Az emlék hatása

Tóth Eszterről nehéz írnom. Fodor Józsefről nemkülönben. Tóth Eszter volt az első költő, akit személyesen megismertem. Hogy az ember mikor ismer meg egy költőt, korántsem mindegy. Hiszen megismerkedtem én, sőt barátságba is kerültem nem egy költővel, úgy hiszem, biztos-halhatatlannal is – mármint a mi időérzékünk szerint. De amikor Tóth Eszterrel megismerkedtem, nem láttam még eleven költőt. Tizenhat éves voltam.

Eszter se több nálam. De ő költő volt, s én gimnazista diák, az írnivalókkal örökös hadilábon álló, ám a költészet titkos rajongója. E rajongás révén – nem is tudom pontosan, hogyan – kerültem bele abba az irodalmi körbe, amelynek Eszter volt a középpontja. Az volt, nemcsak, mert költő volt, már meg-megjelenő, hanem egy nagy költő, az éppen klasszikussá és halhatatlanná vált Tóth Árpád leánya is. Úgy néztem akkoriban rá, azzal a hitetlenkedő csodálkozással, mintha a lehetetlenség öltött volna testet benne. Tóth Árpád lánya! Nemcsak annyi volt ez a szememben, mint Csokonai lánya, Vörösmartyé, Arany Jánosé, hanem annyi is: Árpád fejedelemé, Mátyás királyé, Rákóczié – a magyarság értékei még nem differenciálódtak bennem.

Volt persze ennek a kis irodalmi társaságnak más csillaga is. Eszter nimbuszával vetekedett Raskó Judité, aki tizennégy-tizenhat évesen már ki is adott egy kötet verset, s az újságok úgy írtak róla, mint csodagyerekről, új költőzseniről, csaknem akkora országos hírveréssel, mint ma a televízió. (Mi lett vele, belőle? Sejtelmem sincs róla.) Társaságunk finemű tagjai közül egy fiatal költő, Orosi József volt már név. A lapokban szépen szerepelgetett, megjelent már a Nyugat-ban is, s úgy hírlett, Babits is kedvelte. (A háborúban pusztult el, talán csak azért nem tartjuk számon.) Az ő révén – Orosi már vitathatatlanul a felnőtt irodalmi élethez tartozott – látogatott el egy ízben körünkbe a nagyok csodált világából Fodor József, s hozott magával egy megjelenésre hozzánk hasonló korú költőt, gyerekarcút, gyerekhangon beszélőt. A Hideg van megjelenésének évét írtuk, 1935-öt; Weöres Sándor Csöngéről később el is küldte a kötetet látogatása emlékéül.

Ezért nehéz írnom Tóth Eszterről, Fodor Józsefről. Meghatározó emlék ez, tűrhetetlenül befolyásol. Irreális igénnyel lép fel. Pedig a reálisabb mértékek szerint Tóth Eszter könyve, A választott sokaság igazán az értékes, színvonalas kötetek közül való. Amit oly sok fiatal és kevésbé fiatal költőnél hiányolok: elsőként a jó iskolát fedezem fel benne, a biztos íráskultúrát. Sőt többet mondok: nem tartalmainál fogva, de megmunkáltsága révén mintha a harmincas évek végére vonna vissza ez a kötet, s ott volna színvonalas Jékely, Radnóti, Vas István kötetei mellett. Aztán már, másodsorban – kevésbé az impressziókra hagyatkozva – az anyagon úrrá levő költői fogás az, ami helyenként megragadja az embert. Az ilyesféle versindítás például: „Rózsa, rózsa, rettenetes erőszak!” Ez a verskezdés tud újat mondani a szépség elháríthatatlan, tolakodó erőszakosságáról. Pedig a vers nem is a rózsáról szól igazából, a rózsa csak ürügy, hanem a költői teremtésről, az írás kényszeréről, kínjáról, tragikumáról. Visszatérő téma ez. A Munka című négysoros például így vall róla: „Az anyag enged, ellenáll, enged – szerszámaimnak. Ha sérelem izgat, – ha örömhír, – mindennél izgatóbb: aznap – enged az anyag? Ellenáll? Enged?” Tóth Eszter központi problémája ez. Pedig az ellenállást többnyire le tudja küzdeni, ha nem is mindig invencióval, hanem akaratos, örökké elégedetlen, kitűnő eszével. Évekkel ezelőtt olvastam tőle egy tanulmányt: egy versének születését mondta el benne, versváltozatról versváltozatra. Csupa-csupa úgynevezett mozaikoló művelettel dolgozott közben, ide-oda rakta szóköveit, apránként formálta újjá rendjüket. Tanulságos bepillantást kínált ebbe a költői látomásnak tudatosan ellenálló, képkonvencióktól idegenkedő műhelybe.

Persze az ész, az eszélyesség – vagy mai szóval: az intellektus jelenléte, mely ugyan a nagyköltészetnek egyik feltétele, önmagára utalva mégis alig esélyes a művészi teremtésben. Jó ízlés és ész összefogásának is mindössze szép lehetőségei vannak, de korlátozott lehetőségei. Tóth Eszter régebbi költői termésének tapinthatóak voltak a határai. Egy, talán apjáról reá szállott mély humánum tört benne a kifejezés felé, rakosgatta a szavakat, formálta az ellenálló anyagot, anélkül hogy az érzékletes jelenlétet meg tudta volna teremteni. Tóth Eszter persze közben sikeres verseket írt (pontosabban: írt nem egy sikeres verset), de kötetei ilyen- vagy olyanfajta versekre estek szét, nem hozták létre a folyamatos beszédet, a költő hangjának mindenki más szavától eltérő hangszínét. Az új kötet éppen e téren hozott változást. Nem annyira eszközei, szolid képi anyaga, tömörítő költői fogásai révén, hanem gondolkodásmódjának, észjárásának belénk szuggerált egyedi jegyeivel. E gondolkodásmód fűtötten tárgyilagos. Többnyire tartózkodva „aláfogalmaz”. Karaktere, váltásai, kapcsolása, az emberi dolgokra és az emberség örökösen nyugtalanító ügyére való nyíltsága az, ami felismerhető hangszínt ad a kötet verseinek, megteremti a folyamatos költői beszédet. Nem mintha elvétve nem akadnának itt is pusztán megcsinált versek. De az egész mégis él. Költészetet kínál, költőt mutat fel. Sőt, többet mondhatok (néhány nagyobb vállalkozását, különösen a Duna-kanyari ciklust tekintve): újra törő, változni és változtatni képes költőt, akinek szikár puritanizmusa, tudatossága a mai ösztönösség-vásárban üdvös példa lehet.

Fodor Józsefet – ahogy céloztam is rá – nagyon fiatalon megtanultam tisztelni. Ne értsék félre, nem a személyes ismeretség miatt. Megtanultam tisztelni a harmincas években megjelent verseiért, a versek emberségéért, szociális hangjáért, s főként azokért a bátor, okos, humanizmussal telített cikkeiért, amelyekkel a korabeli fasizálódás molochjának nekirontott. Ha emlékeim nem csalnak – s ugyan miért csalnának? –, csakugyan sárkányra törő, szentgyörgyös hevülettel.

Olvasni, különösen a verseit folyamatosan olvasni, már nehezebben tanultam meg. Erre mindig taszító kényszereket leküzdve kellett rávenni magamat. Miért? Mert Fodor József sajátos nyelvhasználattal, hol régies, hol csak bonyolító szókapcsolásokkal lohasztja le az önkéntes olvasói vágyat. Posztumusz kötetének (Egy Plánta énekei és más versek) mindjárt a bevezető szonettjén tetten lehet érni azt, amiről beszélek. Indító négysorosa így hangzik: „Június boldog összevisszasága! – Hang, illat, fény, zenebonája: nyár, – Színt színre fest; zöld fű-pompán a sárga, – És pirosat vérként buggyantva tár.” Ez még félreismerhetetlenül a sima, nyugatos hang, legföljebb a „fű-pompa” összevonás tér el tőle, meg a negyedik sor rímhelyzetben levő igéje, a tár vázlatos, pontatlan kicsit. De nézzük az első tercínát. „S míg illat-fény-kánkántól füll fejed, teng, – S minden érzéked víg-kábulva fetreng, – S duruzsol száz szem, hő, vágy: – Szédítő!”

Itt már benne vagyunk a sajátos olvasói problémákban. Nemcsak az „illat-fény-kánkán” meg a „víg-kábulva” összevonás, vagy a „duruzsol száz szem” tudatos érzéktévesztése miatt, hanem sokkal inkább az egész háromsoros tömörítés levegőtlen nehézkessége okából. Csak fokozza az olvasói appercepció problémáját, hogy az első sor nagyon is jellemzően választott két egy szótagú igéje: „füll” és „teng” nincs egymással teljes szinkronban – s az olvasónak joggal kelhet olyan gyanúja, hogy a teng már-már kiegészítő odavetés a „fetreng”-gel való rímkényszer miatt. – S ha most még végigolvassuk a vers befejező tercínáját, meglepő eredményre jutunk: „Gyönyörű hónap! Jött, s megy futva máris. – (Óh megy, elszáll gyorsan, mint majd a nyár is! –) Csak derülj, élj, tégy, míg van még idő.” Ez nemhogy göcsörtös, nehézkes, hanem sima, édesen énekel – s csupán az utolsó sor három igéje (kettő közülük egy szótagos!) kever bele némi disszonanciát. A mondanivalója pedig a leghagyományosabb horatiusi, ronsard-i mondanivaló – annak általánosabbá tett parafrázisa.

S ezzel eljutottunk a Fodor József adta olvasási problémák lényegéig, mely egész költészetére, s természetesen erre a posztumusz kötetre is érvényes. Amin ír: az ismert Nyugat-hang; de édességét, a mi fülünknek ma már éneklő dallamát régies-patinás nyelvi zordsággal, kakofon szókapcsolásokkal érdesíti. Már-már kemény mesterember kézzel bánik oly hajlékony, oly engedelmes nyelvünkkel. A sűrítés kedvéért teszi, vagy azért is? Vagy még inkább: indulatoktól feszített világképének, világlátásának egyedi kifejezéséért? Ez a világkép – ha jobban utánagondolunk – az emberiség jövőjében bízó, a nagy eszmék mellett hitet tevő humanista világképe. S mert az eszméket, megvalósításukra törve, korunk is sokat sérti – lehet, innen az indulat, a zordság. Van azonban ennek a posztumusz kötetnek egy külön része, a Shelley Érzékeny zsengé-jére ütő elmélkedő költemény, az Egy Plánta énekei. Ez, azt mondhatnám, Fodor József eszméinek, filozófiájának költői foglalata. A hit az emberséges eszmékben, a fejlődésben, a tevékeny élet hasznában, az emberiség jövőjében összegeződik itt – búcsúzóul. S ha régies-zordan is, helyenként nagy erővel szólal. Igen, végezetül ezt szeretném még elmondani: Fodor József nyelvi múltat idéző, olvasást nehezítő költészetében – a ritka szerencsés pillanatok nyomán – néha elemi erő van, csaknem vörösmartyas zengés. Kikeresni, s közkinccsé tenni a ránk hagyott műből ezeknek a pillanatoknak a gyümölcseit, ez volna emléke előtt a legigazabb tisztelgés.