást taszító ellentét, Ginsberg és Pilinszky összeötvözésével is kísérletezett, s szóválasztásán, tónusain még itt-ott ma is érződik, hogy múltja örökségeként nem kapcsolja vissza idejében az elektromos hangerősítőt; pedig a váltásra – pátoszból nevetésbe, fennköltből trivialitásba, önsajnálatból öniróniába – kimunkált képessége van. Korunk eszméit vagy a lét végső kérdéseit érintve, a tenyészet célját, értelmét, természetét bogozva, vagy egyik visszatérő témájáról, a fehérjék forradalmáról beszélve, jól ismeri a versbeli határokat, a vágás, az ellenpontozás szabályait. Amit ír, eleven – még ha át-átengedi is magát kézről kézre járó divatos gondolatoknak. De mindezzel együtt csinált valamit, létrehozott valamit, amivel érdemes az olvasónak szembenéznie, s amivel nekünk, a lírai értékek számontartóinak minden bizonnyal számolnunk kell.

Válogatott szerelmeim című kötetébe bele van rejtve egy olyan lírai vállalkozás, amely önmagában külön kötetet érdemelt volna. Egy szonettkoszorú Johannáról, az Orléans-i Szűzről. Szonettkoszorú, vagyis 15 szonett, s többek között azért is „mester”-mű, mert a szonettek közül az utolsó, a mesterszonett, az előtte álló 14 vers első sorát ismétli megbonthatatlan rendben. A hagyományos formai szigorúság és formaművészet ritka példája ez. Korunkban, mai költészetünkben elég meghökkentő. Ma, amikor az élő világköltészetből nemcsak a szonett van csaknem kipusztulóban (huszadik századi magyar neoreneszánsza szinte-szinte egyedülálló), hanem általában a zárt formák mind visszaszorulnak, kihullanak. Hamarjában, József Attila ismert mesterművén túl, nem is jut eszébe analóg munka a kritikusnak. Mit akarhatott hát e réges-régi formai bravúr felelevenítésével Gergely Ágnes?

Semmiképpen sem formaművészetét bizonyítani. Erre nincs szüksége. Egész eddigi költészete (és nemcsak a kötethez csatolt kitűnő műfordításcsokor) bizonyság rá, hogy nemcsak a puszta forma, hanem az annál sokkal-sokkal tágasabb költői szaktudás teljes birtokában van. Hadd mondjam egyszer ki: a költői forma kisiskolás anyag – még ha egyik-másik jeles költőnk, sokkal nagyobb tudásra jutva, valamiként el is felejti megtanulni. Gergely Ágnesnek csakugyan „ujjhegyén ülnek a szavak”, kisujjában van, hogy mit lehet velük csinálni, hogy lehet velük – általuk megteremteni azt a közvetett versnyelvet, amelyről beszéltem. A szonettkoszorúban, ebben a matematikailag kimért, patinás formában is természetesen ezt a nyelvet használja. Az Apollinaire és a szürrealisták óta polgárjogot nyert merész párhuzamosításokat, gyors vágásokat, a látszólag indokolatlan, de később azért megvilágosodó nagy képzet- és gondolatugrásokat. E laza és áttételes anyagnak a hagyományos erős dallam az egybetartója; a mesterszonett pedig lezárásként (a maga kötelező ismétléseivel: sorait már harmadízben halljuk) a szuggerálandó mondanivaló nyomatékos összefoglalója.

Kitűnő lelemény ez valami sokrétű és lényeges, valami központi mondanivaló számára. Gergely Ágnes egész költészetét meghatározó emberi közérzetét elemzi végig benne. S megint, mint Orbán önjellemzésében, belép a versbe történelmünk, századunk. Az Orléans-i Szűz, a cselekvő női őspéldakép ürügyén, a modern Johanna-sors. A világjavító vágy és a női és nem csak női cselekvés sorsa korunk végleteinek tükrében.

Más kiindulásból, más megközelítésből találkoztunk már vele a kötet többi versében. És találkoztunk egyéb alaptémákkal is, a haza, a hovatartozás kérdésgubancával, a várakozás, a magány belső köreivel, Gergely Ágnes okos, fanyar, iróniára hajló gondolatvilágából és egzisztenciát érintő keserves tapasztalatkincséből kibontva. Ezeket járja körül, eleinte még kicsit bizonytalanul váltogatva és választva azt a lelki réteget, amelyből felszínre hozza élményét, mondanivalóit. Azt mondhatnám, hogy néha a tartózkodása, a szemérmessége, a hangerőtől való irtózása gátolja. Mert nem lehet, nincs mód mindig ilyen „hangsúlytalanul” tartalmassá, súlyossá tenni egy kijelentő mondatot, ahogy például itt teszi: „Nincs veszélytelen rakpartja a földnek.”

Versei utolsó harmadában, a megint csak kiemelkedő Klinikán, Apokrif dalok, Aki folyton csak vár című versektől kezdve azonban váltás van, keményebb, biztosabb, karakteresebb lesz. Többfelé is vezethet további útja, hiszen érdekes prózát is ír, de töprengve küszködő, rokonszenves egyéniségét már belerajzolta irodalmunkba.

szlovákiai magyar költő. Azt csinálja, azt a mélyebb rétegeket feltáró, közvetett költészetet, amiről beszélünk. S hozzá kell tenni, mert gyakran oly szűkös a tekintetünk: igen figyelemreméltóan csinálja. Ne restelljünk egy idézetét: „Furcsa növény nő bennem. – Nem úgy, mint a naspolyalevél – s nem is úgy, mint a feketeüröm, – hanem úgy, mint a lift a liftaknában: – önmaga születő méreteit – növi tele újra meg újra…” Nyomban kitetszik, hogy az önmaga születő méreteit kitöltő lift a liftaknában, ez a filozófiai tartalmú hasonlat kitűnő. Meg is világosul tisztán, ha a vers címére tekintünk: Változatok az anya-fiú motívumra. Igaza van Koncsol Lászlónak, a szlovákiai magyar irodalom egyik legkiválóbb esszéistájának: Tőzsér költészete a maga áttételességében elsősorban gondolati kifejezésre tör, modern ércelemben gondolati költészet. S annak is groteszk, fintorgó vagy fanyar. Van láttató ereje, mely a költői megfigyelés szűkszavúan közölt szemléletességében rejlik. A költő és a nyúl című vers mindössze ennyi: „A szürke göröngy – hátracsapott füllel – belerohant az – árpatarlóba már a homlokcsontomnál – járt mikor rájöttem – hogy nincs fül a nyúlhoz s tulajdonképpen – nyúl sincs a nyúlhoz.” A Nyugat díszesebb kifejezéséhez szokott olvasók nyilván azt képzelik, játszik velük a költő (versnek kínál valamit, ami nem vers), s a kritikus vele cinkosan összejátszik. Pedig a lelemény itt – és nekem éppen ez tetszik –, hogy a költő állít valamit (ilyen kis helyen), és állítását nyomban eltörli, visszavonja. Tág teret nyitva meg az olvasóban a gondolattársításra, s igen, ha nagyképűek akarnánk lenni: észlelet és valóság viszonyának felülvizsgálására.

A lírai magot, a költői lényeget persze másutt kell keresni benne, mint ahol (és ahogy) a múlt alapján keresni szoktuk. Ez dísztelen, szántszándékkal dísztelenített költészet. Nem válogatott szavakkal varázsol – ha egyáltalán helyénvaló itt ez a kifejezés –, hanem a dolgok szokatlan egymás mellé tételével, a dolgok és az ember összefüggéseinek pusztán érzékeltetett, sejtetett felidézésével. Ez tág és nagy lehetőség, és nemcsak a lírai kifejezés területén. Mondanom sem kell, nem Tőzsér Árpád találta ki. Ő csupán ízléssel, tehetséggel, a sajátjáért megküzdő ember hitével alkalmazza. Küzdelmének, a költészet területén mégiscsak újat akaró erőfeszítésének van néhány kitűnő találata – s vannak persze sikerületlen darabjai. A találatok inkább az Érintések című kötetnek a címet is adó ciklusában találhatók, mint a Radiátor, az Öregek az erkélyen vagy a Tű, tél, madarak című vers. S kevésbé ott, ahol formahű költői vállalkozásokba kezd, melyekben – az olvasót meglepve: ügyetlen. Igen, meglepetésszerűen és érdekes módon. Mert a szabad verseiben nemcsak biztonság van, hanem követhető művészi rafinéria, a hatáskeltés pontos kiszámítottsága. Rövid, tömör, vágásokkal teli s gnomatikusan kihegyezett szabad verseket ír – egészen másokat, mint a hosszú sorú, áradó, inkább amerikai minták szerint építkező Orbán. S a saját formáján belül – formaművész. Csakhogy eddig még nem térképeztük fel ezt az annyi változatot adó, egymástól annyira elütő szabad formát – pedig talán már ideje volna.

Összefoglalni? Mit? Hogyan? A fenti négy kötet megjelenésének egybeesése véletlen, s a magyar líráról távolról sem ad „reprezentatív felmérést”, ahogy a statisztikusok mondják. Kár volna gyors elméletek csapdájába esni. A tény csak annyi, és az sem újság, hogy a magyar lírában többféleképpen lehet verset írni, a kifejezés közvetlensége vagy közvetettsége szempontjából más-más módon, többféle lelki rétegből, komplexebb vagy kevésbé komplex élményből. Fontosabb inkább a tényeknek az a következménye, mely az olvasót fokozottan érinti: a verssel együtt a vers olvasásmódja is változik. Másra irányul, másfelé terelődik az olvasói figyelem koncentrációja. Vagy legalábbis másra kell irányulnia, mert az újfajta esztétikum többnyire be nem járt szférákban valósul meg. Ehhez hozzáízeledni – korunk költészetében teljesebben gyönyörködni – közös érdekünk, feladatunk.