Töredékek teljessége

Hajnal Anna posztumusz kötete az Alkonyfény, megrendítő. Nem csupán azért, mert a költő meghalt, s ez az utolsó híradása. S azért sem, mert nem is egy, de két halál van a kötetbe belezárva: az eddig éltetett, el nem engedett, Szavitriként visszahívott társ is vele hal most. Az, akihez a síron túlra is így beszélt: „Mert nem vagyok, ha elfelejtesz. – Élettelen. Áramtalan. – Érintesz: pirosan felizzom. – Elengedsz: elsötétedem.”

Megkérgesedett szívvel sok mindenbe bele tudunk nyugodni. Kényszerítve vagyunk rá. Megrendülésünk azonban nem ilyen múló, nem a gyászhoz kötött. Általában: bármennyire belejátszik is műélvezetünkbe a költő sorsa, s mindaz, ami érzelemkeltőt, drámait vagy tragikusat róla tudunk, az csak akkor hat, ha előbb a verse is hatott ránk. Ha a létrehozott esztétikum már a hatalmába kerített. Szét kell hát választanunk érzelmeinket: nem a költő sorsának (annak is persze), hanem magának az eleven költőnek kerültünk a hatalmába. A pillanatból kilépő, már-már függetlenült versnek. Pedig az Alkonyfény nem is véglegesen kimunkált, a költő által jóváhagyott és lezárt kötet. A kiadó tapintatosan figyelmezteti is az olvasót egy utószónak beillő fülszövegben: nem kész művel kerül szembe. S okosan hozzá is illeszti a félig-meddig végleges szövegű versek sorához a töredékeket, verskezdeteket, sőt a „halálösvényen” írt (félbemaradt) utolsó verseket is. Igaza van, ha mindezt jelzi, bár mentegetésre nem szoruló műveket menteget.

Századok óta bámul az emberiség földből kiásott szobortorzókat, amelyek így, csonkán: remekművek. Hogy a csonka vers is lehet ilyen, tudjuk, főként József Attilából, de másokból is. Ha az egész életmű egybeállt, a töredék is sugározhatja a lényeget. Ilyesféle módon lényegsugárzók a kötet versei: készek, félkészek, töredékek – s talán éppen ez utóbbiak a legsejtelmesebben. Hajnal Anna még egyszer – tűnődőbb módon, dísztelenebbül – összefoglalta bennük költészete leglelkét, azt az egykor eksztatikus, ma már misztikusan elrévült élet- és tenyészetszeretetet, amely mindig is a részletek, a konkrétumok gazdagító felfedezésében elevenedik meg, kap testet. A természeti világ egyszerű, mindennapi, rendszerint észre sem vett dolgainak a felmutatásában. Többnyire a kezünk ügyébe eső kis dolgok szemrevételében. Hajnal Annának a tárgyakhoz kapcsolódó emóciói olyan közelesen fakadnak az érzékelésből, mint a csecsemőkor emóciói. Mint a még bizonytalanul látó kisember, úgy emeli a szeme elé a tárgyakat, olyan pontosan rögzíti a részletet, olyan érzékenységgel tapint. És olyan ujjongva örül nekik. Igen, még itt is, ezekben a végső versekben. Az ő almái odafönn a fán még növekedve: „…szoros kis bölcsőkben koronás kisdedek… velük nő csillogó viaszú védőruhájuk”, s a tálon sem akármiféle, hanem „hervadó-falevélszín, pont-pettyes sárga almák”. Egyszerre színükkel, formájukkal, ízükkel és illatukkal vannak jelen. Minden érzékre hatva keltik fel a költőben a versírás kényszerét, s teszik őt – ahogyan Hajnal Anna mondja is – valamiképpen megszólítottá. Ugye, örök vágyálmunk a mesehős, aki ért az állatok nyelvén? Pedig ez a hős csupa praktikus emberi titokra kíváncsi, hol a kincs, mire készül a gazda. De Hajnal Anna, aki valamiként ért a tárgyak és az élőlények nyelvén, aki általuk örökösen megszólított, általánosabb híradást kap tőlük, mint a mesehős. A bálna és nagy bubája, a sárga kis köldökökkel ragyogó százszorszép-napocskák, a fenyők nagybozontú medve karja, a fácánkakas vörösarany szegélyes csontkürt-torka, ránk, emberekre is kiterjesztett léttörvényeket közölnek vele a lét egységéről. És ebben a törékeny, örökösen rombolt, elfeledett egységben: a létezés gazdagító tudatáról. Legeslegelsősorban éppen erről az utóbbiról: a világ ízeiről, színeiről, pompájáról. Már a puszta szenzuális tudomásulvétel boldogító mivoltáról. Dehogyis a lacrimae rerum, a tárgyak könnye szólal meg itt, amit a felnőtt szomorúság észlel, hanem a gyermeki, ha tetszik, panteista öröm.

„Az élet a legfelsőbb szerelem” – hirdeti Hajnal Anna ezekben a végső versekben is, de gyengéd és ujjongó gyönyörködésébe mélyen belejátszik a félelem, a veszendőség szomorúsága. Hiszen nemcsak féllábbal a sírban írja őket, hanem féllábbal egy síron állva, s értelme tiltakozása ellenére költőként nem kevesebbre vágyik, mint valahogy továbbéltetni azt, ami van, megosztani a létezést egy halottal. Ha a költészet az emberiség orpheuszi tette, a versek mélyén ez a továbbéltető, feltámasztó orpheuszi hit él. Ez vergődteti a lehetetlennel. Az érzékelés gyönyörűségének költőjét az érzékelés megszűnése utáni „lét” elfogadhatatlanságával.

S a legteljesebben éppen a töredékekben, a félkész versekben. Hajnal Anna ezekben olyan érzéshullámokat tár elénk, amelyek mintha nem is állnák ki az ő lépésről lépésre haladó vagy a részletekkel elbíbelődő versformálását. Úgy szépek, úgy igazak, ahogyan egy-egy versprekoncepcióban egy-egy részletként tehetsége a felszínre dobta őket. Nem hiányzik ezúttal a költői kidolgozás, az egyes elemek láthatatlan, pontos összeforrasztása, nem zavar a megcsinálás hiánya, mert a töredékes jelzések az érzelmi áramlás irányáról amúgy is tájékoztatnak, a vers az olvasóban megteremtődik.

Végezetül egyetlen, általam még tovább kurtított, s eredetileg cím nélküli torzót idézek: „Mint a küzdő patakon – mikor felhős alkonyon – a szél pirossa éget, – szél fodrozta vizeken – átsüt tiszta könnyeken – alkonyuló fényed – bizony már száradó – lefelé kanyargó – üres patakmederben, – lefelé csörrenő – kavicsokat terelő – alkonyati szelekben – éjhez elhanyatló – álmatlan sóhajtó – sírtam nagy tenyeredben –”.

A töredékes Balassi-strófa belül is csupa töredezettség. Meg ismétlés, nem egy kiszűrni való túl érzelmes elemmel. Mégis összhatásában ép. Végsora úgy csillan fel, mint egy szilánknyi gyémánt.