Pályamódosítások

Rákos Sándor első kötete Az eb válaszol 1949-ben jelent meg. Nem tudom, észrevettük-e akkor (roppant rossz időpont volt ez), észrevette-e a kritika azóta is, hogy a kötet milyen erőteljes, szenvedélyes költőt szólaltatott meg. Hogy a felszabadulást követő évek néhány nagyszabású első-kötete után őket két-három év távolságból követve, ez a kis könyv talán még végletesebben, még darabos-nyersebben tárja elénk az átélt véres történelmi forduló költőkre tartozó következményeit. A háborúnak az emberi legbelsőt alakító, megbillentő hatását. Jól tudom, beszélhet erről már az én nemzedékem annyit, amennyit akar, úgyis jórészt hiába papol (s egy darabig nem is volt tanácsos, nem is volt szabad beszélnie). Bizonyos szempontból bezártan élünk mi humanitásunknak ezzel a korai dezillúziójával, mert az előttünk járó íróknak, szörnyűségekhez inkább szokott nemzedékeknek többnyire más volt a belső reakciójuk (nem oly mértékig létérzetet formáló), az utánunk következőknek pedig nem volt a háborúról igazi, érett fejjel megélt tapasztalatuk. Pedig hogy a magyar irodalmi hagyomány ismeri az élményt, tud hozzá párosítani hasonlót, nemcsak Ady öregkori versei között vagy Babits háborús vagy háborút követő dúlt, szétzilált lírájában, hanem közvetlenebbül rokont is, arra – még ha a tisztelet gátolja is a tollam – az 50-es évek Vörösmartyját idézném ide. Na persze sietek megjegyezni, a kétségbeesés és remény kettős prése egészen más helyzetben szorította őt az ész és értelem rendjének végső határára. Hadd nyomatékoljam azonban: e szentségtörésszámba menő párhuzamokat nem a versek értékére vonatkoztatom, hanem az élmény mineműségére, még ha ezeknek a háború utáni mai verseknek XX. századi líránkban elfogadott, szilárd értékszintje van is. Nemcsak a társak közismert, számon tartott lírai termésében, hanem Rákos Sándoréban is.

Ez az élmény íratja vele: „mert helyettem olyan valaki él már, – aki, ha itt van, akkor sincsen itt”; ezt íratja, hogy az őrület ki-be jár benne, mint bagoly a toronyban, s úgy hozzá tartozik, mint „friss szántásról felgomolygó göröngyszag, melyet leplezni sem lehet, mert millió lúdnyakként erre-arra hajolva, végül rést talál s kibújik”. S hogy mindez milyen érzelmi feszültséggel jár és milyen versintenzitást teremt, az egy kiragadott részletből is már-már kiolvasható: „Oly szégyen ez, hogy isten belesápad, – széleivel a Napot oltogatja, – oly szégyen, mely az arányt elvetélte – s már csak ön-mértékével mérhető. – Határnélküli büntetésért esdve, – magára hívón menny és föld haragját, – tán csillapul, ha az eget lerántom – és a gúny elől abba takarózom – és a felbolydult mindent megkavarva – csillagszelet támasztok és napörvényt –” (Az isten szörnyetege). Minden együtt van itt, ami egy nagyszabású költészet feltétele: az egyedi élmény átható ereje, a hagyományhoz kapcsolódó saját hang, a tartalmas dikció töretlen ívelése. Még a retorikus túlfutás is itt van, meg a pátoszra való hajlam is, mellyel Rákosnak egész pályája során küzdenie kell. S szinte fölösleges is rámutatni: az a bizonyos lelki törés is világosan tetten érhető, mely másképp irányítja tovább a világból érkezett sugarakat, mint ahogyan ahhoz magunkban szokva vagyunk.

De ha ez a minden jelen volt is, azért mégsem úgy alakult Rákos Sándor költői pályája, ahogyan Az eb válaszol után jósolni lehetett volna. Közbelépett az 50-es évek művészetpolitikájának részben a költőre ráerőszakolt, részben önként elfogadott kényszere. Rákos egyszerre titkolni igyekszik sebeit, elfedi sebesültségét. A pár évvel előbb még elátkozott apából, aki kitaszítva még nevet sem adott fiának, szelíd tanító lett, szántó-vető ősök jobb világra váró ivadéka. A nekifeszült perlekedés a teremtővel, a „betömöttfülű jajongóval”, aki a nagy példakép verse szerint bánatában ősz lett és öreg, ez az alapmondanivaló egyszerre kiesett költészetéből. Pedig a versek vallomásából sejteni lehet, hogy a lelki törésből ezeknek az éveknek nyomása alatt fizikai betegség lett. Csakhogy az új versek „kívülről nézik, mint egy harmadik személyt” a testi-lelki kínt. S az orvosilag szűkszavú, összefoglaló beszámolót róla többnyire pragmatikus remény zárja. Hiábavalóan persze, a gyakorlati költői érvényesülés (vagy akár a versminőség) szempontjából, hiszen Rákos Sándor igazában nem tudta azt írni, amit a művészetpolitikai irányítók előírtak. A könnyed, felszínes ügyesség vagy ügyeskedési készség mindig is idegen volt tehetségétől. Azt tudja vagy azt tudta csak jól írni, ami nagy nyomással nehezedett rá, ami az egzisztenciáját érintette.

Az eb válaszol-t követő két kötet az ötvenes években (Férfikor, A tűz udvarában) nem úgy volt folytatás tehát, ahogyan ezt a folytatást el lehetett volna várni. Inkább csak próbálkozás volt: útkeresés külsőbb élménykörök megírására vagy az elnyomva tartott alapproblémák filozofikus átlényegítésére, álcázott kifejezésére. (Főként az utóbbi kötetben.) Fölösleges is mondanom, akadnak itt is elsőrendű megoldások (néhány príma versindítás például), s akad néhány vers, amely ma is Rákos legjava teljesítményéhez tartozik (Aknamező, Ablak, Szomjúság stb.), de az önkifejezésnek az a teljesebb szintje, ami megvolt, elmaradt. Rákos Sándornak azt újra fel kellett fedeznie. Le kellett küzdenie élményvilágától való részleges elidegenedését, melyet a megzavart értékelő szempontokat követve így dicsért meg még 1965-ben is az Irodalmi lexikon: „… az 50-es években… a magányos életérzés válságát bizakodó útkeresés váltja fel”.

Pedig Rákosnak a Szegények vonulásá-ban (1959) egy új honfoglalással szinte újra kellett kezdenie a költészetét. Abból az elnémított-elnémult költőből kellett kilépnie, Lázárként belőle újra életre kelnie, akit pontos önismerettel így rajzol elénk: „Ritkán szólal bennem a világ – s ha szólal is, rekedten. – Futóbolondnak gondol, aki lát – borostásan, bekecsben. – Vállam közé hozom nyakamat, – félálomból ki-kileskelek – torkom fölsebzik a lenyelt szavak – s fejemre gyűlnek, mint a fellegek.” Önfeltámasztása abban az időben tipikus volt, java költőink egész sorára érvényes. S az is tipikus benne, hogy „a testet szoborból élőre visszaváltó első mozdulat” – mint ahogyan erről az újra megszólaló költőknek ajánlott Rasz Samra torzói című megrendítő vers vall – nem tud az elátkozottság súlyától nyomban szabadulni. Rákos itt ugyan „részvétté delejezi zord filozófiáját”, de azokig a lelki rétegekig, azokig a meghatározó élményekig, melyek költői indulásakor versei mögött sejlettek, nem nyúl vissza. Ez a belső világ még egyre zárva marad, legföljebb itt-ott lávája, hamuesője robban ki. A Szegények vonulásá-ban költői modus vivendi valósul meg. Termékeny, gazdag hozamú „különbéke”. Rákos persze tudja, és éppen itt mondja ki: „Nem krisztusi ajándék a megváltás, vérben-lucsokban – ki-ki maga szenvedi meg; – keresztfára kerül az, kinek szíve dobban – s békét keres sejtjeinek”, de a megszenvedett önmegváltás kiteljesítette benne a költőt, elmúlt az a félálom, „ki-kileskelő” szeme nyitott lett (világra és önmagára, törvényre és jelenségre), biztonsága nagyot nőtt, hangja a kifejezés legkülönbözőbb árnyalataival gazdagodott. Ekkor fedezi fel a nagy sodrású szabad verset, mint önkifejezésének egyik testre szabott, legtartalmasabb formáját, továbbá a különbéke-állapotnak igen megfelelő groteszk kifejezésmódot. (Bár erre már tett kísérletet előzőleg is.) A kötet meghatározó magatartását is egy groteszk hangvételű versben, a Családi album-ban foglalja össze: „Ős-örök betegség a lét. Reménytelen, nem orvosolhatod” vallja itt a csaknem patetikus végsor, hogy aztán a vershez fűzött Utószó-ban hozzátegye a jellegzetes ellenpontot: „Reménytelen? – Nem orvosolhatod? De vajon – megtettél-e mindent, hogy legalább – amin lehet javíts?”

E visszatalálás után – a Szegények vonulása gazdag, nagylélegzetű kötet – Rákos Sándor pályája látszatra egyenletesen halad előre. Nem külső, hanem legföljebb minden költő életében természetes belső akadályok között. Hiszen vallja is: annyi méreg-keserű év után élhetne, dolgozhatna végre kedve szerint. Ezek a belső akadályok – ha ugyan jó helyen tapogatom őket s nem a visszatalálás fokozatában, mértékében kellene okait keresnem – gyakorlatilag a prózaiságra való törekvés és az elmélkedő hajlam összeegyeztetésének nehézségeiből adódnak. Az egyszerűsödésre, a prózához való közelítésre, a lassúbb léptű, részletező kifejtésre Rákost a hatvanas évek legelején végzett nagyszabású műfordítói vállalkozása, az akkád ősköltészet tolmácsolása is késztette. Tény, hogy költészetén az ősiség kifejtő, ünnepélyesen zord hangvételének erős nyoma van. De vajon tudni lehet-e, hogy valójában milyen volt ez a sumér-akkád költészet? Alig-alig. Motívumvilágát, érzelem- és gondolatmenetét ismerjük, hangzásáról, formájáról sejtelmünk sincs. Rákos a tudósok által egybegyűjtött nyersanyag alapján kikövetkeztette, elképzelte milyenségét, s amit elképzelt, az hatott vissza rá. Kétségtelen, hogy az elkövetkező három kötetben (Fény felé, Táguló körök, Kiáltásnyi csönd) uralkodnak az elmélkedések, az ősiség szellemében (gyakran motívumai hasznosításával) összefoglalt léttapasztalatok; nemegyszer kiváló, jelentékeny verseket hozva létre, olyan remek antológiadarabokat például, mint A pókszelídítő vagy a Meddőség jelei, de mintha a filozófiai töprengés rugója még egyre rejtve maradna. Sőt, ahogyan haladunk az időben a Kiáltásnyi csönd (1969) felé, az élet-halál végső kérdésével megtelt elmélkedés egyre inkább elvont, gnomatikus kifejezést kap (a tapasztalást, a személyes élményt már teljességgel háttérben hagyva). Rákos mintha ráébredt volna arra, hogy ha a gondolatot nem lehet a fogantató tapasztalás felidézésével érzékletessé tenni, akkor legalább ki kell szikráztatni. Lásd a Kiáltásnyi csönd szinte aforisztikus verssorozatait. Ebben az aforisztikus nemben közismertek Rákos remeklései, mint például a Félelem ciklust lezáró Végső szó a halálról című egysorosa: „Minden halál hősihalál”, vagy hogy „költőibbet” is mutassak: íme az Emlék-ifjúság című kétsoros: „egy madár füttye lazán befűzve – a levegőbe mint a könnyű férc”. Az idézést számos hasonló telitalálattal folytathatnám. Ez a létszemléletet, életérzést összefoglaló gnomatizmus ugyanis, mélysége és tömörsége révén Rákos Sándor költészetének megint egyik magaspontja.

De azt, amit az akkád műfordítás hatásáról mondtam, most az elkövetkezők miatt vissza kell vonnom. Ez a civilizációhajnali legelső költészet Rákosban azért mélyebbre fúródott. Nem csupán a prózai és a lírai elemek összeszövésének egyik átmeneti mintája lett. De pályájának időrendjét követve, ez a tény inkább csak az elvont, a gnomatikus időszak lezárása után világlik ki. A gnomatizmusból elemi erejű lírai élmény fordította ki Rákost. Ez szólal meg az Anyasirató-ban. Valami felszakadt benne. Egy mélyben tartott, lezárt élményréteg megnyílt, innen az Anyasirató szózuhatagos, túlfutó áradása. Megnyílt, és szerencsére nyitva is maradt a továbbiakban, az Anyasirató végletes kitörése után is. Ez az a réteg, az egzisztenciális, melybe a formáló alaptapasztalatait gyűjtötte. A háborús ifjúságában szerzetteket, elvetélt, kínzó évekét, és a káprázat nélküli sivatagi valóságból hozzá elérőket. Mélybe temetett XX. századi táblák és homokból kivetett, holt nyelven szóló agyagtáblák üzenetét. Mindazt, aminek a jelentőségéről alig lehet szavakkal beszélni, de ami, ha átéltük, a léthez való kapcsolatunkat meghatározza. Ami közérzetünknek determinánsa.

Az Anyasirató-t követő kötetben, Az emlék jelené-ben – ezzel zárul a költő oeuvre-öt összefoglaló Harc a madárral gyűjtemény – azt mondja el (azt is), ami valamikor az első kötet teremtéssel perlő indulatát gerjesztette, de amiről sem akkor, sem azóta nem beszélt. Az élményt magát, a szavakkal alig körülrakhatót, a háború belső maradandó nyomát, a puskacső előtt állást, a most agyonlőnek, nem lőnek, a rám szakad-e a ház, az át tudom-e még adni a röpcédulát érzését, s azt, ahogy ez az emberben új veszélyekkel tetézve tovább él, tovább dolgozik. A létérzetet a megsemmisülés határán. S úgy mondja el kiérlelt művészete polifóniájával, hogy az már nem egyszeri élmény, nem egyéni történet, hanem helytől és időtől szabadult. „Bármi leszel – mondja – téged ért meg, aki ezt megérti.” De nem téged csupán, a speciálisat, a túlélőt, a lapulót vagy a szembeszegülőt, ez az alany itt általános: hanem a létezőt magát a szörnyű és felemelő történelemben Gilgamestől a máig. A talpalatonként följebb-följebb lépő, befejezhetetlen embert.

Hány év is telt el Az eb válaszol óta? Több mint három évtized. Mennyi minden volt, merész úttalálás és keserves eltéríttetés, új honfoglalás modus vivendije, új eszközteremtés, a sápasztó gondolat villanóvá fényesítése, míg önmagukban is sokat mondó lírai eredményeket létrehozva, jelentékeny költészetet teremtve Rákos Sándor elért idáig. Elért hova? A sorsába, létébe írt, legmélyebb, legfontosabb költői feladat betöltéséig.