Idézni és felidézni

Hajnal Annát őrizzük. Nemcsak egy-egy sorát, egy-egy versét (azt is természetesen), hanem elsősorban a teremtésmódját. Ez az, ami új kötetét olvasva (Időjárás-jelentés hajóknak) azonnal felpárádzik bennünk. Milyen ez a teremtés? „Részvéttel nézem, aki él – mert tudom boldog, aki élő” – fogalmazza meg maga látszólag ellentmondásos alapállását. Mert hiszen a részvét a képzeletnek erőfeszítése idegen fájdalom átélésére. Ezzel szemben Hajnal Annában a létezés spontán, naiv gyönyörűségére irányul. Azt éli át. Abban vesz részt. Az élővilág tenyészetének kimeríthetetlen gazdagsága tartja örömben. A felépülő sejtek táncától, „kik egymásba fonódó láncba boldogan rendeződnek el”, hínár-ringásokon és sziklák pattanásain át parányokig és óriásokig:

Szép Ernő óta nem volt költészetünkben még egy ilyen ámuldozó szív. De hogy egy másik erényét-tulajdonságát is kimondjuk a Hajnal Anna-i teremtésnek: ritka a hozzá hasonlóan részleteket látó szem is. Mintha nagyító szemüvege volna, s közel is hajolna a dolgokhoz, olyan a megelevenítése. Intim, csaknem gyermekien aprólékos; hogy saját hasonlatát idézzem rá: „az ágakon virág ül, szív, madár – mint egy Gross Arnold képnek udvarán”. Már-már mesébe illő. S ahogy a mesében nem olyan a világ, amilyen, hanem amilyennek igazából lennie kellene, úgy Hajnal Anna tükrében is néha bizony önmagánál gyönyörűbb, boldogabb. A részletek hiába plasztikusak, a természeti megfigyelések hiába lélegzetelállítóan pontosak, akár egy költői Brehm-ben.

Az új kötet talán ebben (vagy ebben is) hoz változást. A szív ámulata többé nem ártatlan, nem gyermeki. Olyasféleképpen lobognak itt fel újra az öröm zászlai, mint az ifjúságéi a késői Kosztolányiban. Keserves tudás ellenére, melyben a „remény: sziszifuszi kő”. S ez a kettősség költői többlet is. Nemcsak arra teszi képessé Hajnal Annát, hogy itt-ott meghaladja azt a régről ismert ódai hangját, amelyen annyi emlékezetes verset írt (figyeljük csak például, hogyan indítja egyik versét, micsoda magas és mutatványos repüléssel: „Koronás köldökű – Idő! nagy gránátalma, – Idő! sötét szemölcsös héjú, tüskés. – Idő! Gurulsz, forogsz a gömbnyi végtelenben. – Benyomott sarkú gömb, Idő”), hanem még arra is képessé teszi, hogy verseszközeit is átformálja, a mindig is direkt, egyértelmű előadásmódot tartalmasabb, több értelmű indirektre váltsa. Ilyen például a könyv címadó verse. S ha kívüle akad is még a kötetben néhány vers, amely eleven, féleleven emlékképpé válva elkíséri majd az olvasót, ez az egy biztosan beléivódik. Merész, német szavakat intarziázó lezárásától nem lehet megszabadulni.

Rákos Sándor világát sem kell az olvasónak bemutatnunk. Alapképlete: etikai-filozófiai létproblémák. Legmélyebb, mindig eleven élményrétege: a háború és mindaz, ami az emberrel a XX. században történt. Apokaliptikus tapasztalás ez annak, aki az apokalipszis átélésére egyáltalában képes. Mert persze nem mindenki képes rá. Van, aki a jelenések lovasainak láttán behunyja a szemét: van, akinek házát égetik, s azt mondja: nem az én házam. Ilyenek vagyunk, vagy ilyenek is vagyunk. Szvidrigaljovok, akik így szólnak: „sokkal drágább egyetlen bőröm, semhogy bármiért kockára tenném – nem mondom, csöppet sem tetszik ez az ügy, bánom is én – kínozza meg az erősebb a gyöngét, csak engem békén hagyjanak”. De Rákos Sándort kilendíti egyensúlyából minden embertelenség (és minden, ami az emberi sorsban embertelen). Már fiatalon, az oly szenvedélyes és tehetséges Az eb válaszol című kötetben az Istennel perelt, a „betömött fülüvel”. Később, ahogy mélyült költőileg, úgy tisztult filozófiailag pere az emberért. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt, a Szegények vonulása idején a kritikus ilyesféleképpen írt róla: „Költészetében három verstípus váltakozik egymással. Az első – a többit most hagyjuk el – létet, erkölcsöt vizsgáló, nagy intenzitású szabad vers. Ez Rákos magas szintje. Tele olyan eredményekkel, melyek példái lehetnek, különösen fiatalabb költőink számára, a szabad vers helyes alkalmazásának, a formabontás értékei felhasználásának s főként az élménnyel való gazdálkodásnak. A nyújtott, hosszú sorok ugyanis eleve csábítanak a bőbeszédűségre. Ám Rákos éppen szabad verseiben a legtömörebb, ott a legsűrűbb az élményanyaga.”

Amit a kritika kihagyott, és csak egy célzással érzékeltetett, az a következő: Rákos ebben a verstípusában olyasféle tömörítő, kihagyásos módszerrel dolgozott, mint a maguk kötöttebb formájában egyfelől Pilinszky, másfelől Nemes Nagy Ágnes. Gondolatugrásait azonban nem markáns képek szuggeráló erejével kapcsolta egybe, mint pályatársai, hanem minden tömörítő szándék ellenére retorikusabb hatásokkal élt. Itt volt a cseppnyi ellentmondás, a repedés a szöveg hitelén. Rákos – a Kiáltásnyi csönd című kötete tanúsítja – rájött a problémára, sőt alkatának megfelelő megoldására is. Tovább csupaszította versét, nagyobb gondolatugrásokkal, a puszta versmagra koncentrált. A hitelesség ettől helyreállt, a rövid versek csokrában kitűnő költészet született. A nagy témák, Rákos visszatérő és egyre mélyülő témái azonban csak szilánkjaikban éledtek meg itt. Komplexebb kifejezésükhöz még hiányzott valami. Rákosnak meg kellett találnia, meg kellett szerkesztenie költészete mindenre képes hangszerét. Ez sikerült neki most Az emlék jelené-ben.

Visszatért a szabad vershez, de nem ahhoz a nyújtott sorú és már-már ünnepélyeshez, amelyen eddig többnyire írt. A monotóniát, amely miatt Babits joggal marasztalta el a szabad verset, Rákos rafinált változatossággal, egy sereg rejtett formai leleménnyel oldotta fel. Nincs még szavunk, műkifejezésünk ezekre a szabad formán belüli formakülönbségekre. Csak a hasonlat közelítheti meg: Rákos egy-egy verse soktételű zenei műnek felel meg: a tételváltozásoknál a legkülönbözőbb zenei modulációkkal, gyors és lassú, forte és piano részekkel. Kötete mindössze négy vers, négy ilyen gonddal komponált szó-zenemű (melyben nemcsak szokványos formai tényezők, de tipográfiai lelemények is segítik a hatást), de azt is mondhatnók, hogy az egész kötet valójában egy vers csupán. Tételekkel és ellentételekkel, jelennel és emlékidézéssel, életvággyal és haláltudattal a létezés, a mai ember létezésének a felmérése. A mi rettenetes és keserves, de mégis felemelő létünk mérlege. Rákos fokozatos fejlődéssel művészete olyan csúcsára ért el itt, mely mai költészetünkből tisztán, éles rajzolattal kiemelkedik.

Azt, hogy Csoóri Sándor jó költő, régóta tudni lehetett. A meglepetés, hogy mennyire primer és gazdag a tehetsége. Pontosabb leszek: látásmódjának szikrázó költőisége a meglepetés. Persze, mint minden eredeti költőnél, ezt a látásmódot meg kell szoknia az olvasónak. Másképpen nem érti a képalkotás vagy az asszociációk útját, s úgy hiszi: érdekes, de kicsit széttöredezett verseket olvas. Nem érti, miért „betonba éjszakázó az arc”, miért „csikorgó pályaudvar a test”, miért „utazik az ágyvég ütközőjén hazátlanul a lábfej”, miért vonulnak el a költő előtt „ejtőernyős lányhajak tapsviharban”, s miért „írja alá a tengert, mint valami képeslapot”. Pedig nincs itt semmi könnyelműség (vagy csak igen-igen ritkán van), semmi esetleges asszociáció-automatizmus. A szövegösszefüggés világosságot teremt, ahogy már önmagában is világos az ilyesféle képzetkapcsolás: „Habot a meggyfákra, alsószoknyafehér habot”, „itt van megint a fájdalom, villámzárjait rángatja föl-le a gerincemben”, vagy: „egyetlen mosoly sátrában éjszakázni”. Csoóri tele van eredeti képzetekkel, végtelenségig lehetne idézni. A modern költészet által kínált lehetőségekkel, képekkel, áttételekkel természetesen él, ez az elidegeníthetetlen formája.

A Párbeszéd, sötétben című új kötetének bizarrsága másban rejlik. A tartalmaiban, az alapvető életérzésében. Nyugtalanságát, szeszélyeit, kényesen rossz (önmagától elidegenedett) közérzetét nemigen lehet egy-egy jelzővel vagy akár jelzők csokrával hálóba fogni. Csoóriban mintha a mi anyagi világunkkal ellentétes antianyag élne. Nem is egészen más emberi minőség, hanem más minőség, más atombeli konstrukció. Szikrát vet minden érintkezéskor. A kötet végéhez csatolt prózaversben (vagy prózában) maga így vall erről: „Nem értem. Semmit sem értek… Üresség, mindenütt üresség. Fölismerhető otthontalanság a szavakban, a nézésben, a gondolkodásban. Otthontalanság az írásban, a szerelemben, a sajátoménak mondható házban.” Istenkísértés ilyet leírni egy költőnek, mert a lelki szegények még betű szerint veszik. Pedig éppen őszinteségének a merészsége a sokatmondó, az a védjegye, hogy a szubjektív üresség objektíve nem üresség, sőt! Hogy az otthontalanság lázas otthonkeresés. Hogy nyugtalan, fel-felszikrázó szavai, gazdagon sorjázó versmagjai valódi – a valódinál is valódibb – feszültségből pattannak elő.

Nem mondom, hogy boldogító állapot ez az „antianyagság”. A költészetnek azonban nagy lehetősége. Talán csupán a szavakban, az írásban kellene egy hajszálnyival jobban otthonra találnia. Házának, a szavakból készültnek tégláit valamivel tömörebben raknia. Mert Csoóri számára érezhetően most jön a dolog meredekje.

Végh György kötetének (Két őszi csillag) nem egy sorát, szakaszát betéve fújja a kritikus. Nincs-e itt valami megtévesztés? Az együtt töltött évek, a közösnek mondható ifjúság félrevezető nosztalgiája? Bizonyára van benne elegendő. Saint-Exupéry A kis herceg-ben azt mondja: „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”

Végh György versei tehát régi versek. Kötetének elején legalább harmincévesek, de huszonöt évnél fiatalabb már aránylag kevés akad köztük. Ha nincs is a könyv dátumozva: relikvia ez a gyűjtemény a negyvenes évek lírájából. Megható, szép relikvia. Egy meglepő formai képességű, rokonszenves fiatal költőarcot idéz föl – egyet abból a nemzedékből, melynek egy része eltűnt, más része líránk kiválósága lett. Végh indult közülük a legkorábban, talán a legérettebben is. A harmincas évek végén kikevert egy hangot Kosztolányiból és Dsidából, s létrehozott egy tündéries, csupa csillag, csupa halál-kacérkodás lírát.

Ugye, milyen megható, milyen édes-bús sanzon? Legalábbis az volt valaha rég. Mert hát – mi tagadás – más ma már a visszhangja az egész stílromantikának. Végh György költészete beletartozik. Bármi képtelenségnek tűnik fel ma már: ő kitalálta a költészetét – más költők nyomán; egy felvett költői magatartást követve. Van ilyen, még később naggyá lett költőkben is.

Van úgy, hogy az élet, a megélt sors csak szépnek vélt álruhában jelentkezik a költészetben. Pedig micsoda élete volt, milyen szörnyűségekkel teli a fiatal Végh Györgynek! Tudjuk a Mostoha éveim című regényéből. De a versekbe csak az irodalminak tekintett anyag került bele: a „megtisztítottan” lírai. Százszor elmondtuk: nincs nagyobb ellensége az irodalomnak az irodalomnál. Az írás természete, iskolája olyan, hogy úgy látszik, minden nemzedéknek újra el kell mondani. Végh Györgyre – és persze egész költőnemzedékére – akkor jöttek további nagyon mostoha évek, játékosságát, kedves egyszerűségét, csiszolt formaművészetét nem tűrők, amikor az irodalmiasság csapdájából már éppen kilábolni látszott. Ha jól sejtem, akkor hagyta abba az írást. Pedig évek mennek, évek jönnek, láttunk már nem egy feltámadást. Versei megérdemelnék önnön folytatásukat. Megérdemelnék, hiszen néhányan betéve tudjuk őket.

De az is lehet, az se képtelenség – hisz az ízlés oly váratlanul alakul –, hogy ez a bájos, játékos stílromantika – úgy, ahogy van – még feltámadhat egyszer.